Part 4

Rögtön ëssze ës szaggatták, azt se hatták, hogy még egyet szóljon. No mán mostan a testvérét elészólítja. Azt mondja:

– Ehhez voltam érdemes? Ilyen igaz testvérem voltál-é hëzzám. Mán most egyébbel nem büntetlek, hanem a hol a tolvaj volt, abba a hordóba béabroncsozlak.

Egy üres kádat elejébe tett.

– Ezt sírd teli könyűvel, s akkor halj meg!

No mán mostan a rókakirály, s farkaskirály, s medvekirály semmiképen se akart tölle elmaradni. Hát négyen indultak el a nagy világba. Mentek, mendegéltek, elértek abba a városba, a melyikben a király lakott. S abba a városba, mikor bémentek, egy kórcsomába értek. Kérdezték a kórcsomárost, mi az oka, hogy ez a város egészen fekete gyászba van húzva. Azt mondja a kórcsomáros:

– Csudálom, hogy nem tudod, hogy itt milyen nagy baj van. Itten a városban csak egy kút van, a melyből az egész város népe iszik, s abban a kútban vagyon egy kilenczfejű sárkány. Minden évben egy leányt kell belévetni a kútba, mert ha nem, annyi vizet ád ki a kútból, hogy az egész város elmerül. Most mán a király leányán vagyon a sor, hogy bévessék. Azért vagyon a város ujan fekete gyászba béhúzva. A király kihirdette, hogy a ki a kilenczfejű sárkányt legyőzi, annak adja a leányát s fele királyságát, de még eddig nem találkozott semmi vitéz ember, a ki vélle megküzsdhetett volna.

A herczegfiú ezennel megörvendett, s azt mondta, hogy ő meg fog küzsdeni a sárkánynyal. El ës mentek a királyhoz, és béjelentette, hogy ő lesz az a vitéz, a ki a sárkánynyal meg fog küzsdeni. A király rögtön ës neki igérte fele királyságát és a leányát.

Elment a király s az ország nagyja, hogy nëzzék, mikor meg fog küzsdeni. Oda ës ment. A sárkány, mikor kijött a kútból, rögtön levágta két fejét. De mán akkor nagyon meggyengűlt a herczegfiú, s az ő társai, a medvekirály, a farkaskirály, a rókakirály, szaggatták egy-egy fejét a sárkánynak, míg ő egy keveset megpihent. No most mán újra erőt vett magának, egy csapásra lecsapta három fejét. Még csak egy maradott. Ekkor mán a sárkány úgy nekidühödött, hogy ha nem lettek volna a medve és a farkas és a róka, rögtön vége lett volna. De azok nekiszöktek, az utolsó fejét ës leszaggatták.

No mán most igazi nagy öröme volt a királynak, hogy az ő egyetlen egy leányát megszabadította. Örvendett az egész nép. Kikájtották királyuknak. Azon volt az öreg király, hogy rögtön házasodjanak meg, de ő nem fogadta el, azt mondta, hogy még egy esztendeig el fog menni, hogy szerencsét próbáljon. A királyleány se maradott el tölle, hanem azt mondta:

– Én ës fogok menni magával, a hova mënën.

Mentek mán most öten a nagyvilágba. A mint mentek, mendegéltek, értek egy nagy szép zöld hegyre. Ki voltak fáradva, és lefeküdtek a herczegfiú, meg a királyleány. Elaludtak. A medve meg a farkas elmentek vadászni, hogy valami nyulat fogjanak, hogy délre készítsék pecsenyének. A rókát ott hatták, hogy őrözze. De ezalatt egy nyúl elfutott, és a róka utána.

No mán most egy nagy czigány odamënën egy karóval. Éppen akkor ëbredëtt fel a királyleány, s azt mondja a czigány, hogy:

– Egyet se szólj, mert minyát meg fogsz halni.

A herczegfiúnak kihúzta a kardját és a nyakát ketté vágta. Hétszer megeskütte a királyleányt, hogy együtt hazamennek és felesége fog lenni neki, azt állítja, hogy a sárkányt ő győzte le.

