Part 6

– Látom, hogy hűségesen szolgáltál, mert annyi kincset hoztál olyan rövid idő alatt. Hol szerezted ezt a nagy kincset? Most mán hálistennek van miből éljünk, fiam, szerencsés vagy ezen a világon.

Volt nekik egy kis gyenge házuk. Azt mondta neki:

– Fiam, csináljunk már most egy ügyes házat, mert van miből költsünk. És csináltattak egy szép házat, mely sarkon forduló volt.

Időtelve a legény felnőtt húsz éves koráig, de ő mindig csak szomorú volt, örökké, életében. Ezen fogadás örökké a szíve mellett feküdt, a mit ő felfogadott a vasfejű farkasnak. Volt neki egy testvérnénje is, férjnél volt. Meg a szomszédasszonyai kérdezték, mért olyan bús mindenha, mikor mindenük van most. Addig tudakozódtak tölle, a míg elmondta, hogy mi történt rajta. Mondták:

– Ó ne búsulj te azért. Az a vasfejű farkas Isten tudja hol jár eddig, azért te megházasodhatol, ne búsulj egyet ës! Elmentek a szomszéd faluba, hogy kérjenek meg egy leányt feleségül. Meg is igérték neki a leányt, elment a nászszal a leány után, hogy elhozza.

Mire hozták, áthatoltak egy kis erdőn, abban volt egy kis forráskút. Megállították a szekeret és leszállottak, hogy igyanak friss vizet. Mire odaértek volna a kúthoz, ott volt három szelindek kutya s...en ülve. Féltek odamenni a kúthoz. A vőlegénynek volt a zsebében egy darabocska kalács, melyet a menyasszony adott volt. Három részre törte és a három kutyának odavetette. A kutyák nem bántották, ittak rendesen vizet. Mire megfordultak volna, odaért a vasfejű farkas. Most a menyasszonyt nem volt hová vigyék, hát visszavitték, a honnan hozták.

A szegény legényt elvitte a vasfejű farkas az ő tanyájára. Volt neki kilenczszáz darab juha és tette ő juhásznak, hogy nem tartotta bé fogadását. De az a három szelindek kutya nem maradt el tölle, mind kisérték őt.

A vasfejű farkasnak még élt az ő anyja az ő barlangjukban. Mondta a fiának, hogy mért vitte azt az embert az ő tanyájukra? Meg a fia elmondta, hogy ni milyen fogadást szerzett vele s nem teljesítette.

– Nohát, – azt mondja, – bocsásd ki a juhokkal, s ott elszaggathatod.

Azt mondja a vasfejű farkas:

– Hogy bátorkodnám? Három kutyája van, nagyobbak mind én, azok megesznek engemet.

– No ha másképen nem mersz hozzáfogni, nyúzzál meg kilencz berbécset, vidd bé ebbe a barlangba, melyen vagynak három vaskapuk s hídd bé a kutyákat, hogy egyenek ott. Akkor zárd le őket, meg künn a pusztán csinálhatsz vele, a mit akarsz.

Úgy ës cselekedett a vasfejű farkas. Akkor kiment a pusztára a legényhez, felkérdte, hogy miféle halált kiván most, hogy nem bírta fogadását teljesíteni. Akkor a legény azt mondta:

– Nem bánom, csinálj velem, a mit akarsz, csak hágjak fel erre a fügefára. Van nékem három nótám s kilencz kiáltásom. Akkor csinálj velem, a mit akarsz.

No akkor ő elénekelt egy nótát s rikójtotta a kutyákat. Egyet hívott Audznak, egyet Rigónak s s egyet Kopacznak. A kutyák hallották a barlangban s azt mondta Audz:

– Vigyázz, mert a mi gazdánknak vége van!

Megint énekelt másodszor ës, mëgest rikójtotta: Audz, Rigó, Kopacz! Harmadik nótát ës elfújta s rikójtotta a kutyákat, akkor leszakították a vaskapukat és odarohantak hëzza. Mondták:

– Mit poroncsolsz, kedves gazdánk?

– Lássátok, szeretett kutyáim, ez a vasfejű farkas az én életemből ki akar pusztítani. Csináljatok vele, a mit akartok. Akkor az Audz megragadta a vasfejű farkast, odadobta Rigónak, a Rigó meg a Kopaczhoz lökte. A Kopacz úgy elnyelte, mintha sose lett volna, ő meg leszállott a fáról.

