Part 18

– Hát vadász gazdám, aval csúfolódtál, pedig az a juhász Krisztus volt. Annak nem fogadtál szót, de fogadd meg bár az én szovamat. Én átólviszlek ezen a vizen, mert én sokat jártam keresztül-kosul. Holnap reggel, mikor hajnalodunk, mű ott leszünk a kerítésnél, hol te bémentél. A Tündér Ilona kerítéskapuja elejében belöllem lesz egy űgyes, szép bolt s egy vasajtó, belölled meg lesz egy szép boltoslegény s te árulsz egy szép köntöst szép hajnalban. De az a köntös oan lesz, a milyen a világon szépség nincs. Még van három köntös bétéve elé-elé egy skotujában, de te csak azt az egyet árulod, a másikat nem veszed elé. Mikor reggel felkel a Tündér Ilona szolgálója, a legelső, meglátja, hogy a kerítés előtt, küjel a kapunál van egy szép bolt, s szép boltoslegény árul egy oan szép köntöst, a milyent a még nem látott soha. Költi az asszonyt, keljen fel, mert né, milyen bolt van a kapu előtt s milyen boltoslegény milyen köntöst árul. Aval megszidja Tündér Ilona a szolgálóleányt:

– Te álmodba láttad! Ki tegyen boltot a kapu elé, mikor tegnap még semmi híre se volt?

Ugyancsak merén költi:

– Tessék felkelni, s nëzzen ki az ablakon.

Azonnal felkel Tündér Ilona, kitekint az ablakon, látja a kapu előtt egy szép boltban egy szép legény szép köntöst árul. Egyszeribe azt mondja a szolgálóleánynak:

– Menj el, kérd el a boltoslegénytől a köntöst, s ha talál reám, a mit akar, azt adok érte.

De te azt mondjad a Tündér Ilona szolgálójának, tessék, ő maga jőön, mert e drága portéka s ha nem talál rëa, elmocskolódik.

No mán úgy ës lett. Nem akarta odaadni egyként se a leánynak. Akkor Tündér Ilona felkel az ágyból, hogy visszamënën a leány, bélép az ő gyétéjébe, egy nagy rovát fejére vëszën, kiáll a trépre s kiáltja a kocsisnak, fogjon bé egyszeribe négy lovat, hogy ő hajtson oda. Béfog négy lovat, oda hajt, s akkor belélép a kocsiba, kihajt a bolt elejébe, ott megállítja, leszáll, bémënën a boltba. Egyszeribe köszön a boltoslegénynek, s kéri a köntöst. No mán ő rëaadja a köntöst, de talál ës rëa. De mikor azt felvette, s kérdeni akarja, mi az ára, akkor, te húzd ki azt a más skotulyát, s vedd ki azt a más köntöst, s mikor azt látja Tündér Ilona, az elsőt ledobja, mert a még szebbecske, a másik. Mikor azt rëavette, a másodikat, akkor vedd elé a harmadikat, akkor leveti azt ës, s azt veszi fel, mert még szebbecske.

No mán erre tanította a tátos a gazdáját, mikor benn voltak a vízben. No mán most, mikor hajnalodott, akkor vette ëszre magát, mikor a boltban volt s egy szép boltoslegény volt. Úgy ës lett, a hogy a lova tanította. Meglátja Tündér Ilona leánya a szép boltot, a legényt, s a köntöst, mondja asszonyának, asszonya szólítja a kocsist, mënyën a boltba, próbálja a köntösöket. De a kocsi mind ott állott a bolt előtt. A meddig a három köntöst rëavette, addig a bolt kocsistól, Tündér Ilonástól, mindenestől mind ment. No mán mikor a harmadik köntöst kérdeni akarja, mi az ára, akkor mán annak a víznek a túlsó szélén voltak. No mán most nem ës kérdette, mert ëszrevette magát, hogy mán a vizen túl vannak. Akkor azt kérdi:

– Nohát a lovamat ellopták, bándámat ellopták, tükrömet ellopták, ingem ës elloptak?

Akkor megölelte a boltoslegényt:

– Te kell az a tolvaj lenni! – azt mondja. – Én a tiéd, te az enyém, a kapa válaszszon el és a nagy harang.