De hogy szovam ne felejtsem, a herczegfiú a nyelve hegyét levágta a sárkánynak, de a czigány ës levágta, a mi még megmaradott volt, annak bizonyságául, hogy ő győzte le a sárkányt. No most mán hazamennek, és a királynak jelenti, hogy ő most mán átólveszi a leányát, mivel a sárkányt ő győzte le. A király belé ës egyezett, csakhogy a leánynak nem volt semmi kedve.

No most mán térjünk vissza, a herczegfiúval mi történt?

Hát a farkas meg a medve visszatért és látták, hogy az ő gazdájuk meg van halva s a királyküsasszony nincsen ott. S a hogy a róka eléjött, jól felpofozta a medve, hogy nem tudta ügyelleni az ő jó herczegüket. Rögtön megporoncsolta, hogy a róka hozzon élő-haló vizet és a farkas hozzon élő-haló burujánt. El ës mentek, hozták, megöntözte a helyet, a hol elvágták a nyakát, élő-haló burujánnal békötözte, beléfújt a szájába. Csakhogy mi történik? Felül, és mondja a medvének:

– Édes szolgám, jól elaludtam.

– Abizën të, hogyha mük ne lettünk volna, sose ëbredtél volna fel!

No most mán tüzet raktak, jól ettek, és visszamentek a városba, abba a vendéglőbe, a hol meghallották, hogy mér van a város gyászban. Most mán mindenki vígan volt, mert ëppen a király a leányának tartotta a lakodalmát.

Azt mondja a róka, hogy ő el fog menni abba a menyegzőbe, hogy lássa meg, hogy miféle veje fog lenni a királynak. El ës mënën a róka, rögtön megüsmeri a királyleány, rögtön egy kosarat megtöltött mindenféle süteménynyel és étellel s a nyakába akasztotta, s a rókát ës jól megvendéglette.

Mikor indult hazafelé nagy jó kedvvel a róka, a kutyák, hogy meghallották, hogy milyen vígan orgonál, mindent elloptak a kosárból. Mikor mán hazament, a medve jól felpofozta.

– Ha te gyáva vagy, mért mentél oda?

Most mán a farkas kéredzett el. El ës mënën, rögtön felüsmeri a királyleány, azt ës jól megvendégli, egy kosarat tëszën a nyakába mindenfélivel. Felkötötte a nyakára és ment hazafelé. De ő mán most vitte haza, hogy a gazdája ës ehetett, meg a medve ës belölle.

No mán most a medve kéredzett el a gazdájától. Ez ës elment, s hogy meglátta a királyleányt, annak ës adott egy kosárba éleséget. A mint ment hazafelé, jól elvágta magát. A kutyák megint eléjöttek, de ő csak a fogát csattogtatta, s mind elfutottak tölle, s mindent hazavitt szerencsésen.

No mán most elmënën a herczegfiú ës, hogy lássa meg estére, hogy az ő menyasszonyával ki kerülhetett ëssze. De még ő ott üdőzött, az ajtót bézárták az urak. Azt mondták, minden ember mondjon itten egy mesét. A herczegfiúra ës elkerült a sor, hogy mondjon. A czigány, a ki a király leányát vette meg, mindegyre csak mondta, hogy aval ne mondassanak, mert az úgy se tud semmit.

De hogy szovam ne felejtsem, a czigány kilencz párnán ült. S az urak nem hagytak békét a herczegfiúnak, muszáj volt, hogy mondjon.

A herczegfiú, a mind elkezdte a mesét mondani, hogy mi történt vélle, a czigánynak a feneke alól mindegyre egy párna kiszökött. Mikor a mesét bévégezte, hogy a sárkányt ő győzte meg, mutasztotta, hogy ha nem hiszik, nëzzék meg a sárkány nyelvének a hegyét. Hát ëppen úgy találták, hogy mind talált. S a czigányt rögtön a király a ló farka után köttette s a város utczáin széjjelszaggattatta, s a herczegfiúnak adta az ő leányát. Olyan lakodalmat csáltak, hétszerte nagyobbat, mind azelőtt. Tál, tángyér elég volt, istenes ember volt, a ki egy csepp levest kapott volt. Holnap legyen a kietëk vendégsége.

_(Veres István, Pürkerecz.)_

6. A korhely katona.

Volt, hol nem volt, hetedhét országon ës túl, a hol a tetűt és a bolhát rézpatkóval verték, volt egy gazdag ember, a kinek volt három fia. Mind a hármat elvették katonának. Kettő jól viselte magát, de a legküssebb nagyon korhely volt. A nagyobból kapitány lett, s a közepsőből főhannagy, de a küssebb örökké bé volt zárva, mert nagyon korhely volt.

