Part 3

A fiú nagynehezen megesküdött és az öreg asszony egy hapra elévette a mesterségét és béűzte. Aval elbólcsúzott az öreg asszonytól és ment tovább.

Nemsokára elért egy malomba és ott szállást kért. A molnárnak volt egy igen szép leánya. A fiú ës megszerette a leányt és még a leány ës meg a fiút. A leány még inkább, mint a fiú, és kérte, hogy vegye el őt feleségül. De a legény megmondta, hogy néki milyen esküje van, hogy sohasem bír megházasodni.

– Ha csak az a baj, – mondta a molnárné – segítek én azon. Légy bátor, mert semmi bajod sem lesz.

Esszekelnek a leánynyal, megesküsznek, eltelik a vendégség, lefekszik az egész háznépe, de a molnárné feltett egy kenyeret az asztalra és egy korsó vizet, és a vaskalánt felállította a nyelére az ajtó mellé, a seprűt ës a nyelére az ajtó mellé. Éjfélakkor jő a boszorkány. Kiájcsa a seprűnek:

– Nyisd ki seprű az ajtót!

Mondja a seprű:

– Nem lehet, mert a fejemen állok.

Kiájcsa a vaskalánnak:

– Vaskalán, nyisd ki az ajtót!

– Töllem sem lehet, mert a fejemen állok.

Kiájcsa a boszorkányné a házba:

– Gyere ki esküszegő, mert úgyës véged lesz!

Erre megfelelt a kenyér:

– Hát te kutya boszorkányné, nem megengedhetsz, mind én megengedek? Engemet elvetnek, megnövök, azután lekaszálnak, azután megcsépelnek, megőrölnek, vízzel összegyúrnak, megsütnek, azután megesznek. Ennyi ként én mind kiállok s megbocsáttok!

– Ejnye teremtette! – kiájtotta a boszorkány – itt nagyobb boszorkány van nálamnál!

A boszorkányné erre úgy megharagudott, hogy rögtön ketté hasadott. A fiatalok máég ës élnek, ha meg nem haltak.

_(Fazekas Fóris Mihály, Pürkerecz.)_

3. Erős János.

Volt egyszer egy özvegy asszonynak egy fia. Felnőtt mán tizennyolcz esztendős koráig, semmit se akart dolgozni. Jánosnak hítták a fiút. Az anyja búsult nagyon, hogy mi lesz az ő fiával, mikor még egy szikrát se akart tenni egyik helyről a másikra, csak béült a sutuba és… őrölgette a hammut. Mikor húsz esztendős lett, építettek egy házat a szomszédban. Éppen a gerendákat akarták felhúzni a házra. Azt mondja az anyjának:

– Mit kopácsolnak azok ott túl a szomszédban?

– Házat építnek fiam. Mindenki dolgozik fiam, csak te nem akarsz dolgozni.

– Elmënyëk én ës – azt mondja – segítek.

Elment, hát éppen a gerendákat húzták fel a házra. Kénlódnak ide ës, tova ës, nem bírják.

– Álljatok félre onnét semmiháziak, felrakom én, ne féljetek!

– Menj el hammuőrlő, nem érsz meg egy hagymát!

– Bizën tük sem érdemlitek meg az ételt!

Aval megfogja a gerendákat és felhányja a házra. Lett néki becsüllet aztán, mindenüve elhítták napszámba. Megéltek becsülletesen az anyjával, a mit keresett, abból.

Volt egy biró, egy fösvény biró akkor a faluban. Azt mondja Jánosnak:

– Szegődj hëzzám János. Eltartlak esztendeig édes anyáddal együtt, csak bért egyebet nem adok, hanem a melyik hamarébb megharagszik, annak a hátából egy pár bocskorszíjut és bocskort ki kell hogy vágjunk.

– Nem bánom én biró úr, legyen úgy hát!

Volt egy nagy darab cziheres fízese, és volt egy csomó juha a birónak.

– No János, egyéb dolgod nincs, kiűzöd a juhokat és a czihert kivágod mind őszig.

Kiűzi János első nap a juhokat. Nëzi a tarisnyában, hát nincs semmi étel. Ő ës bizën nekiállott, megfogott két juhot, a legszebbeket, megnyúzta és megette. Tüzet csált, megsütötte s megette.