Akkor egyet rittyen a boltajtó, a boltajtóból lett a tátos ló, a ki volt, s a boltból lett semmi, s ők ketten beleülve abba a kocsiba, a kiben Tündér Ilona jött. Akkor azt mondja Tündér Ilona:

– Szivemnek szép szerelme, hogy tudtál éngem te úgy ellopni?

– Néhol ott van, a ki tanított.

A tátos ló oda volt kötve a kocsi után. No jól van, hát ők most mentek a halászház felé. De mán hét kilometerre hallczott a bánda szova elejükbe. Azt mondja:

– Hallja, az én bándám hol szól? – azt mondja Tündér Ilona.

– Hadd el, azonnal a kapunál fogunk lenni.

El ës érték, hát oda ës mentek épp abba az udvarba. Mikor bémentek, megtalálták a bándát, meg a tükröt, meg a testvérét, az aranyhajú leányocskát. Nagy öröme lett.

De az aranyhajú fiu leszállott a kocsiról, hagyott mindent, vette a nyilat, ment a kertbe a nyúl után. No mán most mondja Tündér Ilona:

– Állj meg szüvemnek szép szerelme, tanítsalak én ës szóra! Úgy menj a császáratyád kertjébe vadászni, ülj fel a lóra, a kit töllem elloptál. Mikor czélba veszed a nyulat, úgy vigyázz, császáratyád int, hogy állj meg. De te állj meg szüvessen, nem csinál semmit, csak hivu holnap ebédre. De te mondjad erre:

– Elmënyëk, felséges atyám, egyet se félj, ebédedre, ha harmad magammal béfogadsz ebédedre. És a kit ezelőtt hét évvel első nődet bérakattad a kőfalba, vétesd ki azt ës, hogy legyen ott az ës az ebéden.

Erre tanította Tündér Ilona a kedvesét.

No mán most fel ës ült a gyermek a lóra, a kit lopott Tündér Ilonától. Bé ës megy a kertbe lóháton. Az atyja ës lóval várta, még hétszerte jobb lova volt az atyjának, mind néki. Gondolta, ha elfut, úgy ës elfogja, mert az ő lova eléri. Egyszerre kiájcsa, hogy álljon meg. Aval meg ës állott az aranyhajú fiu, a hogy czélba vette a nyulat. Odamegy a császár s kezet ad és hívja holnap ebédjére. Akkor azt feleli a fiu:

– Elmegyek, felséges atyám, ha béfogadsz harmad magammal ebédedre, és a kit ezelőtt hét évvel első nődet bérakattad a múrba, vétesd ki, hogy az ës legyen ott az ebéden.

Mikor azt meghallotta a császár, egész fejtetőtől talpig elsápadtodott. Aval elbucsuznak. A császár bémënyën, a fiu meg hazamënyën.

Mámost poroncsolja a császár, fogjanak hëzza a holnapi ebéd készítéséhez. Meghívott mindenféle királyokat, herczegeket, jó embert, mindenfélét. Mikor eljő holnap az ebédnek az ideje, összegyűl az egész vendég, a kit hivatott. Kivéteti szépen az első feleségét a kőfalból, hát él, mert az a pulykapásztor táplálta a maga élelméből dugva hét évig. Mikor meglátta életben, nagyon megszomorodott a császár. No most mán minden nap ott várja a császár, ki legyen az, azt mondta, harmad magával fogadja bé.

No mán most készülnek ők ës, Tündér Ilona, az aranyhajú fiu, s az aranyhajú leány. De azt mondja Tündér Ilona, hogy mikor oda bémennek, senkinek semmit se szóljon, mind egy született néma, mert megfelel ő helyette.

No jól van, érkeznek ők hárman a négy lóval s a kocsival. Szépek ës voltak, az aranyhajú fiu, s az aranyhajú leány, s Tündér Ilona még szebb volt. No mán egész világ őket nézte, mikor leszállottak a kocsiból. Helyet rendelnek nékik szépen. Mikor legjavában mulatnak mindenfelé, szól Tündér Ilona és az aranyhajú leány ës, de az aranyhajú fiu senkinek semmit. Mindenki azt mondta, hogy e néma. Azt mondja a császár:

– Hogy lehessen az? A tegnap, mikor ebédre hívtam, kezet adott nékem, vele beszéltem, mint most magukkal.

Eleget kérdezte mindenki, semmit se szólott. Egyszer csak feláll Tündér Ilona, a felesége.