Ezt a két bátyja nagyon szégyenlette. Kitaláltak ők egy ördöngős helyet, oda küldték vártára, hogy ott pusztuljon el. De ő azzal nem törődött semmit. Kiállott posztra, húzott egy várat magának, közephelyré egy keresztet, s rëá állott. Éjjel tizenegy órakor mán az ördögök mentek tüzes lovakkal, tüzes szekerekkel, de ő a kereszten állott, s meghaltolta.

– Halt, ki vagy, mert minyát meglőlek!

Az ördögök mëgjedtek és adtak neki egy zacskót, a kiből az arany sohse fogyott ki.

No ott elvette a zacskót és elment haza és még nagyobb korhely lett belőle. Mindegyre egy szeretejével csak kártyázott, s hogy látta (a szeretője), hogy a pénzt semmiképen se tudja elnyerni, megrészegítette és elvette a zacskót tölle.

No mán most nagy szomorán hazament, megint csak bézárták. A két bátyja még jobban haragutt rëa. Kitaláltak még egy nagyobb ördöngős helyet, oda küldték, de ő megint semmit nem törődött, hanem pipára gyújtva kiállott, várat csinált magának, egy keresztet beléje s rëa állott. Megint, hogy látja, hogy megint mennek az ördögök, meghaltolja. Az ördögök mëgjedtek, megint adtak neki egy kalapot. Hogyha felteszi, ehetik s ihatik, nem látja meg senki, hogy ki van benne.

Elveszi a kalapot, elmënyën a szeretejéhez, s mind ott ëtt vélle. Egyszer, a mind a húst kivette a tálból, leesett, s mikor lehajolt utána, kiesett a kalap a fejéből. A szereteje meglátja, megöleli, kérdezi, hogy miféle kalap.

– Jaj, e ujan kalap, hogy a ki a fejébe teszi, ehetik s ihatik, mert nem látja meg senki.

Megint jól megitatta, hogy megrészegedett a legény s a kalapot elvette.

No most mikor haza ment, megint bézárták a bátyjai s kitudtak még egy hétszerte ördöngősebb helyet s oda küldték ki posztra.

Megint elmënën, de most ës egy várat csinált magának, beléje egy keresztet s rëa állott. Mikor mentek az ördögök, meghallotta őköt. Az ördögök mëgjedtek s adtak neki egy dobot. A hányat üt, annyi regement katona jő ki belölle. S a másik felét ha üti, a katonák megint visszamennek.

No most mán a dobot elvette, s vígan haza ment. Elment a szeretejéhez s a dobot megütötte, annyi katona jött ki belölle, hogy a szemével nem lepte bé. Poroncsolta, hogy a házat ágyúkkal szaggassák ëssze. Mëgjedëtt a szereteje, megigérte, hogy a zacskót és a kalapot visszaadja. Aval elvette a zacskót meg a kalapot, s a dobnak más végére ütött hármat-négyet, s a katonák ismét eltűntek.

No most mán újra mulatni kezdtek, s a szereteje addig itatta, hogy úgy megittasodott, hogy elaludt. Akkor elvette a szereteje a dobot, el a zacskót s el a kalapot. Most mán, mikor felëbredëtt, nem volt se zacskó, se kalap, se dob.

Megbúsúlta magát a legény, s a nagyobb bátyjának, a kapitánynak, ellopta a lovát. Elment a nagyvilágba. Addig ment, hogy zöldet, vereset látott a szemével, úgy megehűlt. Akkor az ördög elejébe állott ember képében, és azt mondta neki:

– Poroncsolj nekem háromfélét, hogy megteljesítsem. Ha meg tudom teljesíteni, akkor az életed az enyim. Ha nem tudom teljesíteni, akkor adok neked egy ujan sapkát, hogy a világon a mit gondolsz, minden előtted termik.

Kapja magát a katona, megcsinálják a szerződést. Legelsőbe is azt mondja a katona:

– Én nagyon éhes vagyok. Legyen inni, enni való elég itten nékem ës, meg a lovamnak ës.