– No János, vágtál-é ki sokat? – este kérdi a a biró.

– Igen én kettőt, a legszebbeket.

A biró azt gondolta, a czihert vágta ki, a legszebb bokrokat, kettőt. Másnap megint kihajtja a juhokat, merëndébe akkor se tettek semmit. Akkor nap ës megfogott két juhot, megsütötte s megette. Harmadik napján ës csak úgy csált. Negyedik nap kiment a biró maga, hogy lássa, János mit dolgozik. Hát látja, hogy a juhokban hiányzik hat, cziher semmi sincsen kivágva.

– Hát Jancsi, mit dolgoztál? – kérdi a biró.

– A mit lát a biró úr. De hát haragszik-é ezért?

– Nem haragszom János.

Számbavette a biró, hogy Jancsinak enni kell, mert egyébaránt nem dolgozik és a juhokat ës mind megeszi. Másnap tett neki kenyeret, szalonnát, hagymát és egy kicsi pálinkát ës. János nekiállott és mind kitépte, egy szikrát se vágott.

No elfogyott a cziher. Hát másnap elmentek szántani a biró úr s János. Volt egy nagy csomó faszujkakaró hazavive a biró úr házához. Délben, mikor az ökrök ettek, s a biró úr ës, s ő ës, azt mondja:

– Biró úr, én egyet bogározhatnám haza. Nékem oan szokásom van, hogy mikor szántok, bogároznom ës kell.

Megindult János, mind futott hazáig. Ott volt a kántor, a birónénak volt szereteje. Hogy látja Jánost, hogy jő messziről, azt mondja:

– Kántor úr, csak valamerre bújjék el, mert baj van, – azt mondja.

Elbújik a kántor, bé a pest megé. János bémënyën, kérdi a biróné:

– Mi baj van János?

– Azt mondta a biró úr, hogy a fuszujkakarót mind hányjam bé a pest megé.

Kapta magát János, béhányta mind a hegyével, a hogy meg volt hegyezve. Jól ësszeszurkálták a kántort, Aval visszafutott a mezőre. Kérdi a biró:

– Nohát bogároztál János?

– Igen, biró úr, most dologra mehetünk.

No estig szántottak. Este hazamennek, panaszkodik a biróné, hogy János hazajárt s né mit csinált. A faszujkakarót mind béhányta a pest megé. De azt nem mondta meg, hogy a kántor ott volt.

Másnap megint elmennek szántani, délben megint elbogározik. Akkor ës elmënyën haza, és a kántor ott volt. Meglátja a biróné:

– No valamerre el kell bújni, mert megint jő János.

Mondja a kántor:

– Egye meg a manó Jánost, mert vaj tátos, vaj paraszt (bolond). A multkor ës jól megszurkált, ma vajjon mi történik véllem?

– Menjen csak, bújjon el hamar, mert itt van. Az ajtó megett van egy kád gyapjú, abba kuczorodjék bele.

Bémënyën János, kérdi a biróné:

– Miféle baj van?

– Azt mondta a biró, főzzek két üst vizet s forrázzam meg az ajtó megett a kád gyapjút.

Úgy ës tett János. A biróné ellenkezett, de nem volt mit tegyen, mert János felfőzte a vizet, rëaöntötte a gyapjúra, s visszabogározott a mezőre.

– Kibogároztad magadat János?

– Ki, biró úr, immán dolgozhatunk.

Dolgoztak estig, este hazahajtottak. Felesége megint panaszkodott, hogy János odahaza járt s a gyapjút megfórózta, ő nem akarja Jánost többet tartani szolgának.

– De hogy pusztítsam el, hogy küldjem el, mikor fogadásunk van? Minnyát a bocskort meg a szivut a hátamból kivágja.

Kitalálja hát a biró, elküldi Jánost egy nagy erdőre.

– Menj el János – azt mondja a biró – van nekem egy disznyócsordám s egy disznyópásztorom az erdőben. Vigyél néki egy inget s egy gagyát. Mondjad, vegyen fehér inget s fehér gagyát, mert már rég nem vett. S hajtsátok haza a disznyókat.

Elmënyën János, de a birónak nem volt disznyócsordája semmiféle, csak azt számította a biró, hogy az erdőben a vadak egyék meg.