– Felséges császárok, királyok, itt az egész vendégek, nem néma, csak fiatal. Ilyen helyt sose volt s szégyell. Hát tessék meghallgatni, szólok helyette.

Akkor kezdte:

– Nagyságos királyok, herczegek, volt egyszer egy szegény asszony, annak volt három nagy leánya. Azok kimentek nyárba a mezőbe kendert tépni. A mint tépték a kendert, tréfálódtak a leányok. Azt mondja az első: Jaj tű, ha éngem megvenne az a császárfiu, a ki arra lovagolt, én egy kenderszálból annyi inget csálnék, minden katonának jutna.

Mikor ezt kiszóllotta, azt mondja a császár:

– Holt, mert e rajtam történt.

De azok a királyok, herczegek nem engedték, csak folytassa.

– A második azt mondja: Ha éngem feleségül venne, egy szem búzából annyi kenyeret sitnék, minden katonának jutna, még nekünk ës maradna.

Akkor még azt mondja a császár:

– Holt, ne mondjad tovább, mert rajtam történt!

– A harmadik azt mondta: Ha ingem megvenne, én két aranyhajú gyermeket szülnék néki a világra.

Akkor szépen fogta az aranyhajú fiut és aranyhajú leányt, odaállította maga elé és azt mondta:

– Tessék megnézni, megnézni ezt az aranyhajú fiut s ezt a leányt, s az meg az anyjuk, a ki mondta.

Akkor a császár nem engedte, egy szót se, hogy szóljon többet. Egyszer megfogta az első feleségét, megcsókolta, megölelte s vitte a két gyermek mellé. Megölelte az aranyhajú fiut s meg a leányt, s azt ës megcsókolta. Akkor mán bé kellett vallja a szakácsné, hogy hogy történt. Eléhítták az urát, hogy ő hogy tette a bárkába, és leeresztette a vizen.

Akkor fogta az anyósát (a király) és békötöztette rogozsinába és öntöztette gázzal (petroleummal) és az egész vendég szemeláttára kivitette az udvarra és elégettette a rossz tettéért. S a leányát, mán a ki felesége lett, azt béverette deszkába, mind darabokra vagdaltatta, elhányatta a sasoknak és a hollóknak számukra.

Ott tartotta a mulatságot, vendégséget, hét nap és hét éjjel. Mind tartott a mulatság egész Bécsig. Tál, tányér, kalán elég volt, istenes ember volt, a ki egy csepp levet kapott volt. Ki horgos lábú ember volt, mind ott kapta azt a hibát, a mint kidobigálták a csontokat. A ki kopasz most, rëacseppentették a levet, attól lett kopasz. Én ës megkopaszodtam, tán kigyend volt, a ki rëám öntötte a meleg levet.

_(Pál Péter, Tatrang.)_

38. A holló, medve és hal sógora.

Volt egyszer egy öreg király, annak volt három szép, nagy leánya s egy kis fiacskája. Nohát a király kicsit itkányos volt. Hát ő megiszsza minden pénzét a fogadóban, mámost neki nincsen egy fillére ës király létére. Hazamënën s megbúsulja magát, mert király létére nincs pénze. Mit csináljon ő most? Kimënën vadászni. Gondolja: Kimënëk az erdőre s lövök valamit.

Mikor kimënën lőni, akarja, hogy mán kapjon valamit, hát ehon jő egy feteke holló egy fára, a falu szélére. No ő gondolja magában: Lám az én fegyverem jó, én meglövöm azt a feteke hollót. Mikor czélba vette a hollót, azt mondja a holló:

– Hohó, ne lőjön meg engem, adja nekem a legnagyobb leányát feleségül!

– Hogy lehessen, mikor te vagy a holló, és én vagyok a király?

– Adok egy véka aranyat a leányodért.

– Hát jó – azt mondja a király.

– Hát holnap légy itt a leányoddal, s én itt leszek az aranynyal.

A király hazamënyën, azt mondja a nagyobb leányának:

– No leányom készülj, mert holnap reggel én téged férjhez adlak.

– Kinek, édes apám?

– Egy hollónak.

Akkor a leány megszomorodott, de mérthogy király volt, engedelmeskedni kellett a leánynak.

– Holnap reggel öltözd fel a szép gunyádat, és elviszlek.

