Part 19

Aval kecskebukát vetett háromszor ës, és lett belőle egy űgyes, szép király, de oan űgyes, hogy ragyogott a ház a fényes gunyájától. No leültek az asztalhoz, ettek, ittak, mulatoztak, vígan voltak majd estig. Akkor azt mondja az a fiú, hogy ő most elmënyën, hogy keresse meg a harmadik nénjét ës.

Felkelnek, de a medve, vaj az a fényes király, esmënt kecskebukát vetett, és még lett belölle az a medve, a ki volt. De azt mondja a sógorának:

– No sógor, kicsi sógorkám, nyúlj belé a bundámba, húzz ki három szál szőrt, de tedd el jól, s ha bajod van, csak huzogasd, ott leszek én!

No megköszönte, elbócsúztak, hátára vette a palástot, lábára a bocskort, egyet rittyentett: Hipp, hopp, legyek ott, a hol az én néném van! S egyszeribe ott volt annál a pataknál.

De hogy menjen ő bé abb a vízbe? A hovasban, az erdőben, tudott járni, a ballangban ës tudott, de hogy tudjon ő most bémenni abb a vízbe? Gondolkodik, gondolkodik, eszébe jut a holló sógora, hátha tudna segíteni az ő baján. Eléveszi a kotuját (skatulyát), megfuvintja a tolut, hát látja, hogy jő a hovas oldalából egy nagy felhő, a felhőben egy nagy fekete holló. Egyszeribe leszáll előtte a földre. Azt mondja:

– Mi baj sógorkám?

– Nem egyéb, hanem, hogy mehessek én el a harmadik nénémhez, mikor itt van a vízben?

– Ha csak az a baj, majd eltakarítom én minyát.

És bémënyën a vízbe, csattogtatja a szárnyát, hogy fërëdjék meg. Mëgfërëdik benne, s úgy kiszárad a víz, hogy három nap ës mehetnél fel ës, alá ës, nem találsz egy cseppet se.

Megköszöni és látja, hogy minyát előtte a mart alatt vagyon egy ballang száda. Elindul, hogy ott kell legyen az ő nénje, a ki a halhoz ment férjhez. Mënyën, mënyën, mind csak mënyën a nagy setétségben, hát egyszer csak lát egy kevés világot. Tovább mënyën, tovább mënyën, mind világosabb lesz. Még mënyën, hát ér egy szép tér mezőt, annak a közepében volt egy nagy palota, de mind évegből volt az egész ház, s ott ës az asztalnál ül a küssebb nénje, varrja a hímet.

De hogy odaért, minyát meglátta a nénje, a mint üvegből volt a házfal. Kiszalad elejébe:

– Hogy tudtál idejőni küs ëcsém, mikor az én uram egy hal. Ha meglát téged, minyát békap, ha kitátja a száját.

– Hadd el néném, ő se bánt, ha a más két sógor nem bántott.

Bémennek a házba, ott ficzánkodik egy padon a hal. A hogy meglátta a sógorát, egyszeribe lebucskázott a padról, lett belölle ës egy királyfi, de százszorta szebb, mind a más két sógora. Ölelték, csókolták, jól tartották, de a királyfiú nem akar maradni, mert esmënt megindul a víz s ő ott reked.

Elbócsuznak s a sógora ad neki az oldalából három pénzt.

– Ha úgy talál bajod lenni, hogy a víz mellett vagy, vesd a vízbe, majd ott leszek én!

No elbócsuznak, a királyfiú mënyën, mënyën, kiér a martra, de még híre se volt a víznek, úgy kiszárasztotta a holló.

No elmënyën a fiú esmënt haza az apjához. Egyszer azt mondja a fiú az apjának s az anyjának, hogy ő elmënyën mesterséget tanulni, csizmadiának. Eleget mondja az apja s az anyja:

– Ne menj fiam, iszëm (hiszen) a királyság reád marad, minek neked a mesterség?

Hanem ő nem hallgatott az apjára s az anyjára, hanem béállott csizmadiainasnak. Úgy kitanult egy évre, hogy oan csizmadia lett belölle, a milyent nem lehetett hallani ës. Elment haza és az apjának és az anyjának oan czëpőköt csinált, a milyen a lábukban még sose járt. Azt mondja most az apja s az anyja:

– No fiam, oan mesterséget tanultál, hogy ha a királyság nem maradna reád, úgyës meg tudnál élni.