Nem volt más, csak a három kutya s ő s a juhok. Visszafordította s elűzte a vasfejű farkasnak a barlangjáig, meggyújtotta a barlangot, még elégette a vasfejű farkasnak az anyját. Akkor eljött egy forgószél, még a hammát ës elvitte. Ő meg elhajtotta a juhokat hazájába.

Este hazaért az ő apjának a házához, az udvarba. Az apja nem gondolhatta, hogy ki hajtja azokat a juhokat az ő házához s örvendett, hogy az ő fia megint egy nagy sereg juhokkal hazaérkezett, az Isten megsegítette.

Mire ő bément volna a házba, a három kutya odaállott az ablakhoz és azt mondták neki:

– Szeretett gazdánk, minekutánna mi el voltunk átkozva a mi anyánk méhétől fogva, hogy addig ne szabaduljunk a kutyabőrtől, valameddig egy keresztyén embert meg nem mentünk a haláltól, meg az a keresztyén ember nékünk hármunknak egy vágásra a nyakunkat el nem vágja, hát azért, szeretett gazdánk, holnap hat órakor hárman egy széjben az ajtó előtt állunk, hogy egy vágásra levágjad a fejünk.

De a szegény legény búsult, hogy az ő szeretett kutyáit hogy bírja elpusztítani, a kik őt megmentették. De a kutyák azt mondták, ha nem teszi meg, hát vége életének. Szegény fejének nem volt kardja, kése, a mivel egy vágásra levágja a nyakukat. Elutazott a biróhoz, kérte, szüveskedjék vaj kést, vaj kardot rendelni, mert né, hogy van néki a sorsa. A bíró bévezette egy házba, ott voltak felakasztva kardok, kések, válogatták ott, s egy rozsdás leszökött a szegről a földre. Ő azt hazavitte, megfente, de ő akkor éczczoka még álmodni sem bírt bújában. Reggel mikor kivirradott, ment ki a karddal. A három kutya az ajtóban állott. Csak ránëztek, mintha megsiratták volna őt. Megfordítja hatszorig a kardot a kezén, meg akkor lecsapja a nyakukra úgy, hogy a háromnak három felül esett a feje. A három kutyabőrből kibújt három királyfiú, letérdeltek elibe, köszönték az ő jó cselekedetét, hogy megmentette őket a kutyabőrtől. Köszönték minden jóságát meg elvándorlottak onnat.

No most volt a szegény legénynek juh elég, pénz elég, az Isten megáldotta őt mindennel. Még elmentek a menyasszony után, elhozták azt ës nagy vígan, oly nagyszerű bált építettek, mely keresztül hallatszott hetedhét országon, még az óperencziás tengeren ës túl. Tál, tányér elég volt, czipó, leves kevés volt, istenes ember volt, ki egy falást kapott volt. Czinege, czubók, nyirfa horog, havat ettek, vizet ittak, jeget haraptak, csak úgy laktak. Maradt bellöle két darab, mind a kujakom.

_(Fejér György, Pürkerecz.)_

11. A háromágú tölgyfa tündére.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon ës túl volt, még az óperencziás tengeren ës túl lakott a zöld királynak egy fia. Ő, mint egyedül volt a rëzëdëncziában, unta magát. Vette a fegyverét, kiment vadászatra. Mihelyt kiért az erdőbe, talált egy kis nyulat. Azt ő czélba vette, hogy lelője. A nyúl rimánkodni kezdett:

– Bocsáss meg királyfi, jó tettedért jót várj; hadd meg az életemet.

Meghatta az életét, nem bántotta. Tovább ment, a nyúl ës elszaladt. Talált egy rókára. A rókát ës czélba vette, és a róka ës azt mondta:

– Ne lőj le királyfi, hadd meg az életemet, jó tettedért jót várhatsz.

Aztot ës elbocsátotta és elment tovább az erdőbe. Talált az erdőben egy kis őzet. Aztot ës czélba vette, hogy lelője, az ës visszaszólt neki, azt mondja:

– Királyfi, bocsánatot kérek tölled, hadd meg az életemet, mert jót mondok neked, mit megköszönsz.

