Part 2

Hétfalusi csángó tanulmányaim során igyekeztem természetesen népköltészetükkel is megismerkedni. Engem ugyan ennek termékei első sorban a népnyelv hagyományos emlékeiként érdekeltek, de nyilvánvaló, hogy mint a csángó népléleknek legnemesebb megnyilatkozásai is kiváló figyelmet érdemelnek. Hosszabb ideig folytatott gyűjtésem anyagából az tűnik ki, hogy lírai költészetük mennyiségileg ugyan nem mondható éppen szegénynek, de értékesebb darabokban nem bővelkedik. S a mi becsesebb akad is az e nemű termékek közt, annak is legnagyobb része ismeretes már a különböző székely népköltési gyűjteményekből. Még szegényesebb azonban verses elbeszélő költészetük. Ennek hajdan bizonyára virágzó gazdagságából már csak alig-alig őriztek meg valamit. Balladafélét pl. mindössze hármat találtam: Kőmives Kelemennét, Szabó Vilmát és Tollas Erzsit. Feltünő ezzel szemben, hogy népmesékben még ma is meglepően gazdag a Hétfalu költészete. A költeményekben való szegénység talán abból volna magyarázható, hogy a hétfalusi csángók évszázadok óta politikailag el voltak választva a Székelyföldtől, közigazgatásilag pedig előbb Fehérmegyéhez, utóbb Brassóhoz tartoztak. Ilyen elszigetelt állapotukban aránylag keveset érintkeztek székely társaikkal, énekelt költészetük tehát föl nem frissülhetett, hanem lassan-lassan szegényedett és csenevészedett. De miként magyarázható ezzel szemben a mesélő kedvnek el nem lankadt, máig is friss ereje? – Lehetséges különben, hogy a hétfalusi csángók mesekészletének gazdagsága csak látszólagos. Talán csak azért tetszik ilyen gazdagnak, mert a nagy Székelyföldről eddig még aránylag kevés népmese van közölve.

*

Kissé talán már hosszúra is nyúlt e bevezetés, pedig hátra van még a tulajdonképeni bevezetés kötelessége: az itt közölt népmesék anyagának és alakjának, valamint e kötet szerkesztése módjának néhány szóval való ismertetése.

A hétfalusi csángó népmesék java részét a kilenczvenes évek végén gyűjtöttem, a mikor népnyelvi tanulmányok kedvéért ki-kirándulgattam a közeli Hétfaluba. Mindjárt kezdettől fogva gyorsírással jegyeztem őket, de eleinte csak abból a czélból, hogy mondattani tanulmányokhoz minél több összefüggő szövegre tegyek szert. A mint azonban az anyag gyűlt, s a mint észrevettem, hogy a forrás még távolról sincsen kiapadóban, csakhamar felébredt bennem e mesék közlésének vágya, bár akkor a közölhetés reménye még igen-igen csekély volt. Folytattam azonban a gyűjtést, a hogyan időm engedte és az alkalom rá kedvező volt, s mire megbizonyosodtam róla, hogy a Kisfaludy-Társaság szíves áldozatkészségével lehetővé teszi e kötet megjelenését, már száznál jóval több mese volt birtokomban. S ezeket is (egynehány hosszufalusi kivételével) még csak Pürkereczen, Zajzonban és Tatrangon gyűjtöttem. Csernátfaluban, Türkösön és Bácsfaluban nem igen kutattam utánuk azért, mert első sorban csángó meséket óhajtottam megismerni, e községekről pedig nyelvi és némely történelmi adatok alapján bizonyos, hogy lakosságuk a XVIII. század folyamán Háromszék területéről való _székely_ telepedőkkel gyarapodott. (Akkor ugyanis még abban a hitben voltam, hogy csángók és székelyek közt valami származásbeli különbség van.)