De azt mondja a fiú:

– Em még nekem nem elég. Én bállok a kőmiesekhez és megtanulom a kőmiességet.

Mert azt gondolta, hogy az apja megissza az egész országát, mert mind ivutt az öreg. El ës ment, és egy évre úgy kitanulta, hogy a leghíresebb pallér lett belőle. Hazament, elhányta a királyi palotát (és olyant épített helyébe), a milyent nem lehetett látni.

– No – azt mondja – fiam, most igazán megélhetsz, igazi mesterséget tanultál kettőt.

De azt mondja:

– Em még nem elég apám, én béállok még más mesterségre. Hallottam, hogy ebben s ebben az erdőben tanyázik száz tolvaj, és én béállok közükbe.

De hogy ezt a szót ejtette, sírt az apja, sírt az anyja, hogy mán meg akartak halni bújukban. Eleget lebeszéllették a fijukat, hogy ne menjen, de mégës csak beállott oda.

Álló délkor jelentette magát a tolvajkapitánynál, hogy neki miféle szándéka van, hogy ő béáll közükbe. De a tolvajok kapitányuk azt mondja:

– Fiam, eleget látom, hogy űgyes fiú vagy, de mán százan vagyunk és százegy nem szerencsés. Hanem ha mégës egy próbát megtéssz, a mit mondok, béfogadlak, utánam való léssz. – Itt azt mondja – egy gazdag kereskedő jár lóháton, ha annak a lovát elhozod, vagyon egy aranynyal tőlt átólvető a lován, s ha azt idehozod aranyostól, lovastól, akkor mán béfogadunk.

El ës ment a királyfiú, a hová igazította, hogy jár a kereskedő, s ott egy fára felakasztotta magát. S mikor jő a kereskedő, feltekint a fára, úgy tëszën (t. i. ég felé emeli két kezét):

– Istenem, immán a tolvajok az embereket a fára kezdik akasztani!

Aval ott hatta és elment. S ez megint leszállott a fáról, s más úton elejébe került. A gunyáját megváltoztatta és megint egy fára felakasztotta magát, A lábával fel s a fejével fütyögött alá.

Ott a fához közél volt egy kút és a kereskedő a lovát megkötötte, hogy pihenjen. Azt számította magában, hogy visszamënyën, hogy megnëzze, hogy az az ember ott vagyon-é, a kit elsőbb látott felakasztva. Akkor leszállott a királyfiú a fáról, felszállott a lóra, odavitte a kapitányhoz a sok aranynyal együtt.

No most mán megdicsérte a tolvajok kapitányuk és befogadta. No mán mostan annyit loptak, raboltak aranyat, hogy mán a pénz erőst meggyült. Azt számították, hogy menjenek bé a városba, vegyenek meszet, téglát, csináljanak múrt az aranynak. Bé ës mentek a városba, vásároltak meszet, téglát, kivitték az erdőbe. Ez a királyfiú jól értette a kőmiességet. Megcsinálták a múrt, aval a sok aranyat elrejtették. De ezt más senki se tudta, csak a tolvajok kapitányuk és megint ez a királyfiú.

No mán azt tanácsolta a királyfiú, hogy menjenek abba a városba, a hol a király (de nem az ő apja) lakik, és ott azokat a nagy kereskedőboltokat verjék fel. Eleget mondja a tolvajok kapitányuk, hogy ne menjenek, mert ott a sok katonaság és őket elfogják, de úgy ës lett.

Bémentek abb a városba, mikor az első boltot felverték, a katonaság mind elfogta őket. De ez a királyfiú elszaladott. Elment a város végére és ott egy öreg csizmadiánál béállott inasnak.

Az öreg embernek volt egy öreg szolgálója, úgy tartotta, mintha felesége lett volna, hogy neki főzzön. De ezt a királyfiat még inkább szerette, mind az öreg embert, mert ügyes ember volt. De hagyjuk el, hogy ők dolgozzanak, forduljunk a tolvajok kapitányukhoz és a királyhoz.

Most a király elé vitték a tolvajok kapitányát, hogy hogy voltak oan bátrak, hogy azokat a boltokat felverjék. Azt mondja a tolvajok kapitányuk:

– Nállomnál még egy sokkal erősebb ember volt, de az elfutott, a nincs itt.

