Part 20

Megcsálták a második bált. Akkor ës, mikor az úrfi készült, elpiszkolta a pulykaőrző a czipőjét. Megmérgelődött, kérdezte, ki piszkolta el. Pulykaőrző kellett, mert ő járt itt, azt mondták. Béhítta s hëzzaverte a papucsát. Nem szóllott semmit akkor ës, kiment.

Az úrfi még elment a bálba, a szakácsnétól a pulykaőrző még elkéredzett. Eleresztette a szakácsné. Megint kiment a szobájába, felöltözött a gyémánt köntösébe, ő ës elment a bálba. Mikor bément, az úrfinak még (ismét) ő tetszett meg. Tánczba kérte őt, egyet tánczoltak, még leültek a székre. Kezdte kérdezni, melyik városi. Pulykaőrző azt mondta: papucsütött-városi. Esmét elfutott.

Az úrfi még hazament, s a király reggel kérdezte, hogy há választott-é küsasszonyt magának. Egyet kedvelt, azt mondta, de a még elfutott.

– Kérdezted melyik városi?

– Igen, azt mondta papucsütött-városi.

Eleget keresték, de nem találták meg azt a várost.

Megvolt a harmadik bál, megcsálták a harmadikat is. Akkor, mikor az úrfi készült, elpiszkolta az ingét. Akkor mérgesen még béhívatta őt, hëzzaverte még az ingét. Azt mondta neki:

– Te piszok, miánnad még szerencsém sincsen. Multkor elpiszkoltad a kendőmet, most elpiszkoltad az ingemet!

S akkor hëzzaverte. Ő nem szóllott semmit, csak kiment s az úrfi még elment a bálba.

Mikor elment, ő még elkéredzett a szakácsnétól, a pulykaőrző. A szakácsné eleresztette. Megint kiment a szobájába s felvette az arany köntösét, ő ës elment a bálba. A hogy bément, az úrfinak még megtetszett. Őt tánczra kérte, leültek vélle, a hogy a tánczot elhatták, a székre, kezdte kérdezni, melyik városi. Ő azt mondta: ingütött-városi. Hát akkor az úrfi gyűrűt cserélt vélle, nehogy elszalassza, nehogy elfusson még. Ő elvette a gyűrűt, de úgyës elfutott. Hazament, azt mondja a szakácsnénak:

– Jaj de szép bál van. Az úrfi, egy küsasszony bément, minyátt elvitte, tánczra kérte őt. Leült vele a székre s talám azt kéri meg feleségnek.

Azt mondja a szakácsné:

– Eleget tudsz te, te tám te tudod!

– Máskép nem tudom, de az a legszebb küsasszony – azt mondta.

Az úrfi még nem ës várta, hogy a bál elteljék, hát hazament, úgy elbúsúlta magát, hogy még elfutott a küsasszony tölle. Reggel még kérdezte a király őt:

– Hát már a harmadik bálban se kaptál feleséget?

– Egyet kaptam, de még elszaladt. Avval mán gyűrűt ës váltottam.

– Megkérdezted, melyik városi?

– Igen, azt mondta: ingütött-városi.

– Nohát keressük meg azt a várost.

Keresték ők eleget, de nem találták meg. Kijelentette a király, hogy melyik küsasszonynál van a gyűrűje az úrfinak, nagy büntetésbe jő, hogyha nem jelenti meg magát. Hát ussem (úgy sem) jelentette meg magát egy sem. Nem kapták meg. Azt mondta a kiráy:

– Csáljunk egy bált az udvaron s tegyünk asztalt ës a vendégeknek s akkor a melyik megtetszik, onnat válaszsz egyet.

Hát úgy tettek. Megtették az udvari bált ës, a negyedik bál az udvaron volt. Töltöttek pulykákat az asztalra. Könyörgött a pulykaőrző a szakácsnénak, hogy engedje meg, töltsön ő egy pulykát. A szakácsné megszidta, hogy:

– Menj el te piszkos, mert ha megtudják, ingem még fel ës akasztnak, hogy te csinálsz itt valamit.

– Engedje meg, hogy töltsek én meg egyet, mert a melyiket én megtöltöm, legszebb lesz.

