Part 5

No most mán együtt viszik haza a pénzt. A küssebb úgy a tëplom mellett közél lakott, mind itt né, Fejér tiszteletes. A másik meg mind ide Zajzon felé. Este meggyújtották a gyórtyát, hogy oszszák el a pénzt. De hogy szovam ne felejtsem, a nagyobbik más faluban lakott. Azt mondta, hogy estére el fog jőni, hogy vigyék a pénzt a tëplomba és oszszák el. De hogy a nagyobb hazament, a küssebb az aranynyal a szomszédba ment, és ott egy rakás bakócz volt, és bébújt az alá.

A nagyobb mikor lejött, hogy eloszszák a pénzt, a küssebb már el volt bújva. Kérdi a nénjétől, ugyan hova mehetett. De az azt mondja:

– Én nem tudom, mert hogy te elmentél, ő ës elment minyátt.

Kapja magát a nagyobb és odament a szomszédba. Hányni kezdi a bakóczot, és bömbölni kezd, mind a bika. Egyszer a küssebb mëgjett és a bakócz alól kezdi mondani:

– Hó bika, hó bika, hó bika!

– Ne hó bika, hanem gyere és hozd ki a pénzt!

No most mán kihozta a pénzt. Elmentek a tëplomba, meggyújtották a gyertyákat. Mikor a pénzt majd mind elosztották volna, hát né, tizenkét tolvaj ës odament volt, hogy a mit raboltak, oszszák el. Ezek (a két legény) megjëttek, és egyik magát felfeszítette a fára, a küssebb bébújt a székek alá.

A tolvajok nagyon megörültek a sok aranynak, és mikor majd mind elosztották a pénzt, a tolvajok kapitányuk azt mondja:

– Tegnap vettem egy kardot. Megpróbálom ebben a holttestben, hogy lám hogy vág?

Akkor a mëgjedëtt, a melyik magát felfeszítette, leszökött s azt mondja:

– Amennyi halott a világon, mind keljen fel!

Akkor a küssebb a székek alatt dörgetni kezdett, s úgy mëgjettek a tolvajok, hogy mind elszaladtak.

No most mán pénz nekik elég maradt. Mikor mind elosztották volna, a küssebbnek egy keréczárral kevesebb jutott. De a tolvajok kapitányuk azt mondja a tolvajoknak, hogy egy darabig futottak, hogy egy menjen vissza közülük s nëzze meg, ha nincsenek sokan a halottak, menjenek vissza, és vegyék el a sok aranyat. Az ablakon békukucsált egy tolvaj s meglátja a nagyobb legény, kikapja a sapkát a fejéből. Azt mondja a küssebbnek:

– Me, mert e megér egy keréczárt!

Avval a tolvaj mëgjedëtt és futott a többihez. Azt mondja:

– Csak fussunk, mert annyian vannak a halottak, hogy nem jut mindenikre egy keréczár!

No má mostan a sok pénzzel hazamentek, és oan nagy gazdák lettek belöllik, aminyent többet nem lehet találni. Megnősültek, boldogul élnek, máig ës élnek, ha meg nem haltak.

_(Veres István, Pürkerecz.)_

9. A zöld király fia.

Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon ës túl, volt egyszer egy zöld király, a melynek egyik szeme sírt, a másik meg nevetett. Volt néki három fia. Annyira felnövekedtek a legények, hogy mán nagykorúak lettek, s nem tudták, hogy az atyjuknak mért sír az egyik szeme, a más meg nevet.

Hát a fiúk megkérdezték az atyjuktól, hogy hogy van az a dolog, hogy ők nem bírják meglátni egész vígságát, az egyik szeme mindég csak sír. Mondta nékik az öreg király:

– Hát fiaim, ki kell, hogy mondjam ezt ës nektek, hogy vagyon nékem egy barátom, most százötven esztendeje, hogy a csatatéren együtt jártunk, s az el van veszve én töllem mán százötven esztendő óta. Nékem azért sír egyik szemem, s a másik nevet, mert én most mán vén koromban az üdőmet azzal a barátommal tölteném el ezen a világon.

– No de szeretett atyám, hol lehet az a barátja? Mondja meg nekünk, hogy hol lehet és mi felkeressük, hogy együtt lehessenek, amíg élnek.

