Part 7

– Óh te szegény ember, látszik, hogy szegény ember vagy! – Azt mondja a királyné: – Menj el és keress egy hálót és egy gübülőt, a mint a vízben szokás halászni. Menj ki a mezőre, és ott a homokban szúrjad a gübülővel, – és hogy halászszon a hálóval.

Úgy ës tett a szegény ember. És a király meglátta és behívatta, hogy micsoda szamár ember, hogy a homokban halat keres. Azt mondja a szegény ember:

– Bizony nincs, de a szekér aljának sincsen csitkó!

– Óh te szerencsétlen ember, tudom, hogy a feleségem tanácsolta ezt. No de nem baj, legyen abba, visszarendelem neked a csitkót.

De aval a király úgy megharagudott, hogy a felesége mért adott ujan tanácsot a szegény embernek. Bément a feleségéhez, mondta, eltakarodjék, a királyi életben a nap meg ne süsse többet.

Azt mondta:

– Nem bánom, el ës megyek, csak engedd meg, hogy a mit szeretek, kedvelek, el ës vihessem magammal.

Mondta a király:

– Azt jó szüvel megengedem.

Aval elköltözött a felesége. Tudta, hogy az urának olyan szokás van, hogy este lefekszik a paplanos ágyba és ott elalszik. Akkor négy emberrel odament, és a paplannak négy szegét megfogatta, és elvitette a királyt ës oda, a hova ő költözött, egy bándoros ablakos házba. Mikor másnap mëgëbredëtt, és látja, hogy alig lát ki a bándoros ablakon, azt mondja:

– Mi az?

Azt mondja a királyné:

– Te megengedted, hogy elvigyem, a mit legjobban szeretek, hát elhoztalak magammal!

Esmënt megcsókolták egymást, és máig és ëlnek, ha meg nem haltak.

_(Veres András, Pürkerecz.)_

14. A két aranyhajú gyermek.

Volt egy embernek két gyermeke, anyjuk mostoha volt. Azt mondja a felesége az urának, pusztítsa el ezt a két gyermeket, mert ő nem tartja. No az apja azt mondja:

– Vegyetek egy tarisnyát és menjetek akármerre, mert az anyátok nem akar az életben szenvedni.

No a gyermekek megkeseredve elindultak. Találkoztak egy őzecskével. Kérték, hogy nincs-é valami, hogy egyenek, mert ők megehültek, hogy vándoroltak. Az őzecske azt mondja:

– Igyál az én nyomomból s oan léssz, mind én, s azt eszel, a mit én.

A leányka nem akart inni, hogy ő őzecske legyen, de a fiucska ivutt, őzecske lett belölle, azt ett, a mit a többi őzecskék, ott maradott az erdőben.

No de a leány ment, vándorolt tovább, elért egy városba, ott elhítták napszámba, kendernyőni. Ott aztán, a mind a kocsik jártak, hát ő neki kivánsága volt arra, ha őt megvenné (elvenné feleségül) az a kocsibeli úr, hát ő szülne egy pár aranyhajú gyermeket neki. No jő egy királyfiú, s így szól neki:

– Végy fel király, végy fel kedves királyfiú, mert én megékesítem a te életedet egy pár aranyhajú fiúval.

Aztán felvette, elvitte az ő nagy királyi palotájára. Az asszony megterhesedett, s a királynak eljött az a rendelete, hogy menjen verekedésbe. Mikor aztán jött az üdő, hogy a terütől megmentődjék, hogy az asszony megszaparodjék, az ő anyja a hiuba igazította, hogy ott szülik bé (t. i. a kürtőn át) az első gyermeket, mert pogány volt. Az az ő anyósa két kupókölyköt vitt bé az anya alá, és az ő két aranyhajú gyermekét a ganyéba temette bé.

No immán a királynak nehezen esett, hogy ő oan társat vett, hogy kupókölyköt szült, és bétemette a földbe, és a két kupókölyök úgy szopott belölle.

A két gyermekből két szép fa lett, aranyas levelesen. Az a két fa a királynak mindig meghajtotta magát, és azért az úrnak az anyja levágatta azt a két fát, hogy ott ne legyen. Azt mondta, vágják le azt a két fát onnat, csáljanak ágyat belölle. De azt mondja a király:

– Ha az országnak a negyed részét adnád, úgy se vállanám meg a két fától.

