Part 8

– Addig nem tudtok menni, míg a reménységedet nékem nem adod. – Mivel a királynak a legküssebb fia volt a reménysége. De a király ezt nem tudta, és véletlenül odaajándékozta. És elmentek, s a paptól a leányokat elvitték. Az öreg király a legküssebbet a maga kucsijában vitte, mivelhogy a legküssebb fia odahaza maradt. De mikor fele úton mentek, hát mán a legküssebb fia ment szembe, mert ő tudta, hogy az édes apja őt az ördögnek ajánlotta. Azt mondja az édes apja:

– Hoa mégy, fiam, mert hozom a feleségedet.

Azt mondja az édes apjának:

– Vigye haza az én feleségemet. Mindegyiknek a palota készen van, kiki szálljon bé a maga feleségével együtt. A legküssebb leányt, az én feleségemet tartsa magánál, mert ingemet az ördögnek adott, mikor a kapun keresztül mentek, és én mennem kell a pokolba. De onnat ës kiszabadulok, és jól kapjam a feleségemet.

Azzal hazamentek a bátyjai, kiki a maga szobájába vitte a feleségét. De mivelhogy soká maradt el a kicsi királyfi, az ő feleségét libapásztornak tették ki a mezőbe.

Elmënën a kicsi királyfi az ördöghöz, mivelhogy akkor csak egy ördög volt a világon, és béköszön hëzza:

– Jó napot, nagyapám.

Az ördög kést hajított utánna és azt mondja, néki:

– Mondjad: jó napot, édes apám.

Azt mondja a kicsi királyfi:

– Nem mondom addig, míg meg nem fërëdsz egy kád tébe (tejben).

Az ördögnek tetszett a fërëdés s azt mondta, nem bánja, ő mëgfërëdik. A királyfi megtöltött ën nagy kádat tével, és akkor bément az ördöghöz és azt mondta az ördögnek:

– Volt magának egy lova vaj egyszer. Meg van-é a kantárja?

Azt mondja az ördög:

– Valahol a füstön megkapja.

Elment a királyfi és csakugyan megkapta a kantárt. Aval a földhöz ütött, és a tátos ló kijött a földből. Akkor azt mondja a lónak a királyfi:

– Fújd meg a tejet, hogy főjön a kádban.

A ló csakugyan belefújt a tébe, hogy az igazán főtt a kádban. Azt mondta most a lónak:

– Fújd meg a tetején, hogy csak kissé legyen meleg, de alatta főjön a kádban a té.

Akkor bément az ördöghöz és azt mondta neki, hogy mán készen van, jőjön fërëdőre. Az ördög kiment és látta, hogy csak gyenge meleg a té, és beleugrott a tébe, a kádba. Akkor azt mondta a királyfi a lónak:

– Fújd meg a tejet, hogy főjön igazán.

És az ördögöt megfőzte és kiszedte a csontjait és ësszetörte mozsárban és a szélnek eresztette. Abból minden morzsából egy ördög lett, s azután lett a nagy pokol.

Ekkor felült a tátos lóra és hazament az édesapja házához. A kis leány, az ő felesége, őrzötte a libákat a mezőn, és ő az ostorával egy ütésre tizet lecsapott. A kis leány sírt, hogy azért a bátyjai meg fogják ölni. Azt mondta a királyfi:

– Ne búsulj, mert nem lesz bántásod.

Aval hazament a leánynyal. Azt mondta a bátyjainak:

– Én palotát csináltam néktek, az én feleségemet rátok bíztam, tü pedig libapásztornak tettétek, engemet ördögnek adtatok, de onnét ës kiszabadultam, de nektek most pusztulni kell!

Azzal a lovával elfuvatta a palotákat, hogy csak a poruk maradt a helyén. Az öreg király pedig királyságát neki adta, és máig ës élnek, ha meg nem haltak.

_(Fejér M. György, Pürkerecz.)_

18. Ezeregy János.

Volt egyszer egy ember, Ezeregy Jánosnak hítták. Volt neki ezeregy fia, s ő úgy akarta, hogy azokat egyszerre házasítsa meg. Elindult az úton, hogy kapna valahol ezeregy leányt. A mint ment, mendegélt az úton, egy vasárnap reggel, hát látta, hogy egy ember a jegenyefa tetején cséplett kölest. S kérdette tölle:

– Mit csinálsz, mit dolgozol?