No elbocsátotta azt ës. Azt mondja neki az őz:

– Kegyes királyfi, megmondom most az én hálámat. Hotolj bé az erdő közepéig. Találsz ott egy háromágú tölgyfát. Vágj le abból egy szálat, majd abból kijő egy tündér küsleány, mely néked lesz feleséged. De vigy magaddal egy kicsi vizet, netalán még szükség lëszën rëa.

El ës ment, meg ës találta, le ës vágta, abból kijött egy szép tündér leány, abból a tölgyfaágból. Rikótott neki:

– Jaj vizet, mert megfúlok!

Ő forgott ott körül kereken, hogy a vizet elévegye, de a flaskó feldűlt és a víz ellett. A szép tündérleány meghalt. Nem volt mit tenni, felvette az ölébe, elvitte haza, eltemette.

Tőlt, múlt az idő, megint elment vadászni. Megtalálta a rókát.

– No kegyes királyfi, bocsánatot kérek, jó tettedért jót mondok. Menj el ide s ide az erdőbe, a hol még egy tölgyfát levágtál volt. Vágj le még egy szálat, mert abból egy szép tündérleány jő ki. De vizet vigy neki, nehogy szükség legyen rëa.

Eleget járt ő erre, arra, hogy vizet kapjon, ott az erdőben, de nem talált. Volt neki egy kulacs bor. Gondolta, hogy hát ez ës jó. Megint úgy járt, mind a másikkal. Levágta, kijött a szép tündérleány belőle, ő bort adott neki, de úgyës meghalt, igen erős ital volt. No most mán nagy búja volt, hogy abból ës kifogyott. Felvette aztot ës, hazavitte nagy búson, hogy milyen szerencsétlen ember lett belőle. Az isten megadta neki a szerencsét, s ő nem bírja felhasználni. Eltemetteti azt ës szép rendesen.

No mán búsult egy darabig, és megint elment az erdőbe vadászni. Még akkor találkozott a nyúllal.

– No kegyes királyom, jó tettedért jót mondok. De gyere velem, hogy mutassam meg, hol van az élő víz.

Elmentek ketten, megtalálták a forrást.

– No vigyél vizet innen magaddal. Menjünk el most ketten.

Megtalálták a tölgyfát, a honnat kettőt levágott, a harmadik megvolt még.

– No most vágd el ezt a szép tölgyágat.

Akkor még egy szép tündérleány jött ki belölle. Kiált, azt mondja:

– Vizet, vizet, mert megfúlok!

A küs nyúl kapja a kancsót, odaemeli a küs leánynak, ivutt belölle, és megmaradott, nem halt meg. Akkor a küs leány letérdelt előtte, a királyfi előtt, bocsánatot kért tölle, hogy megszabadította a tölgyfától. Azt mondja neki:

– No tisztelt királyfi, engemet az isten néked rendelt ezen a világon, ezzel köszönöm jó tettedet. Mert mű meg voltunk mindhárom testvér, anyánknak méhétől fogva átkozva, hogy ne tudjunk megszabadulni a tölgyfa gyükerétől, valameddig egy keresztény ember le nem vágja, jótett irányában. Ezen túl mán ketten leszünk ezen a világon ës, meg a paradicsomban ës.

Megölelték egymást, megcsókolták. A küs nyúl ugrált előttük, örvendve, hogy megszabadították az ő kedves asszonyát.

No útra keltek mind a hárman. Mentek, az út közbe, minek előtte haza érkeztek volna, a váron kűjel volt egy szép kút. Oda leültek, ott elbeszélték a maguk sorsukat. Azt mondja a tündérleány a királyfinak:

– Tisztelt kedvesem, sajnálom fáradságodat, én a tündér ruhában nem vagyok bátor bémenni a te laktanyádra. Hagyjál itt engemet a kis nyúllal. Menjél el haza, hozzál nekem új ruhát.

Ott maradt, és elment a királyfi, hozott neki ruhát, de örömében sokáig múlatott, míg ruhát csináltatott a tündérleánynak. No mán hagyjuk a királyfit, még nem érkezett vissza.