– Ó fiaim, – azt mondja, – az én barátom van a selyemréten, innét odáig nem ës lehetne elmenni.

De mondja a nagyobb fiú:

– Szeretett királyi atyám, bocsánatot kérnék, ha szüveskednék s elbocsátana éngem, hogyha megtalálnám azt a szeretett barátját.

El ës ment a szegény legény. Lovat nyergelt, elindult s elutazott. Addig utazott, még elérte a réz hidat. Onnat egy darab deszkát felszakított, de a lova mán tovább nem bírta, vissza kellett, hogy térjen. Mondja az öreg király:

– Fiam, látod, hogy hiábavaló volt a te vándorlásod?

Mondja a második fia is:

– Édes apám, bocsáss el éngem, mert én a küzdelemben még erősebb vagyok, mind a bátyám.

Ő ës elment. Utazott, vándorlott lóháton, míg elérte az ezüst hidat, de tovább nem bírt menni, nem győzte a ló. Egy darab deszkát visszahozott ő is.

No mondja a harmadik:

– Szeretett édes apám, én még küskorú vagyok, de engedd meg, hogy menjek én el. Az én bátyáim nem bírtak eleget tenni, majd elérek én, üdőtelve.

– Jó, – azt mondja az apa – de te még küskorú vagy, nem jó néked ez a világkereset, hogy te ország-világon át járj.

– Ó atyám, bocsáss meg, engedd meg nékem az utazást.

Mondja az atyja:

– Nem bánom, ha oly kedved van, próbáld meg magadat, hátha még ügyesebb ember lesz belölled, mind a két bátyád volt. Már, – az atyja mondja, – elbocsátlak akaratod szerint, légy boldog, de szerencsésebb, mind a két bátyád volt.

Kiment a legény, hogy nyergeljen meg egy lovat, a királyi istállóba. Találkozott egy öreg asszonynyal az udvaron. Azt mondja:

– Fiam, neked én megtanácslom, hogy mit művelj. Azt mondom neked, hogy apádnak nagyon sok ménese vagyon, a melyik legutoljára jő bé abból, azt nyergeld meg. A melyik sánta, a legrosszabbikat.

Ő ki ës fogta azt a lovat, a ki leghátul jött haza a ménessel. Megkantározta azonnal, s hát a ló kezdett vélle beszélleni. Mondja neki:

– Kedves kicsi gazdám, látom, hogy nagy útra akarsz engem vinni magaddal együtt. Adjál nékem öt köböl zabot, három köböl búzát és két köböl rozsot, hogy én azt egyem meg előre, mert többet nem eszünk, míg vissza nem jövünk.

Meg is adta neki aztat.

– No tisztelt gazdám, mán most apádnak van az istállóban a színy alatt egy régi kantárja, régi nyerge, nyergelj fel azzal.

Megtette azt is.

– No – mondja neki – most mán vezess ki a kapun küjel engemet, az udvaron ne ülj reám. Mondja a ló neki:

– Felültél kicsi gazdám?

– Fel.

– Hunyd bé a szemedet. Hogy menjünk? Mind a sólyom, vaj mind a gondolat? Addig fel ne nyisd a szemedet, míg én nem szólok egyet.

Mentek hegyen-völgyön keresztül, míg elérték a rézhidat. Látja, hogy egy hídlás hiányzik a hídból. Azt mondja a ló:

– No látod, eddig ért a bátyád. Ezt vitte haza apádnak jegyűl, hogy itt járt. No most kicsi gazdám, hunyd bé a szemed újra, mert úgy mënünk mind a levegő.

Egyszer mondja a ló neki:

– Kicsi gazdám, nyisd ki a szemed. Hol vagyunk?

Hát látja, hogy az ezüst hidat elérték már. Ott ës egy doczka hiányzott, mikor oda értek.

– No látod, kicsi gazdám, a második bátyád csak eddig bírt eljőni. Onnat egy darab doczkát hazavitt jegyűl. Jó – azt mondja, – most mán hunyd bé a szemed kicsi gazdám.

Mentek hegyen-völgyön keresztül mind a sólyom s elértek az üveghegy aljáig. Találtak ott egy öreg asszonyt, ott ágált ott egy nagy kasornyával.

– Szeretett atyámfiai, hova utaznak?