Aztán hatta a szakácsné, egyet megtöltött ő ës. Abba, mikor töltötte, a gyűrűt belétette. Úgy ës volt, a sült meg legszebben. A volt a legszebb, azt az úrfi elébe tették kisülve, hogy vágja fel azt a küsasszonyoknak. Mikor az úrfi vágta, a gyűrűt megtalálta. Hivatta bé a szakácsnét, hogy jöön az asztalhoz. Akkor a szakácsné mëgjedëtt, kezdette szidni a pulykaőrzőt, hogy:

– Most mit csáltál nékem, most hogy mondjam meg, hogy te töltötted meg a pulykát!

Azt mondta a pulykaőrző:

– Menjen csak bátran bé, ne féljen semmit!

A szakácsné bément, az úrfi nekirivalt, hogy:

– Ki töltötte meg ezt a pulykát?

A szakácsné megjedve azt mondta:

– Senki sem, én töltöttem meg.

Azt mondta az úrfi:

– Nem igaz! Mondja az igazat, mert ha nem, fejét veszem!

Akkor megijedve azt mondta a szakácsné:

– Istenem, a pulykaőrző töltött meg egyet.

– Menjen ki s mondja meg a pulykaőrzőnek, öltözzék fel abba a köntösébe, a melyikben a bálban gyűrűt cserélt s jöön az asztalhoz!

Kiment a szakácsné. No most azt mondta a pulykaőrzőnek:

– Most mit csáltál? Azt mondta az úrfi, öltözz fel abba a köntösbe, a melyikben a bálban voltál, mikor gyűrűt cseréltél, s te nem voltál! – s menj az asztalhoz.

– Nem baj – azt mondta – azt ës meg tudom tenni.

Felöltözött s bément az asztalhoz. Mikor bément, csak ő tetszett meg az úrfinak. Azt mondta az úrfi:

– Mondd meg nekem, mért ültél te ilyen piszkosan eddig az udvarban? Mért nem tudattad meg magadat, hogy ki vagy, mert ilyen gunyája egy paraszt leánynak nincsen.

– Elmondom én azt röviden, hogy mi okáért ültem én az udvarban piszkosan. Azért, hogy az én anyám meghólt s csak én voltam egy leánya apámnak. Azért ültem piszkosan, hogy az én atyám ne tudja hollétemet, mert ha nem, hogyha megtudta volna, felesége kellett volna hogy legyek. Azért futottam el, hogy ne legyek felesége, mert anyám, mikor meghólt, azt hatta atyámnak, hogy akinek az ő papucsa talál, azt vegye feleségnek. Csak nékem talált, másnak senkinek, s azért futottam el, hogy szabaduljak tölle. Hát te, mint királyfiú, mikor mondtam, hogy kendőütött-városi vagyok s ingütött-városi s papucsütött-városi, mért nem gondoltad meg, hogy olyan város nincsen. Azt te nem tudtad, hogy hëzzám verted? Úgy hát többet tudtam én, mint te!

Úgy aztán papot híttak s eljegyezték egymást. Úgy lett a pulykaőrző a felesége a királyúrfinak.

_(Gires Ilona, Tatrang.)_

41. Édesapám keresztelője.

Mikor apámat keresztelték, tizenöt esztendős fiú voltam. S a bába elküldött a Tatrang vizére, hogy hozzak egy korsó vizet, hogy megkereszteljék. Én elmentem a Tatrang vizére, de a Tatrang vize egészen bé volt fogyva. Ütöm a lábammal, ütöm a kujakommal, s nem törött bé. Kapom a fejemet s bétöröm a jeget, de a fejem belészorult.

Hozok egy korsó vizet s jövök a Döblönnél hazafelé. Három csíki cséplő úgy csépel a fiszfákon, hogy a szem mind felakadt, de a szalma lehullott a földre. Mondom nekik:

– Jó napot adjon isten, kárbacséplők!

Azt mondják nekem:

– Isten hozott, fejetlen láb!

Kapok hátul, s hát nincs ott a fejem. Visszamënyëk, hát a fejem bogáncskóróból lábat csinált, úgy iszánkodik a jégen. Eleget intem, hogy jőön ő hëzzám, s nem akar. Kapok egy követ, utánhajítom s letörtem mindakét lábát. Helyretettem a fejemet s hazajöttem. A bába még jól megszidott, mért ültem (maradtam) annyit. Mondta, hogy:

– Tégy fel tizenkét köböl búzát s vidd a malomba. Őröltesd meg, sissünk egy hamupogácsát apádnak keresztelőjére.