Jártak oda a kútra vízért. Hát hogy őt ne lássák ott a kútnál tündér ruhában, volt egy nagy fiszfa, árnyékot tartott a kútnak, arra felmászott. A küs nyúl elment éleséget keresni magának. Kiment a kútra egy boszorkányné vizet meríteni. Bétekint a kútba, lát egy fényes fehérségű szép tündért. Mert a tündér mán fenn volt a fiszfán. Ő azt gondolta, hogy ő az. Tekintett erre, arra, nem látott senkit, gondolta, mégës csak az ő képe. Meglátta végre a tündérleányt fenn a fán. Levette a fáról, megkérdezte, hogy mi okból hágott oda. A megmondta, hogy në, hogy történt vélle, egy királyfi őt megszabadította. És mindent elmondott annak a boszorkánynénak. Hogy várja ő a királyfit, hogy hozzon neki gunyát.

Akkor a boszorkányné megfogta és bédobta a kútba a tündérleányt. Volt neki egy leány, a boszorkánynénak. Elment haza, kivezette a maga leányát oda, meg felhágtatta a fiszfára.

Odaérkezett a királyfi a gunyájával. Mondja neki, keresi körül kereken, hogy hol lehet az ő menyasszonya. Mán a tündérruhát felvette volt a boszorkányné leánya, csak mégës feteke, csúnya volt. Meglátja a küs nyulat a királyfi és mondja neki, hogy hol van a leány?

– Itt hattam – azt mondja a küs nyúl – a kút mellett. Elmentem valami éleséget keresni, mire visszatértem, hát fel a fiszfára felmászott.

No mán nézik körül kereken, hát ott van a leány a fán. Mondja a királyfi neki:

– Szállj le onnan, öltözzél fel.

Mikor leszállt a fáról, látja az ábrázatját, hogy csúnya, feteke, pedig milyen szép volt. Mi történt vélle?

– Ó lelkem, kedvesem – azt mondja a czigányné leánya – a nap sugara reám rohant, megfogta egész ábrázatomat.

No felöltöztette a királyfi, ő gondolta, hogy a tündérleány. Elvitte haza. De abból a tündérleányból, melyet a czigányné bévetett a kútba, lett egy szép aranyhal. – No mán hagyjuk az aranyhalat a kútban.

A czigányleány éltek a királyfival, felesége volt neki. Elment a vén boszorkányné oda a leányához. Mondta neki:

– Vajjon valami nem történik-é még abból? Mert én kijártam a kúthoz, egy szép aranyhalat láttam a vízben. Netalán abból a leányból lett volna az a hal. Hát én azt tanácsolom neked fiam, – mondja a leányának – tedd magadat beteggé. Mondjad a királyfinak, addig meg nem fogsz gyógyulni, míg nem, abban a kútban van egy arany hal, hogy azt ki nem fogatja.

A királyfi azt ës megcselekedte a kedveséért. Kifogatta az aranyhalat, megfőzték, evett belölle és meggyógyult. Azt mikor a szakácsné takarította az ablak alatt, egy pénzecske az oldaláról leesett a földre. Hogy az kifakadott, lett egy szép aranyalmafa, mely minden écczoka megvirágzott, délig megért az alma rajta, más écczoka elvitték a gyümölcsét.

Gondolta a király, vajjon mi lehet abban, hogy ők annak a gyümölcsét nem tudják használni. Annak a gyümölcsét a tündérek hordták el. No de a boszorkányné megint elment a leányához. Mondta a leányának:

– Mi dolog ez? Nehogy később rëautasodjanak, hogy nem ő a tündérleány. Ki kéne vágatni azt a fát.

Mondta ës a királyné a királynak:

– Semmi hasznát nem veszszük annak a fának. Vágasd le onnat, hogy többet ne ës lássuk, mert úgyse lehet semmi hasznát venni.

Volt a szomszédban egy szegény ember. Meghivatta a király, hogy vágja le azt a fát. Le ës vágta a fát rendesen. A szegény ember, mikor elródalta, hasigálta, egy küs darab kiesett belölle. A szegény ember, hogy látta, hogy olyan aranyfa, azt a küs darabot bétette a zsebébe, hogy hazavigye kincsnek. No mán a király nem tudta, hogy a szegény ember valamit viszën el onnat. Megfizette a fáradság díját és a szegény ember hazament. Letette azt a küs darabka fát, melyet a zsebében vitt, a tűz mellé egy küs szëgëlletbe. Az ott maradt, de a többi fát a királyné elégettette.