No ezt az ördög egy szempillantatra eléteremtette. No akkor az ördög azt mondta:

– Mi lesz a második kivánságod?

Azt mondja a katona:

– Itt alábbacska vagyon egy mély sáncz. Én a lovammal keresztülszöktetek, s míg keresztülszöktetek, addig a lovamról a patkót húzd le és üss új patkót rëa.

Ezt ës az ördög egy szempillantatban megteremtette.

– No most mi lesz a harmadik, mert kettőt már megteljesítettem?

De a katona semmit se törődött, csak kisirítette a bauszát és azt mondta:

– Itt van megint egy sáncz, azon ës keresztülszöktetek. A lovam f...... egy nagyot, fogd meg, csinálj belölle egy arany patkót és azt verjed a lábára.

No mán ezt nem tudta csinálni, és a katona megnyerte a sapkát. – De hogy szovam ne felejtsem, megmondta az ördög, hogy a sapkát a fejéből soha le ne tegye. – S az ördög azonnal eltűnt onnan.

Felül a katona a lovára, ment, mendegélt, elért a mezőben egy kutat, a kibe egy sánta koldus nézegetett belé. De az az ördög volt koldus képében. S kérdi a katona:

– Mit nëzsz, ó te koldus, ebbe a kútba?

Azt mondja a koldus:

– Egy nagy zacskó aranyat beléejtettem a kútba. Ha valaki kivenné, felét annak adnám.

Kapja magát a katona, levetkezik tiszta csóréra, hogy ő bémënyën a kútba. Bé ës ment, addig a koldus felöltözött a katonagunyába, feltette a sapkát, felült a lóra és elnyargalt vélle. A katona, mikor kijött, nem volt se ló, se gúnya. Mit csináljon ő most?

Egy kicsi tó volt, beléheverészett, mind a disznyó. Estefelé meglátja, hogy valami kereskedők disznyókat hajtnak arrafelé s azok ës mellé feküsznek. Mikor a kereskedők a disznyókat kiköltették a tóból, a katonát négykézláb béhajtották a városba s egy kórcsomában szállást kértek. A disznyókat egy kertbe rekesztették, s a katona addig abba a szobába, a hol a kórcsomárosné lakott, bébújt az ágy alá.

De hogy szovam ne felejtsem, a kórcsomárosnénak egy szereteje volt. S a kórcsomárosné annak jól készített, bort mézelt, malaczot ës sütött. Mikor legjobban ennének, hazajő a kórcsomáros. Mán most a szereteje mëgjedëtt, mert hogy szovam ne felejtsem, mëszáros volt a szereteje. Azt mondja a kórcsomárosné bújjon bé az ágy alá, ëppen a hol a katona volt. Azt mondja a kórcsomárosné:

– Ha uram elaluszik, csak a szoknyámat rántsd meg, s én adok enni eleget.

Most mán, hogy elbújt, a kórcsomárosné kinyitja az ajtót. Azt kérdi (az ura):

– Van-é, hogy mit egyem, mert nagyon éhes vagyok.

Azt mondja a felesége:

– Nincs biz itt semmi, mert nagyon beteg voltam.

– Sebaj – mond a kórcsomáros – a mit kapok, eszem, mert nagyon fáradt vagyok.

S azzal lefeküdt s minyátt elaludt. De a katona kinyúl az ágy alól, megrántja az asszonynak a szoknyáját, s a kórcsomárosné rögtön ad jó süteményeket s jó borokat.

Jól ëtt s ivutt a katona, akkor elkezd fütyűlni s énekelni a katona. Azt mondja a mészáros:

– Ne fütyűlj, s ne énekelj, mert odaadom az ingemet.

– No csak add ide.

Addig fütyűlt, hogy minden gunyáját odaadta a mészáros, csakhogy hallgasson. Mikor mán felöltözött jól a mészáros gunyájába, kibújt az ágy alól, nagy kopogtatva kiment, s a kórcsomárosné az ajtót bézárta, mert azt tudta, hogy a szereteje ment ki.

No most mán a katona kereste a zsebében, hogy mit talál, s kapott (talált) száz forintot. Reggel még elig virradott meg, s odament a kórcsomárosnak az ablakja alá, kopogtatott:

– Aluszik-é kórcsomáros úr?

A kórcsomáros azt felelte:

– Aluszom ës, nem ës.