Felrakom a búzát, béfogom a tizenkét ökröt, mënyëk a malom felé, hát egy sëppedésbe megreked a kerek. Eleget hajtom én jobbra, balra: nem bírják. Leszedem a búzát a szekérről, befogom az ökrök helyett, az ökröket pedig a szekérre: elérek a malomhoz. A malom nincs odahaza, elment eperért.

No, én az ostornyelet felütöm az ökrök elejébe, kimënyëk a hegyre a malom után. Hát akkora epreket kapok (találok), mind egy nagy feteke csiki fazék. Eleprészgetem magamat, hát egyszer eszembe jut, hogy a malomba küldtek.

Visszajövök, hát az ostornyelemből olyan fa lett, tizenkétszer a sergës madár beléköltött. Felhágtam a fára, hogy a kiszedjem a madarakat, hát egy nagy lik van a fán. Dugom egyik kezem: nem fér; dugom mindakettőt: úgy se fér; dugom a fejemet: belé férek a fába.

Gondolkozom, mit csináljak én ennyi sok szép madárral. Zsiribiczekötéllel ëssze volt kötve az ingem, a madarakat béraktam a kebelembe. Most gondoltam, hogy én most hogy bújjak ki a fából. Dugom egyik kezemet: nem fér; dugom mindakettőt: úgy sem; dugom a fejemet: úgy sem. Eszembe jut, hogy van egy baltácskám, elfutok haza s kivágom magamat.

Kimënyëk a fa tetejére, gondolom, le se szállok, most repülni tudok. Repülök az Olt felett, két szászné mosott az Olt széjin. Felnéznek, csudálkozva mondják: okhár, okhár! Én azt gondoltam, azt mondják, hogy oldjam hát meg a gagyám kötelét. Meg oldtam, béestem a Dunába. Annyi halat kiütöttem belölle, hogy tizenkét esztendeig vastalpú szekerekkel hordták, mégse tudták elhordani. Csóré czigánygyermek, a kinek inge sose volt, kebelébe hordta el a fogyatékát.

Én nagy bajjal hazajutottam, idehaza apám jól elvert s elkergetett. Elmentem Márkosba szolgálatot keresni. Akadtam egy jó gazdaasszonyhoz, elpanaszoltam, hogy én szegény árva gyermek vagyok, sem apám, sem anyám. Az asszony szánakozva béfogadott, erős kását adott ennem, béfektetett a sutuba, s adott egy zsiribiczekötelet, kössem ëssze az ingemet. Volt az asszonynak egy hamis ura. Mindig a kórcsomában többet ült, mind otthon, s mozsikás ës volt. Hazajött s kérdi:

– Miféle gyermek ez?

Az asszony azt mondja, hogy:

– Egy szegény árva gyermek. Béfogadjuk szolgának.

Ő jónak hatta s kérdi:

– Adtál-é valamit enni?

Azt mondja:

– Igen, a kásából. A maga részét meghattuk.

Az asszony elétette az urának az ételt. S mondja nekem:

– Most gyere fiú, egyél! – s a kólbácsot a vállára tette. Én eleget könyörgöttem, hogy nem eszem, mert ettem, a néki nem volt elég, muszáj volt, hogy én ës egyem. De mivel én jól voltam lakva, s láttam, hogy a gazda kólbácscsal jár, mindjárt gondoltam, hogy rossz ember lehet. Én a kásából az én részemet béraktam a kebelembe, hogy majd holnap legyen mit egyem.

Mikor a gazda jóllakott, elévette a hegedűt, hegedülni kezdett és ingem erőltetett tánczolni. Én eleget jajgattam, hogy én nem tudok tánczolni, de a kólbácscsal vaj kettőt suppantott. Akarva, nem akarva szöktem, s a zsiribiczekötél elszakadt, a kása kiömlött a földre kebelemből.

– No megállj tolvaj! Már előre meglopsz?

De míg a gazda a kólbácsot elészedte volna jóformán, kiugrottam az ajtón, elfutottam igyenëst Szentgyörgyre. Ott bészegődtem egy jó gazdához, s kiküldött a lovakkal a gyepre, hogy őrözzem. Én ott a más gyermekekkel ësszebarátkoztam, ostorokat fontunk, rittyëgtettünk, s a lovak a tilalmasba mentek, béhajtották. A gazda megfenyített, hogy hát megbékóz a ló lábához, ha nem őrzöm. Én nem hallgattam reá, hát egyszer kijő, megbékóz a lóhoz. Egyik békót a lónak, a másikat nekem tette a lábamra. Volt egy fanyelű bicskám, s a lónak a lábát a csiklában levágtam, s a békót felhúztam a lábamra, elfutottam Kökösig.