Az így gyűlt anyagból a szíves olvasó e kötetben azt találja meg, a mi költői és tudományos szempontból a figyelemre méltóbb. Kiselejteztem ugyanis először is mindazt, a mi a tartalom vagy a forma tekintetében értéktelennek vagy közölhetetlennek bizonyult. A megmaradt anyagot összehasonlítottam az összes eddig megjelent és tudományos czélból készült (tehát nem pusztán az ifjúság vagy a nép számára való) magyar mesegyűjteményekkel, s csak azon darabokat soroltam a közlendők közé, a melyek eddig a maguk egészében vagy legalább lényeges részükben még ismeretlenek. Kivételes esetben fölvettem ugyan egyik-másik már máshonnan ismeretesnek a Hétfaluban talált egyszerű változatát is, de a közlés okát ilyenkor mindig megadom a hozzávaló jegyzetben. Természetes azonban, hogy az ilymódon kiválasztott mesékről még nem szabad azt gondolni, hogy egytől-egyig a csángók mesealkotó képzeletének tulajdon termékei. Hétfalusi csángó népmesék czímén való közlésük csak annyit akar mondani, hogy a Hétfaluban élnek s máshol eddig (legalább ilyen alakban) még nem jegyezték fel őket.

Hogy a gyűjtött anyagból mit kell közölnöm, azzal könnyű volt tisztába jönnöm, de már nem olyan könnyű volt eldönteni a szöveg közlése módjának kérdését. Mert hiszen igaz, hogy a nyelvtudomány csak fonétikus írású szövegnek veheti teljes hasznát, de viszont igaz az is, hogy kár a nem-nyelvész olvasót folyton-folyvást megakasztani a szavaknak neki szokatlan fonétikus szóképével, mikor a nyelvészek is sokkal kényelmesebben vehetik tudomásul az őket érdeklő nyelvjárási sajátságokat az e nemű nyelvi jelenségeknek szakszerű összefoglalásából, a mire már volt és bizonyára még ezentúl is lesz alkalmam. Miért írjam pl. egy, a nagyközönségnek is szánt szövegben, hogy _doptam_ vagy _fokták_, mikor úgyis országszerte minden magyar ember így ejti a _dobtam_ és _fogták_ szókat? Miért írjam az egész kötetben mindvégig, nehány százszor vagy ezerszer: _jártom_, _várnok_, _lábo_ stb., mikor a nyelvészek számára egy mondatba foglalhatom össze, hogy a csángók _á_ hangú szótag után következő _a_ helyett _o_ hangot ejtenek?

A kérdésnek alapos meggondolása után tehát arra határoztam el magamat, hogy nem jelölöm a kiejtésnek olyan fonétikus sajátságait, a melyek országszerte ismeretesek, és nem jelölöm a hétfalusi csángó nyelvjárásnak azon sajátságait sem, a melyek hangtörvényszerűek, azaz adott esetben vagy helyzetben föltétlenül érvényesülnek, tehát határozott szabályba foglalhatók. De már esetleges, nem szabályszerű hangváltozás esetén híven leírom a szónak Hétfaluban ejtett alakját és híven megtartom a tájszókat is és a legaggodalmasabb pontossággal adom vissza a népies mondatszerkesztésnek és elbeszélő stílusnak minden szép vagy nem szép, művészi vagy művészietlen, de mindenképen jellemző vonását. Ha tehát pl. a Hétfaluban azt mondják, hogy _lapis_, vagy _küzsdik_, nem írom helyette, hogy _lapos_ vagy _küzd_; ha egy mesében _féregről_ van szó, természetesen nem írok helyette _egeret_; s a _múrt_ vagy a _hubëszt_ se fordítom _kőfalra_ vagy _lepényre_. Azt hiszem, hogy ilyen eljárás mellett nem riasztom el a laikus olvasót e kötet elolvasásától, nem fosztom meg a nyelvészt a szövegek tudományos tanulságaitól s nem törlöm le a mesékről sem népi eredetük színes zománczát, a mely sokszor göröncsös és durva ugyan, de a mely viszont nem ritkán a legmélyebb és legigazibb költészet fényével ragyog.

A népköltési gyűjteményekben már szokottá vált magyarázó jegyzeteket én sem kerülhettem el egészen. Tartózkodtam azonban bennük minden száraz adatközléstől és elhagytam belőlük az egyes motivumok eredetére vagy vándorlására vonatkozó nagy philologiai apparatust, a mely úgyis csak a szaktudóst érdekli és – úgy se lehetne teljes. Főleg csak arra szorítkoztam e jegyzetekben, hogy megmagyarázzam azt, a mi tartalmi vagy formai tekintetben magyarázatra szorul, vagy hogy okát adjam egyik-másik darab felvételének. A mi a mesék anyagában az összehasonlító mesevizsgálat szempontjából értékes, azt a philologusok úgyis észreveszik majd, ebben bizonyára nem szorulnak az én útbaigazító jegyzeteimre.