Mënyën János, viszi az inget és a gagyát, de jár az erdőben ide s tova mindenfelé, sehol disznyócsorda, se disznyópásztor nincs. Egyszer a nagy erdőben talál egy csoport vaddisznyót, a medve mellette, kerítette a medve a vaddisznyókat. Meglátta János, gondolta a disznyópásztor.

– Álljon meg – azt mondja – vegyen inget s gagyát, hoztam fehért, s hajtsuk akkor haza a disznyókat.

Miklósnak, azt mondta a biró, hivják a disznyópásztort.

– Álljon meg Miklós bá! Hoa mënyën?

A medve elkezdi: mammammamm.

– Ne ma (majd), ne ma, most rögtön vegye az inget, azt poroncsolta a biró úr!

A medve csak ódarolt ide ës, tova ës. Megfogta János a medvét, s:

– Miklós bá – azt mondja – itt az ing s a gagya. Vegye fel s hajtsuk a disznyókat!

A medve nem akart. János megfogta s vaj két pofot adott neki. A medve megint elkezdi: mammammamm.

– Ne ma, most rögtön hajtsuk a disznyókat!

A medve, hogy látta, hogy János kezdi pofozni, felhágott egy fára.

– Szálljon le onnat Miklós bá, hajtsuk a disznyókat, elkéstünk, este lesz.

A medve nem. Akkor János elévett egy nagy rudat, leszúrkodta onnat.

– No hát most se jő Miklós bá?

A medve elkezdte: mammammamm.

– Mind csak ma, mind csak ma. Most rögtön! – mondta, s megragadta a fülét. Egy jó pofot rittyentett neki s húzta. A rúddal kerítette a disznyókat, a más kezével fogta Miklós bát. A disznyók ës, hogy látták, hagy a rúddal egyet-egyet kapnak, ësszegyűltek csokorékba s mentek. Csak egy kan, az nem akart menni, mind ment Jánosnak, hogy harapja meg. Úgy agyon csapta a rúddal, hogy minnyát felfordult. Megmejjesztette s megsütötte, odaadta Miklós bának, hogy egye meg.

Megették jól, ettek, megint elindultak. Miklós bát eresztette s kajátott rá, hogy kerítse a disznyókat. Csak ódarolt ide s tova, nem akart semmit se dolgozni. Megfogta még (ismét) a fülét s vitte.

– Úgy ës hazahajtom a disznyókat, s magát ës hazaviszem. A biró úr poroncsol egy szolgának.

Hazamennek, a mikor a kapun bé akarnak hajtani a disznyókkal, hát látja a biró.

– Jaj szerelmes istenem – mondja a feleségének – jő megint János, űz egy csomó disznyót.

Azt mondja János:

– Ez a Miklós bá nem ér meg két karajczárt. Feladtam a fehér inget, fehér gagyát, s még sem akar jőni. De nagyon jól eszik, a kenyérnek a felét megette. Ennek ne adjon egy bért ës, nem érdemli meg.

– Jól van János fiam, nem ës adok egy karajczárt se, nem életrevaló ember.

– De hoa rekeszszük a disznyókat?

– A csűrbe rekeszd bé s Miklós bát rekeszd bé a disznyóólba.

Úgy ës tett János. Bérekesztette a disznyókat a csűrbe s Miklós bát a disznyópajtába. De másnap azt mondja a biró:

– Mit adjunk ennek a sok disznyónak enni? Megeszik a fejemet, ha vissza nem űzzük az erdőbe – azt mondja a biró. – De azt vissza kell űzni!

János azt mondja:

– Én disznyópásztor nem leszek. A biró úrnak ha tetszik, űzze ki. Ha nem, Miklós bával űzesse ki s verjen rëa, ha nem akar.

De a biró egyikhez se mert menni. Se a disznyók közi, se Miklós bához. Azt mondja:

– János fiam, vágjuk le őket, de az egészet.

No vágni kezdik. Vágják két nap a disznyókat s pergelik meg szalmával. Harmadik nap elfogyott a szalma. Mivel pergeljék, nem volt.

– János fiam – azt mondja – erigy, menj el a szomszédba, kérj kölcsön szalmát.

Elmënyën János a szomszédba s kér szalmát a szomszédtól. Azt mondja a szomszéd:

– Hátul a csűr mellett van, s onnat vigyél János, a mennyit gondolsz.