Ott éppen szénatakaráskor volt. Felhágtam egy szénabugjának a tetejére, hogy a farkasok nehogy megegyenek. De odajött egy leány szeretejével s szerelmeskedtek. De mondja a leány, hogy:

– Többet ne, mert ha gyermek lesz, ki tartja?

Én ezeket mind hallgattam ott. Azt mondja a legény:

– A ki fenn van. (T. i. isten.)

Én megijedtem, hogy velem tartatják el s azt mondttam:

– Majd apád!

Aval leszöktem (leugrottam) s egész hazáig futottam. S a békót itthon apám vette le a lábamról. Ha nem hiszik, menjenek hëzza, s ő megmondja.

_(Koszta István, Tatrang.)_

42. A magas fa gyümölcse.

Volt egyszer egy király, annak az udvarában volt egy nagy magos fa. Az a király meg akarta tudni, hogy mi a gyümölcse a fának. Kihirdette az egész országban, hogy a ki felmász és megmondja, hogy mi a gyümölcse, annak odaadja egyik leányát, a melyik tetszik.

Mentek oda herczegek, bárók és királyfiak, de egy se tudott felmászni. Hát egyszer, volt egy czigánypurdé az ő udvarában, és az a czigánypurdé mondotta az anyjának, hogy ő bizony, menjen el az anyja a királyhoz és mondja meg a királynak, hogy ő felmász a fára.

A király nem akarta hinni és eléhívatta a czigánypurdét, és azt mondta:

– Te úgy se tudsz felmászni! Hát ha fel nem tudsz mászni, akkor a fejedet vétetem.

S azt mondta a czigány, hogy jól van, vágja le a fejét, ha nem tud felmászni. S mondta a királynak, hogy hagyjon neki három napi üdőt, hogy gondolkozzék, s addig csináltatott ő pár vasmacskát a kovácscsal, s akkor kezdett felmászni.

Ment, ment felfelé, három napot ment, és egyszer talál egy házikót a fa oldalában. Bémënyën oda, s bent lát egy nagyon öreg asszonyt, és köszönti, mondja:

– Jó estét öreg anyám!

Az asszony azt mondja neki:

– Jó, hogy öreg anyádnak szólítottál, merthanem, rögtön megöltelek volna.

Akkor kérdette:

– Mi járatban vagy fiam?

Azt mondja, hogy:

– Öreg anyám, nem tudná-é megmondani, hogy mi ennek a fának a gyümölcse?

Az asszony azt mondta:

– Várj, még a fiam hazajő, majd ő megmondja neked, mert ő minden kis likba béfúj, és azt ës kell tudja.

Ez a szélnek az anyja volt. Este, mikor jött haza a fia, valami szagot érzett, emberszagot. Kérdi az anyjától:

– Oan emberszagot érzek. Ki van itten s mi járatban van?

Akkor az asszony azt mondja, hogy jó ember, és azt akarja tudni, hogy mi ennek a fának a gyümölcse. Akkor mondja a szél, mert a volt a fia:

– Hát biz én minden likba béfújok, de sehol sem tudtam meg, hogy mi ennek a fának a gyümölcse.

Akkor a czigány elszomorodott és ment tovább. Addig, a míg felment odáig, az egyik pár vasmacskája elváslott, s aztán más párt húzott fel. Újra ment három napot, akkor újra talált egy házat a fa oldalában. Oda ës bément, köszönti az asszonyt:

– Jó estét öreg anyám!

Az ës úgy válaszolt, mind a más asszony, s kérdé:

– Mi járatban vagy?

A czigány megmondta, hogy annak a fának a gyümölcsét keresi. És mondja az asszony:

– Én bizony nem tudom megmondani, de várj, hazajő a fiam, majd ő megmondja. Ételt adott néki az asszony, mert nagyon éhes volt, és lefektette. Aztán jött a fia, és az ës úgy tett, mind a szélanya fia, hogy kérdi, hogy ki van itten. Az anyja megmondta, hogy jó ember, és mi járatban van. Ez a holdnak az anyja volt. Mondja a hold akkor:

– Bizony én minden helyré békukucskálok, de hogy ennek a fának a gyümölcse mi, azt nem tudom.