Holnap reggel felkészítette a leányt. Akkor a leány megbúsulja magát.

– Istenem, királyleány létemre hogy ad édes apám egy hollóhoz?

Hát ő el ës vitte arr a helyré, a hol tegnap a hollóval beszéllett. No mámost ott van a holló a véka aranynyal, átadja a holló a véka aranyat a királynak, átadja a király a leányát a hollónak. Egyik a mástól mámost elbúcsuztak. Hagyjuk el most a hollót, elvitte a leányt, és forduljunk most a királyhoz, a véka aranynyal. Mi lesz belőlle?

No mámost ő megfogja a zsákocskát a véka aranynyal, de nem bírja. Czepeli ide, czepeli oda, de nem bírja. De mégës addig, hogy a fogadóhoz valahogy elhúzza. Mámost ő béadja a kocsmároshoz a véka aranyat zálogul, hogy ő adjon neki, a mi kell. Az ës, a kocsmáros, mán látta, hogy van pénze. Ad ma, ad holnap, a jövő héten ës ad, mindig ad, mert volt pénze a véka aranyból. Hát belételik az idő, kit eltëszën a kocsmáros, kit megiszik a király, egyszer csak azt mondja, hogy:

– Nincs több ital, mert nincs több pénz. Becsület sincs!

Mámost megbúsulja a király magát, hogy egy véka aranyat béadott s egy hónapig elfogyott. Pénz sincs, becsület sincs. Mi tévős legyen? Király létére mán ő szégyelte magát.

Hazamënyën este nagy búsan, kit alszik, kit nem reggelig. Reggel felkel, veszi a fegyverét, gondolja magában, hátha talál valamit még lőni, hogy legyen néki ës becsület valamiért.

Mikor kimënyën a városból a vadon széléig, megtalálkozik egy nagy roppant, iszonyatlan medvével. Gondolja magában, meglövi a medvét, az a bőr megér valamit. Akkor megszólamlik a medve:

– Holt, király! – azt mondja. – Ne lőj meg, inkább add nekem a második leányodat feleségül.

– Hogy lehessen az, mikor vagy te egy medve?

– Jól – azt mondja a medve. – A minap adtad a nagyobb leányodat egy hollóhoz, és az adott egy véka aranyat érette. Most, ha nékem adod a második leányodat, én ës adok egy véka aranyat érette.

– No mán hát hogy lehessen az?

– Holnap reggel te légy itt a leánynyal, és én itt leszek a véka aranynyal, abb a helyben, a hol most találkoztunk.

Aval elbúcsuztak. A medve elment, s ő ës mán hazaindult, a király. Nem szólott semmit a leányának egész reggelig. Reggel azt mondja:

– Édes leányom készülj, mert ma téged ës férjhez adlak.

– Kihez apám, felséges király?

– Egy medvéhez, édes leányom.

Megijed a leány, nagyon megijed, de azt kérdi:

– Hogy lehessen, édes apám? Nagyobb nénémet adtad egy hollóhoz, ingem most egy medvéhez.

– Jól, édes leányom. Készülj.

Engedelmes kellett legyen a leány, készült, s indultak. Megtalálták a medvét éppen azon a helyen, a hol a tegnap beszéltek. Várta a medve a véka aranynyal ott a királyt.

– Adjon isten jó napot!

– Hozta isten, felséges király!

– Nohát itt a leány.

– Itt – azt mondja a medve – tessék, itt van a véka arany, egy zacskóban.

Átadta nagy szomorúan a leányt, de a leánynak nem volt szabad semmit se szóljon. Mámost hagyjuk el, a medve elfogta a leányt és el ës ment vele, forduljunk a királyhoz.

Megfogta a zsákot, húzza erre-arra, nem bírja, mert egy véka arany nehéz. Czipálja ide-oda, még (míg) a fogadóhoz czipálja valahogy. Béadja zálogul esmég a kocsmárosnak, s azt kérdi a király:

– Kocsmáros úr, most van becsület?

– Van becsület, mert van pénz!

Iszik ő felsége, mulat, haza se ment, még abban a pénzben tartott, még egy hónapig. Hát egy hónap mulva azt mondja a kocsmáros:

– Nincs több becsület, mert nincs több pénz.