– No csak keljen fel, nyissa ki az ajtót, mert valamit akarnék mondani.

Kinyitja a kórcsomáros az ajtót, s bémënyën a katona, kér egy iccze bort. Azt mondja a kórcsomárosnak:

– Itt a maga házában késértet van.

Mëgjed a kórcsomáros, azt mondja:

– Ha úgy ki tudja űzni, hogy én ës meglássam, hát a mit kér, azt adok.

No a katona ígéri, hogy ki fogja hajtani, ha ad hatszáz forintot. Csak azt mondja, hogy van-é köleskásájuk? Egy nagy üsttel főzni kell, s mikor leginkább főne, hát akkor egy szakácskalánt adjanak neki, s a kórcsomáros álljon az ajtóba, hogy nëzhesse meg, ha ő a késértetet kihajtja.

A mészáros mindent hallott. Úgy reszketett, mind a kit a hideg ráz, hogy mi fog vélle történni.

No mán most a kása, mikor legjobban főtt volna, odaállítja a kórcsomárost az ajtóba, az ajtót kinyitják, és a főtt kását az ágy alá a szakácskalánnal amúgy hányja bé. Addig hányja, hogy tovább a mëszáros nem tűrheti, csórén kifut az ágy alól. S úgy mëgjed a kórcsomáros, hogy az ajtóban elesik, s a mëszáros máig ës fut, ha meg nem állott. Holnap legyen a kietëk vendége.

_(Veres István, Pürkerecz.)_

7. Szent Péter és a katona.

Mikor Krisztus és Szent Péter még jártak a földön, Szent Péter gyalázta a katonát, hogy milyen rossz a katona. No de azt mondja Krisztus urunk:

– Elváltoztatlak, hogy léssz egy koldus. És tudom, hogy a katonának csak három krajczárja van, és menj, és kérj tölle alamizsnát.

Úgy ës lett. Szent Péter egyszerre ott termett. Koldus lett, csak egy falába volt, és odaáll a katona elé és kér egy alamizsnát. A katona megnëzi és azt mondja:

– Aj, csak három krajczárom van a lelkem alatt, de én egészséges ember vagyok, ha dolgozom, szerzek. De te, félszeg, nyomorék vagy. Ne egy krajczár!

Elveszi Péter a keréczárt, megköszöni és elmënyën Krisztus urunkhoz.

– No – azt mondja Krisztus urunk – nem kaptál-é valamit Péter?

– Igen, azt mondta, hogy nyomorék, félszeg vagyok, adott egy keréczárt.

– No menj el, és kérjed a mást ës. Most úgy tëszëm, hogy a fél szemedre vak léssz.

Úgy ës lett. Szent Péter ott termett egyszeribe mint vak koldus. Odaáll a katona elébe és kér egy kicsi alamizsnát.

– Isten előtt panasz ne legyen, de még egy koldusnak adtam egy keréczárt. Te vak vagy, neked ës vetek egyet. Marad még egy, de nem baj.

Odamënyën Szent Péter megint Krisztus urunkhoz, és Krisztus urunk kérdi, hogy adott-é még valamit a katona. Azt mondja Szent Péter, hogy adott még egy keréczárt.

– Most ujan koldusnak hagylak, hogy egy karod sem lesz.

Ott termett megint Péter a katona előtt, kéri az alamizsnát. A katona megcsaffargatja a fejét:

– Isten panaszként ne vegye, de volt három keréczárom. Kettőt mán odaadtam két félszeg koldusnak, a harmadikat neked adom.

Odaadta ezt ës, de mind Péternek. S Péter visszamënyën Krisztus urunkhoz, s mondja, hogy megadta a harmadik keréczárt ës a katona. Azt mondja Krisztus urunk:

– Látod, milyen jószívű a katona? No most menjünk elejébe és a három keréczárért, a mit kér, azt adunk neki.

No oda ës ment Krisztus urunk Szent Péterrel és azt mondja neki:

– A három keréczárért, hogy ujan jószívű voltál, a mit kérsz, azt adok.

A katona nagyon pipás volt, hát azt kérte, hogy az első keréczárért adjon neki olyan pipás zacskót, hogy abból sose fogyjon el. Szent Péter eleget súgta, hogy: Kérjél lélekidvësséget! – de a katona mégës csak a pipás zacskót kérte.