Megmondja a gyermek neki, hogy mi utazásban vannak, hova akarnak ők eljutni. Mondja az öreg asszony:

– No fiam, ennek baja vagyon, hogy tü odáig jussatok, hanem én segítek majd irányotokban. Adok én majd neked négy arany patkót, szeggel ellátva, de azt a lovat, melylyel te útra keltél, arra kérlek, szedd le a patkóját minden lábáról és üsd fel az arany patkót, ha azt akarod, hogy az üveghegyre érj vele.

Felütötték az aranypatkót a ló lábára. Akkor mondja:

– No kicsi gazdám, eddig nem féltél. Még hírét sem hallottam az üveghegynek, de már most ülj fel a hátamra, mënyünk az üveghegynek.

Megindultak az üveghegynek. Csak úgy, mintha nagy térség lett volna az üveghegy. Azt mondja:

– No kicsi gazdám, hunyd be a szemedet, mert má most ugyan mënyünk.

Mentek az üveghegy elé, de sokáig, nagy messzeséget. Azt mondja neki a ló:

– No kicsi gazdám, nyisd ki a szemedet, nézd meg, mit látsz innen.

– No látok – azt mondja – egy nagy térséget, olyan szép, mintha selyem volna, s egy kicsi, mind egy höncsöktúrás, benne áll.

– No látod, az a selyem rét, a hová kell, hogy menjünk. Ott van a te apádnak az ő barátja, a kiért egyik szeme sír s a más nevet. No – azt mondja – kicsi gazdám, hunyd bé a szemedet, mert mënyünk, hogy érjük el azt a selyem rétet.

Egyszer megint szól a ló:

– No kicsi gazdám, nyisd ki a szemedet, mit látsz most?

– Ó látom – azt mondja – egész selyembe változtunk, egész selyem az egész világ.

– Hát még valamit nem látsz?

Azt mondja:

– Ó igen, valami buborékot, vagy mit.

– No, – azt mondja a ló, – az egy kicsi házikó, abban lakik a te apádnak a barátja.

Mire odaértek a házhoz, leszállott a lóról, megkötötte a lovat s bément a házba. Meglátta, hogy egy öreg ember alszik benne az ágyban. De ő nem költötte fel azt az öreg embert, hanem künn lefeküdt az ajtó elé egy kis szalmára, hogy nyugodja meg magát. De ő elaludt úgy, hogy nem bírt magával s az öreg ember hamarébb felëbredëtt, mind ő. Kiment hozzá, és nëzi, hogy miféle idegen ember ment hozzá. Hát felköltötte őt:

– Honnan jöttél ide, a hol én ilyenféle embert még nem is láttam ezen a helységen?

Hát ő kibeszélte magát, hogy melyik királynak a fia, s az édes apja hogy várja a barátját, mert szeretné az ősi életet együtt eltölteni vélle. Azt mondja neki:

Ó fiam, mi nagy fáradságot tehettél te ennyi nagy úton ide. Jól tetted, hogy ide jöttél, majd elmegyek én ës veled vissza, töltsük el együtt életünk hosszait. De hogy ne hogy üdőzzünk sokat, menjünk bé és valamit együnk és igyunk egy pohárral.

Hát a míg ők ebédeltek, odajő egy fehér holló. Azt mondja, ő jött Izraelből, a hol van a kutyafejű király. Azt mondja a legény:

– Miféle az a kutyafejű király?

Mondja az öreg neki:

– Ne ës kivánd látni, milyen utálatos állat. Ember és kutyafeje. Ő roppant erővel bír, kilencz kilométerre a buzogányát haza hajítja.

Mondja ő, szeretné azt megtekinteni, miféle állat kell az legyen.

– Ó fiam, ha olyan kedved van néked, nem bánom, de az üveghegyen túl van az a király. Hát ha meg akarod nëzni, ülj fel a lovadra. De van-é rajta aranypatkó? No – azt mondja – indulj neki annak a nagy hegynek, de én adok néked egy nagy kardot, mert máskép nem bírsz vele, hanem akkor győztes vagy te.

Kiment az üveghegy tetejére. Leindul a lüjtőre, lát egy szép kaszárnyát benne a téren. Azt mondja a ló neki:

– Kicsi gazdám, már most menjünk, hogy elérjük azt a helyet, hanem vigyázz magadra!