A kötet végén lajstromba szedtem a mesék szövegében előforduló hétfalusi csángó tájszókat. Tettem ezt az olvasóknak azon, bizonyára legnagyobb része kedvéért, a kiknek nem áll rendelkezésükre Szinnyei Magyar Tájszótára. Minthogy mindössze csak 60–80 körül van a magyarázatra szoruló szavak száma, lajstromba szedésük haszna bizonyára nagyobb lesz, mint volt e csekély munkatöbblet fáradsága.

És ezzel elmondtam mindazt, a mit tudni az olvasónak szükséges vagy legalább is nem fölösleges, mielőtt a mesék olvasásába fog.

Brassó, 1906 június 15.

_Horger Antal._

1. A csodamadár feje és zuzája.

Volt egyszer egy király s volt neki két fiúgyermeke. Egyik egy nyolcz éves és egyik egy hat éves. El kellett ő menni, úgy jött a sorsa, háborúba messze. Otthon maradt a felesége s a két fiú. S volt nekik egy oan madaruk, hogy mindennap egy arany tojást tojt. Hát a király hosszú időre ült ott a háborúban, nem jött vissza. Az asszony kíváncsi volt a férfiúhoz, hát ő tartott magának egy szeretőt. Hát hogy nem jött hosszas időre, eltartott hat-hét évet, már bizonyosra tartották, hogy odaveszett a király. Hát ők aval aztán összebarátkoztak annyira, féltek, hogy ha hazajő a király, hát a fiúk kivilágosítják, hogy ők hogy voltak.

No de az asszonyt az a férfiú, a ki ott tartózkodott vélle, arra vette, hogy azt a madarat mellyeszsze meg és készítse meg, hogy megegyék. Levágta az asszony a madarat, megmellyesztette, mindenestől bétette egy lábosba és ott főzte. A mint főzte, hát a gyermekek künn, a mint játszadoztak, bément a nagyobb gyermek, azt mondta az anyjának:

– Mit főz édes anyám, a lábasban?

– Azt a rossz madarat, – azt mondja a fiának.

– Jaj, édes anyám, adjon nékem egy darabocskát belölle.

No az asszony kiveszi a fejét a lábasból s odaadja a nagyobb fiának. Az megette. Akkor bémënyën a küssebbik fiú. Az ës kérdi:

– Mit főz édes anyám a lábasban?

– Mit? Azt a rossz madarat, – azt mondja.

– Jaj édes anyám, adjon egy faláskát belölle.

Annak kivette a zuzáját a madárnak. Megette az ës, a fiú.

No este odamënyën a latra (szeretője) a királynénak. Eléteszi a lábassal, hogy egyenek, és a fiúk az ágyban aludtak. Mëgnëzi jól a lábasban, és hogy látja, hogy az a két darab nincs ott, hát azt kérdi, hogy hol van. Azt mondja a királyné:

– Odaadtam a fiúknak. Egyiknek ezt, a másiknak a mást.

Hát a szereteje nem akart enni, hogy azokat mért adta oda. Ott ők ketten osztoztak sokáig a felett. Azt mondja a szereteje a királynénak:

– Ha meg nem öljük a gyermekeket és ki nem veszszük belöllik azokat, többé nincs barátság velünk.

No de az asszony, hogy szerette a szeretejét erőst, rëahajlott. A fiúk, mintha ott hátul künn volnának az ereszbe (konyhában) lefeküve, és ők, mintha itt benn. A nagyobb fiú nem aludt. A mint hallotta, mit beszéltek, megtaszítja a küssebbet, feltaszigálja álmából. Megsuttogja neki, hogy mit akarnak véllik. Izibe felkelnek onnét és kimentek az életből (a házból).

Mentek, elmentek, mintha innen elmennének a Takrang vizéhez. Ott lakott egy özvegy asszony a leányával egy kis kunyhóban. Ők abba bémentek. Hogy sötét volt, nem volt merre menjenek. Reggelre kelnek, és onnan megindultak és értek egy várost, mintha Barassót érnék. A nagyobb azt mondja a küssebbnek, mikor a városhoz érnek, hogy:

– Te maradj itt künn, én bemënëk a városba, hogy valamit ha kapnék, hogy együnk.