János az egész bugja szalmát felveszi s viszi az udvaron át a kertből. De a csűr szëgébe megakadt, nem tudta tovább vinni. Kérdi a szomszédot, hogy szabad-é a csűrt egy cseppet mozdítani?

– Szabad János, szabad.

Gondolta a szomszéd, hogy szabad-é vinni? (T. i. hogy János azt kérdezte.) János megfogta a csűrt, taszította a csűrt, s elvitte a szalmát. Megpergelték a többi disznyókat, a mi még hátra volt, s gondolkoztak, hogy hova tegyék a sok húst, szalonnát. Hova, merre?

A biró mind azon törte a fejét, hogy Jánost hogy pusztítsa el valamerre. Volt egy nagy kút, a kibe nem volt víz, az udvaron. A biró azt számította, hogy a disznyóhúst rakják bé abba a kútba. No beállította Jánost a biró, rakta bé a húst. Mikor felét bérakták a kútba, akkor egy nagy malomkövet a kút szádára tétetett a biró, hogy János ne tudjon kijőni. János látja, hogy nem adnak több húst, hogy rakja, két lábát két oldalba veti és kijő a kútnak a szádához. Hát látja, hogy a malomkő ott van a kút szádánál. Ő bizën neki, s a fejét bédugja a malomkőnek a likába. Kiáll a kútból a malomkővel a fején, mënyën a biró elejébe s jó napot köszön.

– Adjon isten jó napot biró úr! Ilyen kalapja biró úrnak sose volt. De azt kérdem, hát húst mért nem adnak többet?

Azt mondja a biró:

– A mást eladtam János.

Hát akkor jő egy híradó, hogy kell egy húsz-harmincz ember a faluból. Nagy verekedés van, az országot el akarják foglalni mások. Megörvend a biró, hogy most Jánost csatába küldi, háborúba. Eléhívja Jánost s azt mondja:

– János fiam, menni kell háborúba.

– Hát biró úr, ott mit kell csinálni?

– Egyebet nem János, csak verekedni.

– Jó, biró úr, elmënyëk – azt mondja.

Volt a birónak egy fehér lova. Bémerëndélt Jánosnak, tett piliszkát, lisztet, disznyóhúst, egy nagy serpenyőt. János elindult. Odaér a háborúba, hát azt mondja:

– Elsőbb főzök egy piliszkát és azután kezdek verekedni. Eszem jól.

A mint főzte a piliszkát, hát jöttek az ágyúgolyók az ellenségtől.

– Ne dobigáljatok éngemet, mert bizën pórul jártok!

De abbizën, csak jöttek a golyók. Ki mellette, ki az üst felett ment el.

– Ma (majd) bizën kidöntitek a piliszkafőző üstömet. De lesz bajotok, csak helytelenkedjetek!

Hát egy ágyúgolyó többek közül ëpp az üstöt találta. Darabokra tört, s a piliszka kiömlött. János megharagszik. Volt közel egy sátor, kikapott egy sátorlábat, rëaront az ellenségre és mind ëssze-visszapallotta őket.

Meghallja a király, hogy milyen ember jött, hogy az ellenséget megverte. Eléhívatta és megtisztelte jól, a leányát feleségül adta. Csaptak egy nagy lakodalmat. Tál, kalán elég volt, de istenes ember volt, ki egy csepp levet kapott volt. Én ës odamentem, kértem, adjanak egy kicsi húst. Egy ember a csonttal jól megdobta a ballábamat, máig ës sántikálok vélle. Itt közél a szomszédban volt egy öreg embër, annak a feje tiszta kopasz volt. Fejér Márton Samunak hítták volt, az ës odajött volt s kérte, hogy adjanak egy csepp levet. Egy megharagudott s egy tál forró lével leöntötte. Szegény feje úgy halt meg, kopasz fővel. A fiatal párok máig ës élnek, ha meg nem hóltak. Itt a vége, fuss el vélle.

_(Fazekas Fóris Mihály, Pürkerecz.)_

4. Buhú.

Volt egyszer, hol nem volt, egy leány, és annak volt egy tanyittó mestere. A leány nagyon szép volt, és tanította a mestere hét évig. A tanyittó mestert úgy hítták: Buhú.