De a királyné azt mondja, hogy meghal, ha le nem vágja. Nohát azt mondja (a király), hogy csináljanak hát ágyat belölle. Egyikbe ő feküdt, a másikba az asszony.

Igen, de az a két ágy éjjel örökké szóllott. Az egyik azt mondja:

– Hát neked nehéz-é?

Azt mondja:

– Nem, mert én az édes apámat tartom. Hát neked nehéz-é?

– Igen, mert én a gonosz nagyanyámat tartom.

Immán az ágyat elégették, és a deszkából kiszökött két szikra s lett belöllük két aranyszőrű bárányka.

Aztán az öreg asszony azt ës levágatta, mert azt látta, hogy a királyúrfi, az ő fia, azt ës nagyon szereti. Aztán az az öreg asszony, amind a báránykákat megnyuzatta, a belét kiküldte két szolgálóval a folyó vizére. De a leányoknak meghatta az asszony, hogy nehogy valamit elszalaszszanak belölle, bár annyit, mind az ujjam. De az egyik elszalasztott egy darab belecskét, csak annyit, mind az ujjam. Aztán a másiknak könyörgött, hogy szalaszszon el ő ës, mert nagy tilalom alatt voltak. Aztán a nagy folyóvíz odavitte, a hol a sok kövécs szárazon maradott, egy porondra.

Ott ők aztán, mert két szép aranyhajú gyermek voltak megint, kopaszon, csórén voltak a víz között. Aztán a hold meglátta éjjel, hogy ott két arany gyermek játszodik csórén. A hold, a mint hazament, az édes anyjának elbeszélte, hogy mit látott az éjjel. Aztán az édes anyja a holdnak kész volt, hogy megruházza bár két sapkácskával. Csinált ës mindakettőnek. A holdnak az anyja mondta a fiának:

– Én fiam csálok, de a nagyobbat add a küssebbnek s a küssebbet a nagyobbnak, mert ha édeseggyek, megcserélik.

S ők aztán megcserélték, mert okosak voltak mindakettő.

Most immán a nap látta meg nappal, hogy két aranyhajú gyermek futkos ott mezittelen, csak egy sapkácskában, és most ő mondta az anyjának, hogy csáljon nekik valami ruhát. Az anyja csált nékik két inget, egyet nagyobbat, s egyet küssebbet, s megporoncsolta a fiának, hogy a küssebbnek adja a nagyobbat oda, s a nagyobbnak a küssebbet, mert ha egytestvérek, megcserélik.

Immán a szél akadott rëik, hogy ott játszadoznak kopasz lábbal. Mondta a szél ës az anyjának, s a szélanya csált nékik küs papucsot, és a szél aztán béfútta őket egy faluba, egy városba. És a szél éppen oda fútta, abba a városba, ahol az apjuknak éppen vendéglése volt. Aztán jelentették a királynak, hogy milyen szép küs gyermek van, hogy ereszszék bé. És a király bé is hítta.

A gyermekeknek ennik adtak a vendégségben, és odaültette a király őket maga mellé. Aztán mondotta az apjuk:

– No fiuk, tü tudnotok kell valamit, valami beszédet, vaj mit. Mondjátok meg.

– Vaj igen, mondhatunk mü egy beszédet. Volt egy embernek két gyermeke, és mostoha anyjuk volt. Azt mondta akkor a mostoha az urának, hogy pusztítsa el a gyermekeket, mert ő nem tartja többet, stb., stb.

Csak azt a beszédet mondták el a királynak. És az édes anyjuk mindaddig örökké bé volt ásva derekáig az udvar közepébe, s a két kupókölyök mind szopta. A mikor mondták, a királynak az anyja kilencz párnán ült és mind egy-egy párna kifordult a feneke alól. Mind mondta:

– Ne mondd fiam, ne mondd.

De az apjuk mondta:

– Mondjad fiam, mondjad.

S megmondták. S a királynak a boszorkány anyját akkor kötötték ló farka után, a feleségét kivették a földből és máég ës élnek, ha meg nem haltak.