Azt felelte vissza:

– Hogyne dolgoznám, mikor ezeregy leányom vagyon. Muszáj, hogy dolgozzam, csépeljek, mert nem győzöm őket étellel, ruhával.

Azt felelte az ember, hogy:

– Nékem ezeregy fiam van, úgy akartam, hogy kapjak valahol ezeregy leányt, hát jó hogy összetalálkozunk. Gyerünk, nézzük meg a leányokat.

Azonnal meg is kérte őket, mikor megnëzte. Egyik mezítlen volt, a másik még mezítlenebb, hát gyenge állapotban voltak. Oda ës igérték.

Aval hazament Ezeregy János. A legküssebb fia már tudta, mert a tátos volt, s azt mondta, hogy:

– Jó, hát menjenek el és hozzák el a leányokat, addig mindnyájoknak házat csálok. De van egy gyémánterdő s egy aranyerdő és egy ezüsterdő. De arra menet vagy erre jövet egy ágat se bántsanak, mert jaj lesz nekem.

El ës mentek, azt fogadták, hogy nem bántnak semmit. Ott a többi mëgeskëttek a leányokkal, csak ő nem, mert nem volt ott. És hogy ettek s ittak jól, megittasodtak. Mikor visszajövet a gyémánterdőn és aranyerdőn keresztül mentek, nem bántottak semmit, de mikor az ezüsterdőn jöttek, kezdték az ágakat tördelni le, mert azt hitték, hogy ott már nem bántja senki. És mikor kijöttek az erdőből, a hétfejű sárkány elejükbe állott, hogy mért rontották ëssze az ezüsterdőt, és azt mondta, hogy egyiknek sem szabad elmenni, még meg nem fizetik az erdőt, vagy egy fiát ott nem hagyja.

Az atyjuk azt gondolta fel magában, hogy azt a fiút, a melyik otthon van, azt odaigéri, mert abból úgy se lesz semmi.

Mikor hazaértek, az ezeregy ház készen volt az ezeregy fiúnak. De az otthon való fiú búsult erősen, mert tátos volt, mert tudta, hogy mit csináltak az édes apjáék. Kérdezte a fiút:

– Mért búsulsz fiam, mert elhoztuk neked ës a feleséget, mind a többieknek.

Azt felelte:

– Nékem jábo (hiába) hozták, mert megmondtam, ne bántsanak semmit egy erdőn ës keresztül. Engemet mán odaigért a hétfejű sárkánynak, mán holnap oda kell menjek és itt kell hagyjam a feleségemet.

Arra azt felelte az édes apja:

– Azzal ne törődj semmit, mert nem kell menned, csak kóbítottunk neki, azért ne menj el.

– De nekem mennem kell, – azt felelte, és el ës indúlt, és mikor odaért a sárkánykirályhoz, köszöntötte:

– Adjon isten jó napot. Ammint ígérte apám, megjelentem szolgálatjára.

– Hát akkor itt maradsz nállam addig, míg hogy három kérdésemre meg nem felelsz. Itt az égő kemencze, ha ki nem találod, a mit kérdek, ezer itt elégett már, te léssz az ezeregyedik.

A fiú azt felelte, hogy jó lesz, és azt kérdezte tölle (t. i. a sárkány), hogy:

– Van nékem három leányom. És egyforma a három. Holnap reggel, ha meg nem mondod, melyik a küssebb, fejedet veszem.

És elrekesztette a legényt egy külön szobába. És a leány is, a legküssebb, tátos volt. Mikor az apjáék lefeküdtek, a sárkánykirály, akkor a leány a legényhez bébútt a kócsjukon s azt kérdezte tölle:

– Nézd meg, nekünk az ujjunkon mindegyiken egyforma gyürű van, és az én középső ujjamon küjebb lesz húzva a gyürű, mind a többiekén s arról megtudod, hogy én vagyok a legküssebb. És édes apám reggel körbe állít hármunkat és az ujjamon a gyürűt nëzd jól.

Reggel korán a sárkánykirály eléállította a leányokat és a tátos legényt elévezette és kérdette:

– No most mondd meg, hogy melyik a legküsssebb leányom, mert hanem a fejedet veszem.