A hét év leteltével a leány felszabadult s a mester megbánta, hogy miért nem csúfolta meg a leányt valamivel, mert mindég ketten voltak. A leány királyleány volt. Elkérte a királytól a leányt, hogy kihívja valamerre s ott erőszakossan megcsúfolja valamivel.

Hát úgy ës lett. Kicsalta a leányt az erdőbe sétálni és ott erőszakkal akart rajta csúfot űzni. A leány a sok küzsdés között elszabadult és hazafutott, de nem mondott az atyjának semmit, az anyjának sem. Nem merte mondani.

Nem nyúgodott Buhú, megint elcsalta a leányt ki a tengerre hajókázni. Mikor a tengerbe jól bémentek, előfogta a leányt és kezdte megint kínozni, de a leány itt sem engedte magát megcsúfoltatni. Buhú haragjában, hogy a leány nem engedte magát egyképen se, megfogta és belédobta a tengerbe. A leányon tiszta fehér selyemgúnya volt, s az a gúnya nem engedte alámerűlni a vízbe. Jöttek valami kereskedőhajók s elvitték a leányt. Buhú azt mondta, hogy a tengeri rablók elrabolták a királyleányt, a kereskedőhajók pedig elvitték a leányt más országba s ott eladták szolgálónak a királyhoz.

A leány nagyon jól viselte magát és ott béjutott a királyi udvarba szobaleánynak. De nem mondta, hogy ő királyleány volna. S annak a királynak ës volt egy fia. A királyfi alattomosan mindig szerette a leányt. S eltelve jó üdő, a király késztette fiát, hogy házasodjék meg. De a királyfi nem akart házasodni egyképen sem, s az apja mindig kínozta vele, s végre rëaállott, hogy gyűjtsék ëssze a városnak összes leányait s ő majd választ belőllük.

A kitűzött napra kiállottak szolgáló, leány, mindenféle, a városból egy helyré. Ez a szolgáló, ő ës odaállott nagy későre, jóformálag meg se mosakodott és a királyfi csakugyan ezt választotta, mert legszebb volt az egész között.

Nohát az apjának akaratja ellenére ës muszáj volt, hogy a leányt megkérjék feleségének. S akkor a leány ës elmondta, hogy e s ennek a királynak a leánya, s kereskedők hozták a hajóval. De azt nem mondta, hogy Buhúval mi történt s vélle. S kérte a leendő férjét, hogy vigye őt haza az apjához, addig ne csináljanak vendégséget.

Nohát levelet írtak a királynak, hogy a leánya itt van s el akarja venni esse (ez s ez) a királyfi feleségül.

A leánynak az atyja megörvendett s küldött hajót a leány elébe. S kapta magát Buhú s most ës mind ő ment a leány elejébe. A mind a tengeren jöttek hárman, Buhú, a leány és a királyfi, Buhú egyszer nagy lármát csapott és belévetette a királyfit a tengerbe, s azt mondta otthon, a királyfi magától, véletlenségből esett belé a tengerbe.

És Buhú most kényszerítette a leányt, hogy menjen hëzza most feleségül. Az apja ës erőltette, de a leány egyképen se akart. Utoljára abban egyeztek meg, a leány és az apja, hogy építsenek neki a város végén egy kastélyt, és az atyja adjon neki annyi éleséget abba a várba, hogy ő tudjon adni minden vándornak egy délebédet, vagy egy frustukot. S ő ott ül hét esztendeig, ha hét esztendeig elé nem kerül az a királyfi, hát ő elmënyën Buhúhoz feleségnek.

Telt, múlt az üdő, éppen a hét esztendő vége felé, hát ment egy vándorlegény nagy szakállal. Az ës betért oda enni. De ő mán hallotta, hogy a királyleány abban a kastélyban van, még se mondta meg, hogy ő ki az. Hát mikor ëtt, a pohár borba bétette a jegygyűrűt, a kit a leánytól kapott. Aval tovább ment. S a szolgáló kiöntötte a pohárból a mi bor maradt, kevés, és a jegygyűrűt megkapták.

Utána szaladtak és visszahítták a vándorlegényt, és gúnyát mást adtak neki. És megberëtválkozott, és elszámították, hogy mi tévők legyenek most. Abba egyeztek meg, hogy a leány igérje meg magát, hogy elmënyën feleségül Buhúhoz.