A szegény ember, esve lett, nem tudta mi dolog nálla, olyan világosság van a házban, gyórtya nélkül láttak eleget. Mondja a feleségének:

– E kell legyen, ez a küs fadarabocska, bizonyára e világít úgy nállunk.

Másnap elmentek munkába a szegény ember, a felesége, meg volt egy nagy leánya, a királyhoz. Jó reggel, még a házat ki se seprették s ágyat se csináltak jól. Esvére, mikor hazaértek, hát az ő házuk ki van seperve, az ágy felékesítve, minden rendesen. Gondolták magukba, ki járhat az ő házukban, a ki úgy dolgozik, mikor ők mindent szerteszét hagytak.

Másnap reggel újra készültek, hogy menjenek a királyhoz munkába. De honn hatták a leányt elrejtve, hogy tudják meg, ki jár az ő házukba. Megint úgy hatták szerteszét minden portékájukat. A leány az ablak alatt állott, titkon, hogy lássa, ki lehet az. Hát a küs fadarabból kijő a tündérleány, kezd sepergetni a házban szép rendesen. Ágyat megveti, mindent, a szegény ember leánya csak nézte, hogy mint dolgozik az a leány s abból a fácskából jár ki. Nagy hirtelen megnyitja az ajtót, bészalad a házba, a fácskát megragadta, mire a tündérleánynak híre lett volna, nem bírt többet visszamenni a fába.

No megkapták a tündérleányt. Hát nem volt mit csinálni, ott maradt véllik a tündérleány ës. És azután a két leány együtt ment el a király udvarába munkába. Ott szërre mondtak egyik egy mesét, a másik más mesét, rëajő a sor a tündérleányra egyszer Mondja a király:

– No mondjál mán tésës egyet, te vagy a legszebb, lássuk, mit láttál, próbáltál életedben.

Ott hát elkezdte akkor, s ëppen az ő kedveséről kezdte el a beszédet.

– Egyszer volt, hol nem volt, egy királyfi egyedül. Kiment vadászatra, találkozott egy küs nyúllal… stb… No én vagyok az a tündérleány, a kit a királyfi a tölgyfából kivett!

Megölelte a királyfi, a czigányleányt pedig lófarka után köttette a királyfi s máég ës élnek, ha meg nem haltak.

_(Fejér György, Pürkerecz.)_

12. Mátyás király aranyszőrű báránya.

Elment a burkus király Mátyás királyhoz. Mint pajtások köszöntötték egymást. Mondja a burkus király, hogy:

– Úgy hallottam, hogy egy aranyszőrű báránya van?

– Igaz – azt mondja – nekem van a juhaim közt egy aranyszőrű bárányom, és oan csobánom van, hogy sosem hazudott.

A burkus király azt mondta:

– Én megmutatom, hogy hazud.

– De – azt mondja Mátyás király – a nem hazud, oan nincs!

– De én megmutatom, hogy hazud, mert én megcsalom, hogy muszáj, hogy hazudjon.

Azt mondja Mátyás király, hogy:

– Én ës fogadok akármibe, hogy nem hazud. Fele országomat odaadom.

Azt mondja a burkus király:

– Én ës odaadom fele országomat, ha nem hazud.

Jó, mán kezet fognak, aval jócczokát mond a burkus király és elmënën onnat más szállására. Ott felöltözött a burkus király ilyen parasztgúnyába né, és elment ki a tanyára. Köszönti a csobánt. Fogadja a csobán.

– Isten hozta, király uram!

– Honnét üsmersz te engemet, hogy én király vagyok?

Azt mondja a csobán:

– Üsmerem én a szován, hogy maga király.

Azt mondja a burkus király:

– Adok én neked sok pénzt, és hat lovat és hintót, add nekem az aranyszőrű bárányt.

– Jaj, – azt mondja – a világért se adnám, mert felakasztatna Mátyás király.

Sok pénzt igért neki, nem, egyként se egyezett belé.