A nagyobb bément a városba, a küssebb ott künn maradt, a város kapuján küjel. Este lett, setét, a nagyobb nem jött ki. Ott eltétovázta az üdőt, a kaput bézárták. A küssebb, hogy nem jött ki a bátyja, ő onnét megindult. Örökké jött, míg visszaért oda az özvegy asszonyhoz, a hol megháltak. Ott lefeküdt a küssebb fiú, elaludt.

Reggel az asszony s a leány hamarébb felköltek mind a fiú, hát látják, hogy a fiúnak a szájánál két arany van. Minden éjjel két arany lett a fiúnak a madárnak a zuzájából. No akkor azt a két aranyat az asszony eltette, nem mondott semmit a fiúnak, de a fiú aztán ott maradt nállik. Más éjjel még lefeküdt, hát reggelre, mikor felkölt, az öreg asszony esmég két aranyat kap a fiúnak a szájánál. Akkor még (ismét, újra) eltette az asszony, nem mondta meg a fiúnak. Harmadik éjjel esmég két aranyat kapott reggel. Azt ës eltette. Hát aztán a fiú megszerette a leányt.

A fiú elment ki, ott keringett ide, tova, találkozott ő három ördöggel. Azok igen-igen veszekedtek egymás között, mert maradt azoknak az apjuktól egy ostor s egy palást s egy kalap, és mindeniknek a kalap kellett, mert a ki feltette, ott ehetett, ihatott a legnagyobb urak közt, nem látta senki. A palást esmég oan, hogy a ki azt felvette, azt mondta: hipp, happ, ott legyek! – abban a perczben ott volt. Az ostor esmég oan, hogy a kire rëasújtott, egyszeribe megholt.

Nohát ő, hogy odament, és azok veszekedtek, czivakodtak, nem tudtak megosztozni, azt mondták neki:

– Te légy biró közöttünk, osztoztass meg.

Ő mutasztott három hegyet nekik, hogy:

– Te menj ide, te oda, te oda, a melyik hamarébb idejő, azé lesz a kalap, a melyik másodszor, azé a palást, a melyik harmadszor, azé az ostor.

No el ës mentek azok az ördögök. Hogy megindultak, no visszafelé futottak ők mind a hárman. Mikor odaért volna az első, a második kájtott:

– Vedd az ostort és sújts rëa!

A másodikra és a harmadikra ës rëasújtott. Mikor a harmadik ës odaért, az ës meghalt. Nohát neki maradt mind a három jószág. Feltette a kalapot, felvette a köpenyeget:

– Hipp, happ, ott legyek, a hol akarok, a szeretőmnél!

A szeretejénél volt. Hát azok a két aranyból jól ettek-ittak éppen, mikor ő odaért. Ő a kalapot feltette és béült közikbe, s ő ës jól evett s ivutt, nem látták azok.

Más este megint úgy elment, a kalapot feltette s közöttük ëtt, ivutt. No, hogy ő aztán a kalapot levette, a szereteje addig simándiskodott, aztán ő megmondta, hogy milyen palástja ës van neki és milyen kalapja. A fehérnép azt mondta, hogy takaródzzanak ők belé ketten, hogy úgy háljanak. Nos, bétakaródznak ők ketten. A legény elaludt, de a leány nem. Hát akkor azt mondja a leány:

– Hipp, happ, ott legyek, a hol akarok, a tenger közepén, a kőszálon.

Őket odavitte hamar a tenger közepére a kőszálra. Akkor kihúzta a legény alól a köppenyeget, és megint azt mondta:

– Hipp, happ, ott legyek, a hol akarok, otthon az édes anyámnál.

No hát ő most mit csináljon a fiú, ő ott kellett hogy üljön (maradjon). Szerencsére egy hajó oda talált s őt kivitte a szárazra. Hogy kiszabadult a tenger közepéről, elment abba a városba, hogy meglássa a bátyját.

Elment ő abba a városba, hát a bátyja akkor éjjel benn maradt a városban, hogy a kaput bézárták. Hát akkor éjjel egy porka havacska lett, úgy egy tenerni. Ő a kapun belűl ott virradt, és ott sétált elé, hátra. Neki akkor éjjel a madar fejétől arany korona lett a fejébe. S éppen abban a városban a király meghalt volt, s őt hogy ott megkapták, hogy arany korona van a fejében, hát egyszeribe királynak tették.