Mámost mi tevős legyen? Még (ismét) hazamënyën szomorán a maga házához. Reggel, mikor felkel, azt mondja a küssebb leányának:

– No édes leányom, készülj, mert ma téged ës férjhez adlak.

– Kihez édes apám?

– Egy halhoz.

– Hogy lehessen az? Nagyobb nénémet adtad egy hollóhoz, a másikat adtad egy medvének, édes apám. Azt tudom, hogy a holló a földön él, a medve ës a földön, de a hal a vízben. Hogy tud engem oda vinni a vízbe, hogy én ott éljek?

– Jól van édes leányom, annak muszáj, meg kell lenni.

– Sír a leány, de engedelmeskedni kellett, nem volt szabad szólni ellene.

Felkészül szépen, mint szokás, el ës indul édes apjával a királylyal. Hát mikor a városon túl érnek, a patak előtt várja a hal, az igért ajándékkal, csak a véka aranynyal, mind a más sógorai. Átadja a leányt a halnak, nagy mély sírással a küssebb leányt, de nem volt mit tegyen, mert az apja nem sokat törődött a leány sírásán, örvendett a véka aranynak. Hagyjuk el, a hal elvitte a leányt, a király maradt a zsákkal.

Húzza, czipálja, nem bírja esmënt, de most csak közelebb volt a városhoz. Czipálja, czipálja, míg a fogadóba czipálja esmënt. Béadja esmënt a kocsmárosnak zálogul újra.

– No kocsmáros úr, most van pénz, van becsület?

– Van becsület, mert van pénz.

Mulat ő esmënt legjovába.

No mámost a királynak van odahaza egy kis fiú legénykéje. Hát az most magában eljovasolja, mint egy fiúgyermek: Istenem, az én atyám a harmadik leánynak az árát iszsza meg király létére, majd elfogy az ës. Vaj kinek fog engem eladni később üdőbe? Jobb lesz, ha felszedem a sátorfámat, s elindulok vándorolni. Ki tudja, kinek adhat el az én apám engem ës. Ejszëm (elhiszem) én megfogom keresni az én nénémet. Mikor nagyobb néném ment egy hollóhoz férjhez, adott nékem egy zsebrovát (zsebkendőt) emlékül. Mikor én ezt a rovát eléveszem, emlékezzem, hogy a nagyobb néném egy hollóhoz van férjhez menve. A második néném ës adott egy zsebrovát mind csak úgy, mikor ment egy medvéhez férjhez. Mikor eléveszem, jusson eszembe, hogy ő egy medvéhez van férjnél. Küssebb néném ës adott emlékül egy zsebrovát sírva, reszketve, hogy ő menën egy halhoz férjhez a vízbe és ő ott meg kell halni. Jó mán neki, többet nem szólhatok.

No mán ő utat fogott, mënën ő hegyen, völgyön, erdőn, mezőn, vizen, szárazon, a hol csak talált. Béér egy rengeteg erdőbe, mámost nem tudja merre menjen az erdőben, mint a ki sose járt. Hogy mënën az erdőben, meghall messziről valami nagy sikoltást, rikoltást. Közeledik, mi lehet ott az a sikoltás, rikoltás? Mikor megközelítette, ér egy ballangot. Abban a ballangban volt három ördögfiú. Fiak mind a három, azoknak elhalt apjuk, anyjuk, azoknak maradt a ballang, egy ostor, egy bocskor és egy palást. Az az ostor, bocskor és a palást oan hatalmas volt, hogy egyik a másik nélkül nem tudott dolgozni. Ők azt nem tudták elosztani, vívtak hárman, melyiké legyen.

Mikor odaért ez a királyfiú, hát őt valami nagy vitéznek állították (vélték). Ő jóreggelt köszönt az ördögfiaknak, de meg se látták őt, valameddig jóreggelt nem köszönt. Mind a hárman megijedtek a jó reggel szótól, és meg ës állottak a verekedéstől egy hoppra.

– No vitéz – azt mondják az ördögfiak – ha az isten téged ide hozott közénkbe, tégy itéletet a mü három beszédünknek, mert különben itt szakad a nyakad.

Ő jettibe majd nem tudott mit felelni vissza. Azt kérdi töllik:

– Mi a bajotok, mit vívtok oan erősen, s mért?