_(Rab Kata, Pürkerecz.)_

15. Az agárbőrös királyfi és felesége.

Egyszer egy asszonynak sose lett gyermeke. Hát ő sepergetett, hát ő azt szokotálta, hogy’ nem ád az isten néki akarmilyen gyermeket, ha minyátt agárbőrös volna ës. Hát ő bizën elterhesedett és éppen agárkölyke lett. De ő királyi rangban volt. Az aztán annyira nőtt, hogy mán házasságra kivánkozott az agárfiú. Fellépett házaskorra. Azt mondja néki az anyja:

– Ó édes fiam, hogy ës gondolod, hisz néked nem ád senki leányt.

De az elment. Azt mondotta az anyjának:

– Tudom egy országban egy királynak három leányát, és egyet megkéretek.

Hát aztán, a mint hozták a kocsival, mert csakugyan megkérette, a falu végére leült egy vén boszorkányasszony. Azt mondja a menyecskének:

– Te ifjú leány, hogy nem búsulsz? Te nem ës tudod, kinek visznek feleségnek. Annak az agárkölyöknek, a ki a lovak mellett jár.

Hát azt mondotta a leány le a szekérből:

– Engem királyfinak kértek, s ha királyfiú lesz, úgy becsüllöm, mint király fiát, s ha agárkölyök lesz, úgy becsüllöm, mint agár kölykét.

Aztán abbizën az anyjuk lefektette a fiatalokat, a mikor vége volt a vendéglésnek, és az agárkölyök megölte a szép menyecskét, hogy mért mondta neki, hogy csak úgy becsülli, mind agár kölykét. Aztán reggel a királyné kérdi a vőlegényt:

– Hát a feleséged hol?

– Hát ott né, nëzd meg, megöltem, mert a kutyához tartott ingemët.

– Hát hogy gondolád azt meg fiam?

Azt mondta az anyjának:

– A pinczébe bétemetem, de megkérem kiedet, ne szóljon senkinek. – Ott van éppen még két leány, ahonnét azt hozta.

Hát aztán a boszorkány azt ës megkérdezte, mikor hozta:

– Te ifjú leány, ha te tudnád, kinek hoztak, hát nem ringatnád magadat abban a kocsiban.

A menyasszony kérdi aval az öreg asszonyt, hogy:

– Há mér ne ringassam magamat?

– Hát azért, mert annak az agárbőrű kölyöknek visznek.

– Hát ha annak visznek, akkor úgy becsüllöm, mint agár kölykét.

A vőlegény azt a menyecskét ës megölte. Aztán kérdi az anyja megint, reggel, hogy hol a felesége. S azt mondja:

– Én megöltem, mert azt mondta, hogy én agárkölyök vagyok, amint hoztuk.

Aztán az az agárbőrös királyúrfi mind ment a harmadikhoz ës. Mondotta az öreg asszony:

– Te királyküsasszony, ha te tudnád, kinek visznek, nem ringatnád magadat úgy a kocsiban.

Mondja a küsasszony:

– Hogy ne legyek örömben? Mert engem egy kegyes királyfinak kértek, s én úgy becsüllöm, mint kegyes királyfit.

Aztán azok éltek együtt. De az anyja kérdette, hogy:

– Fiam, jól aludtatok?

Mondotta a menyének az asszony, hogy:

– Fiam, az én fiam milyen?

Azt mondja:

– Szép, hogy a napra lehet nézni, de ő rëa nem.

Aztán a menyét kérdette:

– Ha oan szép, mit csinálnánk, hogy látnám meg én ës.

Mert az anyja, hogy megátkozta, mikor született, még nem látta (az igazi) bőrét. Akkor arra tanította az anyját a menye, hogy este leveti az agárbőrét. Aztán mondotta az anyósa a menyének:

– Tegyünk egy fazék szenet, édes fiam, és te taszítsd bele az agárbőrt, hogy elégjen.

S úgy tettek, hogy mind elégett. De az agárbőrös megëbredëtt écczoka. Mondta nőjének:

– No, nekem bajom van, mert az agárbőr ég.

– Vaj nem – mondta a felesége – csak olyan Ádám-bűz van.