A legény nëzëgette őket és egyszer azt felelte:

– Ez a legküssebb leányod, sárkánykirályom!

Akkor azt mondta a király:

– Igazad van, ha önfejedtől van, ha nem tanított senki.

Úgy még visszatette a szobába, hogy holnap reggel mutassza meg, hogy melyik lesz a második leányom.

És úgy a második leány ës bébútt a kócsjukon és azt mondta a legénynek, hogy az ő fejrevalója (kendője) nem lesz úgy megkötve, mind a többieknél, meg lesz tágítva a fején.

Reggel korán megint sorba állította őket és még eléhívta Jánost, hogy mondja meg, melyik a második leányom, mert hanem fejét veszi. És János egy keveset gondolkozott, és mindjárt megmondta, hogy melyik a második leánya. És azt mondta a sárkánykirály:

– Igazad van, János, ha önfejedből tudod s nem tanított meg senki.

És így történt a harmadikkal ës mind. Mikor kijött a harmadik próbára, akkor ës rëaüsmert, hogy melyik a nagyobbik leánya, mert meg volt tágítva a fülbevalója. S ismét mondta a király:

– Igazad, van János, ha meg nem tanított rá senki. Hát téged megszabadítlak, hogy nem égetlek el. De itt tartlak élted hosszáig, itt szolgálj engemet.

Hát míg ott szolgált, szerelembe esett a küssebb leánynyal. És mindig kéregette a sárkánykirályt, hogy adja neki a legküssebb leányát. De a király sohasem akarta a leányt oda adni a szolga legénynek. Hát egyszer ësszebeszéltek a leánynyal, hogy ugorjanak meg, vessenek kecskebucsát. S lett belöllük két galamb, s úgy elrepültek, hogy máig ës repülnek, ha meg nem állottak valahol.

_(Papp A. István, Pürkerecz.)_

19. A csaló vándorló legények.

Voltak egyszer valami vándorló legények hárman. Ők vándoroltak, elmentek egy városba és nékik nem volt egy keréczár. Hát azt számították, hogy menjenek és egyik egyet szerezzen bé, a másik mást.

Az első azt mondja, hogy ő megy, és kenyeret szerez. Hát ő elment. A mind a szolgáló mënyën a kenyérszërën, kérdi tölle:

– Nincs egy kis hubeszkád, hugom?

Hát azt mondja a szolgáló:

– Álljon meg egy kicsit, leteszem a kast, visszafutok haza, és hozok én egyet magának.

No letette a szolgáló a kast, és visszament. Addig a vándorló legény a kast csak fëlvëllintëtte, és elment oda, a hol voltak szállva. No immán a kenyér megvolt.

Most a második elment, a hol árulták a halakat. Volt egy cseberben egy tíz darab pisztrang, egy öreg ember árulta egy gyermekkel. Azt mondja az öreg embernek, hogy mit kér azért a tíz darab halért. No hát a mit kért, megigérte, s hogy ő azt viszi a főtisztelendő úrnak, és hogy a gyermek menjen vélle, és ott kifizetik.

Elvitték egy oan helyré, a hol egy ajtón bément, és ott letette a halakat, aztán bément a tiszteletes úrhoz és azt mondta:

– Itt van egy gyermek, a ki meg van hibázva az eszében, és hogy imádkozna réta, hogyha tudna segíteni réta. Itt hagynám a gyermeket a főtisztelendő úrnál.

Hát ő ott ës hagyta a gyermeket, de a halakat a nagy pap nem látta. Ő a halakkal elment, és a gyermek ott maradt. A gyermek hallgatott, és a pap imádkozni kezdett. És egyszer azt mondja a gyermek, hogy:

– No mán a halakért fizessen.

Hát a nagy pap aztán látta, hogy bolond, és elkergette a gyermeket.

No immán, kenyér volt, hal volt, no immán a harmadik szokotáljon bort. Elment a kórcsomába, és mind ott leskelődött a pincze torkában. Éppen a szolgáló hozta ki a bort egy nagy korsóval. Azt mondja a szolgálónak, adjon neki egy deczi pálinkát. A szolgáló leteszi a korsót a borral, és elmënyën a pinczébe hátra, hogy hozzon neki egy deczi pálinkát. No ő aval felvette a korsót a borral, és elment a szállásukra.