Akkor elejébe áll mind a három, azt felelik néki:

– Elholt apánk, anyánk, maradott ez a ballang, egy ostor, egy bocskor, egy palást. De annak oan ereje van, hogy a ki azt a bocskort felköti, s azt a palástot rëaveszi, s a kezébe veszi az ostort, egyet suhánt (suhint), csak azt mondja: Hipp, hopp, ott legyek, a hol én akarok, – azonnal felkapja, bárhol legyen, odaviszi, a hova ő gondol. No most te vitéz, ebből tégy itéletet, melyiké legyen a ballang és ez a három darab.

Mán ő most gondolkozik ide is, oda is. Azt mondja nekik, melyik a legnagyobb közülük. Eléáll egy, s azt mondja:

– Én vagyok.

No akkor megmutaszt roppantott messze egy hovast.

– No – azt mondja – te most menj erre a hovasra, de elébb adjam ki a másoknak ës a tanácsot.

Mutat mindegyiknek egy hovast erre, arra.

– De úgy, hogy adjátok azt a bocskort, palástot és ostort nekem, s a melyik elébb lesz itt, azé lesz a három.

No mán oda ës adják neki azt a három darabot. El ës indultak nagy roppant messze. De ő nem volt rest. Hogy a fiak elmentek, felköti a bocskort magára, s a palástot felveszi, akkor egyet rittyentett az ostorral: Hipp, hopp, legyek a legnagyobb nénémnél. Akkor felkapta az ostor s a palást őt, mind egy sebesen zugó szél. Úgy elvitte onnat, mintha sose lett volna ott.

Mikor visszajöttek az ördögfiak, a legnagyobb volt legelébb. Hát mámost mi tevősök legyenek, mert nem volt vitéz, a ki őket utasította, se bocskor, palást, ostor. Mámost ők meggyőződtek, hogy hiába vívnak, ott maradtak lakósok mind a hárman abban a ballangban. Mán hagyjuk a három ördögfit abban a ballangban, forduljunk a királyfiúhoz.

Ledobta az ostor s a palást egy nagy hovas alá őt. Mámost ő erre, arra néz, nem tudja merre menjen. Neki fog a nagy hovasnak, s indul kifelé. Látja a hovasban, a kősziklában mintha valami út forma volna. Odamënyën s bénéz, látja, hogy belül még szélesebb a hely. Bémënyën oda, hát beljebb mind szélesebb. Beljebb mënën, valami megvillámlik, mintha lámpás vagy gyertya volna. Mënën beljebb, hát lát egy szép házat. Hát látja az ablakon onnat a világosságot. Mënën ő oda, míg az ablakhoz ér, akkor bénéz az ablakon, látja, hogy a nagyobb nénje, ki a hollóhoz jött, az asztalon varrja a hímet, a kit otthon ës varrott sokszor. Mindjárt megüsmeri, bé ës szól:

– Adjon isten jó napot, édes néném!

– Nem vagyok én nénéd – visszaszól a testvérje. – Menj el innét, akárki vagy, ide keresztyén embernek nem szabad jőni. Az én uram egy holló, s ha hazajő, itt kap, jaj lesz néked ës, nékem ës.

– Én vagyok a küs ëcséd. Mikor a hollóhoz jöttél férjhez, adtál nékem egy zsebrovát emlékül. Tessék, nézd meg, ha nem vagyok a küs ëcséd.

Akkor a nénje szemmel az ablakra kapott belülről, meglátta a zsebrovát, s rëa ës üsmert egyszeribe.

– Jaj te kis ëcsém, hogy jöttél ide? Az én uram egy holló, s ha hazajő, minyát elszaggat.

– Ne búsulj néném. Én vagyok a sógorkája, majd beszélek én vele.

Átkarolja s béviszi a szobába a kis testvérjét, mán az öcscsét.

– De hova bújtassalak? Úgyës megkap az én uram, a holló – azt mondja.

El ës bújtatta ugyancsak, hova ő tudta. Hát egykor jő a holló haza, egy nagy roppantott holló, éppen ebédkor, délkor. Azt kérdi legelsőre:

– Édes feleség, hol a kicsi sógorkám? Ide jött, add elé.

Azt feleli a felesége a hollónak:

– Én nem láttam, nem volt itt.

– Add elé, mert jaj neked ës, néki ës hanem, mert itt van.

Nem volt mit tegyen, elé kellett, hogy adja. Mikor eléadta, a holló lábát kéz helyett nyujtja neki.