Aztán búsult igen-igen az a király, a kinek agárbőre volt, hogy mért égett el. Aztán az asszony terüben maradott volt, s a férje tett a felsége tíz ujjába tíz arany gyürűt, aztán a derekára szép ezüst övet, mert terhes volt, s a lábába selyem papucsot hagyott az ura neki. Akkor a feleségét megölelgette s bólcsúzott el:

– Feleség, míg én a derekadat meg nem szorítom, soha meg ne szülj semmit, mert két aranyhajú gyermek van nállad. S a tíz ujjadból a tíz gyűrű, s a lábadból a selyem papucs fel ne bomoljék, amíg én meg nem ölellek.

Aztán az asszony nem tudta mit csináljon egyebet, vett három háromsinges vaspálczát, mert az ura azt ës meghatta, és háromsinges vasbocskort.

– Hogy ingemet olyan csúffá tettél és a bőrömet elégetted, soha le ne szabaduljanak a testedről. Háromsinges vasbocskort végy, háromsinges vaspálczát végy, mégsem találsz rëám.

No most utazott az asszony, a férjét, hogy keresse meg, hol van. Hát ő bizën elvetődött éjjel a holdnak az anyjához. Mikor odaért, a holdnak az anyja azt mondta annak az utazó asszonynak:

– Jaj fiam, hogy jöttél ide? A fiam összeszaggat.

A hold mikor hazament, haragudott ës az anyjára, hogy mért eresztette bé az idegen fehernépet. A holdnak az anyja kérelte a fiát, hogy:

– Az egy utazó asszony és az ura után verdődik. Inkább, ha láttad valahol, igazítsd meg.

A hold azt mondta az anyjának:

– Adjanak annak egy arany guzsalyt, és igazítsa a naphoz, mert én éjjel nem látok mindenhova bé. Árnyék ës van.

A nap se látta. Adatott az anyjával egy arany orsót. Azután azt mondja a nap, hogy menjen el a szélhez, a legjobban tudja hol van. A nagy vasbocskor majd elváslott, míg megtalálta az urát.

A szélnek az anyja ës azt mondta, hogy a fia haragosan mënën haza, de a szél aztán megigazította, hogy hoa menjen, hogy melyik városba menjen. Adott neki egy arany matollát, és azt mondta, hogy az ura abban a városban mán megházasodott, vagyon három gyermeke. A szél arra tanította azt az asszonyt, hogy menjen el abba s abba a kapuba. Ott leültette, azt mondta, hogy üljön a kapuba, és vegye elé az arany guzsalyt, orsót és matollát, és hogy a leánya kijő, hogy megvegye a guzsalyt. És mondja meg, hogy ő oda adja, de ő együtt akar hálni az apjával.

A kapuba mind ott perregtette az orsót, s kijött a leány, hogy megvegye. Aztán meg ës mondta a leány az anyjának (t. i., hogy mit üzent a künn ülő asszony), és az anyja azt mondta, hogy adjanak álomport az urának, akkor nem tudja, ki fekszik mellette, nem látja azt a czigánynét. Mert most czigányné formára volt a felesége.

Hát a szolgaleány oda adta az úrnak az álomport, és aztán megleste, hogy mit fognak beszélni. És azt hallotta, hogy a czigányné azt mondta neki:

– Édes uram ölelj meg, mert a tíz ujjamat a tíz gyürű szorítja, s a derekamat ës öleld meg, és a papucsomat ës húzd le a lábamról, mert fiat szülhetnék.

De sírva mondta és az ura még se hallotta meg, álomport adtak volt neki.

Másodnap ës kiül a kapu elejébe az arany guzsalylyal. Odajő az ura leánya, hogy megvegye.

– Igen, ha engeditek, hogy az éjjel is az apátokkal háljak.

No az anyja esmég álomport adatott az urának, s mikor az asszony lefeküdt melléje, sírva mondta:

– Édes uram lelkem, ölelj meg, még csak egy éjem van ezen küjel, nem tudom megszülni a gyermekemet.

A gazda s a szolga elmentek vadászni, de a szolga nagyon szomorú volt. És azt mondja neki a gazda:

– Miért vagy te olyan szomorú?

– Hát hogyne volnék szomorú, mert ha maga hallotta volna, amit én, még inkább búsulna.

Aztán mondotta a gazda:

– Ha meg nem mondod, meglőlek.

Akkor kérte a szolga, hogy megmondaná, de ha megmondja is, úgylehet meglövi. Mondotta a szolga az urának:

– Itt egy czigányné árult itt háromfélét, és a királynénak kedve volt, hogy megvegye, de a czigányné nem árulta máskép, csak hogy a királylyal feküdjék egy ágyba.