No most ettek, ittak, minden volt elég. Immán azt számították, hogy hogy mesterkedjenek ők, hogy pénzt tudjanak faszolni. Hát a három vándorló legény közül egynek jó ismerős volt egy nagy gazdag uraság. Azt mondja a vándorló legény:

– Menjünk el, kérjük el a kocsiját s a lovait, s a legszebb öltöző ruháját.

Elmentek ők oda és elbeszéli ez a legény, hogy ők el akarnak menni egy másik városba, hát legyen szíves adja oda a hintót a lovakkal, s a legszebb öltöző ruháját csak huszonnégy órára. Adnak száz forintot, de csak akkor fizetik meg a pénzt, mikor visszajőnek.

No odaadta, felültek ők hárman. Az öltöző ruha bé volt pakolva egy kocsiládába. Elindultak, a mint mentek a mezőben, találkoztak egy sátoros czigánynyal. Azt mondja egy a három közül a sátoros czigánynak:

– Dobd el azt az üstöt a hátadról, jere ide, légy király, mert né ebbe és ebbe a városba kell király, és most megyünk, hogy keressünk.

No a czigány eldobja az üstöt, egyszeribe levetkeztetik, de mossák igen-igen mindennel, de úgy ës feteke volt. Felöltöztetik abba a szép rend öltöző ruhába, felültetik a hintóba, elmennek abba a városba, a melyikbe volt szándékuk. Elmennek egy nagy vendéglőbe, békéredznek, kérdik a vendégfogadóst, hogy lenne-é egy tisztességes szoba a király számára, külön.

– No igen – azt mondja a vendégfogadós.

Bévezetik a czigánykirályt egy szép terembe, ëppeg esve volt vacsorakor, egy hat órakor. No hát viszik a királynak az ételeket, italokat, de ő nem tudott németül, és meg volt tanítva, hogyha kérdik, hogy az étel hogy tetszik, mondja, hogy: ja ja. Csak annyit mondjon.

No hát aztán a czigányt esve, mikor le kellett feküdni, a királyt levetkeztetik abból a gunyából. Ott volt egy szép vetett ágy, a czigányt mezíttelen oda lefektetik.

No hát reggel ezek felköltek hamarébb a vándorlegények, s azt mondják a vendégfogadósnak, adjon nekik egy ezer forintot, hogy ők menjenek ki a piaczra egyet-mást vásárolni, míg a király ő felsége felkel, aztán ő megfogja fizetni. Egyszeribe kiolvassa a vendégfogadós nekik az ezer forintot, felülnek a hintóba, mennek a vásárba, de többet vissza se mentek.

Várja a vendégfogadós, hogy vissza menjenek, vagy a király ő felsége felkeljen, de nem mentek vissza, a király se kőlt fel, mert csórén volt az ágyban, hogy keljen fel? Egy tíz órakor nem győzték várni, elmënyën egy inas, megnyitja az ajtót és visszahúzza magát. Elmënyën a másik, az ës megnyitja az ajtót, hát akkor a király felemelkedik mezittelen. Mondja a legény a vendégfogadósnak:

– Ni a király itt van, de csupa mezíttelen.

Oda mënyën a vendégfogadós, látja minyát, hogy meg van csúfolva. Elvëszën egy kólbácsot, úgy elverte a czigányt, hogy azt a szép házat mind összegazolta, a mint sokat ëtt volt az este a jó ételekből. No hát ennyi volt a dolguk, az ezer forintot elvitték.

_(Id. Fazekas Fóris Mihály, Pürkerecz.)_

20. A három tanács.

Volt egyszer egy gazdag ember, és annak volt egy fia, de leánya nem volt. És az anyának segítsége nem volt, egy szolgáló leányt kellett tartani. És a leány, szegény, szép, de nagyon szép volt, és a gazdag ember fia nagyon megszerette. A szolgáló leány elterhesedett, és a gazdag ember nagyon megharagudott a fiára. Úgy se engedi, a szegény szolgáló leányt hogy feleségül vegye. De a legény azt mondta, néki az mindegy, mert ő a leányt szereti és feleségül elveszi. Az édes apja azt mondta, van az udvar széjin egy kicsi kunyhócska, aztot odaadja, hogy benne lakjanak, de egyebet semmit nem fog adni.