Haza mënyën nagy búsan a szállására, és ott búsul, és ott volt a leánya ës. Azt mondja:

– Ne búsuljon, mert elmënyëk én egy csomó szín aranynyal és megcsalom én.

Vitt egy ládácska szín aranyat és egy üveg bort jó mézesen, hogy a csobánt megcsalja. De azt mondja a csobán, hogy neki nem szükös a pénz, Mátyás király felakasztatja, ha kérdi, hogy hova lett az aranyszőrű bárány. Addig mondott a leány, addig incselkedett, hogy megitták a bort, de a leánynak kellett elébb innia belölle, hogy lássa, nem tett-é valami étőt beléje. Oan kedve kerekedett aztán a csobánnak, hogy azt mondja: odaadja, ha hagyja, hogy vélle háljon, de pénz néki nem kell, mert pénz neki elég van.

Sokat nem szokotálódott a leány, hagyta hogy vélle háljon. No azután azt mondja a leány a csobánnak, hogy:

– Nyúzd meg a bárányt és a húst edd meg, mert nékem a húsa nem kell, csak a bőre.

Hazavitte nagy örömmel az apjának az aranyszőrű báránynak a bőrét. No örvendett az apja ës, hogy a leánya meg tudta csalni a csobánt.

De reggel lett, és búsult a csobán, hogy mit mondjon ő most Mátyás királynak, hogy az aranyszőrű bárány elveszett. Jött haza a csobán, hogy a királynak mondja meg, ha mit tud hazudni. Útközben bészúrta botját egy féreglikba (egérlyukba), és a kalapját rëa tette. Elhátrált tölle, még neki ment, köszöntötte király uramnak. Mondta a király:

– Mi ujság a tanyán? – Mán a kalapja.

Mondta újra a csobán:

– Ott bizën nincs más, az aranyszőrű bárány elveszett, a farkas megette.

Mikor azt kimondta, megëjedëtt.

– Hazudsz, mert akkor a többit ës megette volna!

Aval kivette a botját és hazament esmég a király felé. Esmég talált egy féreglikat, és esmég beletette a pálczáját, rëa a kalapját és köszöntötte király uramnak:

– Mi hír van a tanyán?

– Nincs egyéb, csak az aranyszőrű bárány bédöglött a kútba.

– Hazudsz – azt mondja a király – mert a többi ës bédöglött volna.

Esmënt kivette a pálczát és ment hazafelé. Harmadszor ës talált egy féreglikat, belétette a pálczáját, rëa a kalapját, és köszöntötte király uramnak.

– Mi ujság a tanyán?

– Ellopták az aranyszőrű bárányt.

– Te, hazudsz – mondta a király – mert a többit ës ellopták volna.

Kivette a kalapját, és tovább indult Mátyás király palotájába és ott a burkus király ës a leányával az asztalnál ülnek. No osztág bémënën és köszönti a két királyt és a leányt ës. De mán a bőrt oda vitte volt Mátyás királynak a burkus király és most várták, hogy hazud-é, mert ha hazudott volna, Mátyás király elvesztette volna a fele királyságát. Kérdi Mátyás király:

– Mi újság a tanyán?

– Nincs semmi egyéb, mint az aranyszőrű bárányt egy szép fekete báránynyal felcseréltem.

De volt-é Mátyás királynak öröme! De azt mondja:

– Hát hozd bé a bárányt.

De azt mondja a csobán:

– Ott közephelyt ül a két király közt.

– Brává – mondta Mátyás király a csobánnak – hogy nem hazudtál, má most néked adom a burkus királynak a fél országát, amit tölle elnyertem.

– No – mondja a burkus király, – én ës odaadom a leányom, úgy ës megkóstolták egymást.

És úgy lett a csobánból burkus király.

_(Veres András, Pürkerecz.)_

13. Mátyás király és a székely ember leánya.

Mátyás királynak volt egy hű szolgája. És kiküldte, az országút mellett volt egy kő, és azt mondta:

– Minden embert, a ki az országút mellett jár, keríts oda, hogy a követ nyúzzák meg, mert a király poroncsolatja és a király akaratja.

Sok embert odakerített, de mindamennyi a vállát huzogatta, hogy:

– Mit csáljunk, hogy nyúzzuk meg?

