Part 23

Aval a király mán gondolta, elveszi a leányát, s a királyságnak felét s halála után az egészet, de ő nem akart maradni semmiképen. Hogy nem akart ott maradni, a király pénzt adott neki, kocsit, lovakat, a lovakról czédolát, a kocsist kifizette egy évre a király még. De a fiú kijött a városból odaadta a kocsit, lovat, mindent a kocsisnak, és elment a bátyjaihoz vissza. Visszaadta az egyik bátyjának a kalapot, a másiknak a kendőt, azután ott maradt a nagyobbik bátyjánál s máig ës él, ha meg nem halt.

_(Jakab János, Zajzon.)_

51. A cseresznyefáról.

Volt egyszer, hol nem volt, még a túlsó világon ës túl volt, volt egy gróf és annak a grófnak az udvarába volt egy akkora cseresznyefa, hogy az ég alatt meghajlott. Hát erre a cseresznyefára sokan fel akartak menni, hogy a grófnak cseresznyét rázzanak. És sokan igérkeztek, hogy felmennek, mert a gróf sok pénzt igért annak, a ki arról a fáról cseresznyét ráz neki.

Hát találkozott egy tizenhárom éves árva fiú. Azt mondja, hogy ő felmász, hogyha a gróf csináltat neki két rend gunyát, egyet posztóból és egyet onból (így), és tëszën neki útravalót, a meddig ő ottan felmënyën.

És a gróf csináltatott és bétette az útravalót és akkor Józsefnek volt egy kis baltája, és akkor nekifogott a fára felmászni. Igy hát a fiúcska mászott. Ott sokan nëzték, és annyira mászott, hogy elig látták a fa oldalán, mind egy kis madarat. Akkor a baltát belévágta a fába és egyet evett s aval neki fogott tovább menni a fán. S ért egy nagy ágat s azt a nagy ágat megrázta, hogy hulljon cseresznye. S annyi cseresznye hullott, hogy az udvar teli volt, térdig jártak a cseresznye közt.

És annak a fának a tetejében volt egy arany város, arany kastély, abban a kastélyban volt egy templom, s a fiú odament a templomhoz rongyosan vaj egy krajczárkát kérjen a népektől. Hát ott olyan népek voltak, hogy a templomban a templomozás nem ment jól, hogyha nem volt ott egy küsasszony. Az a küsasszony meglátta ezt a szegény fiút; de mán körülbé egy tizenhét éves volt, addig mászott a fán. Hát bizën a küsasszony elvitte magához az ő lakására és felöltöztette a fiút rendesen. Hát a fiút odahaza hatta; volt egy szobaleány, és egy szakácsné és a fiú, hárman voltak odahaza,

A fiút annyira megszerette, hogy mán mindegyik szobába megengedte járni. Volt tizenhárom szobája annak a küsasszonynak és a tizenkettőbe szabad volt járni mindegyiknek, csak a tizenharmadikba nem. Abbizën a fiú – a küsasszony elment a templomba – a fiú bizën bénézett a tizenharmadik szobába ës. Hát látja, hogy a tizenharmadik szobában volt egy hétfejű sárkány. Hát a sárkány meglátta ezt a fiút és nagyon dühös lett, és mikor a küsasszony bément hëzza, akkor a sárkány megfogta a küsasszonyt, és kitörte az ajtót és elvitte a küsasszonyt a sárkány az ő lakására.

Abbizën Józsefnek nehezen jött, hogy az ő asszonyát elvitték. Hát ő bizën egyet próbált. Gondolta magában, hátha vissza tudná hozni. Elmënyën, elmënyën s addig mënyën, a míg megtalálja. És egyszer éppen látja, hogy az ő asszonya két kártyával (fakannával) vizért ment. Ő bizën beszélt vele. Azt mondta, hogy jöön el az asszony vele, mert a sárkány úgy se tudja meg. És erre elmënyën az asszony a férfiúval.

Hát egyszer egy darabig várja a sárkány s látja, hogy nem jő. Utánna nëz a merre van az uton, hogy nem látja-é menni. Hát abbizën ëppen meglátta. S utána szaladott s azt mondja Józsefnek:

– Hogyha még egyszer ide találsz jőni, hogy a küsasszonyt elvidd, akkor összetörlek!