No a legény búsult, mert nem volt miből élődjenek. Hiába az apjának sok vagyona van, mert nékik nem ës volt mit egyenek. Kiment egy écczoka az udvarra, felsóhajtott az úristenhez, hogy vegye ki az ő feleségét az ő szüvéből, hogy ő menjen el vándorolni, keressen, hogy legyen miből elődjenek.

El ës ment húsz esztendeig. A királyhoz talált menni, és ott töltötte le a húsz évet szolgálatban. Mikor a húsz év letőlt, eszébe jutott az ő kedves felesége. Mindennap szomoruan ült az udvaron, nem volt semmi kedve. Mondták a többi szolgalegények a királynak, hogy:

– A mű szolgatársunk harmadnapja, hogy mindig oan szomorú és sír.

A király felhívta magához és felkérdezte, hogy mi oka lehet az ő szomoruságának. És ő megmondotta, hogy húsz éve, hogy eljött az ő feleségétől, és most eszébe jutott, és nem marad többet, hanem hazamegy, hogy lássa, hogy az ő felesége él-é, vaj nem. A király felhozatott egy kenyeret, azt kettőbe vágta, a belét kivájta és a kenyérnek a héját megköttette (valószínűleg nyelvbotlás: _megtőttette_ helyett), egyet aranynyal, a másikat ezüsttel. S azt mondta a szolgának, hogy:

– Menj az istállóba és hozz ki egy lovat. Nem ës a legjobbat, nem ës a leghitványabbat.

És ő bément, kihozta a leghitványabbat. De a királynak nem tetszett ez, és a király maga hozta a legjobbat ki az istállóból. A kenyeret bétette az átólvetőbe, az egyiket az egyikbe, a másikat a másikba. (T. i. az átólvetőnek, a kettős tarisznyának egy-egy felébe.) Adott neki egy puskát és azt poroncsolta:

– No te hűséges szolgám voltál, fogadd el, ezzel én mëgjándékozlak. És fogadd meg az én tanácsomat. Mikor mész, menj az igaz úton, ne térj az ösvenútra. És a hol meghálsz, a hol háboruság van az életben (a házban) az asszony az urával, ott meg ne hálj, hanem keress a szomszédban alkalmatos szállást. Az estvéli haragodat hadd el reggelre, és a reggelit estvére. És azzal elbócsúzott.

A mint ment, találkozott két más utazóval. Mentek továrosságban együtt. A két utazó ember eltért az ösvenútra, de néki eszébe jutott a király tanácsa. Mikor mentek egy darabég, az ösvenúton, a két utazó embert a tolvajok megfogták és meg akarták fosztani. Azok kiábáltak, ennek híre lett, az erdőn keresztül vágott és rëok lőtt. Úgy futottak el a tolvajok. Akkor ez a két utazó ígért kétszáz forintot az ő megmentésükért. Ő megköszönte, de nem fogadta el.

Mentek aztán hárman együtt. Béesvéllëdëtt, mán meg kellett szállaniok. Egy vendéglőbe mentek, ott a kórcsomáros veszekedett a feleségével. A király szolgája nem hált meg ott és hítta ezeket ës. Ezek azt mondták:

– Itt mán mű meghálunk.

A király szolgája a felső szomszédba ment szállásra. A kórcsomárosnéhoz a pap járt. Nagyon örvendett a kórcsomárosné, écczoka kimentek a pappal, elbeszélték együtt, hogy öljék meg a kórcsomárost s tegyék a kést a két utazó átólvetőjébe s úgy azt mondják, hogy ezek a két utazók ölték meg. De a király szolgája mindent hallott, mert écczoka kiment az udvarra sétálni. A sziny (kocsiszin) alatt volt ez a beszéd, s ő egy hasadékon keresztülnyúlt, a papnak a rókját keresztülhúzta, s egy darabot kivágott. Azt gondolta magában:

– Erre nékem szükségem lesz még.