Az ëcscse, hogy oda ment a városba, há ment a királyhoz panaszra, hogy hogy megcsúfolták őt, az az özvegy asszony s a leánya. A király minyát megüsmerte, hogy az az ő ëcscse. No aztán a király elküldött valami katonákat, a vén asszonyt s a leányt bévitték a városba. A vén asszonyt s a leányt ës lófarka után köttette, úgy pusztultak el.

Az alatt az üdő alatt hazajött a király a háborúból. A király az asszonyt fërhërëszte: hol a fiúk, hol a madar? Az asszony csak azt állította, hogy elmentek a fiúk, és el a madar, és ő nem tudja, hogy hova. De oda kerekedtek ők ës a városba, a királyhoz törvénybe. Ott a király azt a törvényt tette, hogy ő mindjárt megismerte az anyját, hogy:

– Mivel ingem és az ëcsémet meg akartatok ölni, hát tégedet ës meg kell ölni.

Hát az anyját és a latrát négyfelé vágták és a városnak a négy szëgire tették. S az apja, s az ëcscse, ott maradt vélle, s máig ës élnek, ha meg nem holtak.

_(Fazekas Fóris Mihály, Pürkerecz.)_

2. A táltos ökör és gazdája.

Volt egyszer, hol nem volt, még az óperenczián is túl volt, volt egy szegény ember s annak volt egy fia. A szegény embernek a felesége meghalt és ő vett egy más asszonyt feleségül. És annak az asszonynak volt öt leánya. És a legküssebbiknek három szeme volt, a másodiknak volt négy, a harmadiknak volt öt, a negyediknek volt hat s az ötödiknek volt hét; egy leghátul a nyaka csigáján volt.

Volt a szegény embernek két ökröcskéje és a csás ökröt Szilajnak hítták. Hát a fiú mindennap űzte ki az ökröket a legelőre. A mostoha anyja a fiúnak mind korpából sütött neki kenyeret merëndébe. A fiú mind azt ëtt, korpakenyeret, de a csás ökör megsajnálta és megszólította a fiút:

– Édes jó gazdám, te mind korpakenyérrel élsz. Van nékem a jobb szarvamba elég éleség, csak ügyelj magadra. Húzd ki a jobb szarvamat, s a mit akarsz, azt egyél belölle.

A fiú kihúzta az ökörnek a jobb szarvát és mindjárt megterült egy asztal magától. A fiú ëtt s itt és visszadugta az ökörnek a szarvát.

Ez így folyt napról-napra, s a fiú mind kövérebb és jobb színbe lett. A mostoha anyja mind csudálkozott, hogy a mostoha fia a korpától hogy lehet mind jobb színbe. És azt számította, hogy elküldi a legküssebb leányát, hogy őrizze a fiút, hogy lássa, mit eszik. A legény este kiment s az ökröknek ennik adott. De az ökör tátos volt, már tudta, hogy holnap mi történik. Megmondta a fiúnak:

– Vigyázz, holnap jő a háromszemű leány velünk. Addig mind játszodj vele, míg elalszik. De vizsgáld meg jól a szemeit, hogy mindegyik szemével elaludjék, mert különben meglátja, hogy te honnét eszel, s neked jaj lesz.

A fiú úgy ës csinált. Addig játszadozott a leánynyal, míg a leány elaludt s mindegyik szeme bé volt hunyva. S akkor kihúzta az ökörnek a szarvát s ëtt jól, s megint visszadugta a helyére. Haza mentek este s kérdette az anya a leányától:

– Evett-e valamit?

– Nem egyebet korpakenyérnél, – mondta a leány.

Elküldte másnap a fiúval a négyszeműt, hogy vizsgálja meg, hogy a fiú mit eszik. De az ökör megint csak mondta, hogy vigyázzon és játszadozzék megint, még a leány elalszik mind a négy szemével. A fiú úgy ës csinált. Addig játszadozott, még egészen elaludt. Megvizsgálta, mikor aludt, kihúzta az ökörnek a szarvát, ëtt, itt, és megint visszadugta. Este hazament, s kérdette az anya a leányát, hogy mit látott, s az nem tudott mondani semmit.