Reggel a fiú fëlëbred és kérdi az öreg asszonytól, hogy:

– Nem mondta meg a fia, hogy mi a fának a gyümölcse?

Akkor újra felvett egy pár vasmacskát, s a mást ledobta. A földön a királynak a szolgái megkapták s bémutatták a királynak. Gondolta a király, hogy mán jó fenn van a czigány. Ha meg ës kapja a fának a gyümölcsét, úgy se fogja néki adni a leányát.

Akkor a fiú, a czigány, ment tovább, három nap múlva újra egy házhoz ért. Ott ës talált egy öreg asszonyt, de csakúgy járt, mind a többivel, pedig ez a napnak az anyja volt. Akkor ment tovább. Ment, ment, hat napot ment, s mégse váslott el a vasmacskája. Hatodik nap este felért az égbe. Ott az ég kapujánál talált egy nagyon vén embert. Az a vén ember kérdi tölle:

– Úgyé el vagy fáradva?

Annak a fiú, a czigány, mondta:

– Igen bizony, el vagyok fáradva.

– Hát – felelte az öreg ember – ha el vagy fáradva, ülj le a helyembe, a meddig visszajövök.

A czigány leült, várt egy órát, kettőt, hármat, de az öreg ember nem jött vissza. Akkor fel próbált kelni, de nem tudott, mintha odaragadt volna a székhez. Akkor jött hëzza egy szép leány és kérdezte:

– Nem állanál bé kocsisnak Tündér Ilonához?

Ő azt felelte, hogy:

– De béállanék én bizony, csak nem tudok innét felkelni.

– Mindjárt felkelsz te onnét, mindjárt visszaküldöm azt az öreg embert, amelyik itt volt.

Ment gyorsan Tündér Ilonához és jelentette, hogy az öreg ember nincs a helyén és egy mást hagyott a helyén, a pedig béállana kocsisnak ide, de nem tud felkelni. Akkor Tündér Ilona mondta a flújtárjának:

– Menj gyorsan és hozd vissza az öreg embert.

A flújtárja futott, futott egy napig, nem érte utól. Futott újra egy napig, s este felé utólérte. Akkor jól nyakon csípte s jól eldöngölte s felült a hátára az öregnek s elvitte egész oda a czigányhoz. Ez, a mind odaértek, mindjárt feltudott kelni, a czigány. S a flújtár még jól eldöngölte az öreget s újra visszaültette a helyére.

Akkor ment a czigány Tündér Ilonához kocsisnak. Tündér Ilonának két aranyszőrű paripája volt, s mondta a czigánynak, ha bé akarsz állani hëzzám kocsisnak, akkor fërëdjél meg ebben a kádban. A czigány nem ës várt soká. Levetkőzött s beléugrott a kádba. Egy fél óráig fërdëtt, akkor Tündér Ilona poroncsolta, hogy jöön ki. S amint kijött, hát uram, istenem, oan szép lett, hogy párját a világon nem lehetett kapni. Akkor felöltözött, s bévezették az istállóba. Ott volt a két aranyszőrű paripa, és mondta az a leány neki, hogy:

– Itt van ebben a házban (szobában) arany zab, és mindennap egyszer adjál egy vékát a lovaknak.

Akkor eltünt. A czigány három napig szolgált, s jött újra az a leány vissza, s mondta a czigánynak, hogy a ki tudja utánozni Tündér Ilonát mindenben, azt férjéül veszi. Akkor a czigány megörült és mondta a leánynak:

– Csak vezess bé ingemet Tündér Ilonához, úgy fogom én őt utánozni, mintha csak ő volnék.

Akkor bément. Estefelé volt az üdő, Tündér Ilona egy más ágyat tétetett bé a szobájába, az övéhez egy kicsit távol. Akkor kezdett levetkezni. A mint vetkezett, tizenhat köntöse volt, a czigánynak pedig csak egy nadrágja volt. Összehasította a nadrágját tizenhat darabra és letette szépen egy székre, mint Tündér Ilona tette. Akkor újra ësszeállította a nadrágját és megakarta varrni, de a nadrágja magától ragadt ëssze, és egyik darabot a másik után tette magára. A leány, Tündér Ilona, nagyon csudálkozott ezen.