Azt mondja a király:

– Hogy tudnám kézre keríteni?

Azt mondja a tolvajok kapitányuk, hogy van nekik az erdőben sok arany bémúrozva. Oda a király csináltasson egy vasat, mert el kell hogy oda menjen, hogy a mikor odamënyën, fogja el a vas.

No a királyfiú, a mind ő dolgozott a sustërnál, megtudta, mert odajártak az emberek és mindent kibeszéltek. Azt mondja egyszer az öreg sustërnak, hogy tud ő az erdőben sok aranyat, és menjenek, és hozzanak maguknak, a mennyi kell. Az öreg sustër nagyon kapott az alkalmon, elmentek ketten. A liknak a szádához odaküldi az öreget, és az öregnek a fejét megfogta a vas és leszakasztotta. Ő az öregnek a fejét félretaszította, és bément, és egy vékáni aranyat elvitt, de megporoncsolta az asszonynak, nehogy abból az aranyból egy krajczárt ës elköltsön.

S a király a tolvajok kapitányukkal mindennap odament, hogy vizsgálják meg, hogy volt-é valaki ott. Megkapják (megtalálják) a holttestet, szépen hazaviszik, béteszik egy koporsóba, és hordozzák házon szerte, hogy vajjon ki üsmerne rëa. Mert mán tudták bizonyosan, hogy az ő pajtásuk volt.

Hordozzák házon szerte, de nem siratja senki. De mikor a falu végére értek, az az asszony éppen vágta a fát és megüsmeri, hogy az az ő ura, mán a ki tartotta. Kezdi siratni. Meghallja a királyfiú benn a házban, a mint dolgozik, s elvágja az ujját. Elvëszën egy kolbácsot, ki, és üssed az asszonyt!

– No – azt mondja – hogy a fene ett volna meg. Hogy az ujjamat elvágtam, mit sírsz? Azért még el tudlak tartani.

S úgy a király a tolvajok kapitányukkal, s a halottal kénytelenek voltak elmenni. Odavitte a király a halottat magához és kénytelen volt őt eltemetni. És azt határozták, hogy minden boltosnál, a ki ilyen, meg ilyen aranyat talál odavinni, azt az embert rögtön zárják bé.

Hát ëppen a susztërnak a felesége egy aranyat elvett és elment a mészároshoz, hogy vegyen húst vélle. Hire lesz a sustërnak, elviszi megint a kolbácsot, és utána, az asszony után, kezdi igazán pallani, hogy ő több egy hónapjánál, hogy ezért az aranyért dolgozik, hát el akarja költeni? – hogy a mészárosoknak a szemük, szájuk tátva maradott, az aranyat vissza kellett adni, s az asszonyt hazáig pallotta az ura.

De mán azt mondja a tolvajok kapitányuk a királynak, hogy a királynak volt egy igen szép leánya, és hirdessék ki, hogy minden embernek szabad odamenni vizsitába, mert tudta, hogy elmënën oda ës.

No mán úgy ës lett. Kihirdette a király, hogy mindenkinek szabad a leányához menni vizsitába. Ez a sustër ës vett magára nagyon szép gunyát, felöltözött és elment oda. De a király leányának oan tömlő volt, hogy mihent meglegyezte vélle, minyát elaludt.

No mikor mind az egész bégyült a leányhoz, ez a sustër ës megjelent. De elkapta a tömlőt, mindamennyit meglegyezte, mindamennyi elaludt, de ő a leánnyal jól kimulatta magát, s aval eltakarodott.

Mikor a király odament a tolvajok kapitányukkal, mindamennyien alusznak. No most mán minyát tudták bizonyosan, hogy ott járt az ës.

Más estére ës ki volt téve a hirdetés, hogy oda lehet menni a leányhoz. Más estére oda ës mënyën a sustër megint, hanem a királyi gunyát felvette magára, ria megint egy más rend gunyát. S megjelent más estére ës a királyleánynál, mert nagyon szerette. Mámost engedte, hogy a királyleány őt ës lefujtassa a tömlővel, és ő ës elaludt.