Abbizën Józsefnek oan kemény szive lett, hogy ő ilyen csufosan kell hazamenjen. Abbizën, gondolta magában, hazamegy és még egyet próbál ezután. Abbizën hazament és kapott (talált) egy rozsdás kardot. És ő megint elment, hogy hátha valamiképen el tudná hozni.

Elment megint arr a helyré és látja ëppen, hogy a küsasszony megint vizért ment. És akkor még azt mondta a küsasszonynak, hogy menjen vélle mert ha utánna ës jő a sárkány, úgyës levágja. Abbizën az asszony elindult Józseffel, hát egyszer látja, hogy a sárkány mënyën utánna. Hát arra a sárkány utóléri s azt mondja a sárkány neki, hogy:

– No most leváglak!

Azt felelte József:

– Le, ha le tudsz!

Azt mondja arra a hétfejű sárkány, hogy:

– Küzsdjünk-é vaj vagdalkozzunk?

Azt mondja József, hogy vagdalkozzanak.

Amint a sárkány vágta a kardjával, mert a sárkánynak oan kardja volt, mind a beretvakés, hát nekivágott és akkor József az ő kardját mindig fokkal fordította. Egyszer nekiigyorodott és levágta egy vágásra a rossz karddal három fejét.

Akkor azt mondta a sárkány, hogy hát küzsdjenek meg. Abba küzsdeni kezdettek és úgy vágta a sárkányt a földhöz, hogy két nyaka törött ki. És úgy elvitte József a küsasszonyt.

Megházasodtak és akkora víg mulatság volt, hogy akkora hosszú asztalt terítettek, mind ide[2] Zajzon. De istenes ember volt, aki egy csepp italt vaj ételt kapott.

_(Jakab János, Zajzon.)_

52. A király kisasszony megszabadítása.

Volt egyszer egy király s volt annak sok cselédje (gyermeke), és volt egy leánya ës s a leányát férjhez akarta adni. Odament egyszer egy tündér sárkány képében. Akkor lett egy forgószél, aval a leány felkapódott s a sárkány elvitte a maga országjába.

Nohát a szegény király, mikor hazament, hát a leánya nem volt. És azt mondotta a cselédjeinek ő, hogy a birtokának felét odaadja, a ki a leányát hazahozza. S ha ő meghal, az egész királyság maradjon rëa. De egy cselédje se mert megindulni, hogy megkeresse a leányt.

De volt a kertben az ablakja alatt egy égig érő fa. Ujan fa volt, hogy egy levélen elfért egy ország. És a királynak volt egy pásztorfiúcskája, aki a disznyókat őrözte s egyszer, amint őrözte a disznyókat, egy malaczka hëzzasúrolóskodott s azt mondotta neki:

– No te pásztorfiúcska, mindíg jó voltál hëzzám s jótét helyébe jót várj. Te mondd meg a királynak, hogy vágassa le a csonkaszarvú bivalyát s neked csináltasson hét rend bocskort s hét rend gunyát a bőréből. S te vedd elé a kicsi fészidet s aztán menj fel az égig érő fára, de csak addig menj, ameddig a hét rend bocskor s a hét rend gunya leszakad róllad. S akkor ott elérsz egy elényuló ágat s aval szökjél az elényúló ágra, és azon vagyon a sárkány vára.

És aval a malaczka a mások közi jutott.

Aval a fiú elment a király elejébe és azt mondotta, hogy:

– Felséges király, vágassa le a csonkaszarvú bivalyát s nékem csináltasson hét rend bocskort s hét rend gunyát s én felmënëk az égig érő fára.

És a király akkorát kaczagott, hogy majd elpukkadt. S azt mondotta az udvari bolondnak:

– Eztet a macskabékát fogadd el viczebolondnak!

S a fiú megharagudott erősen s azt gondolta, hogy bolond likból bolond szél fuj.

– Én csak azt mondom, hogy vágassa le a csonkaszarvú bivalyát s hogyha én a királyleány nélkül visszatérek, akkor húzza a nyakamat a karóba.

Csakugyan a király le ës vágatta a csonkaszarvú bivalyát s csináltatott neki hét rend gunyát, hét rend bocskort. A fiú elvette a fészit, elindult az égig érő fára s egy nehány percz alatt úgy elveszett a levelek között, hogy nem ës látták.