Úgy ës lett. Reggel zaj kerekedett: a kórcsomárost megölték. Az utazókat elfogták, hogy ők ölték meg a kórcsomárost. Elvitték a bíró elejébe és felmondták az itéletet, hogy őket fel fogják akasztani. A király szolgája ës felkérte, hogy őt ës megengedjék, hogy látására odamenjen. Oda ës ment s felmondta a bírónak, a mit hallott. A bíró odahivatta a kórcsomárosnét és a papot. A pap ëszre se vette, hogy a rókjából ki van vágva. Mikor felhítták, ők tagadták, hogy nem igaz, mert a két utazó ölte meg, annak találtatott az átólvetőjében a két kés véresen. Akkor a király szolgája kivette a róknak a darabját, és a bírósággal megnëzették, hogy éppen talál a papnak a rókjához. Aval megszabadult onnét ës a két vándorló legény. A papot és a kórcsomárosnét felakasztották, és ők hárman elutaztak együtt. Ott ës igértek neki kétszáz forintot, de ő nem vette el töllik. A két utazó megköszönte a szüvességét, és ő eltért más útra, hazafelé.

A mint hazaért, hát bé ës esvéllëdëtt. Elment haza a feleségéhez, de nem ment bé, csak bénëzëtt az ablakon. A feleségének, terhes volt, mikor elment, és két ikergyermeke született és mindakettő fiú. A felesége kitaníttatta, egyiket deáknak (kántornak), a másikat papnak. Mán másnap reggel esketni kérték fel a két ifjút. Az anyjuk futott egyiknek, csókolta, futott a másiknak, azt ës csókolta. Ezt az ura meglátta. Bé akart lőni az ablakon, de eszébe jutott a király tanácsa, hogy az esvéli haragját hagyja el reggelre. S azzal leeresztette a puskáját és elment a szomszédba. Ott kért szállást, hogy kitudja, hogy az ő felesége micsoda fiatalokkal csókolódzik.

A szomszédban beszélték, hogy húsz éve, hogy az ő ura elment, s a fejérnépnek ikergyermeke született. Isten tudja, hogy nevelte fel őket apa nélkül. És most a szegény asszony azért csókolja, bólcsuzik töllik, mert holnap esketik fel az egyiket papnak, a másikat deáknak. Sajnálta, hogy meg kell válni töllik.

És kiváncsi volt ő ës elmenni az esketésükre. Reggel el ës mënën. Mikor megeskették őket, hazamentek. Akkor ő ës odament hëzzik és kérdette az asszonyt, hogy:

– Há magának hol a férje?

A nő elbeszéllëtte, hogy mióta elment a férje, semmit nem tud felölle. A férje kérdezte:

– Megesmerné a férjét, ha meglátná?

Az asszony azt mondta:

– Meg, mert egy légy van a hátán.

Akkor az ember kirántotta az ingét a nyakába, és az asszony mindjárt megüsmerte, hogy az az ura. Egymásra borultak, úgy sírtak örömükben. De az egyik fél kenyeret adta a gyermekeinek, az aranynyal, a másikkal ők élődtek. Nagy öröm lett az apjának, és nékik ës egymással. És máig ës élnek, ha meg nem haltak.

_(Fejér Györgyné, Lőrincz Kata, Pürkerecz.)_

21. Palkó és a boszorkány.

Volt egy szegény embernek két fia. Azokat nevelte szegénységgel, s mikor húsz évesek voltak, elmentek országot-világot látni, s azt mondták az anyjuknak, hogy süssön nékik pogácsát. Az anyjuk sütött pogácsát nékik, de mindkettőnek egy-egy hármat. Bétarisznyálta s kikisérte a falu végéig, és sírva haza kellett menni, elbólcsuzott töllik.

Mennek, mendegélnek, elérnek egy nagy erdőbe. Egyik fiút Jankónak hívták, s a mást Palkónak. Mikor mennek egy kicsidég, azt mondja Jankó Palkónak, hogy:

– Égeti valami az oldalomat, tovább nem tudom tűrni.

S azt mondja Palkó:

– Nézz hátra te.

Hátra nézett, egy nagy lompos farkas okádta a tüzet az oldalára. S azt mondja Palkó Jankónak:

– Dobj bé egy fél pogácsát a szájába

És ő bédobott egy fél pogácsát, s a farkas úgy megpajtásult, hogy ment utánuk örökké, nem hagyta el. Mikor mennek még egy kicsidég, azt mondja:

– Jaj, hogy égeti most valami a bal oldalamat.

Azt mondja Palkó:

– Nézz hátra.

Hátra nézett, akkor egy nagy medve okádta a tüzet a bal oldalára. Azt mondja:

– Dobj belé a szájába egy fél pogácsát.