Reggel, mikor mënën a király a tolvajok kapitányukkal, hát rëaüsmernek. No elé a katonaságot és poroncsolja a király, hogy vigyék akasztani. De búsúlt a királyfi, hogy mért szerette oan erőst azt a küsasszonyt, a küsasszony ës sírt, mérthogy szép legény volt, de mérthogy nagy tolvaj volt, viszik akasztani.

Viszik akasztani, és akkor mán ott volt a király és a herczegek és a bárók és a sok katonák, hogy nëzzék a nagy tolvajt, de akkor egyszeribe bényúl a zsebébe, húzza ki a három szál szőrt a kit a medve sógorától kapott.

– Mit kivánsz sógorkám?

Akkor mán egyszeribe ott volt az az iszonyatlan nagy medve, csattogtatta fogát, tátogatta száját.

– Nem egyebet, hanem ez a király fel akar akasztatni tolvajul s nem tudja, hogy királyfiú vagyok, pedig inkább nékem adná a leányát.

De mëgjedëtt a király, térdre esett a medve s a királyfi előtt, s igérte, szentül fogadta, hogy odaadja a leányát, csak ne bántsa az a nagy medve.

– Jobb ës, hogy odadd, mintsem hogy szétszaggassalak minden katonáddal együtt!

No hazamennek, a király egyszeribe vejének fogadja, és a más királynak hírt adnak, az apjának, az ës elment a vendégségbe. Két királyságot kapott a fiú, hát oan nagy vendégséget csaptak, amilyennek még híre, helye se volt. Tál, tángyér elég volt, istenes ember volt, ki egy csepp levet kapott volt. Máig ës élnek, ha meg nem haltak.

_(Pál Péter, Tatrang.)_

39. A pórul járt szerelmesek.

Csíkban volt egyszer egy csizmadia, és annak igen-igen szép felesége volt. De a papnak és a kántornak és a harangozónak a szomszédságában lakott. S minden reggel ment a vízre, a kútra, és találkozott a tiszteletessel, s jó reggelt köszönt neki. Fogadta, s egyszeribe aval a tiszteletes azt mondta:

– Ó de szép lába van, Mári asszonyság!

De erre az asszony azt felelte:

– Szép bizën, de ha meglátná feljebb ës!

No erre kapott a tiszteletes úr és azt mondja:

– Mikor?

Azt mondja:

– Holnap este, mert a férjem készül falura.

Csizmadia mester volt, hát munkára.

Nohát aztán mënyën tovább, találkozik a kántorral ës. A kántor ës azt mondja:

– Ó be szép lába van, Mári asszonyság!

– Szép bizën, de ha meglátná feljebb ës!

Kérdi a kántor:

– De mikor?

Azt mondja:

– Holnap este, mert a férjem nem lesz honn. Falura, munkára. De egy tíz órakor. – Mert a papnak azt mondta kilencz órakor.

Hát találkozik a harangozóval is. Az is csak hasonlóképen megszólítja:

– Milyen szép lába van Mári küsasszonynak!

Azt mondja:

– Szép bizën, de ha meglátná feljebb ës!

– De mikor? – azt mondja arra a harangozó.

– Holnap este egy tizenegy órakor.

Mondja a férjének a Mári küsasszony, a férjének:

– No te, a tiszteletes úr, a kántor és a harangozó utánam kapott, kedvük volna, hogy idejőjenek hëzzám. Meghíttam őket holnap estére.

Arra kapta a csizmadia magát s felkészült reggel. Felszedték a pakját és úgy intézte, hogy a papnál és a kántornál és a harangozónál elbúcsúzott, hogy mënën el a faluról. Erre nagyon örvendettek ezek, hogy elmënën a faluról, hogy alkalmuk lesz. De egyik se tudta, hogy mind a hárman elmennek oda este.

Ahogyan hát nem tudta egyik ës, hát este kilencz órakor a tiszteletes úr elment. Egy szombat este volt. S mire odament a tiszteletes úr, egy kicsit beszélgetett az asszonynyal, no hazadöbbent a férje az asszonynak és kopogtatott az ablakon. Kérdette, hogy ki az, az asszony. Ő mindjárt felelt, hogy ő az, a férje.

– Nyisd ki egy kicsit, mert valamit itthon felejtettem!

Arra a tisztelets úr azt mondja:

– Nohát most hova bújjak el?