Ő csak ment, mendegélt, míg a hét rend bocskor és a hét rend gunya elszakadt. Ott, a mint a kicsi malaczka mondotta, volt egy elényúló ág. A fiút Jancsinak hítták. Jancsi azt mondotta ott magában, mert az az ág éppen akkora volt, mind a karom s nem akart rëaszökni arra az ágra, mert gondolta magában: Ha rëaszököl, leesel s eltörik minden porczikád. De bizony végre azt mondotta, inkább eltöri a fejét ës, mintsem királyleány nélkül térjen haza. És rëaszökött az ágra és az akkorát döndölt, mint mikor egy kecskebéka esik a földre.

S akkor elindult. Volt ott erdő, mező, csak házakat nem látott. És ő ment, mendegélt, elért egy nagy palotát, a mely kakasfarkon forgott. Nekirugaszkodott, hogy felszökjék a terépekre, de nem tudott felszökni, mert sebesen forgott és levetette a földre. De aztán a terépbe belévágta a fészüt s úgy felment a palotába. És mikor béért a palotába, a királyküsasszony elejébe ment és a nyakába borult s azt mondta:

– Jaj, lelkem Jánoskám, hát hogy tudtál te idejőni?

Azt mondotta, hogy:

– Ne szóljon semmit a küsasszony, akkor eljő velem az édes apjához.

És akkor azt mondotta a királyküsasszony:

– Jaj, hallgass, Jánoskám, mert ha jőni talál a kilenczfejű sárkány, hát végünk lesz.

Jött is a kilenczfejű sárkány és azt mondotta, hogy:

– Hát miféle emberizing ez?

És azt mondotta a királyküsasszony, hogy:

– Feljött, hogy engemet szolgáljon, mert az édes apám szolgája volt.

Azt mondotta a sárkány:

– Majd meglátod, hogy nem fele kár, a mit megeszen, hanem egész. Menj, oda lenn a pajtában vagyon egy girhes-görhes ló és te mindig csak abrakot adjál neki, szénát meg zabot.

De mindig egyebet adjon, mind amit a ló kér. Mert az a girhes-görhes ló unyan volt, hogy szólni tudott.

Lement Jancsi és nyögött a szegeny pára, nem tudott felkelni a hídlásról. S azt mondotta Jancsi:

– Egyél, szegény pára, egyél.

S azt mondotta a ló:

– Jábo (hiába) kénálsz engem a zabbal, mert az én abrakom égő parázsa. Vasárnap, mikor a sárkány elmënyën a templomba, hát akkor te azt a kaszaj fát gyujtsd meg s attól én fel tudok kelni a hídlásról.

És Jancsi csakugyan meggyujtotta azt a nagy kaszaj fát s egy néhány lapáttal bé ës vitte a lónak. A ló, mikor megette, fel ës kelt, s kiment az udvarra és mind megette azt az égő parázsát. És Jancsi elbámult, mikor látta, hogy milyen szép lett a ló. Fémlett a szőre, mind a tükör. És még akkor bámult csak nagyon, mikor látta, hogy nem ës négy, hanem öt lába vagyon a lónak. A ló azt mondotta, hogy odalenn a pinczében vagyon egy nyereg s egy kantár és hozza fel. Jancsi csakugyan le ës ment s mikor kijött a pinczéből, felhozott egy nyerget s egy kantárt. S mikor az ajtón ki akart lépni, kijött a kilenczfejű sárkány.

– Megállj, te emberizing! Mégës átólhágtad az én szovamot!

A sárkány Jánoskának le ës akarta nyisszantani a nyakát, de azt mondta:

– Várj, igyunk egy kupa bort a bűneidért.

A sárkány fel ës hozott egy kupa bort a legjobból. Ittak s Jancsi mind kérte, hogy hagyja meg az életét. S a mikor elfogyott az a kupa bor, azt mondotta ez a sárkány:

– Nahát igyunk még egy kupa bort az én bűneimért ës.

S mikor megitták ezt a kupa bort ës, a sárkány megrészegedett s úgy aludt, mind a bunda. Akkor Jánoska kivette a kardot a sárkány kezéből s lenyisszentette mind a kilencz fejét. Akkor a karddal, a nyereggel s a kantárral kifutott az udvarra az ötlábú lóhoz s elbeszéllette, hogy ő hogyan járt a sárkánynyal. Fel ës szökött Jancsi az ötlábu lónak a hátára és csak azután kérdette:

– Hát hova mënünk, édes kicsi lovam?

– Mënünk az erdőre édes kicsi gazdám. Ott vagyon egy vaddisznyó, vaddisznyónak a fejében egy nyúl, nyúl fejében egy iskátuja és abban az iskátujában vagyon a kilenczfejű sárkánynak az ereje.

El ës mentek s az erdőben jött a vaddisznyó elejükbe. Az ötlábú ló az ötödik lábával megrúgta a vaddisznyót és Jancsi a kardjával levágta a nyakát. S a vaddisznyónak a fejében volt a nyúl s nyúl fejében az iskátuja s abban az iskátujában úgy dongtak-bongtak a darázsok, mintha ördög bújt volna beléje. János aztot letette egy lapos kőre és egy másik lapos kővel úgy összetácskálta, hogy se iskátuja, se semmi nem maradt.

Akkor nyuguttan mentek hazafelé. S mikor hazaértek, elbeszélte a királykisasszonynak, hogy hogyan járt ő. S a királyküsasszony azt mondotta:

– No vagy ittmaradunk, vagy hanem hazamënünk.

S akkor jutott Jánoskának eszibe, hogy minyen félelemmel jött ide. Jánoska azt gondolta, hogy a királyküsasszony leszédül a fáról és ësszetörik minden csontja. S odalenn járt az udvarban s búslakodott, hogy hogyan menjenek haza. S azt kérdezte az ötlábú ló:

– Mért búsúlsz, édes kicsi gazdám?

Hogyne búsúlnék, mikor nem tudunk hazamenni.

S elbeszélte, hogy ő minyen félelemmel jött fel. S azt mondotta az ötlábú ló:

– Ne búsúlj semmit, mert én hazaviszlek.

És a királyküsasszony ësszeszedte minden kincsét s felültek az ötlábú ló hátára. S mikor felültek, azt mondta az ötlábú ló:

– Húnyjátok bé a szemeteket és egy percz alatt nyissátok ki.

S mán a király udvarában voltak. A király halálán volt, unyan beteg volt s mikor bémentek, felugrott s majd tánczra kerekedett. S unyan nagy lakodalmat csaptak, hogy hetedhét országon nem volt párja. S a ki nem hiszi, járjon utána.

_(Gödri Anna, Zajzon.)_

53. A tolvaj czigány.

Volt egyszer, hol nem volt, még az óprëczei tengeren ës túl volt, hol a tetűt és a bolhát rézpatkóval verték volt, hogy a fenébe és a sujba meg ne botorkázzék, volt egyszer egy gazdag czigány és ez a czigány egy királynak a komája volt. Egykor megterhesül a czigánynak a felesége, és elhíja a királyt, hogy nëzze meg, hogy mi baja vagyon az ő feleségének. Mënyën a király és megmondja a czigánynak, hogy:

– Né a te feleséged nagyon terhes, minél hamarébb megszüli a gyermeket!

Ugy ës történt, a hogy mondta. Nem tőlt belé három nap és megszülte a czigány felesége a gyermeket. Eltelik egy hét és a czigány elmënyën a királyi komájához és jelenti, hogy né, a felesége megszülte a gyermeket és jöön el a király keresztelésbe, mert más nincsen, a kit komának híjon, csak a király. Elmënyën a király a czigány komájának a hívására és megkeresztelik a gyermeket.

De a gyermek oan okos fiucska volt, hogy majdnem mikor kétéves volt, beszélni eleget tudott. Elig növekedett mán nagyobbra a czigányfiucska, elment a királyhoz és egyet-mást a játékok közül ellopott. Mán annyira felnövekedett, hogy mán űgyes legény lett belölle. Azt mondja a király a czigány komának:

– Komám héj, mondd meg a fiadnak, hogy többet az életembe (házamba) ne tegye a lábát, mert felakasztom, mert a mindig lop.

De a czigány legény csak erre nem heverített, hanem csak folytatta a lopásokat. Mondta a keresztapjának:

– Héj, keresztapám, nem félek én a maga hatalmától!

Számította a király, hogy hogy pusztítsa el az ő keresztfiát. És odahivatja az ő czigány komáját és azt mondja:

– Te komám, én azt mondom neked, a fiadat küldd el, a csordámban vagyon egy bikám, azt hozza haza.

De az a bika oan erősen döfött, hogy melléje még a pásztor se tudhatott volna menni. Megjelenti a czigány a fiának, hogy:

– Né, keresztapád mit mondott. Hogy az erdőről hozd haza a bikáját, mert ha haza nem hozod, hát felakasztat.

Elmënyën a czigányfiú és köt egy kötél szénát és siritt megint szénából kötelet és magára felcsafarja, és azt a kötél szénát vetette a hátára és elment a király erdejére, hogy a bikát hozza haza.

Bément a csorda közi és mihelyt a bika meglátta a czigányfiút, igyenëssën nekiszaladt. Volt még egy más bika ës azonkűjel, de a nem volt hamis, mind ez. A hogy látta a fiú, hogy a bikák mennek utána, szaladt előre s a bikák ës szaladtak utána, mert megérzették a szénát, és merébe ettek a czigányfiú hátáról. A mikorrá már majdnem hazaért a fiú, a szénakötés elfogyott a hátáról, csak a mi rëa fel volt tekerve, ammaradt. A mikor majdnem hazaért a czigányfiú s a kapun bément, elig volt annyi széna a kötélből, a mennyi kecczër átért a derekán. Leveti a derekáról és felugrik, egy kaszaj fa volt felállítva és felugrik arra a fára. Ezt meglátta a király és elcsudálkozott a czigányfiú űgyességén, hogy kötélen hazahozta a bikát.

De mëgés abban a szándékban volt, hogy elposztíttatja a keresztfiát. Azt mondja a czigányfiúnak:

– No, én nem bánom, látom, hogy űgyes keresztfiam vagy, de még egyet mondok neked, majd meglátom, azt megteszed-é?

Azt mondja a keresztfiának:

– Az én szolgáim négy ekével künn az erdő alatt szántnak és ha az ökröket béhajtod ekéstől, hogy a szolgák ëszre ne vegyék, akkor megbocsátlak. Hanem elposztítlak.

Gondolkozik a czigányfiú, hogy hát mit csináljon a keresztapja beszédén. Elmënyën haza és megmondja az ő apjának, hogy né, az ő keresztapja mit mondott, a király. Mán a czigány erősen búsult a fián, hogy most vége kell legyen. És elmënyën (a fiú) a vásárra és veszen tizenkét csűrkét kotlóssal együtt. Hazaviszi az apjához, a czigányhoz és azt mondja:

– No apám, én megvettem ezeket, ezekkel meg kell mentsem az életemet.

Azt mondja megint az apjának:

– Ezeket még fel kell én diszítsem, de mivel?

Azt mondja az apja:

– Kössél czifra pántlikát a nyakukra, úgy ereszd el őket, ha kimész az erdőre.

Azt feleli a fiú az apjának:

– Apám, nem jól tanítasz, mert azt számba veszik a szolgák, tudják, hogy emberi kéz csinálta, hanem tudod mit mondok én? Itt van húsz keréczár, menj, vegyél arany festéket. Béfestjük a csűrkécskéket és a kotlóst, elviszem az erdőszéjbe s ott eleresztem.

Minyátt elmënyën az apja és hoz húsz keréczárra arany festéket és béfestik a csűrkéket kotlóssal együtt. Akkor felöleli a csürkéket és elviszi, a hol a cselédek szántogattak. Hármat az erdő széjibe elereszt a csűrkék közül és a hogy elereszti, hát bizony a cselédek meglátták a szép aranyozott tollú csűrkéket. Azt kiájcsa egyik szolga a másiknak:

– Jere héj, barátom, nëzd meg minyen szép csűrkék vadnak az erdőszéjbe. Gyere, fogjuk meg őket.

Ott hatták az ekéket mind a négy szolga és elmentek, hogy fogják meg mind a szép csűrkéket. A czigányfiú pedig mind bément az erdőbe és a másikok közül ës mind egyet-egyet eleresztett és a szolgák annyit futnak a csűrkék után, látnak az erdőben bennebb-bennebb mind többet. Azt beszéllik egyik a másiknak, hogy:

– Vaj egyet közülök meg kell mű fogjunk ma.

Akkor gondolta a czigányfiú, hogy elég benn van az az erdőben, hát csak ott hagyja a kotlóst ës. És meglátják a szolgák. Azt mondják egyik a másnak:

– Jertek héj, mert itt van a tyúk ës, ammég szebb és ha megfogjuk, akkor a király elejébe viszszük. Jól megajándékoz ezért a szép tyúkért.

A szolgák kergették eleget a tyúkot, de nem tudták megfogni. A még a szolgák a tyúk után jártak, a czigánylegény kijött az erdőből és úgy, a hogy a földben állottak az ekék, mind egész hazáig hajtotta ökröstől együtt. Kikiájcsa a királyt és azt mondja:

– Én nem bánom, haza hajtottam az ökröket, de nëzd meg, hogy az utat ës felszántottam!

Csudálkozott a czigányfiú űgyességén, hogy hogy tudta ő a marhákat hazahajtani a szolgák hirük nélkül.

Örökké kergették a szolgák a tyúkot, de nem tudták megfogni. Hát, a mint kijőnek az erdőből, látják, hogy nincsen se eke, se ökör. Hát látják, hogy az ország útja ës fel vagyon szántva.

Ezért az űgyességért a király a czigányfiút mëgajándékozta egy tővel (tűvel), de a szolgákat megbüntette erősen, hogy mért mentek el a marhák mellől. Megint azt mondja a fiúnak:

– Most láss utadhoz és távozz el innet, merthanem felakasztatlak.

Elmënyën a czigánylegény, elbócsuzik még (a királynak?) az apjától ës, az anyjától ës, és a hogy hazafelé indult, hát egy szénásszekér jött az ő községe felé. Egy jó barátja volt és azt mondja neki:

– Gyere te ës, ülj fel.

Azt feleli a fiú:

– Keresztapámtól most bócsúztam el és keresztanyámtól és mëgjándékoztak ingem egy tővel.

Azt mondja annak az embernek, hogy:

– Hoa tegyem én a tőt?

Azt feleli a szekeres ember, hogy üsse fel. De nem mondta, hogy hoa. S abbizon, felveti a tőt a szekér szalmának a tetejébe. Többet sose kapta (találta) meg a tőt.

Hazaér az apjához és mondja a czigány apjának, hogy:

– Apám, keresztapám megajándékozott egy tővel s én felvetettem a szénás szekérre és többet nem kaptam meg.

Azt feleli az öreg czigány:

– Te fiam, nem tettél jól, hanem szúrtak volna fel a kalapodba!

Azt feleli a czigányfiú:

– Hagyja el apám, mert máskor úgy teszek.

Ült a czigányfiú vaj három nap odahaza és elbeszélte az apjának, hogy a király azt mondta, hogy innet vándoroljon akármerre, a merre a szemével lát, mert hogyha el nem vándorol, akkor elpusztíttatja hóhérral. Negyedik nap bémerëndél a czigány neki és útnak ereszti, és azt mondja:

– No fiam, menj szolgálni,

El ës mënyën a czigányfiú szolgálni és bészegődik egy paphoz egy esztendőre. S hogy bészegődik, elmennek ketten a pappal az erdőre, hogy vágjának vesszőt. Hát abbizon, vágnak vesszőt, de a czigányfiúnak mi jutott eszébe? Eszébe jutott, hogy a mikor hazunnat elindultak, hogy csak köményes czibrét adott neki a papné enni. Azt számítja magában:

– Hadd el, csak vágjad a vesszőt, pap, mert én felét a vízbe hordom.

Vágja a szegény pap a vesszőt, ő pedig hordja. De felét mind a vízbe hányta. Elmúlik dél és azt mondja a pap:

– Hát még nincs egy szekér vessző?

Azt feleli a czigányfiú:

– Ó még sok kell egy szekérhez. Keveset vágott a tiszteletes úr.

Hazunnat a papné délt küldött nekik, tébe kását. És ëppen úgy találta a szerencse, hogy a czigányfiúnak adták a kezébe. A czigányfiú pedig elévette és mind megette. A pap pedig csak vágta a vesszőt. Nem hagyott a papnak egy béfaló falást se. Vágta a vesszőt egész estig a szegény pap, de elig volt még egy fél szekér vessző. Felrakják a szekérre és béfogták a lovakat és elindulnak hazafelé. De a szegény pap úgy meg volt ehülve, hogy a szeme kéket, zöldet, vereset látott az éhség miatt. Azt mondja a szolgának a pap:

– Hajtsad édes szolgám a lovakat, mert éhel majd megdöglünk az úton.

Hazaérnek és elbeszéli a papné a papnak, hogy hát ő küldött ételt. S kérdi a pap, hogy kitől. Azt feleli a papné, hogy a szolgától küldte oda. Eléhivatják a szolgálót és kérdik, hogy kinek adta a tébekását. Azt mondja a szolgáló, hogy a szolgának adta, a czigányfiúnak, a fazék kását. Ezeknek hallatára azt feleli a czigánylegény:

– Ó tiszteletes úr, a kerék talpához ért a fazék oldala és eltörött a fazék és nem mertem megmondani.

Ezt most látta a pap, hogy csak kifogás a szolgától, mert este, a mikor a vacsorához ültek, sem igen kellett a szolgának az étel, mert jól volt lakva kásával.

Gondolta magában, hogy tudná ő azt elirtani a háztól? Egyszer elmënyën a pap – volt neki vaj több mint hat-hét bihaja – béviszi a bihajokat az istállóba és megköti a válluhoz, ennik ad, kihíja a papnét és megfejeti, a tejet pedig vitte a templomba, hogy ott aludjék meg, mert ott nem nyúl hëzza senki. Ezt a szép szolgaja, a czigánylegény, látta, hogy a tejet a támplomba vitték. Addig leste a papot, hogy hova teszi a kócsot, hogy écczoka majd elveszi a kócsot.

Miután lefeküsznek a pap, hát csak elveszi a kócsot, elmënyën a támplomba és a tének a fölét mind leszedi és mind megeszi, és a támplomban való szent képeknek a száját mind békeni tével. Kiváltképen legjobban békente a Jézus képének a száját.

Reggel odamënyën a harangozó, kinyitja a támplomajtót, hát meglátja, hogy a té mind meg van éve és a festett képeknek a szájuk mind bé van kenve. Szalad a paphoz és megmondja:

– Ni a festett képek mind megitták a tejet.

Elmënyën a pap ezekre a szavakra a támplomba és a festett képeket egytől-egyig mind megveri. Kiváltképen a Jézust úgy megverte, hogy majdnem ësszetörgelte darabokra.

Ezt a czigány szolga mind jól látta, hogy mit csinál a pap a festett képeknek a téj megevésén. Aval elmënyën, gondolkozik a czigánylegény, majd csinál abból ő egy komédiát.

Estére kerekedve a dolog, elmënyën és megint meglesi, hogy hoa teszi a pap a kócsot. Kezére veszi és ellopódzik megint a támplomba és a Krisztus képét ellopja a támplomból. Elviszi egy zöld burusztujos helyré és eldugja.

Másnap reggel a harangozó megint bémënyën a támplomba, hát látja, hogy a Jézus képe nincsen ott. Szalad megint a paphoz és mondja neki:

– Né, nincsen a Jézus képe sohól, mert megverte és a tisztán elszökött.

Aval megëjed a pap, elmënyën a támplomba és látja, hogy a Jézus képe sohól sincs. Mënyën haza és kérdi a czigánylegény szolgáját, hogy nem látta-é valahol. A czigánylegény azt feleli, hogy ő honnat lássa? Nem látta még a színét se. Azt mondja a czigánylegény a papnak, engedje, hogy ő menjen utána, hátha megtalálja az úton. Azt poroncsolja a pap:

– No hamar, fogj hát lovat és tégy kötelet a szekérre. Né, adok ötszáz forintot. Ha megtalálod, fogd meg és kötözd le, de jó keményen.

Rögtön béfogja a czigánylegény a lovakat a szekérbe, zsebére vágja az ötszáz forintot, elmënyën egy más faluba, jól ria múlat az ötszáz forintra, ott ül valami két nap. Akkor elment és a burusztujból elveszi a képet és megköti a szénába és viszi hazafelé a papnak. Az aztán nagyon megörvendett, mikor visszahozta a Jézust. Még meg ës köszönte.