Abba ës belédobott, s úgy megszelidült a medve, hogy mind ment utánuk. Mikor még mennek egy kicsidég, azt mondja Jankó Palkónak:

– Juj, most hogy égeti valami mind a két oldalamat.

S azt mondja Jankó Palkónak:

– Nézz hátra.

S akkor még egy nagy oroszlán hét singnyire okádta a tüzet mind a két oldalára néki, Jankónak. S azt mondja:

– Dobj belé a szájába egy fél pogácsát.

Akkor ës dobott belé, és megszelidült, és mentek utána mind a hárman. Mikor mentek még egy kicsidég, azt mondja Palkó:

– Juj, hogy égeti nékem ës valami az oldalamot.

És hátra nézett, és egy farkas okádta a tüzet az oldalára. S akkor ës belédobott a szájába egy fél pogácsát és ment utána. S későbben egy medve, s az után egy oroszlán. Mind a kettőnek bédobott a szájukba egy fél pogácsát és mentek utánuk.

Most mindenik fiúnak volt három állatja. Az egyiknek is, s a másiknak is. Mennek, mendegélnek ketten, az erdőben egy nagy tisztát találtak s egy friss forrást. Tüzet csináltak, s ettek ott. Azt mondja Palkó Jankónak:

– Itt van két keresztút, te menj jobbra, én mënëk balra. Akármelyik visszatérjen, vaj egyik meg lesz halva, hát a forrásból vér jőjön víz helyett. Arról tudjuk meg, hogy él-e vaj hal, mikor visszajövünk.

Elindul Palkó a jobb úton, mënën, mendegél, elér egy országot. Elér egy országot és látja, hogy gyászba van borítva, mindenütt gyászlepedők vannak. Bémënën egy öreg asszonyhoz, hogy kérjen vizet. Megkérdezte, hogy hát ez az ország mért van gyászba borítva. S elmondta az öreg asszony, hogy az ország szélén egy nagy tó van, a melyikben egy tizenkétfejű sárkány lakik. S minden harmadik nap egy huszonegy éves leányt kell adni neki, addig nem ad vizet, s most a király leányára került a sor, s azért van gyászban az ország. S kihirdette a király, hogy a ki megváltja, a leányát a sárkánytól, hát neki adja, s fele királyságát.

Palkó, hogy hallotta az öreg asszonytól, hát elment az országba, és szerzett magának egy rozsdás kardot. S eljött a nap, a melyikben a király leányát kivezessék a sárkányhoz. Akkor ő is elment a tóhoz, három állatjával. S egyszer csak a víz kezdett a tóban hánykolódni, hányta magát, a sárkány jött fel a tó fenekéről. S azt mondta:

– Te emberi lélek, te ingem akarsz legyőzni? Azt a királyleányt te akarod elvenni?

Azt mondta Palkó:

– Én, ha az isten megsegít.

S kezdtek verekedni a sárkánynyal. A sárkány ës megfogta, s ők ës négyen, de egyik se győzött. Addig verekedtek, míg elfáradtak, s a sárkány lement s azt mondta:

– Várj egy kicsit s még újra küzsdjünk.

S mikor feljött, mégannyi ereje volt. S azt mondta a legény:

– Megállj! Ha tudtam volna, nem állottam volna meg, küzsdöttem volna tovább.

Azt mondja akkor az állatjainak:

– Fogjátok meg állatjaim.

S azok megfogták, s felhúzta a kardját s egy vágásra mind a tizenkét fejét levágta s a fejekből a nyelveket kivette s a táskába bétette. Akkor a királyleány a vállára borult s örömében sírt. Azt mondta:

– Te az enyém, én a tiéd, kasza-kapa válaszszon el egymástól.

Hazamennek, látja a király, hogy megváltotta a leányát, s örvendett. Megmátkásodtak, lett a lakadalmuk másnap aztán. Az asztalnál mindenki mondani kellett egy verset. Mikor erre a legényre került a sor, hát a táskája ott volt vele, s azt mondja:

– Felséges uram, királyom, megszabadítottam a leányát a tizenkétfejű sárkánytól, itt vannak a nyelvek.

S megmutasztotta a nyelveket. Mindenki örvendett, s a lakodalom után éltek boldogul, s máig ës élnek, ha meg nem haltak.