Másnap megint számította az anyja, hogy elküldi az ötszeműt. De az ökör megint megmondta a fiúnak, hogy mi lesz. Játszodjék vele, míg mind az öt szeme elalszik. A fiú úgy ës csált. Addig mind játszodott a leánynyal, míg elaludt. Ett s ivutt jól, visszadugta az ökörnek a szarvát és a korpakenyeret elészedte, kínálta a leányt ës, hogy egyék. A leánynak volt más merëndéje ës, és abból ëtt, nem akart a korpából enni. Hazamentek este s azt mondta anyjának, hogy nem látott egyebet, csak korpakenyeret. – Még éngem ës kinált belölle.

Másnap elszámította az asszony, hogy küldi a hatszeműt és ugyan rëáparancsolt, hogy ügyeljen, mit csál a fiú. Az ës csak úgy járt, mind a többiek. Este az anyja jól elverte, mérthogy ő se látott semmit. És elszámították este, hogy menjen el a hétszemű leány. De az ökör megint elmondta a legénynek, hogy ügyeljen magára. Az ökör sírva mondta el, hogy:

– Avval a hétszeművel addig játszodjál, míg mind a hét szemével elalszik. Jól vizsgáld a szemeit, mert hanem pórul járunk!

És addig játszodott a fiú, míg a leány elaludt. Megvizsgálta a szemeit, de egyet a nyakacsigáján nem látott meg, s avval nem aludt a leány. Meglátta, hogy a fiú kihúzta az ökörnek a szarvát s ëtt s ivutt. Este megmondta az anyjának, hogy a fiú mért van olyan jó színben s miért olyan vidor. Mert a fiú oan ételeket eszik, hogy még a bárók sem különbet, a Szilajnak a szarvából.

Az asszony betegnek tette magát és azt mondta a férjének, hogy ő addig meg nem gyógyul, míg a Szilajnak a húsából nem ehetik. Valami nagy nehezen ráadta magát az ember, hogy az ökröt vágják le. Az ökör a fiúnak sírva panaszkodta el, hogy mi történik vélle, mert a fiú semmit se tudott.

– Tudd meg édes fiam, engem holnap levágnak. Hanem ügyelj, mert mi ketten el akarunk szökni. Holnap, mikor visznek a vágóhídra, hát kérjed édes apádat, te vezess engem a vágóhídra. És mikor én letérgyepelek, te ugorj a szarvam közi.

Másnap vitték az ökröt levágni. A fiú, mikor az ökör letérgyelt, felszökött a szarva közi, s az ökör többé nem ment a földön, hanem felemelkedett a levegőbe. Elrepűltek a fiúval, és a többi a faképnél maradott.

Mentek az ökörrel, sokáig repűltek, és elértek nagy üdő múlva egy szép rézerdőhöz. És a fiú megkivánta a szép rézvirágokat, és mondta az ökörnek, hogy leszakít egyet és a kalapja mellé tűzi. Leszakított egyet és a kalapja mellé tűzte. Az ökör azt mondta:

– Édes fiam, mért nem hagyod békén? Mert én mindjárt megint kell, hogy szenvedjek.

Mikor kiértek a rézerdőből, eléállott egy nagy farkas.

– Hó, megálljatok! Mért bántottátok az én rézerdőmet? Most, Szilaj ökör, velem meg kell, hogy küzsdjél.

– Nem bánom – mondta a Szilaj ökör – küzsdjünk hát egyet.

Megküzsdöttek, s a harmadik öklelésnél úgy felkapta a farkast, hogy három ölnyég vetette a levegőben. Mire a farkas visszaesett a földre, nyaka, lába ki voltak törve, nem bírt többet mozdulni. A fiúnak mondta az ökör:

– Na látod, hogy én egykönnyen martalékul eshettem volna a farkasnak? Ne próbálj hát az erdőből szakítani.

Mentek, mendegéltek, sokáig mentek, míg végre elértek egy szép ezüsterdőbe. Az erdő nagyon szép volt, ezüst lombokkal, virágokkal teljes volt, s a fiú kezdett rimánkodni az ökörnek, hogy ő mégës csak szakít egy virágot innet ës. Az ökör eleget kérte, hogy ne szakítson, mert azért ő kell, hogy küzsdjék megint, de a fiú addig rimánkodott, még az ökör megengedte, hogy szakaszszon egy ezüst virágot az erdőből.