Az asszony kivezette a konyhára, bébújtatta fejjel a katlan felé. S a hogy bébújtatta, bémënën a férje, ott jár ide-tova, keresgél, a mi neki kell. Ott megtalálta, hogy bé van bújva. Kérdi:

– Mi van itt?

Azt mondja az asszony:

– A czigány hazahozta az üstöt. Béfoldotta s oda bétettem.

S kérdi az asszonyt a csizmadia:

– Vajjon jól foldta-é? Megkongattad-é?

Azt mondja az asszony, ő bizën nem kongatta meg. Arra kapja a férje magát s vëszën egy pálczát s jól hëzzavág a fenekére a tiszteletes úrnak. A tiszteletes úr kezdett, mintha szólna az üst, kangalangala, szólni. Arra azt mondja a férje:

– Ezt nem foldta jól a czigány, nem szól jól.

S még rëaütött egyet. Nohát aval kihúzza onnét a csizmadia, megüsmeri, hogy a pap. Aval kérdezi, hogy itt mit keres. A pap arra nem felel semmit, csak nézett. Jól megrégulázta a csizmadia a papot, aztán bézárta egy szekrénybe.

No aval tovább megy megint a csizmadia hazól. A hogy elment, hát mindjárt érkezett a kántor az asszonyhoz. S a hogy odaérkezett a kántor, egy keveset beszél, a csizmadia rögtön megint kopogtatott az ablakon. Kérdi, hogy ki az, és ő mindjárt azt feleli, a férje, hogy:

– Eressz bé, mert valamit itt felejtettem, hogy szedjem össze magammal.

A kántor azt mondja az asszonynak:

– Hova bújjak, mit csináljak most?

Az asszony egyszeribe azt mondja a kántornak:

– Vetkezzék le.

Levetkezett, s bétette az asszony az asztal alá, mintha kicsi borjú lett volna, bétakarta. S az ember mënën bé, s kérdi:

– Mi van az asztal alatt?

Azt mondja az asszony:

– A tehen (így) megborjazott.

De arra azt mondja a csizmadia az asszonynak:

– Ha megborjazott, az anyjához vitted-é, hogy megszoptassa?

Azt mondja, ő nem, az asszony, nem vitte ki.

– Nohát vigyük ki, hogy szoptassa meg – azt mondja a csizmadia.

Kivezeti, s a kántor úr ment, mint borjú, négykézláb az istállóba. Odateszik, hogy szopjék a tehentől. Ő kezdett ott matatni, hogy szopjék mint borjú a tehen alatt. A tehen, hogy nem ës volt borjú, elrúgta onnét. Kezdett úgy bőgni mind a borjú, a kántor. A csizmadia arra haragosan megfogja a borjút, a kántort, s úgy üti, hogy szopjék. Jól rëarak, hogy szopjék, de nem tudott szopni, mert a tehen nem engedte. Akkor kezdett a kántor sikoltani, bőgni, hogy ne üsse. Megüsmerte, hogy a kántor.

– No jól, hát te mit keressz itt?

De nem tudott semmit mondani a kántor, mert szégyelte. Hát jól rëavagdalt a csizmadia. Őt ës bécsukta a szekrénybe a tiszteletes úr mellé.

Aval megint elment a csizmadia hazunnat, és roppant oda a harangozó az asszonyhoz, hogy elment a csizmadia, mindjárt. Ott egy keveset beszéllett a harangozó az asszonynyal, hát arra kopogtatják az ablakot. Kérdi az asszony, hogy ki. Hát a férje azt mondja:

– Ereszsz bé, mert valami talpakat kell, hogy vágjak.

No hogy mondta, kérdi az asszonyt:

– Hoa bújjak, hoa bújjak?

Az asszony kapta magát és bébújtatta a talpak közi. Bémënën a csizmadia s keresni kezdi a talpat, hogy ő vágjon talpat. Ott a talpak között hát rátalál a harangozóra. Jól elrégulázta s bézárta őt ës a tiszteletes úr mellé s a kántor mellé. Szomszédja volt, hát üsmerte. Kérdi:

– Hát maga miért jött ide? – s arra nem tudott felelni.

Nohát, hogy odazárja a mások mellé, ott mán a pap töprenkedni kezdett, hogy:

– Holnap vasárnap s mindahárman itt vagyunk. Ki fog harangozni s ki mënyën a templomba, hogy misét tartson?