Oda értek ők az udvarra, leszállott a lóról, a lovát megkötötte s felmënyën a házba. Ott van egy szép gyönyörű kisasszony. Mondja neki:

– Hol jársz te itt, a hol én ilyen embert még nem láttam, mert ha hazajő az én uram, a kutyafejű király, a te életednek vége van.

Mondja a legény:

– Nem bánnék én azért semmit sem. Ne sajnáljon engemet kisasszony, kérem, majd meg fogok én felelni ott, a hol kell.

Hát egyszer leszáll a küsasszonynyal az udvarba. Azt mondja a küsasszony neki:

– Szeretett fiú, én szeretném magát, csak éppen az életét veszti a kutyafejű királylyal. Engemet ës úgy rabolt el a világból. Hát én magának mondom, hogy hol van néki az ereje s mibe. Vagyon itt a pinczében egy hordó bor. Én adok egy palaczkot magának, maga menjen le és töltse meg abból a borból, a melyikből én mondom. Mikor abba az ujját belemártja, száz embernek az erejével többet bír, mind a mennyit addig bírt.

Egyszer csak azt veszik észre, hogy a nagy buzogány jő a felhőből s leesett az udvar közepére. Mondja a legény a küsasszonynak:

– Miféle lehet ez?

A küsasszony azt mondja:

– Valami haragjából dobta azt a buzogányt haza. Má most jő, mi lesz vélled?

– Ó kérem, ne búsuljon – azt mondja – majd megfelelek én!

Egyszerre csak jő az udvaron ló hátán a kutyafejű király. Megragadja őt, azt mondja:

– Mit keressz az életemben? (Házamban, telkemen.)

De ő nem ijedett meg; mikor földhöz csapta, lábra esett, mind a kecske.

– Hát bocsánatot kérek felséges királyom, vándorlási utamban ide bétaláltam.

Addig ő csak egyszeribe a palaczkot a zsebéből ki, s az ujját belémártja. Ők viaskodni kezdtek ketten. Megfogta a kutyafejű király őt, úgy bévágta a földbe, hogy bément övig. Ő kérte a bocsánatot, hogy engedjen.

– Nem engedek – azt mondja – elpusztítlak. Te neked ihol semmi jogod, hogy engem keressél.

Akkor ő megragadta a kutyafejű királyt, hogy meglátta az ő életének vég sorsát.

– Már most én akarok laptázni veled! – így beszélte.

Úgy vágta a földhöz, hogy ketté hasadt a feje a kutyafejű királynak s még akkor levágta a nyakát. No de a gyönyörű királyleány hátra maradott, a kutyafejű elpusztult.

Mondja neki a leány:

– Kedves vitézem, látom a szűszereteted irányomban. Megmentettél ettől a kutyafejű királytól, ki a világon a legrútabb állat vala, azért már most felkarollak én ës tégedet, mind egy hütös társamat. Legyen a mű szüvünk összeolvadva, mind a tenger vize a part széjivel.

Azonnal ők ketten összeesküdtek, hogy sose hagyják halálig egyik a mást.

– Nohát már most hogy mënyünk tovább? Ló hátán menni nem bírunk, hát két lovat béfogunk, útra kelünk. Elviszlek kedvesem az én atyám házához. De még van nékem egy bátyám, a kiért elutaztam eddigelé. Ott lakik ő az üveghegyen túl. Nohát elmënyünk ketten felkeresni azt az embert.

Odaértek és felvették az öreg embert, útra indultak hetedhét országon keresztül, mindig vándoroltak, míg el nem érték az atyai lakást. Haza értek egy estére, napmenetkor. Mondja az atyja neki, a zöld király:

– No fiam, lássam a sok utazás után te mire mentél?

– Ó szeretett atyám, többre vándorlottam mind a bátyáim. Elhoztam a te szeretett barátodat, a kiért egyik szemed sírt, a másik nevetett.

– No fiam, szeretném látni azt az embert, hogy lássam, az-é az én barátom?

No azt mondja:

– Édes atyám, tessék megnézni, ez-é az az ember?

Megnézi és azt mondja neki:

– No szeretett barátom, hogy sírtam én utánad, mert üdőtöltött ember vagyok, hogy mulathatnánk együtt!