Akkor mentek mosdani. Mán elé volt terítve két mosdótál. Tündér Ilona tizenhat vízben mosdott, a czigány ës úgy tett, de nem volt neki tizenhat szappanja, hanem az egy szappanja, a mi volt, azt tizenhatra törte és úgy mosdott meg.

Akkor Tündér Ilona ment füsülődni és a czigány ës utána ment. Két tükör volt eléterítve és füsüvel, mindennel ellátva, és kezdtek füsülődni. Mikor Tündér Ilona egyet húzott a fején a füsüvel, akkor a czigány ës egyet. Úgy Tündér Ilona tizenhatot húzott, ő ës tizenhatot. A czigánynak ës hosszú volt a haja, s miután megfüsülődtek, éppen oan lett, mint Tündér Ilona az arcza.

Tündér Ilona, mikor meglátta, nem tudta, mit csináljon örömében. Akkor magához hívta s megölelte, megcsókolta. Akkor nagy lakodalmat csaptak, s elküldte a czigányt, az urát, vadászni, mert mán nem volt czigány akkor. Mielőtt elküldte volna, adott neki egy tükröt s mondta neki:

– Ha akarod látni, hogy én mit csinálok, csak nëzz bé a tükörbe és látod.

Akkor elbócsúztak egymástól, és ment vadászni. A mint ment egy darabig, hát látja a flújtárt előtte, hogy fut. A flújtár azt kiájtotta neki, hogy Tündér Ilona azt mondta, hogy semmi vadat se bántson, csak két nyúlat lőjön. Akkor ment tovább, és a mint ment, mendegélt, egy fél óráig ment, s hát lát egy erdőt, melynek a fája tiszta aranyból volt, és lát egy csoport állatot előtte futni, azok mind aranyszőrűek voltak, de nyulat közöttük nem látott. Mënyën beljebb az erdőbe, újra elémegy egy csapat vadállat, de azok között se látott nyúlat. Újra megy beljebb, megy előtte újra egy csapat vadállat, azok közt ës csak egy nyúl volt. Gyorsan megczélozza és lelövi.

Mënyën beljebb, hogy lőne még egy nyulat. A mint mënyën, semmi állatot nem lát, de ő maga és eltévedett. Most nem tudta, hova menjen. Gondolt egyet, és elévette a tükröt és belénézett. Hát látja Tündér Ilonát, hogy mutatja a kezével, hogy jobbra menjen. Mënyën ës ő jobbra, mënyën, mënyën egy negyed óráig se haladt el, és elémënën előtte egy csapat nyúl. De mit csináljon ő most? Mert nem volt nagyon jó czélzó, félt, hogy nehogy kettőt lelőjön. Várt, várt egy darabig, de nyúl mindig volt előtte sok. Akkor megmérgelődik és közéjük lő, hát látott három nyúlat elesni.

Sajnálta bizony ő, hogy nem tudta megtartani a feleségének a szovát, de úgy ës hazafelé indult. És a mint ment hazafelé, útjába áll egy nagy-nagy magos ember és kérdi tölle, hogy:

– Nem szégyelled magadat, hogy két nyulamat lelőtted?

Mert az a kettő, a kit lelőtt a három közül, a kettő az övé volt, csak az egy volt a Tündér Ilonáé. S mondja neki:

– Gyere birkózzunk meg.

Nagyon megijedett akkor a czigány és elévette a nyilát s rëaczélzott az emberre. Az ember ës elévette a nyilát, akart czélozni, s addig mán le volt lőve.

Hazamënyën, és látja Tündér Ilona, hogy négy nyúlat lőtt le. Akkor megijedëtt nagyon Tündér Ilona és mondta:

– Jaj, minek lőtted le azt a más kettőt, mert ha megtudja gazdája, minyát megöl téged.

Akkor mondja a czigány:

– Ne bánd te aztat, mán elvégeztem a dolgot vélle.

S mondja a czigány Tündér Ilonának:

– Akarok tölled valamit kérdezni, ha megmondod.

– Hogy ne mondanám meg én neked, hiszen titok közöttünk nincsen!

Akkor kérdi a czigány:

– Mondd meg nékem azt, hogy mi annak a fának a gyümölcse?

Hát mondja Tündér Ilona:

– Csak ezt akartad töllem kérdezni? Hát hogy ne mondanám én meg! Még adok ës belölle, hogy egyél, amennyit csak akarsz.