– Hát a második keréczárért mit adjak?

Szent Péter most ës súgta: Kérjél lélekidvësséget! – de a katona részeges volt, és azt kérte a második keréczárért, hogy ujan palaczkót adjon, hogy abból a pálinka soha ki ne fogyjon. Megadta Krisztus urunk azt ës a katonának.

– Hát a harmadikért mit adjak? – mondja Krisztus urunk.

Most kért egy zsákot és egy botot. Ha akarja, az ellenségei bújjanak bé, s ha azt mondja: Üssed bot! – a bot csak üsse, verje. Szent Péter most ës súgta, de csak azt kérte.

Mind a hármat megadta Krisztus urunk, és elmënyën egy faluba (t. i. a katona). Szállást keres, és bémënyen a kórcsomába és kéri a kórcsomárost, hogy engedje meg, hogy háljon ott az éjjel. Azt mondja a kórcsomáros:

– Én szüvessen megengedem, de ide az ördögök járnak éjjel, és itt nem tud senki meghálni, még én se tudok.

De azt mondja a katona:

– Én nem bánom, nem félek.

Béült a szobába, elévette a palaczkót és ivutt. De azalatt, míg inna, valaki az ablak alatt azt kájcsa:

– Juj, be fázom!

Azt mondja:

– Gyere bé, ha fázol!

De egyszeribe megtőlt a szoba, és mind ördögök voltak, még a kürtőn ës szotyogtak bé, és őt úgy odaszorították a falhoz, majd megnyuvasztották. Kapja magát, eléveszi a zsákot:

– Bújjatok a zsákba, és a ki bé nem fér, ragadjon a zsákhoz, és üssed bot!

No egyszeribe benn voltak az ördögök a zsákban, és a ki bé nem fért, az a zsákhoz ragadott, és a bot ugyan ütötte őket, az ördögöket. De kérték, hogy ereszsze el őket, mert annyi aranyat hordnak neki, a mennyi kell. No el ës eresztette őket, és annyi aranyat hordtak bé a kórcsomába, hogy reggel a kórcsomáros az ajtót nem tudta kinyittani. Bészól a kórcsomáros:

– Aluszik-é vitéz úr, vaj meg ës van halva?

– Nem vagyok meghalva, de az ablakon, ha tud, adjon bé egy lapátot, hogy hányjak ösvent.

A kórcsomáros keres egy lapátot, béadja az ablakon, ösvent hány a katona, kinyitja az ajtót. Azt mondja a kórcsomáros:

– Hát ki hozta ezt a sok aranyat?

– Azt bizony az ördögök – felelte a katona.

Azt mondja a kórcsomáros, immán oszszák el az aranyat, de a katona azt mondja, neki nem kell egy ës, neki van minden a mi kell, maradjon minden a kórcsomárosnak.

Na hát mënyën a katona, találkozik egy emberrel, az a halál volt. Azt mondja:

– Most mán meg kell halnod!

– Én nem!

– De igen!

– Én nem!

Addig osztoznak, hogy bé a zsákba, üssed bot! Egyszeribe benn volt a halál a zsákban és ütötte a bot, de ugyan ütötte. Kéri a halál, hogy eressze ki, mert feleje se néz többet. No, hogy megigérte, kieresztette. Addig élt, hogy mán egy czőkbe bé lehetett volna tenni, úgy el volt fogyva.

Hát azt számította, hogy elmënyën a pokolba, mert mán a halál se viszi el. El is ment oda, de az ördögök mán üsmerték, féltek tölle és várat akartak építeni. Kilenczvenkilencz kőmiest fogadtak, hogy építsék, hogy a katona ne tudjon közél menni hëzzik. No de aval úgy bézárkódtak az ördögök, hogy a katona nem tudott bémenni.

Ott a kilenczvenkilencz kőmiest elvitte magával a mennyországba. A mennyország kapuját megkopogtatta. Szent Péter azt mondja:

– Ki a?

– Én vagyok, a katona. Hoztam kilenczvenkilencz lelket ide a mennyországba.

A kilenczvenkilencz lelket béolvasták, béeresztették, de őt nem, mert hát nem mondta akkor Krisztus urunknak, hogy adjon neki lélekidvësséget. Megharagszik a katona, csak azt mondja Péternek: Bújj belé, üssed bot!