De hogy ők beszéltek ott, hol bé voltak zárva, a pap könyörgeni kezdett a csizmadiának, hogy ereszsze el, mert ő ad neki négyszáz forintot. Nohát belé ës egyezett a csizmadia s eleresztette. S a kántor ës könyörgeni kezdett, hogy ő ad kétszáz forintot, csak ereszsze el. De a harangozónak nem volt pénz, hogy igérjen. Könyörgött, hogy őt ës ereszsze el. De nem eresztette el.

– Ha nincs pénzed, hát állj nekem ide négykézláb a bankli mellé!

S a csizmadia meggyujtott egy gyórtyát, bédugta – no mán tudja az úr hova – a harangozónak, hogy tartsa a gyórtyát, míg ő tëszën egy pár talpat a csizmának, aval büntette. Arra eleresztette őt ës.

Azután reggelre mán jókor ment a harangozó harangozni a templomba. És aztán, hogy harangozott rendesen, a pap ës a kántor ës a templomba mentek. A templomban már énekeltek, s jött az üdő, hogy a pap felhágott a szószékre. Felhágott a szószékre s prédikált. Prédikaszó közben béjött az asszony, az a csizmadiáné, Mári küsasszony a templomba. S a papnak a szeme odakapott, hogy béjött az asszony. A mind odakapott, kezdte ő, a hogy a katolikusok énekelnek:

– Szé-é-ép asszony a Má-á-ári küsasszony!

De arra a kántor azt feleli:

– Szé-é-ép bizony, de sok pé-é-énzünket kóstálja!

A harangozó meg kezdi énekelni:

– Nékem pénzem nem vala, s...m gyórtyát tart vala!

S úgy ment végbe a dolog, eddig van.

_(Gires Miklós, Tatrang.)_

40. A kendőütött-, papucsütött-, ingütött-városi király kisasszony.

Volt egyszer egy király. Hol s hol nem volt, azt nem tudom, hogy hol volt, annak volt egy igen szép leánya, csak egy. A felesége mikor halálán volt, a leányának felhúzta a papucsát, hogy talál-é a lábába. Hát talált a leánynak a papucs a lábába. Akkor, mikor halni akart meg, odahítta a királyt s azt mondta neki, hogy csak azt szabad hogy elvegye feleségül, a melyiknek talál az ő papucsa a lábába. A király meg kellett hogy fogadja a feleségének, hogy azt veszi el.

Meghólt a királyné, eltőlt a gyász éve, akart a király nősülni. Most mán találtatta a küsasszonyok lábába, de nem talált senkinek a papucs a lábára. Most felpróbálta az ő leányának, az ő leányának talált. Most azt mondja:

– Most te már, te kell, hogy feleségem légy, mert édes anyád meghatta, csak azt kell hogy vegyem feleségül, a kinek talál a papucs. Én megfogadtam néki, hogy azt veszem el s nem tudom a szovamat átolhágni.

Kezdett a leány sírni, hogy hát ő nem lehet felesége az apjának.

– No neked muszáj – azt mondta – kérj töllem, a mit kévánsz s mindent megteszek. Hogyha oant tudsz kérni, a mit nem tudok megtenni, akkor megengedek.

Nohát kért egy arany köntöst és egy gyémánt köntöst. Hát azt megtette az apja, megadta neki. Most a leány sírt, hogy most már megtette az apja, ő felesége kell lenni. De jött egy más királytól egy levél, hogy ő utazzék oda, valami háború felett hogy szövetkezzenek ëssze. Míg a király odajárt, addig a leány elment a jósnőhöz. Mondta neki, hogy jósolja meg neki, hogy mit tudjon csinálni, hogy tudjon szabadulni az apjától, mit tudjon kérni, hogy ne tudja megadni az apja. Azt mondta, kérjen egy bolhabőr köntöst, mert azt nem tud csináltatni.

Hazajött az apja s mondta neki, még neki kell egy köntös, s ha azt meg tudja csinálni, hát akkor lesz felesége. Hát most azt mondta:

– Miféle köntös kell neked?

– Csináltasson egy bolhabőr köntöst – azt mondta.

– Jó lesz – azt mondta a király – beszélek a szabóval.