Úgy ës lett. A leány azt mondta apjának, hogy elmënyën Buhúhoz. S mikor esküre mentek, az a királyfi ës ott volt az esküvőn. Mikor ëppen a papnál kellett mondani az esküt, hát akkor elejébe állott Buhúnak és azt mondja:

– Te vén ördög, hogy szeresselek én tégedet, mikor te engemet két ízben meg akartál rontani, és hogy nem tudtál semmire menni velem, hát bevetettél a tengerbe! És most ës, mikor utánam jöttél, az én kedvesemet bévetetted a tengerbe. De az Isten nem hagyott el. Itt van, és te akasztófára való vagy!

És megfogta a királyfiúnak a kezét és azt mondta:

– Ez az én kedvesem! – S az oltár elébe vezette, s megesküdtek.

Buhút elzárták, aztán felakasztották és vendégséget csináltak, nagy lakodalmat csaptak. Tál, kalán elég volt, de istenes ember volt, ki egy csepp levest kapott volt. Itt a szomszédunkban van egy sánta ember, s az ës ott volt, s kérte, hogy adjanak néki enni. És nem akartak néki adni, haragudtak, s haragukban megdobták a lábát. Sántának maradt, el ës nevezték Sánta Samunak. A királyfi és a királyleány máig ës él, ha meg nem hóltak.

_(Fazekas Fóris Mihály, Pürkerecz.)_

5. A herczegfiú és a medvék, farkasok, rókák királya.

Volt egyszer, hol nem volt, még az óprinaránczán ës túl volt, a hol a tetűt és a bolhát rézpatkóval verték, hogy a sújba és a fenébe meg ne botorkázzék, még azon ës túl volt egy nagy jegenyefa, azon volt kilenczvenkilencz varjú, s a ki az én mesémet meg nem hallgatja, a szemét vájják ki.

Az igaz, hogy volt egyszer egy herczeg, annak volt egy fia s egy leánya, s az öregek meghaltak, s ők ketten elmentek vándorolni. A mint mentek, mendegéltek, találtak egy keresztes nagy követ, a kin ujan írás volt, hogy csak a herczeg fia tudta elolvasni. A volt írva a kőre, hogy a ki azt a követ kiemeli, a kő alatt fog lenni egy tángyér, s a ki azt a kebelére béteszi, ujan erős lesz, a milyen még a világon ember nem.

Kapja magát a herczeg fia a leánynyal, a követ kidőtik, megkapják a tángyért, s béteszi a fiú a kebelébe. No most mán mennek és találnak egy várost. De abban a városban egy ember sem lakott. Elmennek ők, találnak egy nagy kuriát, a melyben volt tizenkét szoba, s meglátják, hogy abban a házban sül valami pecsenye. No gondolják, e nekik nagyon jó lesz most, mert nagyon éhesek voltak. S mikor ennének, tizenkét tolvaj odamënën. Azt kérdik:

– Hogy mertetek tük idejőni, mikor mük ebből a városból az embereket mind mük pusztítottuk el!

No most mán a herczegfiú azt mondja, engedjenek meg, míg jóllakott, s adjanak neki egy kardot, a melyik legrosszabb, és megáll véllik viaskodni. De a tesvére nagyon mëgjedëtt, könyörgött, hogy engednének meg az ő bátyjának. No most mán egy legrosszabb kardot adtak a bátyjának, és kimentek a mezőre, megkezdődött a viaskodás. A herczegfiú három-négygyel húzta a kardját, és mindegyiknek a fejét elvette.

No most mán hazamentek, vígan voltak az ő tesvérével. S a herczegfiúval, a mint vizsgálnák a szobákat, egy tolvajt találtak egy hordóban béabroncsozva. És hogy meglátta, bézárta az ajtót, és a tesvérének megporoncsolta, nehogy oda bé merészeljen bényittani. De a tesvére elig hitte, hogy a bátyja elment, máris bényitott a szobába, s a tolvaj, hogy meglátta, egyszerre egy pohár vizet kért tölle. Adott, és rögtön lement mind a három abroncs.

Mán most kifordult a tolvaj, és a leány nagyon megszerette, mert nagyon ügyes ember volt. Elbújtatta éczczoka, és nappal mind együtt voltak a leánynyal. Azon tanácskoztak, miképpen lehetne elpusztítani a bátyját. Azt találták ki, hogy tegye betegnek magát éczczoka a leány, sikoltsa el magát, hogy ő micsoda beteg. Mondta, hogyha hozna valaki neki élő-haló vizet, ő attól megjavulna. A bátyja fel ës fogadta, hogy ő elmënën és hoz, ha mindjárt az életébe kerülne ës.