Akkor gyorsan eléhívott egy szolgát és mondta, hogy hozzon annak a gyümölcséből tizet. A szolga felmászott a fára, de a fának háromféle gyümölcse volt: arany alma, arany szilva, arany körte. Akkor hozott az ember. Akart hozni, de nem tudta felosztani, hogy melyikből hozzon négyet. Gondolt egyet és hozott a szilvából négyet, mert a szilva küssebb, mind a körte és az alma, és bévitte Tündér Ilonának, Tündér Ilona pedig odaadta az urának. Azt mondja az ura, hogy:

– Nékem egy kicsi járásom volna a földön.

Hát Tündér Ilona azt mondja:

– Ha le akarsz menni, hát lemehetsz ëppen.

Gyorsan poroncsolta, hogy csináljanak egy hintát, a melyik egész a földig ér s beléültette az urát a hintába. A míg az ura csak egyet gondolt, s már alatt volt a földön. A gyümölcs a zsebjében volt, a fa mellett termett ëppen akkor. (T. i. éppen a fa mellett ért le a földre.)

Bément a királyhoz, elémutatta a gyümölcsöt. A király előre (eleinte) nem akarta odaadni a leányt, de a mint látta, hogy oan szép, hát odaadta, de a leány nem akart menni. Gondolta magában, hogy újra oan csúf lesz, mind a milyen volt a czigány. A czigány megfogta a fülénél fogva és elvitte az anyjához, az anyját pedig elhívta és mondta, hogy jöön vélle el, el akar menni valahova. Akkor elment a fa mellé és az anyja kérdezte, hogy mit akar. Hát egyet gondolt a czigány s mán lenn volt a hinta. Béültette az anyját, a királyleányt, meg ő ës belékapaszkodott a hintába. Egyet gondolt újra s mán fenn voltak. Akkor mondta a leánynak:

– Te nem akartál engemet szeretni, azért én se szeretlek téged.

És megfogta s ledobta a földre. A leány három napig esett, s a harmadik napon leesett a földre. Minden porczikája ësszetörött, és a királynak az egyik szolgája megtalálta a fejét. Csak a feje maradt épen. És egyszerre jutott a királyhoz és bémutatta. A király nagyon szomorú volt és gondolta magában:

– Ó istenem, mért nem adtam én jó szüvel oda a leányomat a czigánynak!

És azalatt mindjárt ott termett a czigány és kérdezte a királytól:

– Mostan ideadnád a leányodat jó szüvel?

A király mondta:

– Nemcsak jószüvel odaadnám a leányomat, hanem még a fele királyságomat ës odaadnám, ha feltámadna a leány.

Akkor a czigány hazament és mondta az anyjának, hogy mit mondott a király. Az anyja mondta:

– Nesze, adok egy skotuját. Ebben a skotujában van oan por, hogy ha megkened annak a fejnek az arczáját, minyátt odanő az egész teste.

A czigány gyorsan odament a királyhoz és kérte a leánynak a fejét. A király minyátt odaadta és békente aval a porral a leány fejét. A leánynak minyátt odanőtt a teste, és beszélgetni kezdett. A király odaadta volna most jó szüvel a leányát, de a czigánynak nem kellett. Nem fogadta el és mondta:

– Élj boldogul leányoddal együtt, mert nekem már van feleségem.

Akkor elhívta az anyját, s a fa mellé mentek, s a hinta mán ott volt. S beléültek, a mint beléültek, minyátt az égben voltak. Ott Tündér Ilona nagy örvendezéssel fogadta, nagy lakodalmat csaptak és boldogul éltek. Az anyjának pedig csináltatott egy szép kastélyt és oda béküldte és mondta:

– Mikor csak kivánod, hogy láss engemet, akkor küld el ezt a szolgát és majd eljövök én a feleségemmel együtt.

Akkor hazament és nagy lakodalmat csaptak. A királyt ës meg akarták hívni, de a czigányfiú nem engedte meg, hogy meg akarta csalni, és azért még az egeret ës meghívták vendégül, az ës jól élt. Még én ës kaptam egy czombot és megettem. Aztán ott hagytam őket, és máig ës lakodalmaznak, ha meg nem haltak.

_(Tóth Istvánné, Pál Anna, Tatrang.)_

43. Az ördög mint szolga.