Panaszra ment Krisztushoz:

– Ó Péter, hát nem emlékszel, hogy milyen jószívű volt? Három krajczárja volt, és mind a hármat neked adta. Mán meg kell néki bocsáttani.

Úgy került a katona a mennyországba, s ha meg nem halt, máig ës él.

_(Veres István, Pürkerecz.)_

8. A tréfás legények.

Lakott két ögyvez asszony két faluban. Annak volt egyiknek ës egy fia, s a másiknak ës. Elindulnak ők, hogy keressenek helyet, hogy szolgáljanak együtt. Elmennek egy városba és ott egy öreg asszony egy kapuban állott. Kérdette:

– Hoa mentek fiaim?

– Mink bizën elmenünk szolgálni. Kenyeret keresünk öreg ögyvez anyánknak.

– Gyertek hëzzám, mert én megfogadlak. Oan nagy dolgot se adok nektek. Vagyon nekem egy tehen, azt őrözze az egyik, a másik addig az istállóból a ganyét takarítsa ki.

Másnap a küssebb legény kihajtja a tehenet a legelőre. A hogy a városból kihajtja, futni kezd a tehen, utána a legény, addig futnak, hogy mindakettő hobba keveredik. De a tehent mégës úgy megőrzötte, hogy haza nem tudott futni.

Estére hazahajtja a tehent, kérdezi a másik:

– Hát ëcsém, hogy viseli az a tehen magát?

– Abbizë bátya, nagyon jól viseli az a tehen magát. Mert a hogy a városból kihajtod, minyát lefekszik, egész nap ott hever. Tés tudnál eleget aludni mellette, de nagyon vizes a hely, ezért nem tudsz lefeküdni. Hanem te jó erős vagy, kössünk fel egy jó nagy mosópadot a hátadra, hogy tudhass heverni.

Fel ës kötik másnap a hátára, és kihajtja a tehent. A hogy a városból kiér a mezőre, futni kezd a tehen, utána a legény a paddal, hogy a hob szotyogott le mindkettőről. De mégës megőrzötte úgy a tehent, hogy haza nem eresztette.

– No most mán hazamennek. A kapun elig ér bé, és azt mondja az ëcscsének:

– No én ëcsém, én többet nem őrzöm ezt a tehent. Hogy te ingem úgy megtromfoltál, azt se felejtem el. Ingem fizessen ki az asszony, mert én többet itt nem ülök.

– De én se, – mond a küssebb.

Hogy hallja ezt az öreg asszony, azt mondja:

– Gyertek bé, hogy fizesselek ki, mert még ilyen szolgáim nem voltak, a kik a tehent úgy megőrözzék, mint tü. Van itt az ereszbe egy nagy szuszák félig aranynyal. Vegyetek magatoknak, a mennyit tetszik.

De most mán egyik se akar bémenni (a szuszákba). No most mán bémënën a küssebb. Elkapja a zsákot, tölt egy vékányi aranyat, és ő ës bébúvik a zsákba, és felnyujtja a zsák szádát. A nagyobb megkapja, nem ës ügyeli, hogy mi van benne, kihúzza, és felveszi a vállára. Elfut vélle ki a mezőre és ott ledöndíti a zsákot. A küssebb legény azt mondja:

– Lassan koma, az oldalom majd bétörted!

Aval, hogy kikőlt a zsákból, a nagyobb elaludt. A küssebb az aranyat felvette a hátára és elvitte egy erdőbe.

A nagyobb mit szokotál, mit nem, elmënën a városba és vëszën magának egy szivuostort és a végére egy selyemcsapot. És szép holdvilágos éczczoka volt, elindult ő ës, elér abba az erdőbe. Kezd igen-igen rittyegtetni, mintha hat ökröt hajtana. Híj, de Rendes, Csendes! – mintha igazi nagy terit vinne.

Meghallja a kissebb legény és elémënën oda, kérdezi:

– Bátya, nem vinne el? Egy kevés terim van.

– Én biz elvitetem, csak hozd ide.

Odaviszi, s akkor látja, hogy az az ő pajtássa, a kivel az aranyat együtt szolgálták.

– No, hogy a fene ëtt volna meg, hogy így megtromfoltál!