– Szerusz sógorkám! Hogy vagy? Jól? Hát – azt mondja a holló – látod sógorkám ki vagyok?

– Látom, hogy vagy egy űgyes holló.

– Nohát ebédeljünk – azt mondja a holló – majd ebéd után megmutasztom, ki vagyok.

Leülnek szépen hárman és ebédelnek, akkor azt mondja a holló:

– No sógorkám, ki vagyok?

– Látom űgyes holló vagy – esmënt azt mondja.

Aval csak a holló kiteríti szárnyát, jól megcsattogtatja, akkor lesz belőle egy űgyes szép királyfi.

– No látod sógor, ki vagyok? – mondja a kis sógorának.

– Látom, most vagy egy űgyes királyfi.

Akkor azt mondja a hollósógora:

– Majd adok neked most egy szép új skotuját. Húzz ki mámost a szárnyamból egy tolut, tedd bé az új skotujába, s mikor valami bajod lesz a világon, ha sokáig élsz, fujintsd meg ezt a tolut és ha mán nem lesz üdőd megfujintani, csak gondolj rám, mert ott fogok lenni segítségedre.

Abban a perczben újra holló lett a sógorából.

No mámost a fiú megörült, hogy mán tudja a nagyobb nénjének milyen ura van a hollóval. Szépen elbócsuzik töllik és kijő abból a kősziklából.

Mámost esmënt útnak indul, erdőn, völgyön, hegyen, vizen, szárazon mënëgetëtt. Eszébe jut mámost, hogy szeretné megnëzni a közepső nénjét, Felköti a bocskort esmént s a palástot, egyet rittyent az ostorral: Hipp, hopp, legyek a középső nénémnél. Felkapja az ostor, a bocskor s a palást őt, mind egy sebesen zúgó szél. Úgy elvitte onnén, mintha soha ott se lett volna azon a helyen. Hetedik országba onnén, egy nagy kőszikla elé ledobta esmént oda.

Mámost mënën ő ezen a kősziklán, nem tudja, mi tévős legyen ilyen idegen földön. Meglát a kősziklában egy nagy roppant ballang formát, mënyën ő béfelé majd féltibe ës, beljebb, beljebb, mind beljebb, ott ës meglát egy szép küs világosságot. Minyát megörül, hogy csak itt kell legyen az én középső nénénmnek.

Ott ës volt egy ház építve, onnét ës tetszett a világosság az ablakon, hát látja, a nénjét, énekel és varr, mind odahaza szokott.

– Adjon Isten jóreggelt, édes néném!

De a nénje ki se tekintett, csak visszaszól:

– Nem vagyok én nénéd. Akarki légy, távozz innét, mert az én uram egy nagy medve. Majd haza jő ebédre, ëssze fog szaggatni, távozz innét.

– De én vagyok a kis öcséd. Mikor jöttél férjhez, adtál egy zsebrovát emlékül. Itt van édes néném, tessék nézz az ablakra, hát meg fogod üsmerni.

Akkor az ablakra terítette, a nénje rá ës nëzëtt, meg ës üsmerte. Béhítta, ölelgette, csókolgatta, de egybe el ës kezdett sírni.

– Hogy tudtál te idejőni, mikor az én uram egy medve? Ha meglát, minyát ësszeszaggat.

– Ne búsulj néném, mert én vagyok a sógorkája, nem bánt ő éngem.

De a nénje mind csak sírt, elbújtatta az eccsét, a hogy csak tudta.

Jő dél, hazajő a medve. Még bé se lépett az ajtón, má mind mammammammogott, hogy:

– Hol az ëcséd, a kis sógorkám?

Azt hazudta az asszony, hogy szinét se látta, hírét se hallotta, a mióta eljött hazól. De mit volt mit csáljon, elé kellett, hogy adja, mert az ura poroncsolta. Mikor meglátta a fiút, felállott a hátulsó lábára, és nyújtotta neki az elülső jobb lábát keze helyett. De oan körmös volt az ujja, hogy ugyan rizëgëtt a királyfi az egész testében.

– Szerusz sógorkám! Jó hogy idejöttél hëzzánk. De tudod-é, hogy ki vagyok én?

– Látom, hogy te vagy egy medve, egy nagy erős medve.

– No majd meglátod minyát, hogy ki vagyok én!