Aztán a gazdának lebeszélte, hogy hogy történt. Hogy kérelte, hogy ölelje meg, de álomport adtak bé neki, azért nem ëbredëtt fel. A gazda mondta a szolgának:

– Mikor még az estét érem, és megveszik a matollát, akkor az álombort öntsed bé a fërëdőbe.

Aztán meghallotta a király, a mint könyörgött, és megölelte a feleségét, és az ő (öv) lepattant a derekáról, a gyürűk ës az ujjából és a papucs a lábáról és megszülte a pár aranyhajú gyermeket.

_(Rab Kata, Pürkerecz.)_

16. A sárig kicsi kígyó.

Volt egyszer egy szegény ember és a felesége. Azok merén búsultak, hogy egy gyermekük sincsen. Egyszer felkel egy reggel az asszony és azt mondja az urának:

– Csak hallgassa meg, milyen paraszt (bolond) álmot láttam én az écczoka. Azt láttam álmomban, hogy egy öreg ember nálunk jött és azt mondta: Tudom én mért búsultok. Tü azért búsultok, mert nincsen gyermeketek. Reggel menj ki a kapu elejébe, ha valami lelkes, vaj lelketlen állat mënyën a kapu előtt, fogadd el, és al lesz a tü fiatok.

No reggel mondja az asszony az urának, hogy ő milyen paraszt álmot látott az écczoka. Azt mondja az ura:

– Ez elég paraszt álom, de próbáljuk meg.

Kimënyën az ember a kapuhoz, ott áll egy darabig, és látja, hogy mënyën arra felé egy sárig kicsi kígyó. No, ördögadta varasgyékja, no megfogta és a keblébe tette. Bévitte a feleségének és ott jól tartották tébe mártott kenyérrel. Egyszer azt mondja a sárig kicsi kígyó:

– Édes apám, menjen el a királyhoz, kérje meg a leánya kezét nékem.

Azt mondja az apja:

– Mit akarsz te szerencsétlen teremtés, sz a király minyát fejemet véteti.

– Nem lesz baj, csak menjen el – azt mondja a sárig kicsi kígyó.

El ës ment a szegény ember a királyhoz. Há éppen a katonákkal vizsitálódott a király. Mondja neki a fia szándékát. A király nagyot kaczagott, még a könnye ës kijött beléje. Azt mondja a király, jól van te szegény ember, fiadnak adom a leányomat, ha három fő feltételre megfelel. Első feltétel a lesz, hogy hozzon három aranyalmát a Tündér Ilona kertjéből. Ha ezt meg nem teszi, fejét vétetem néki ës, néked ës.

No búsult a szegény ember, hogy most kifogy abból az egy fiából ës. Haza mënën és sírva mondja a fiának, hogy milyen nagy dologra adta a fejét. Ha holnap reggel három arany alma nem lesz a Tündér Ilona kertjéből, fejét véteti néki ës s a fiúnak ës. Azt mondta a sárig kicsi kígyó:

– Ne búsuljon édes apám, még ma elhozom a három aranyalmát.

Azzal kisirült az ajtón, meg se állott a Tündér Ilona kertjéig. Itt a kerthasadékon bébujt a kertbe, felmászott a legelső fára, egy aranyalmát leszakasztott. Erre oant csendült a kert, hogy hét országba elhalczott. Csak bújik elé a hétfejű sárkány, mert az őrzötte a kertet. De a sárig kicsi kígyó bébujt a fa odvába, hogy a sárkány nem látta meg, és a sárkány nagy mérgesen elment. Ekkor kibujt a sárig kicsi kígyó, még leszakasztott kettőt, és azzal haza sietett. Azt mondja az édes apjának:

– Itt vannak édes apám az aranyalmák, vigye el a királynak.

Azzal a szegény ember tarisznyába tette, és elvitte a királynak. A király jól megvizsgálta az almákat, s látta, hogy csakugyan tiszta aranyalmák. És azt mondta a szegény embernek:

– No, szegény ember, egy feltételt megtett a fiad, még kettő hátra van. Második a lesz, hogy ha holnap reggel oan palota nem lesz a te házad helyén, milyen az enyém, halálnak haláláal haltok meg.