Mentek tovább, kiértek az erdő széjire. Mikor kiértek, eléáll egy oroszlán.

– Szilaj ökör, mit csengett az erdő? Valamit hallottam, bántottátok az ezüst erdőm.

Megküzsdnek az oroszlánnal, azt úgy megöklelte, hogy az oldalán a szarvai keresztül mentek. Mégës az oroszlán valahogy a jobb fülét leharapta az ökörnek.

– No, – azt mondja az ökör a fiúnak – látod, most má jegyes vagyok. De harmadszor ne próbáld, mert akkor életemet veszítem.

Mentek, mendegéltek tovább, nemsokára elértek egy tiszta aranyerdőt. Az erdő szép arany virágokkal volt tele. A fiú rimánkodni kezdett, hogy ő mégës csak szakít egy arany virágot. Az ökör sírva kérte a fiút:

– Ne szakíts, mert ennek az erdőnek két őre vagyon.

De nem fogadott szót a fiú, mégës csak szakított egy virágot. Az ökör a fejét megcsafarta:

– Látom mán előre, hogy végem lesz. Hanem ha megküzsdöm a kis nyúllal, hát a jobb szarvam elesik messze töllem, de te ügyelj és a hogy felvetted, rögtön dugd el a zsebkendődbe, mert ott lesz néked éleség elég.

Nohát az erdő széjire érnek, eléállít egy tigris, egy háromfejű sárkány és egy küs feteke nyúl.

– No Szilaj ökör, most akár add meg magadat, rabszolgánk léssz, míg élsz a fiúval együtt, akár pedig egymásután mind a hárommal meg kell, hogy küzsdjél. Mér bántottátok az aranyerdőt!

A fiú búsulni kezdett és sírt, hogy az ökör elpusztúl, de az ökör azt mondja:

– Ne sírj, mert ez még nem utolsó, evvel megbirkózhatom.

Másnap délkor megverekedtek és az ökör a tigrisnek nyakát keresztülöklelte egészen. Aval elment legelni s azt mondta a fiúnak:

– Ha valaki keresni fog, mondjad, hogy holnap délkor itt leszek, s ha késztet, fújjad a furulyát s itt leszek mindjárt.

Eljő egy küs fekete nyúl, azt kérdi a fiútól, hol a Szilaj ökör. A fiú megfújta a furulyát, de még igazi vígon, táncznótára. Azt mondja a küs feteke nyúl:

– Hagyj békét a furulyának. Csak azt mondd meg, hogy holnap délben véllem verekedjék meg, mert a háromfejű sárkány, az erdőnek királya poroncsolta.

Eléjött az ökör és kérdi a fiútól:

– Mért fújtad oan táncznótára a furulyát?

– Hogyne fújnám, mikor ide jött egy küs nyúl s azt mondta, hogy veled kell, hogy megküzsdjön.

Mondja az ökör:

– Atteszi el az én fejemet!

Megküzsdnek az ökörrel. A küs nyúl csak mind forog ott az ökör körül, míg végre bébújt az ökör hasa alá. Úgy feldobta az ökröt, hogy az ökör minyát kétfelé hasadt s a jobb szarva két-három ölnyire szökött el tölle. A fiú felvette a szarvat és belédugta a zsebkendőjébe.

Mënyën tovább nagy búsan egyedül. Többiek közt elért egy szép rétre. Ott egy forrás felett leült, kihúzta a szarvat, ëtt s ivutt, lefeküdt s elaludt. Mikorrá felébredett, látja, hogy az egész rét teli van nyájakkal. Búsulni kezdett, hogy hogy tudja majd visszaűzni a szarvába, mert azok mind onnat jöttek ki, de nem bírta eltalálni.

Hát jött egy öreg asszony, és az egy valóságos boszorkányné volt. Látja a fiút, hogy búslakodik, s elpanaszlotta a fiú, hogy mi van a dologba, hogy:

– Én nem tudom ezt a sok csordát béűzni a szarvba.

– Ha csak az a baj, – mondja a boszorkány – az nem nagy baj. Én béűzöm, nem ës nagy a fizetség. Csak arra esküdjél meg, hogy soha meg nem házasodol.