Akkor azt mondja a ló neki:

– Kicsi gazdám, majd ki vagyok éhezve! Adjál nekem most három köböl kölest, hogy egyem meg. Mert ha én ne lettem volna, bizony azt a selyem rétet meg nem láttad volna!

Akkor azt mondja az apja neki:

– No fiam, bocsánatot kérek, s mind a két bátyád ës tőled, hogy a kettő között te vagy a legügyesebb legény. No de fiam, arra kérlek má most, mondd meg, mit láttál utadon keresztül.

– Ó atyám – azt mondja – még az üveghegyen túl ës mentem, még a kutyafejű királylyal ës birkóztam és le ës győztem.

Azt mondja neki az atyjának:

– Itt van apám az elszerzett neje és minden rëzëdëncziája.

– S hol lehet az? – mondja az apa, – mikor nem látok semmit, csak magadat látom.

Akkor a fiú kivett a zsebéből egy tojást, letette az asztalra s:

– Itt van apám! – azt mondja.

– Ó fiam, álmodol – azt mondja. – Hogy beszélsz ilyen hiábavaló beszédet?

– No királyi atyám, hídd elé az egész előljáróidat, nëzzék meg, hogy én mit hoztam neked, mert az én bátyáim egyik elért csak a réz hídig, a másik az ezüst hídig, én meg béjártam az óperencziás tengeren ës túl. Tessék, most kimegyek az udvar közepére a legszebb helyre.

– Akkor kiment, belefújt a tojásba, s az egész rëzëdënczia ott volt. A gyönyörű küsasszony, a kutyafejű királynak a felesége az ablakon kikönyökölt. Akkor azt mondja az apja:

– No fiam, látom, hogy nem hiába vándorlottál, látom, hogy vitézül béjártad a világot. Megérdemled a világ előtt a tiszteletet és a becsületet, azért a királyságomat reád hagyom. Fiam, látom a te gyönyörű vállalt hütös társad, hogy az óperencziás tengeren túl hűséget fogadtatok egyik a másnak, azért elbocsátlak benneteket, mind egy hűséges házaspárt. Isten legyen ti veletek, szeretett barátommal s velem is.

_(Fejér György, Pürkerecz.)_

10. A vasfejű farkas.

Egyszer hol volt, hol nem volt, volt egy igen-igen szegény ember, annak volt egy egyetlen fiacskája, annak az édes anyja meghalt. Felnevelte azt a legényecskét annyira, hogy egy tizenkét éves koráig. Akkor feltarisznyált neki, azt mondta neki:

– Na kicsiny fiacskám, ennyire felneveltelek, de már nem bírlak ruházni. Hát vedd el a legnagyobb utat és indúlj el, mert már kenyeret kereshetsz fiam.

A gyermek elment, hetedhét országon keresztül mind ment. Egy nyári alkonyatestén, szürkület tájban, elért egy roppant nagy erdőbe. Nézett erre, nézett arra, de nem volt hova menjen tovább.

Mit látott az erdőben, a mint utazott, járt?

Látott ő egy kis gyertyavilágot egy helyen. Hát ő odavánszorgott, hogy lásson, mert abban az erdőben valami keresztény ember kellett lakjék, mert gyertya égett.

Odament a házhoz az ablak alá. Bétekint a házba, hát mit látott, mind egy öreg, vén, szakállos embert! Gondolkozott, hogy bémenjen-é a házba, mert irtózott ës attól az embertől. Bément a házba.

– Adjon Isten jó estét, apám uram, – így szólította meg az öreg embert.

Azt mondja az öreg ember:

– Te kicsiny ember, hát hol jársz? Kilenczszáz esztendő óta lakom ebben az erdőben s még sohasem láttam ilyen embert, mint te vagy. Mi járásban vagy te, hogy erre hányódtál, erre a ligetre?

Meghalt neki az édesanyja, – mondja a fiú, – s az édes apja nem bírja többet nevelni.

– No fiam, jó hogy az Isten ide vezérlett, innét nem bocsátlak tovább. Van nekem két malaczkám és felfogadlak téged két esztendőre szolgának, hogy azokat őrözzed.

Akkor este megvacsoráltak együtt ketten, és mikor reggelre virradtak, feltarisznyált az öreg ember neki napi éleséget. Azt mondja neki:

– Na fiam, most kibocsáttom a malaczokat. De te azért ne búsulj, ha futnak, engedd addig menjenek, míg kedvük tartja, csak menj utánuk.