Egyszer egy székely ember is ment arrafelé a leányával. Azt ës odakerítette a szolga, hogy segítsen a többinek. Egyszer azt mondja a leányocska, hogy ott szokotálnak:

– Apám, menj fel Budára Mátyás királyhoz, és mondd meg, hogy vétesse elébb a kőnek vérit, akkor majd megnyúzzuk.

Egyszer azt mondja Mátyás király a székely embernek:

– Hát te honnan tanultad ezt, te székely ember, hogy én elébb vétessem vérét a kőnek? Te furfangos ember!

No mondja, hogy egy leányocskája van, s ammondja. No hogy ammondta, adott neki két divót és egy csumó pénzt. Mondta:

– Vidd el ezt a leányodnak, ültesse el. Mikor azok a divók megnőnek, hát akkor jőjj fel hëzzám.

De hogy odavitte, a leányocska egyszeribe feltörte és megette a divót. No mondja a székely ember:

– No most neked adott Mátyás király bajt eleget.

Aval mind elterültek az emberek onnat a kőtől, mert nem kellett megnyúzni.

No egy idő múlva azt mondja a leány az apjának:

– No menj fel apám Mátyás királyhoz, és mondd meg neki, hogy mán kifejlődtek a divók. – E volt a két csecse a leánynak.

Akkor adott a székely embernek két szál kendert Mátyás király. Mondta, hogy abból a két szál kenderből csináljon főkötőt a királyi rëzëdëncziának. Esmënt adott a székely embernek egy csomó pénzt, és a székely ember azt a két szál kendert vitte haza a leányának, hogy csáljon főkötőt. És mondta a leányának:

– Most adott a király még bajt neked!

De a leány látott az udvaron két forgácsot. Felvette, mondta apjának:

– Vidd fel Mátyás királynak, és mondd meg neki, hogy csináljon abból a két forgácsból ësztovátát, csőllőt, vetéllő fát, akkor csinálok főkötőt abból a két szál kenderből, a mennyi kell.

Mondta a székely embernek osztág, mikor a forgácsot hëzzavitte.

– Mondd meg a leányodnak, hogy ha az ujan okos, akkor jőjjön hëzzám: se az úton, se az útfélen, se öltözve, se öltözetlen, s ha ujan szép arczulatja van, akkor meg ës veszem. – Mert Mátyás király akkor még nőtlen volt. – Hozzon ajándékot, s ne ës, köszönjön ës, s ne ës.

Egyszeribe a leány fogott egy verebet – az az ajándék – s mikor a királyhoz ért, akkor eleresztette. Meghajtotta magát egy kicsit, de nem szólt egyet ës. Az apjának volt egy nagy háló, abban ment a király elé. Az apjának volt egy szamár, annak megfogta a farkát és mind a szamár nyomán ment. Hát nem az az ország útján jött, hanem a szamár nyomán.

No mikor odaért a királyhoz és meghajtotta magát, az ajándékot megmutasztotta és el ës repítette a madarat. De nagyon szép fehérnép volt. Egyszeribe megcsókolta, kezet fogott, megmátkásodtak, meglett a nagy bál, ujan bál volt, hogy a Duna vize akkor vállott volt borrá, mikor Mátyás királynak a lakodalma volt.

Nagyon jól éltek egy darabig, míg új házasok voltak. De egyszer lett egy sokadalom abban a városban, Budán. Amind a szekerek ësszegyuróztak, egy szegény embernek a kanczája nagyon csitkózó volt. Lefeküdt és megcsitkózott és egy más embernek a szekere alá nyomta ki a csitkót. Mikor a szegény ember meglátta, hogy a kanczája megcsitkózott, ki akarta húzni a csitkót a szekér alól, de a kié a szekér volt, a nem engedte, azt mondta, hogy az ő szekere csitkózta. Felpanaszolták, hogy hogy történt a dolog, de azt mondta Mátyás király ës, hogy a szekér alatt volt a csitkó, tehát a szekér csitkózta és nem a kancza.

Úgy megbúsulta a szegény ember magát, no de kijőnek onnat a törvényházból, és ő bizony hallotta, hogy a királyné még okosabb, mind az ura, és szokotálja, hogy bémënën és kér tanácsot. Bémënën a Mátyás király feleségéhez és elpanaszolja a baját.