Csak most búsult igazán a szegény ember, hogy hogy tudja megtenni a kicsi teremtés. Lopni csak lophat, de hogy építsen, azt nem tud. Haza menyën és sírva mondja a fiának:

– Látod fiam, mire adtad a fejedet? Mindenképen el akar pusztítani a király münköt. Ha holnap reggel oan palota nem lesz a házunk helyén, mind a királyé, halálnak haláláal halunk meg.

– No édes apám, ha még ezen ës tud búsulni – mond a sárig kicsi kígyó – feküdjenek csak le, majd reggel másként ëbrednek fel.

Erre a sárig kicsi kígyó kiment az udvarra, elévett egy kicsi sípot, belé fuvintott, hát annyi ördög kerekedett az udvarra, hogy a csillagok fényét ës elvették. Csak elébilleg egy sánta ördög, azt kérdezi:

– Mit poroncsolsz, kicsi gazdám?

Azt mondja a sárig kicsi kígyó:

– Tépjétek le ezt a kunyhót innen és reggelig oan palotát építsetek, mind a királyé.

Hëzza fogott az a sok ördög, csak surrogtak-burrogtak, mikor virradott már, kész volt a palota. Felëbredëtt a szegény ember, csak dörgöli a szemét, fel a felesége ës, csak törli a szemét, kérdezik egyik a másiktól, hát vajon ők-é? Odaszökik a sárig kicsi kígyó és azt mondja nekik:

– Bizën, csak kietëk!

Arra a szegény ember elindul a királyhoz, hogy bémutassa a palotát. A király mán a tornáczból nézte a maga palotájának a társát. Azt mondja a szegény embernek:

– Bé se jöjj, te ördöngős fiúnak ördöngős apja, hanem vidd a harmadik fő feltételt. Ha holnap reggel a két palotát arany lánczczal össze nem köti, s arany híddal, s a hídnak két szélén arany madarkák nem énekelnek, halálnak haláláal haltok meg.

Azzal hazament a szegény ember, de mámost nem ës búsult, tudta, hogy a fia azt megteszi, csak arra ës megsegít az Isten.

Hát reggel a fiával az arany hídon, arany hintóba ment a királyhoz, és a király néki adta a leányát. De a királyleány sírt, búsult, hogy ő nem lesz a felesége, annak a csúnya sárig kicsi kígyónak. Ha hëzza talál nyúlni az écczoka, megfogja, s kitekeri a nyakát. De mit volt tenni, felesége kellett hogy legyen.

Erre este lett, az új házaspár külön szobába ment, de a királyleány sírt, hogy ő nem fekszik melléje, inkább elszakasztja, s a tűzbe dobja. De mégës csak le kellett feküdni vélle. Erre a sárig kicsi kígyó keresztül bucskázik a fején, lesz belölle egy dali szép királyúrfi. Azt mondja a királyúrfi:

– Ne sírj, szép királyküsasszony, nem vagyok én sárig kicsi kígyó, én vagyok egy elátkozott királyfiú. Apám arra átkozott, hogy hét esztendeig, hét hónapig, hét napig kígyóbőrben járjak és még nem tölt ki az átok ideje. De erről te apádnak semmit ne mondj, mert akkor erősen megbánjuk mindaketten.

De reggel a király kérdi leányát, hogy volt az álma a sárig kicsi kígyóval? A királyleánynak nagy öröme volt, mert a királylegény nagyon szép volt és belé ës szeretett erősen. Elmondta az apjának, hogy bizony nem sárig kicsi kígyó, csak átok alatt hordja a kígyóbőrt. Azt mondja a királyné:

– Segítünk réjta, hogy elhányja azt a csúnya bőrét.

Azzal volt a palotában egy vén asszony. A királyné azt mondja, menjen bé a szobába és bújjon el az ágy alá. Mikor a sárig kicsi kígyó leveti a bőrét, azt égesse el.