Hát kijelentette a király mindenfelé, hogy a bolhabőrt gyűjtse össze mindenki, mert jó pénzzel fizeti, s vigye el ehez s ehez a szabóhoz. A szabóhoz vitték s annyit gyűjtött a szabó, hogy mind felraggatta egy vászonra, abból kiszabott neki egy köntöst. Mikor az ës készen volt, akkor igen menni kellett a királynak a háborúba. Azt mondta a király:

– No mikor visszajövök, légy készen, akkor megcsináljuk az eljegyzést.

A leány fogadta, mert nem volt mit csáljon. Még (ismét) elment a jósnőhöz, hogy most mit csáljon, mert az ës készen van. A jósnő azt mondta neki:

– Egyebet nincs mit csálj leányom, szedd ëssze a gunyádat és a te portékádat rakd bé a kufërba, öltözzél fel parasztleánynak, piszkold bé magadat s menj el más országba. Menj el a fejedelemhez az udvarra, vegyenek bé téged ës valami cselédnek oda. Örökké járj piszkosan, hogy ne tudjon apád rólad semmit megtudni, hogy merre vagy.

Elment egy más királynak a kapujához s ott üdőzött többet egy hétnél. Könyörgött a cselédeknek, hogy jelentsék bé az asszonynak, hogy vegye bé őt ës az udvarba valami cselédnek. Azt mondta a királyné, hogy mindenféle cselédje van, nem szükség. Node ő mégës könyörgött, hogy vegye bé őt ës az udvarba. Nohát nem bánja, hogyha pulykapásztornak szegődik, hogy őrözze a pulykákat. Hát bészegődött pulykaőrzőnek.

Hát az alatt az üdő alatt, míg ő ott szolgált, akkor a királynak ës volt egy fia. Az az apjával a háborúban volt. Mikor hazajöttek, kérte az apját, engedje meg, hogy ő most nősüljön meg. Nem bánja az apja, azt mondja, csináljanak egy bált, abba a bálba híják meg a jobb küsasszonyokat, s azok közül a melyik tetszik, egyet válaszszon feleségnek. Megcsálták a bált, s mikor az úrfi öltözködött, megmosdott, odament a pulykaőrző s elpiszkolta a kendőt (törülközőt). Mikor az úrfi meglátja, hogy a kendő piszkos, kezdett lármázni, hogy ki piszkolta el az ő kendőjét. Azt mondták, a pulykaőrző. Béhítták oda, s hëzzaverte a kendőt. Öltözött s elment bálba.

Mikor a bál megkezdődött, csak a pulykaőrző maradott a szakácsnéval odahaza. Kezdett könyörgeni a szakácsnénak a pulykaőrző, hogy ereszsze el őt ës, hogy nëzze meg a bált. Nem tudott kiállani a szakácsné elölle, hát eleresztette. Csak azt mondta, rövid üdeig üljön ott, nehogy valami bajt csáljon, jőjön hamar haza. Megköszönte s kiment. Elment az ő szobájába és felöltözött. Felvette az arany köntösét, elment a bálba.

Mikor bément, egy sem volt oan szép küsasszony, mind ő. Az úrfi megkedvelte, mindjárt hítta őt a tánczba. A tánczot elhagyták, leültek a székre, kezdte az úrfi kérdeni, melyik városi. Ő azt felelte, hogy kendütött (kendőütött)-városi. Még (míg) az úrfi még egyet fordult, ő addig a bálból elfutott, sohult nem kapta meg az úrfi őtöt. Hazament, mondta a szakácsnénak:

– Jaj de nagyon szép bál van! De bément egy küsasszony, s az úrfi megkedvelte, minyát tánczba kérte őt. A tánczot elhagyták, székre ültek ketten, kezdett vele beszélgetni, s talám őt akarja feleségül venni.

Azt mondta a szakácsné:

– Erigy, menj el te buhu. Tudsz te sokat!

Reggel kérdezte a király a fiát:

– No hogy tetszett a bál? Tetszett-é vaj egy küsasszony néked?

– Igen egy, apám, de rövid üdeig tudtam vele beszélgetni. Elfutott, többet nem kaptam meg.

– Megkérdezted melyik városi?

– Igen, azt felelte, kendütött-városi.

– Há megkeressük merre van az a város.

Keresték, de nem találták.