Elment egy nagy kertbe, a hol a mennyi róka a világon, mind ott volt. Ő kezdte vagdalni, hát mind levágta, hogy éppen három maradt meg. Azok könyörögtek, hogy ne vágja le, mert adnak egy ujan sípot, hogy ha beléfúj, segítségére fognak lenni. El is vette a sípot töllik, merített az élő-haló vízből, és hazavitte, odaadta a testvérének. Ivutt belölle, és minyát megjavult, mivel hogy nem ës volt beteg.

No mámost megint azon tanácskoztak a tolvajjal, hogy más éczczoka ës legyen beteg, sikoltsa el magát, és mondja, hogyha hozna néki valaki három arany almát, attól ő megjavulna.

El ës ment az ő testvérbátyja megint egy kertbe, a hol a világon a mennyi farkas, mind ott volt. No már most még nagyobb baj volt a farkasokkal viaskodni, de azokat ës mind legyőzte, csupán hármat hagyott meg, a kik könyörögtek az ők életükért. Megint adtak egy sípot, hogy mikor szüksége lesz, csak fújja meg, mert segítségére fognak menni. Elvette a sípot, hazavitte a három arany almát, odaadta a testvérének, s minyát meggyógyult.

Na már most a tolvaj s az ő testvére nagyon megijedtek, hogy nem lehet semmiképen elpusztítani. Megint kitalált a tolvaj valamit. Hogy lásson álmot és sikoltsa el magát. Mondta, hogy halálos beteg, de ha hozna három arany körtét, ő attól meg fogna gyógyulni.

El ës ment másnap az ő bátyja megint egy kertbe. Ott volt a mennyi medve a világon, mind ott volt. Most már még nagyobb baj volt, de azt számította, hogy:

– A testvéremért megpróbálom, de ha életembe kerül ës, körtét hozok neki.

No már most megkezdődött a viaskodás. A medvéket csak úgy aprította, mind más ember a fűszálakat. Csak megint három maradt meg, s azok könyörögtek, hogy az életüket hagyja meg, mert adnak egy sípot neki, mikor szüksége lesz, fújjon belé és segítségére fognak menni. Elvette a sípot és a három aranykörtét hazavitte a testvérének, megette és rögtön megjavult.

Most már még inkább mëgjedëtt a tolvaj és a leány ës, hogy semmiképen se tudják a bátyját elpusztítani. Megint kitalált a tolvaj valamit és azt mondta a leánynak, csináljon fërëdőt neki, mondja meg neki, hogy őt a rókák, a farkasok és a medvék mind lefújták, jól esik egy kis fërëdő.

Este, mikor haza mënyën a bátyja, már kész a fërëdő. Mondja a bátyjának, vetkezzék le és fërëdjék meg. Mennyit fáradott utána. De azt felelte, neki nem kell fërëdő. De annyit mondott a testvére, hogy mégës levetkőzött, béült a fërëdőbe, de a tángyért vitte magával. De a testvére addig mondotta, nincs mitől félni, a tángyért senki el nem viszi, míg letette. Akkor a leány elsikojtotta magát. De hogy szovam ne felejtsem, a tolvaj el volt bújtatva. Akkor rögtön eléugrott és a tángyért elkapta, bétette ő a kebelébe. Azt mondja a herczegfiúnak:

– No most, kutya, miként pusztítsalak el?

A herczegfiú azt mondja:

– Várj, hogy öltözzem fel. Vagyon három sípocskám, hadd fújjak három keserves nótát, aztán nem bánom, akármiképen vegyétek el az én életem.

Meg ës engedi a tolvaj, felöltözik a herczegfiú, kimennek az udvarba, eléveszi a három sípot, beléfúj. S a hogy beléfúj, rögtön, a világon a mennyi róka, a mennyi farkas, medve, mind eléjöttek.

Azt kérdezik:

– Mit poroncsolsz, édes gazdánk?

– Azt poroncsolom, szolgáim, hogy ezt a gazembert, a tolvajt, rögtön szaggassátok ëssze.