S a malaczok szaladni kezdettek, mind a kettő, s a gyermek utánuk; a tarisznyát vitte, míg elértek egy sebes folyóvizet. Azon általmentek a vizen s ő is utánuk. Mire által értek a vizen, olyan soványak lettek a malaczok, hogy alig tengettek s mégis mentek. Tovább elértek egy csendes folyóvizet, azon ës általmentek. Mihelyt általmentek, a malaczok olyan kövérek lettek, és ő ës olyan. Már tovább mentek a malaczok, s mit látott ő? Egy kopasz hegyet, melyen csak imitt-amott volt egy szál fű. Egy nagy csorda ökör volt rajta s olyan kövérek voltak, hogy csak alig voltak el azon a kopasz dombon. Tovább mentek, akkora nagy füvet értek, hogy alig látszott ki még a fejük ës, s olyan hitványok voltak az ökrök abban a nagy fűben. Tovább mentek, s mit látott? Látott egy nagy kertet, abban két szelindek kutya úgy verekedett, hogy vérbe keverték egymást. Hát ő már hátra maradt, annyira csudálta azokat a hitvány ökröket, s most mit látott? Egy kicsi házikót. Már elébb mentek a malaczok s megnyílt az ajtó s a malaczok bémentek. Mire ő odaért, bénézett az ajtón s látja, hogy két angyal lett a malaczból, s terített asztal, s étel, ital az asztalon. Ő nem ment be a házba, csak küjel maradt. Elévette a tarisznyáját s ette, amit adott a gazdája. Estére felé a két angyalból malacz lett újból. Kijöttek s az ajtó becsapódott utánuk. Onnan a malaczok mentek egyenesen haza, s ő vándorolt utánuk. S másnap ugyanvalóst azt az utat járták.

No kitőlt a két esztendő neki, mert két napból állott a két esztendeje. Mondja a gazda neki:

– No szeretett fiam, minekokáért hogy hűségesen viselted magadat, hát én megajándékozlak tégedet egy pikszissel. Hanem azon pikszist soha fel ne nyisd, valameddig vissza nem térsz a te édes apád házába. Én neked feltarisznyálok fiam, útravalót, hogy visszatérj a te hazádba. De minekelőtte elbocsátanálak, még tégedet felkérdelek, mit láttál te a te jártodban?

A gyermek mondta, hogy a malaczok mentek játszadozva egy sebes folyóviznek, s által a vizen, s ő is ment utánuk. Olyan soványok lettek a malaczok, s ő is, hogy alig bírtak már menni tovább. Erre azt mondja az öreg ember neki:

– No fiam, ez azt jelenti, hogy levetkezted a te bűneidet, az ó Ádámot, s Isten néked megbocsát a te új utadon. No hát fiam, tovább mit láttál?

– Elértünk egy csendes folyóvizet s azon is által úsztattunk.

– Ez azt teszi fiam, hogy az Isten előtt bevallottad a te bűneidet s Isten az új Ádámot felöltöztette reád, újjá születtél. Hát tovább még mit láttál?

– Láttam egy nagy kopasz hegyet, itt-ott volt rajta egy csokort fűszál, s rajta egy nagy csorda ökröt, alig bírták magukat a nagy kövérségtől.

– Ez azt teszi fiam: a mely gazda az ő keresményével megelégszik és marháját az ő igaz tulajdonából táplálja, azt az Isten is megáldja. Hát tovább még mit láttál fiam?

– Láttam egy szép mezőn de roppant magas füvet, egy nagy csorda marha benne volt, oly soványak voltak, hogy egy jó szél megfújta volna, elestek volna a lábukról.

– Ez azt teszi fiam, hogy a mely gazda a máséból akarja hizlalni a marháját, hogy abból majd meghíznak, hát annál soványabbak, mert az olyan átkozott jószág nem használ senki marhájának. Hát tovább mit láttál fiam?

– Láttam, egy nagy kert volt, kétfelül két szelindek kutya úgy verekedtek, vérbe keverték egymást.