Úgy ës tett. Mikor a sárig kicsi kígyó levetette a bőrét és elaludtak az ifjúak, a vén asszony kibújt az ágy alól és elvitte a kígyóbőrt. Reggel felkel a királyúrfi, fel akarja venni a bőrét, de nem volt sohult. Akkor azt mondja a feleségének:

– Szovamat nem fogadtad meg, a bőrömet valaki elvitte, nekünk válni kell egymástól. Én mënëk haza az apám házához, te jőnöd kell utánam egy ingben és mezítláb. Mert még csak hét napom volna, hogy az átok ideje kiteljék, de addig mennem kell apám házához. Hát addig ës egy arany abroncsot teszek a derekadra, hogy senkinek kedvese ne légy. És eljősz az apám házához és hét nap és hét éjjel mind kiábálod: Gyere ki te elátkozott királyúrfi, itt a feleséged, vedd le az arany abroncsot a derekáról!

Úgy ës tett a királyleány. Utána ment és hét nap és hét éjjel mindig ezt kiábálta a kapunál:

– Jere ki te királyúrfi, itt a feleséged, vedd le az arany abroncsot a derekáról!

Mikor eltőlt a hét nap és hét éjjel, kitőlt az átok ideje a királyúrfinak, és kijött a palotából, megölelte a feleségét, és leesett az arany abroncs a derekáról. Azzal felkerekedtek ketten, egy divóhéjba bételepedtek, a Nagyküküllőn leereszkedtek, holnap legyenek a maga vendégei.

_(Fejér M. György, Pürkerecz.)_

17. Az ezeregyedik.

Volt egyszer egy öreg király, annak nem volt egy gyermeke se. Mimmerén búslódott a királynéval, mért nincs nékik vaj egy gyermekük. Hát ők bőjtöt fogadtak, hogy bőjtölnek, hogy adjon az isten nékik vaj egy gyermeket. Hát elmënyën a király egy pénteken a hivura, hogy hozzon fuszujkát. Mártott a rostával fuszujkát, és gondolja magában, ha néki az isten annyi gyermeket adna, ahány szem fuszujka van a rostában. Hát ott hëzzafogott és a fuszujkát megolvasta. Hát talált ezeregy szemet. Mikor bément a házba, hát volt ezeregy gyermek, és ő jettibe eldobta a rostát és elfutott az erdőbe. Mëgjedëtt, hogy annyi gyermeke lett oan hirtelen.

No felnőttek a gyermekek, mindig kérdezték az anyjuktól, hogy há nékik nem volt édes apjuk? Az anyjuk, mivel nem tudta, hogy merre van, azt mondta, hogy nekik nincsen apjuk. De a legküssebb, az ezeregyedik, at tátos volt. Mikor húsz évesek lettek a legények, azt mondta az édes anyjának:

– Má most tudja meg, hogy mënyëk az apám után.

És elment az erdőbe, s az apját megkapta és hazavitte a palotába.

Azt mondta az apjuk:

– Most házasodjatok meg, mert elég nagyok vattok.

De azt mondta a legküssebb, a tátos:

– Mü addig nem tudunk megházasodni, míg édes apánk oan embert nem keres, akinek ezeregy leánya van. Mü azokkal tudunk csak megházasodni.

Az apjának csáltatott vasbocskort, és adott néki vaspálczát a kezébe. Azt mondta, addig haza ne jőön, míg nem talál oan embert, a kinek ezeregy leánya vagyon.

Az öreg király vándorolt három évig, és oan embert nem kapott, kinek ezeregy leánya legyen. Haza ment és azt mondta a fiának:

– Házasodjatok meg, mert egész világon oan embert nem lehet kapni, a kinek ezeregy leánya legyen.

De még egy útra elküldte a legküssebb fia, és akkor megkapta az öreg király, hogy vagyon egy papnak ezeregy leánya. Hazament, és mondta a fiának:

– Most házasodjatok meg, mert megkaptam a feleségeteket.

Azzal csáltatott ezeregy kucsit és a bátyjai mind elmentek a leányok után. Ő maga az édes apját küldte maga helyett a legküssebb leány után, hogy ő odahaza marad, hogy csáltasson ezeregy kastélyt, míg a bátyjai megérkeznek a fejérnépekkel, és a legküssebb leányt az édes apja hozza a maga kucsijában.

Igy hát az ezer legény elindult ezer kucsival a feleségük után. Mikor ën nagy kerten mentek volna keresztül, el volt zárva az út előttük, hogy seholt el nem tudtak kerülni. A kőkerítésnek volt egy kapuja és emellett állott egy tërpe emberke. Azt mondta a királynak: