Part 21

Volt egyszer egy szegény ember, volt egy lovacskája, s mindig kereskedett aval az egy lovacskájával. Ment mészszel a város felé, egy vizen kellett keresztül menni. Ott állt három ördögfi. Azt mondja a legküssebbik:

– Béütöm annak az embernek a lovát a vízbe.

Azt mondják a nagyobbak:

– Nincs kurázsid, mert az imádkozik és nincs erőd hëzza.

Fogadást tettek, hogy egy évet szolgál, ha bé nem üti a szegény embert a vízbe. Meg ës botlatta a lovát háromszor, de a szegény ember imádkozott, és az ördögfiúnak nem volt ereje, hogy beléüsse a vízbe a lovát.

Utánszaladott, hogy szegődjék fel szolgának neki. A szegény ember nem akarta elfogadni, mert még neki sincs mit egyék, nem kell neki szolga, de az ördög nem távozott tölle.

Ment a város felé, elárulta ő a meszet három annyi áron, mind addig a szegény ember. Hazamentek, a felesége elhajtani akarta szolgástól a gazdát:

– Nincs mit enni gyermekeidnek és még szolgát hozsz a nyakamra!

De az ördögfiú nem távozott, csak tovább maradott szolgának. Fél év alatt annyira gazdagodott a szegény ember, hogy két ökröt vett. Az egy lovacskáról két ökörre verődött.

Kiment szántani a két ökörrel. János úgy tójta (tolta) a szántó ekét, hogy sokkal jobban bírta a két ökör, mind a más ember négy ökre. Meglátja egy gazdag ember, hogy milyen két kemény kis ökör, adott a két ökörért négyet cserébe. Úgy mán négy ökrös gazda lett.

Azután jött a cséplés. A nemes embernek kellett minden ember menni csépelni egy napot. Kérdezte János, ő ës menjen csépelni? Elészedi a szegény ember a csépeket. János azt mondja:

– Nekünk e még pujiszka keverni ës keves (így) volna, ilyen csép. Láttam egyet a tiszteletes úrnál. Elmënyëk, elkérem.

Ott volt egy akkora fa, két ökörrel hozták az erdőről.

– Tiszteletes úr, láttam egy csépnyelet itt az udvaron, elviszem, ha ide adja.

– Igen János, elviheted – felelte a tiszteletes úr – elviheted.

Felkapta a vállára. Megijedett a tiszteletes úr, (hogy) a nagy tönköt viszi. Azt gondolta, egy kis csépnyel (így). Hasonlóképen a tanítótól egy ilyen gömbölyű tönkfát kért el cséphadarónak. Elment a kovácshoz ës, és az egy mázsás vasat tett rëa.

De mán délután lett, a mások kifáradtak a cséplésben. Ment ő a nagy cséppel a nemes emberhez, meglátták a többi cséplők, mind elfutottak, hogy milyen nagy csépje van neki, de ő estig mind kicsépelte egyedül, a mi volt a nemes embernek búzája. Azt mondja a nemes ember:

– Hozz János egy zsákot, adjak neked is búzát, mert sokat csépeltél egyedül.

Hazamënyën János, kér egy zsákot, az asszony eléveszi. Azt mondja János:

– E nálunk még koldustarisznyának se volna elég!

Összeszed ő valami lepedőket a szomszédoktól, csinál ő egy zsákot. Elmënyën a grófhoz, a mit csépelt mind belémérte abb a zsákba. A gróf azt hitte, csak el nem viszi, de bizony János felvette és vitte. A gróf azt mondta:

– Ereszszétek ki a bivalybikát, hogy ölje meg, mert mind elviszi a búzámat.

János azt ës felkapta a zsák tetejére, a bivalybikát, és vitte azt ës.

– Tedd le János a bivalybikát, adok egy véka aranyat – azt kiájcsa a gróf.

Letette s visszament. Mértek egy véka aranyat neki. Tetette magát, hogy nem bírja a véka aranyat. Azt mondja a gróf, hogy tegyenek fogadást. Maradjon ott minden, ha kettőt nem bír. Töltöttek kettőt, akkor felkapta, és elvitte a bivalybikát ës.

Hazament, úgy elgazdagította a gazdáját, két véka aranya nem volt az egész megyének, s még annyi búzája. A szegény ember jól kezdett élni s a felesége kezdett másokat ës szeretni. Szerette még a komám uramat ës.

Megint béállott tavaszszal a szántás. A komám uram ës szántani volt a határban s a férje ës. Sütött az asszony valami jó süteményt, délebédre vigye az urának. De a komámnak vitte, az urának csak egyszerűt. János őt ës megcsalta, mert ő mindent tudott. A komám uramnak vájczi (svajczi) ökre volt, s az asszony arról üsmerte meg, hogy merre van. De János békötötte a fehér ökröt fekete kendővel, az ës vájczi ökör lett, s a komám asszony oda vitte a jó ételt. Evett a gazda, János, még sok megmaradott. Mondta az asszony, abból jó volna egy kicsit a komám uramnak ës vinni, mert jó barátok voltak. Azt mondja János:

– Majd elviszem én.

De még (míg) odaért, mind eldobigálta a mezőben (t. i. az ételt). Ott azt mondta a komám uramnak:

– Gazdám idejő, a fejszécskével megüti, mért ment a feleségéhez!

Visszajő János, azt mondja:

– Gazduram menjen, a komám uramnak rosszul jár az ekéje, vigye a fészít, koppantson egyet, kettőt rája.

A gazda meg ës fogadta, de mikor közél jött volna, a komám megijedett, mert tudta, hogy hibás. Azt mondja a gazda:

– Ne fusson komám uram, mert csak kettecskét koppantok.

– Édes komám, megengedjen, mert kecczër (kétszer) voltam csak a komám asszonynál.

Nevetett hát és visszatért a gazda. Jöttibe megtalálta azokat az elhányt darab kalácsokat, a kiket János elhányt. Kezdette felszedni. Kérdezi az asszony:

– Mit szed gazdád, János?

– Abizony követ, hogy magát agyonverje. Mért szereti a komáját!

Aval szaladni kezdett az asszony hazafelé. Azt mondja János a gazdának:

– Asszonyom azt mondja, ha hazáig utóléri, két liter bort fizet.

Utánribad a gazda, hogy érje utól a gazdaasszonyt. De szalad az asszony elől, de igen a gazda után. Mikor majd béérte, rákiált az asszony:

– Édes uram ne dobigálj, mert csak kecczërke (mindössze kétszer) volt komám uram nálam.

Ekkor kitudta a gazda, hogy a komám uram mit csinál az asszonnyal.

Hazamentek, elmentek az erdőbe. Ösve (este) hazajött János. Komám uram ott volt, elbújt az ágy alá, mert tudta, hogy a hunczut szolga bárhol megtalálja őt. János azonnal, hogy hazaért, valami fákat meghegyzett s azt mondja:

– Gazdám azt mondta, hánjam bé az ágy alá, hogy száradjanak. Eleget rivánkodott (rimánkodott) az asszony, hogy ne, nem jó hely, János mégës odahányta, szegény komám uramat jól ësszedöfdöste.

Megint elmentek az erdőre másnap, ekkor mán egy hétre mentek, hogy ott maradnak az erdőre. Komám uram, nagy betegen ës elment (t. i. az asszonyhoz). János ösve azt mondja a gazdának:

– Menjünk haza, mert telik ki az évem, nekem muszáj hogy menjek.

Hazamennek, a komám uram megint ott volt. János még kifogta az ökröket, béállott a koma egy zsákba. Az asszony békötötte, gondolta, azt nem gondolja János, hogy mi van ott. A békötött zsákot az ajtó mëgi állította az asszony.

Vacsoráznak, hogy kitőlt az év, az ember hozott neki aranyat, ezüstöt, mindenfélét, hogy kifizesse a szolgát. De János semmit se fogadott el, csak kérte azt a zsákot, a ki fel volt állítva. Mert az asszony azt mondta, abb a zsákba nád vagyon békötve, egy bordakötő mester hatta ott. János azt mondta, hogy ő is afféle mester, bordakötő. Eleget nem akarta az asszony, de azt mondta az ura:

– Adjuk oda. Annak a bordásnak adunk majd pénzt.

Kiegyezés után jócczokát és búcsút mondott János és a zsákot a vállára kapta, a kapufájához úgy odacsapta, hogy minyát meghalt a komám uram a zsákban. János elment, s a szegény ember máig ës él, ha meg nem halt.

_(Tóth Mihály, Zajzon.)_

44. A legszebb királyné leánya.

Volt egy asszony, egy királyasszony, a ki a világon a legszebb asszony volt. (Küsasszony volt, azt kellett volna írja.) Több királyok kérték, de alig akadt egy, a ki őt el tudta feleségül venni, olyan szép volt. Hëzzaadta magát a legszebb királyfiúnak. Ő el ës terhesedett, várta, hogy legyen néki egy gyermeke. Lett is egy oan szép leánya, a ki még nálánál ës szebb volt.

De volt néki egy félretérítő (csábító?) öreg boszorkánya, a ki azt mondta, hogy:

– Te mán szép voltál, de a te leányod hétszerte szebb, mint te.

Ő azért nagyon haragutt, a királyné, hogy mért van nálánál szebb a világon. Azt mondta a vén boszorkány, vessék el az ő leányát, hogy ne legyen szebb mind ő a világon. El ës vetette a vén boszorkány. Bépakolta egy bölcsőbe és elvetette az erdőben. Megtalálták ezt a rablók s felkarolták s felnevelték, isten angyalának nevezték, olyan szép volt.

De tőlt-múlt az üdő, s a bűvös boszorkány adott néki egy tükröt, s a mind azt mondta: szebb a leányod ez világon! No hogy így kitudódott, hogy él, az édes anyja mindig kereste a halálát a leánynak a vén asszonynyal, a boszorkánynyal. A boszorkány ellopta a rablóktól és még visszakerült az édes anyjához.

Ennek az édes anyja megint megundorodott, hogy mért van szebb mind ő a világon. Adott néki egyszer (a boszorkány) egy gyűrűt. Mihelyt rëahúzta (a leánynak) az ujjára, mindjárt meghalt s vitték ki a temetőbe. A rablók ott ës elrabolták, a kiknél volt előre (első ízben). Lehúzták a gyűrűt az ujjából és feltámadott. Mint egy halott szentnek tartották.

De tőlt-múlt az üdő s a tükör esmënt azt mondta: Szebb a leányod ez világon! Az anyja mind sírt, hogy mért szebb a leánya, mind ő. Akkor a vén asszony megint ellopta a rablóktól s egy hajtőt dugott a fejébe. Bétették egy évegkoporsóba s egy iromszarvasnak a szarva közé kötötték.

Hogy az iromszarvasnak jutott a szarva között, ment egy királyfiú vadászni, a kinek sose tetszett e világon leány. A szarvast le akarta lőni, de mégis meglátta, hogy valami a szarva között volt, tám valami koporsó. Nem lelőtte, hát megszelidítette. Meg ës fogta s meg ës szelidült az iromszarvas, hazavitte az édes apjához. A koporsót levették, bévitték a szobába, vajjon mi lehet benne. Ugyan sírt, hogy mit talált benne, egy gyönyörű szép királyküsasszonyt. De kihúzta a hajtőt a fejéből s akkor kiszökött a királyküsasszony belölle. Aztán ő volt neki a kedvese, mint halott kincset tartotta. El ës vette feleségül s még most ës élhetnek, ha meg nem haltak.

_(Tóth Mihály, Zajzon.)_

45. Ambrus és a sárkány anyja.

Volt egy királynak három fia, az egyik szebb volt a másiknál, és mind a hárman szerettek volna világot próbálni. Elment a két nagyobbik. A küssebbet az apja nem igen akarta, de az ës elment. A nagyobbik fiú volt Endre, a másik András, a másik Ambrus. Megpróbálta mind a kettő a világot, de körülbelül keves (így) szerencsére jutott, csak a küssebbiknek jutott.

A legküssebb találkozott egy oan esettel, hogy három sárkány volt a világban, kilenczvenkilencz legényt kért mindennap ebédelésére. A küssebbik rábízta magát, hogy ő azokat meggyőzi. Rá ës ment a munkára, ráment a csatára. Eggyel győzött, a hétfejűvel. Győzött a másikkal ës, a kilenczfejűvel. A tizenegyfejűvel nem győzött. Kérte a sárkány, változzanak aczélkerekké, menjenek fel egy hegyre, onnan lefutnak s ha ësszeütköznek, a melyikből szikra esik, al lesz a legyőzött.

S felmentek egy nagy hegyre, s leindultak, s a legény kereke szikrát ütött az aczélkerekből, megnyerte. De ez nem volt elég, a sárkányoknak volt háromnak három anyjuk, az egyik nagyobb mérges volt a másiknál. Azt mondta a nagyobbik sárkánynak az anyja:

– Ha megölte fiamat Ambrus, lesz e világnak a színén vér minden forrásból. A ki abból iszik, mind meghal.

Ambrus ezt megtudta, a vén asszonyt levágta.

A másik sárkánynak az anyja azt mondta:

– Ha megölte fiamat Ambrus, akkor leszek én egy nagy körtve fa, egy orszgút széjin, s ha valaki az én gyümölcsömből eszik, mind meghal.

A harmadik azt mondta:

– Ha Ambrus megölte az én tizenegyfejű fiamat, akkor leszek én szederinda a világon, s a ki átlépik rajtam, mindenik meghal. De ha Ambrus a kardját átdugja rajtam, akkor hát semmi se lesz.

De a vén bába attól megijedt, mert Ambrus nagy karddal ment elejébe, s elfutott. De Ambrus csinos ficzkó volt, s nagyon megszerette (t. i. a sárkány anyja).

Igy Ambrus tovább vándorlott hazafelé. Nem ës gondolt ő rája, még az öreg asszonynak a szovára se. Ment ő, utazott, meglátott egy kocsit. Megáll a kocsi, hízeleg egy vén asszony belölle s hívja. Ő rëarúgott a lábával a kocsitengelyhez, de rögtön rëaragadt a lába a kocsitengelyhez. Két macska húzta a kocsit, rögtön bé ës vitték a pokolba, mert ëppen a pokol szádán voltak.

Sírt szegény a szabadulásáért, de hiába. A vén asszony mindig csak hízelgett tovább, hogy elvegye feleségül. Ambrusnak má nem volt mit gondolni, csak ott kellett maradni. Kigondolása csak úgy volt:

– Tám csak megszabadulok!

Mind kérdette a vén asszony, mikor lesz nékik az eskükvésük. Meg ës lett, mert van pokolban ës pap elég. Esszeadták, ësszeeskették, így tovább éldegélt Ambrus a feleségével, a vén vasorrú bábával.

Volt neki egy szép szobaleány, a kit az a földről lopott volt el. A még jobban belészeretett Ambrusba, mind a vén banya. Nagyon keresték elszabadulásukat, rëa ës vitte, mert hát el ës szabanultak. Megkérdezte Ambrus a vén asszonyt, hol van neki az ereje, hol a tehetsége. A vén asszony megmondta. Vagyon neki egy hetvenhét éves bogara, s annak kilenczvenkilencz része, s a kilenczvenkilenczedikben vagyon az ő ereje. Ambrus rögtön a bogarat megölte, elvette a vén asszony erejét. A leány mán tudta minden titkát, rögtön felültek a kocsira hipp, happ! a magyar földön voltak, Igy szabadult Ambrus az alvilágról vissza.

Én ës úgy tanultam, s ha hazugság, én ës úgy adom vissza.

_(Tóth Mihály, Zajzon.)_

46. Aczél, kova, fitil.

Egyszer volt, hol nem olt, volt egy öreg ember s annak az öreg embernek volt egy tizenhárom éves fiacskája. Ők ketten dolgozgattak úgy lassan, hogy annyit kerestek, hogy úgy megéltek napról-napra. Úgy éldegéltek ők tovább s egyszer bizony a fiút bésorozták katonának. S hogy bésorozták katonának, s a fiú hazunnan nem kapott semmit, hát ő ott ës gyengén éldegélt a katonaságba.

Jött egyszer egy vasárnap, s elmënën délután három órakor ki az erdőbe sétálni. Sétál ő elé s hátra, s a mint ott sétál, jő egy öreg asszony. Hát az öreg asszony azt mondja:

– Adjon isten jó napot, vitéz uram!

A katona ës azt feleli:

– Adjon isten, édes mányi!

Nohát ő így az öreg asszonyt mányijának fogadta, s az öreg asszony kérdezi, hogy mit keres ő ott az erdőszéjbe. Azt mondta az öreg asszonynak, hogy:

– Édes mányi, szegény fiú vagyok, eljöttem ide sétálni. Édes anyám nincsen, az édes apám nagyon öreg, nem küldnek nekem soha semmit.

– Nohát – azt mondja az öreg asszony, – édes fiam, gyere velem.

S elindultak ők ketten, a katona az öreg asszonynyal, s mentek két egész áldott nap. Harmadik napján béértek egy nagy mezőbe s mentek egészen harmadik napján délig, a mező közepéig. Hát akkor ott értek egy olyan kút formájú lyukat, és az öreg asszony a katonát leküldötte oda, hogy ott van neki három háza, s hozza fel a harmadik házból, van egy tűzvasa, van egy fitíl és van egy darabocska köve. De a szegény katona azt mondta, hogy ő nem mënyën le, hogyha nem ád neki valamit.

Azt mondta az öreg asszony, hogy:

– Itt a nyakkendőm és a surczom. Menjen le és az első házban mind rézpénz van, de azt a pénzt őrzi egy nagy fehér kutya. A mint bényit az ajtón, ne ijedjen meg a kutyától, hanem a nyakkendőt és a surczot terítse le az asztalra és a kutyát vegye fel az ölébe s tegye fel az asztalra. S mikor jő ki, a kutyát szépen tegye vissza és a surczot vegye el. És így a második és a harmadik házban ës. Pénzt annyit vihet, amennyit akar, csak az aczélt, a kovát, meg a fitilt adja ide.

Nohát a szegény baka úgy csinált. Bément az első házba és bément a másik házba ës. Hát ott volt egy roppantott nagy feteke kutya. De abban a házban tiszta ezüst pénz volt. És ő kapja magát, leteríti a ruvát az asztalra, rëateszi a kutyát oda. Abbizën ő elhányja a rézpénzt és megrakja magát ezüstpénzzel. A hova csak lehetett, mindenüve tett, még a sapka karimájába ës. Nohát abbizën leteszi a kutyát a helyire, elveszi a ruvát és a surczot, és úgy mënën a pénzzel tovább a harmadik szobába. A mint bényit abba a harmadik szobába, hát látja, hogy van egy roppantott nagy veres kutya. Neki a szeme világa elveszett, mert annyi arany pénz volt abban a szobában, hogy a szeme nem lepte bé. Ő bizën kapja magát, leteríti a surczot az asztalra és a ruvát, felfogja a nagy veres kutyát az ölébe és felteszi az asztalra. Hogy sok arany pénz volt, ő bizën az ezüst pénzt lerakta és megrakta magát tiszta arany pénzzel. És ő akkor keresni kezdette az aczélt, a fitilt és a kovadarabot. Keresi, keresi, s ott megtalálta ëppen az asztalon a pénz között. S elveszi az aczélt, a kovát és a fitilt, és kifelé indul a házakból, hogy menjen ki az öreg asszonyhoz.

Nohát mënën, mënën kifelé. Mikor kijő, félig, az öreg asszony lekëjájt, hogy hát:

– Jösz-é Gábor?

Azt mondta Gábor erre, hogy hát:

– Igen, igen, jövök.

Hát így szép lassan kiér a lik szádához, s kéri az öreg asszony tölle a fitilt s az aczélt s a kovadarabot. Azt mondta a katona, hogy hát:

– Ugyan öreg mányi, mire való ez magának?

Az öreg asszony azt mondta erre, hogy nem szabad tudja itt senkinek. De a katona mégës vallatta az öreg asszonyt, hogy mondja meg neki mire való az. De hogy az öreg asszony nem mondta meg, ő baonétot húzott és megölte az öreg asszonyt. És nálla maradott a három szerszámdarab.

Nohát ő bizën elment azzal a pénzzel, a kit hozott, a kávéházba. És ő múlatott reggelig s reggel kifizeti, a mit kellett, a vendéglősnek, és elment, csináltatott a szabónál egy rend kadéti ruhát. A szabó kért tölle a kadéti ruháért egy marok aranyat, és ő hármat adott.

Elindult ő a városon végig és ott nem ösmerte meg senki. És ő bément egy más kávéházba és múlatott tizenkét órakorig écczoka. Nohát ekkor kifizette, a mit követelt a vendéglős, és megfizette a kontóját, és akkor azt mondta a vendéglősnek, hogy adjon neki egy szobát. A vendéglős rendelt neki egy szobát, és bémënyën ő abba a szobába és kirakja az asztalra azt a sok pénzt, a kit ő kihozott onnan. És ott múlatgat lassan, egyedül. S abbizën szivaradzott, s elfogyott a mësinája. Szégyenlëtte, hogy a vendéglőstől kérjen, hát abbizën eszébe jut néki, hogy van néki egy fitilje és egy aczél darabja és egy kovadarabja. Nahát ő bizën eléveszi azt a három darabot, és mikor egyet koppant, akkor nem gyullott meg a fitil, de látja, hogy egyszeribe ott van a nagy fehér kutya. Ő bizën még koppant kettőt egymásután egyszerre. Mikor kettőt koppantott, a fitil úgy meggyullott, hogy egy pillanatra öt czentiméter égett el. Akkor ott van egyszeribe a fekete kutya meg a veres kutya is.

Nohát abbizën a kutyák azt kérdik a katonától, hogy:

– Mi van, édes gazdám?

Azt mondja:

– Most nincsen semmi, mert már meggyujtottam a szivarat, de – azt mondja – kell nékem egy szép fehérnép.

Nohát azt mondja a veres kutya, hogy itt a szomszéd országban, azt mondja, van a királynak egy szép leánya. Nohát elmënën a veres kutya és elhozza a leányt, és a kadét megcsókolta szépen háromszor úgy, hogy a leány nem ëbredëtt fel álmából.

Abbizën a kutya visszaviszi s leteszi a küsasszonyt az ágyba, a hol aludt. És a kutya elmënën vissza a gazdájához, és visszaküldi a gazdája mind a három kutyát a szobákba.

És visszamennek a kutyák a helyükre, és mondja reggel a királyküsasszony az édes apjának, hogy né, őt álmában mintha egy kadét megcsókolta volna háromszor. Nohát erre bizën a király felállított egy sereg katonaságot a kapujához posztnak, hogy nëzzék, meg, hogy az ő leányához ki jár bé.

Abbizën felállottak a katonaság, és mikor megint az öste eljött, hát jő a nagy veres kutya, hogy vigye el a királyi küsasszonyt. Akkor a sok katonaság mëgjedëtt s jettibe mindegyik a földre esett, és a kutya úgy megint elviszi a királyi küsasszonyt a kadéthoz. És megcsókolgatta a kadét háromszor a küsasszonyt, és megint a kutya visszavitte.

És kérdezi reggel a király a leányt, hogy hát az éjjel mit látott álmában. Abbizën azt mondta a királyküsasszony, hogy megint azt látta álmában, a mit a múlt éjjel. Abbizën hát a király kimënën s kérdezi a katonaságot, hogy láttak-e valamit. Azt mondták a katonaság, hogy ők bizën nem láttak semmit.

Nohát úgy a király másnap östére felállított három batalión katonaságot posztnak. Nohát eljő öste és várják mimmerén, hogy mi lesz. Ekközben a király felkötött a leánynak egy kupa kását egy tarisznyácskába és a katonaságnak mind egy darab krétát adott a kezébe, hogy a melyik leghamarébb meglátja, hogy hova viszik bé, hogy a kapura csináljanak egy keresztet.

Nohát abbizën a kutya eljött s úgy kivitte a leányt az életből (házból), hogy nem látta csupán egy. Nohát erre az egyre az egész utána mentek a kutya után, és mikor ahhoz bévitte a kutya a leányt, oda csënáltak a kapura egy keresztet.

Nohát a kutya, a meddig a katonaság visszament, addig a kutya a leányt hazavitte. És mikor jő vissza a kutya, ëszrevëtte, hogy né egy ösven van kásából és a kapun egy kereszt vagyon. A kutya megmondta a gazdájának és a gazdája azt mondta, hogy:

– Më, egy darab kréta. – És feltett a kutyának a hátára egy vékáni kását, és hogy menjen onnan addig a kapuig. – És akkor harapd ki a zsákot alól és hordozd el aztot az egész városba és keresztezz meg mindegyik kaput.

És a kutya úgy csënált. És mikor elvégezte, hogy megkeresztezte mindegyik kaput, akkor visszament a gazdájához és megmondta, hogy megcsinálta, a mit poroncsolt.

Nohát abbizën a király reggel megkérdezi a katonaságot, kérdezi a leányát:

– Nohát mit láttál az éjjel álmodban?

Akkor azt mondta a leány:

– Mindazt, a mit eddig.

A katonaságot megint megkérdezte, még egyszer, és a katonaság azt felelte, hogy:

– Már rëaakadtunk, a hova elvitték a küsasszonyt.

Nohát felül a kocsiba és elindul ki a városba, hogy nëzze meg, hoa vitték az ő leányát. És a katonaság ment elől, hogy mutaszsza meg, hogy hol van a kereszt a kapun. Hát látja a király, hogy mindenütt a kása elhullatva, és minden kapun meg van keresztezve, és egy se reménykedett, hogy tisztán melyik lehet.

Nohát így elmënyën a király nagy szégyennel, és másnap estére a katonaságnak rendelt kék plajbászt. Nohát megint eljő este és a veres kutya eljő és elviszi a küsasszonyt. És meglátták, hogy viszi és a katonaság utána ment és egy keresztet csináltak a kék plajbásszal a kapura.

Nohát abbizën reggel kérdezi a király a leányát, és a leánya azt felelte, hogy:

– Igenis, édes apám, mind csak azt az álmot láttam, a mit eddig.

De – hogy szavamat ne felejtsem – a küsasszonyt, a meddig hordozták, sose ébredt fel.

Nohát kérdezi a király a katonaságot, hogy láttak valamit-e? A katonaság azt felelték:

– Igenis, császárunk, meg van jelezve, a hova elvitték.

Nohát abbizë rëaakadtak a kadétra, és a kadétot elfogták és vasba verték, s elitélték, hogy akasszák fel. Abbizë a kadét a börtönből, a mint kitekintett, meglátott egy izét, egy suszterinast. És mondta neki:

– Me fiam, adok neked két marok aranyat, és me a kócs, és menj el ebbe s ebbe a vendéglőbe. – És megmondta neki az ajtószámot ës. – És van az asztalon egy fitil, egy aczél és egy kova darab, és hozd el azt nekem, és hozd vissza a kócsot ës.

Nohát a fiúcska elmënën s elhozza az aczélt és a kovát és a fitilt, akkor a fiúcska béadja neki és megadja a kadét a fiúcskának a két marok aranyat.

Nohát eljő az üdő, hogy vigyék a kadétot és akaszszák fel. Nohát elviszik a kadétot, a mint viszik, útközben találkozik egy napszámos emberrel. Nohát azt mondja a kadét a napszámos embernek:

– Öreg bácsi, adja nekem a pipáját és adjon nekem egy pipa dohányt, mert adok két marok aranyat.

Nohát az öreg megörült a pénznek, s odaadja a pipát, s ad neki egy fél pakét dohányt. S mikor felakasztanák, azt mondja, hogy engedjék meg neki, hogy még bár egyszer gyujtsa meg a pipáját, hogy még ereszszen bár két füstöt. És megengedték a kadétnak. Eléveszi a pipáját s rëatölt, eléveszi a kovát s az aczéldarabot s a fitilt, s abbizë ő hármat koppant egymásután, hármat gyorsan. Mikor hármat koppantott, ott volt mind a három kutyája. Akkor a sokrémüség nép megijedtek a kutyáktól és hanyatt estek, mindamennyi, ëppen a király maradt egyedül. És akkor ő a királylyal szembement, kihúzta a kardját, hogy vágja le, és a király azt mondta:

– Édes barátom, ne vágj le, mert neked adom a leányomat és neked adom fele királyságomat.

Nohát abbizë úgy ketten hazamentek, és a király odaadta a leányát és rëairatta fele királyságát. Ha meg nem haltak, máég ës élnek.

_(Fórizs Márton, Zajzon.)_

47. A szabó és az óriások.

Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon ës túl lehetett, volt egy szabó. Ez szegényebb volt, mind a más szabók, és ő nem bírt megélni abban a faluban, és elvándorlott más faluba és ott nem üsmerték őt senki. Ott ő mondta, hogy ő olyan ember, hogy ő egy csapásra hetet leüt.