– Az azt teszi, hogy a mely emberek ezen a világon összeszólalkozva, haragudnak és a végórán is meg nem bocsátnak egymásnak, a másvilágon is ilyen zavarban vannak egyik a mással. Hát tovább még mit láttál fiam?

– Láttam egy kis kápolnát, mire odaértek a malaczok, bémentek oda. Mire én bétekintettem a házba, roppant fényesség volt a házban, két angyal ült a terített asztalnál. Onnan aztán estefelé kijöttek, két malacz lett a két angyalból és újra visszatértek a gazdájukhoz. – S a gazda azt mondja, hogy mennyország volt az a ház, a hol a malaczok ëttek.

Akkor még azt mondja a gazda:

– No látom fiam, hogy egyszerű meggondolású gyermek vagy, azért már visszabocsátlak a te apád házához.

Már most elbúcsúztak egymástól. Azt mondta a remete:

– Isten veled fiam, és Isten velem is. Azt az egyet meghagyom néked, hogy azt az ajándékot, a melyet én néked bétettem, fel ne bontsd, még az apád házába nem érsz.

Szegény gyerek útrakelt hazafelé. A mint jött hetedhétországon keresztül, egy erdőn jött által, egy nagy erdőn. Nyári nap volt, meleg idő, ő elért egy forrásig, ott leült, hogy igyék egy kis vizet s egyék ës. De ő gondolkozott magában mitévős legyen, hogy az a remete úgy meghagyta, hogy fel ne bontsa a pikszist. De addig, addig, hogy megtekinti, hogy mi van abban. Elévette, meg felnyitotta. Egyebet nem látott belölle, mint két pillangót, s a kirepült belölle. Üresen maradt a pikszis.

Ő mán sírt, búsult magában, hogy mitévős legyen. Odatalál egy vasfejű farkas, azt mondja neki:

– Mért sírsz te kicsiny gyermek itten?

– Hogyne sírnék, mert két esztendei szolgálatom elvesztettem. Azt mondja a vasfejű farkas:

– Hát a szolgálat bére mi volt neked? – azt mondja.

– No fiam, ha te szót fogadsz, a mire én felkérlek tégedet és megtartod hűségesen, hát én vissza fogom hozni azon kincseket. – Azt mondja neki:

– No fiam, fogadd fel itt előttem, állj térdre, fogd fel a te két kezedet a fejedhez, a mire én most felkérlek tégedet, hogy te azt megtartod hűségesen. Neked nem szabad neked feleséget venni sohasem, sem fehérnéppel egy házban lakást nem szabad venni! Erre megeskette őt. – No fiam, – azt mondja, – nyisd ki a te pikszisedet. Én kimegyek egy nagy hegyre, egyet, kettőt, hármat kiáltok és annak vissza kell menni, ha a föld el nem hasad.

Mikor kiáltott egyet, olyant ordított, hogy a fák a hegyükkel a földre hajoltak. Mikor a másodikat kiáltotta, ëppen mind a fegyverből a golyók, a pikszisbe visszamentek az elvesztett kincsek és ő bézárta a pikszist. És még egy harmadikat is rikójtott a farkas. Onnat aztán visszament a vasfejű farkas a gyermekhez.

– No hát fiam, visszakaptad a nagy kincseket?

– Meg.

– No fiam, a melyet felfogadtál, azon hűséget tisztán tartsd meg a te fejedben. Elbúcsúztak egymástól: Isten veled, Isten velem!

Im onnat elvándorlott hazáig. A házba bément s apja mondja:

– Ó fiam, ilyen kurta idő alatt, mennyit vándorlottál! Nem tudom mi kincset hoztál az én örömömre?

Akkor letette a tarisznyát az asztalra s még volt benne éleség, a kit a gazdája rakott bele. Mondta az apjának, hogy vacsoráljanak immán, mert még hozott onnat, a hol lakott. Az apja nem egyezett belé, mondja neki:

– No fiam, elébb mutasd meg a kincseket, melyeket hazahoztál a te járásodból s a szolgálatodból.

Akkor kivette a tarisznyából azon pikszist, letette az asztalra és felnyitotta.

– Itt vannak apám, azon kincsek, melyekkel az én jó gazdám megajándékozott engem az én fáradságom után.

Annyi arany kiduvadt belölle, hogy az asztalnak a széjin és a szegletén folyt le.

Na, azt mondja az apja neki: