Part 15

El ës mënyën ő, béfog négy ökröt és mënyën a vadaskertbe. És a hogy bémënyën, egyszeribe nekitér egy fának, és kifogja mind a négy ökrét, megköti a négy ökrét a négy kerekhez (így), és nekifog egy nagy fának, kidőti a gyükeriből, ágostól, bogostól, levelestől együtt felteszi a szekérre. Ő hazunnat merëndét tett magának, és leült, hogy egyék. Amint eszik, hát egyszer jő egy medve, és nekifog egy ökörnek és megeszi, és ahogy megeszi, hát elakar menni. Ő pedig felkel és azt mondja a medvének:

– Hohó, nem úgy barátom! Ha megetted az ökröt, nem én húzom haza a szekér fát, hanem te!

Megfogta a medvét és megkötötte a lánczczal a kerekhez, ahol volt az ökör megkötve. Miután megkötötte a medvét, újra leül, hogy egyék, hát látja, hogy jő egy oroszlán ës oda. Az ës igyenest nekimegy egy ökörnek és megeszi. Má most csak két ökör maradt. Azt ës megfogja a paraszt legény és megköti a más kerekhez a láncczal. Odament egy elefánt ës. Az ës mëgëtt egy ökröt, az ës el akart menni. És azt mondja:

– Hohó, barátom, nem én ettem meg az ökröt, hanem te!

Megfogja és megköti azt ës a más kerekhez. Most csak egy ökre volt és három vadállatja. Hát látja, hogy jő a tigris. Ammán messziről csitórgatta a fogát az ökörre. Az ës odamënyën és megeszi a negyedik ökrét ës. Hanem ő nem volt rest, megfogja a tigrist, és azt ës megkötötte. Aztán megint leült és eszik. Miután ëtt, hát elment és vágott egy ostornyelet, s az ostornyelre egy hatöles hosszú kötelet kötött. Béfogja a szekérbe a rúdra a medvét és az elefántot, elől pedig a tigrist és az oroszlánt, és akkor eléveszi a hosszú ostort, irgalmatlanul kezd pattogtatni ki a vadaskertbe, hogy még a vadak ës rezzentek a csattogás mián (miatt).

Ezt látta a király mán messziről, hogy hajtja a bolond legény a négy vadállatot, lezáratta a vaskaput, hogy bé ne hajtsa oda. Elért a bolond legény a király kapujához, hát látja, hogy a kapuk bé vannak zárva. Visszatér és elindul az ő házához és odaviszi a fát. A mint a kapu nem volt az övé olyan széles, hogy a fa bétérjen, hát abbizën a háznak egyik oldalát lehúzatta. Bémënyën, kifogja a négy vadállatot, bévezeti őket azokba a pajtákba, a melyiket az ő két okos bátyja építtetett a bika számára. De mámost azt számítja magában, hogy a vadállatoknak enni ës kellene. De honnan adjon, mikor nincsen, csak gabonája?

A király városában volt egy gazdaember, a kinek sok báránya volt. Elgondolkozik és elmënyën ahoz a gazdaemberhez, hogy vegyen tölle bárányt. Azt kérdi, hogy mit kér annyi bárányért, a mennyit ő elbír a hátán. Azt feleli az a gazdaember, hogy harminczkét forintot. Belé ës egyezett a bolond legény és kifizeti. Elé hajtat a gazdaember vaj négy sereg bárányt, hogy válogasson, a melyiket akarja, azt vegye. Aval kapja magát a bolond elmënyën haza, elveszi azt a nagy zsákot, a melyikbe a búzát a királytól hazavitte és elment oda a zsákkal a juhász gazdához. Azt mondja neki:

– No barátom, hajtsad elé a bárányokat, hogy válogassak.

Elé ës hajtják a bárányokat és nekifog és a négy sereg bárányt mind beléhányta a zsákba. Békötötte a szádát és szaladt hamar haza, hogy adjon enni az ő kedves marháinak. Csak tátva maradt a gazdaembernek a szája, mert az a paraszt legény mind elvitte a sok bárányt.

Ennik ad a vad állatoknak, egyszer eszébe jut, hogy a kopacz hídláson, hogy nem tudnak heverni, az igen erős. Gondolkozik, hogy honnat vásároljon szalmát a vadállatok alá.

A mezőben volt valami négy asztag szalma, kirakva kaszajba. Odamënyën ahoz az úrhoz, a kié volt a szalma, és megkérdi, hogy nem adna-é el abból a csumó szalmából. Azt feleli az úr, ő el. Azt kérdi, hogy mennyi kell. Azt feleli a paraszt, csak négy háttal kell, és kérdi, hogy mit kér azért a négy hát szalmáért. Azt mondja az úr, hogy ő négy hatost kér. Odaadja a négy hatost, és elmënyën ki a mezőre, egy kaszaj alá béfurja magát, egyszerre viszi haza az egészet. Három kaszajt, háromszor elvitt. Az úr pedig nem ment ki, hogy lássa, hogy mennyi szalmát viszën, mert gondolta, hogy három hát szalma a nem ës üsmerszik egy kaszajból.

A bolond utánment a negyedik kaszaj szalma után ës, de abból a negyedik kaszaj szalmából hibádzott vaj négy szekérrel. A bolond pedig elment az úrhoz, és megjelentette, hogy három öl szalmát elvitt. És egyszer azt mondja, hogy hájszë (hát hiszen) ott elég szalma van, vegyen a mennyi kell. Azt feleli vissza a bolond az úrnak:

– Hát maga nem ért? A hát szalmából hibádzik vaj négy szekérrel.

Ejjed (elijed) az úr, hogy hát mit mond a bolond, és kimënyën, hogy megnëzze a szalmát. Hát látja, hogy csak egy kaszaj szalma van, amelyikből eladott négy szekérrel. Egyszer megint felel a bolond, hogy adjon neki még négy szekér szalmát. Nem volt mit csáljon az úr, perbe kerekedtek. Mikor a perbe mentek, azt mondja a parasztnak a biró:

– Hát maga megfizette a szalmának az árát? És mennyit adott?

Azt feleli a paraszt:

– Vettem négy hát szalmát, és a négy hát szalmáért adtam négy hatost.

Aval bizën a törvénynek eleget tett a bolond, és az úr meg kellett hogy vegye azt a négy szekér szalmát, a melyik hibádzott a kaszajból. Felvette a hátára a negyedik kaszaj szalmát ës, és elvitte haza.

Nagyon örült a bolond annak a négy marhának, a melyik neki volt. De a király a gondolatját nem vette le még a legényről, csak azon volt, hogy valahogy mégës elpusztíttassa a bolondot. És elhivatja.

Volt neki egy ház, oda az ördögök szoktak járni. Azt számítja a király, hogy odaküldi, és az ördögök széjjeltépik egy éjjel. Hát abbizën el ës hivatja a bolondot és azt mondja neki:

– Te menj el abba és abb a házba, és őrözzed, nehogy valaki odamenjen.

Azt mondja a paraszt:

– Én elmënyëk, miért ne, ha jól fizet.

És azt ës mondta, hogy néki merëndébe tegyenek vaj öt oldalast, vaj négy kenyeret, mert ő sokat eszik. Hát úgy ës tett a király. Bétett vaj öt oldalast, vaj négy kenyeret, felveszi a paraszt a hátára, és elmënyën abb a házba, hova a király küldötte őt. Este lefekszik, de nem tudott aludni. Megint felkel, tüzet csál, húst sütött, és az asztal mellé ült, hogy egyék. Hát egyszer csak egy ördög kopogtat az ajtón és azt mondja:

– Jaj de fázom.

Azt feleli a bolond legény:

– Jere bé, mert itt benn nem fázol.

Aval az ajtó kinyílik, és az ördög bélépik az ajtón, és igyenesen tart az asztalhoz. El akarja venni elölle a húst. S azt mondja a bolond az ördögnek:

– Héj barátom, nem a húst, hanem az asztal alatt a csontokat!

Hëzza akar nyúlni az ördög a kezével az asztalon való húshoz, megkoppantja a kezét a bolond legény és azt mondja neki:

– Vedd el innét ezeket a hargas karmaidat! Nem megmondtam, csak az asztal alatt a csontocskák a tiéd?

Mikor mán a beszédet végbe szakasztotta, megint egy kopogtat az ajtón. Annak ës azt mondja:

– Jere bé, mert nem fázol.

Bémënyën a második ördög ës, és az ës egyenest az asztalhoz tart, el akarja venni előlle a húst. A bolond legény annak ës megüti a kezét és azt mondja:

– Vedd el a hargas karmaidat, csak az asztal alatt való csontocskák a tiéd!

A mikor mán ezeket ës kibeszélte a második ördögnek, a harmadik ës kopogtat bé az ajtón. De annak mán mérgesen kezdi kiabálni, hogy jöön bé, mert itt benn nem fázik. Béjött a harmadik ördög ës, az ës igyenest az asztalhoz tart. Annak ës csak azt mondja, a mit a más kettőnek mondott azelőtt. Ett csendesen, a három ördög pedig nëzték, a míg ëtt.

Egyszer felkel a bolond legény az asztaltól és azt mondja a három ördögnek:

– Hát tü mért jöttetek ide?

S azt feleli a három ördög a bolond legénynek, hogy azért jöttek, hogy kössenek barátságot egymás közt. Azt feleli a bolond legény:

– Velem csak úgy köttök barátságot, ha innet, ebből a házból ki nem mentek, és a mit én poroncsolok néktek itt bent, ha tü azt megteszitek.

Egymás mellé állítja a három ördögöt, és azt mondja nekik, hogy:

– Mutaszszátok meg mind a hárman a kezeteket.

A három ördög szívesen megmutasztják mind a hat kezüket, és azt mondja nekik:

– Igen hargas ujjatok van, meg kellene igyenesíteni.

Azt kérdik az ördögök tölle:

– Hogy kell azt megigyenesíteni és hol?

Azt feleli a bolond legény:

– Majd minyát megmutasztom.

Aval kinyitja az ajtót és azt mondja nekik:

– Tegyétek bé a kezeteket ide az ajtó sórkához a nyillásba.

A három ördög béteszi a kezüket az ajtó sórkához a nyillásba, és akkor riacsapja az ajtót és bécsipedte az ördögöknek a kezét.

Az ördögök pedig el kezdtek ordítani istenül, kérték, hogy ereszsze el őköt, mert annyi pénzt hoznak, a mennyit csak kéván, a mennyi abb a házba belé fér.

Elsőben is ő a kérésére csak egy ördögöt eresztett el. Az az ördög egy óra alatt annyi pénzt hozott, hogy felét a háznak majd megtöltötte pénzzel. Akkor azt mondta neki:

– No barátom, te most menj dolgotokra.

Miután elment az ördög dolgába, hát azután a másikat ereszti el, az ës annyit hozott, hogy mán csak annyi hely maradott, a hol az ajtó ki tudott nyílni. Annak ës azt mondta:

– Ez elég barátom tölled. Hanem menj dolgodba és mondd meg, ha vaj egyet látsz oan barátodat, hogy erre ne jöön, mert valami nem jól jár.

Aval az ördög megköszönte a jóságát, hogy eleresztette és elment. Azt mondja a legutolsó ördögnek a bolond legény:

– Hát én tégedet elereszszelek-é, vaj itt tartsalak?

Az ördög pedig nagyon kérte a bolond legényt, hogy ereszsze el. Azt mondja az ördögnek a bolond legény:

– Én eleresztlek tégedet, de a hivu a házfödele alatt üres, és ha azt megtöltöd te azt reggelig pénzzel, hát akkor aztán elmehetsz a barátaidhoz.

Az ördög mennyre, földre esküdt, hogy ő reggelig megtölti a hivut pénzzel, a bolond legény eleresztette. Még nem ës virradt meg, mán az ördög meghordta azt a sok pénzt, hogy nem fért volna bé még egy egy darabocska se. Elbúcsúzott az ördög a bolond fiútól és azt mondja:

– Köszönöm barátom a szüvességedet, hogy nékem elégséges pénzt hoztál, hanem erre a földre többet ne jere, mert ha én valahol meglátlak, akkor másképen beszélek én veled!

Az ördög el ës ment, elig várta mán, hogy kiszabaduljon a bolond ember kezei közül.

Reggel felé a király a szolgálóját odaküldi ahhoz a házhoz, a hol az ördögök szoktak járni. Elmënën a szolgáló az ajtóhoz és kezd kopogtatni. Azt kérdi a bolond legény, hogy ki a. Mondja a leány, hogy a király küldi, hogy nëzze meg, mit csinál. Azt mondja a leánynak:

– Menj haza és mondjad a királynak, hogy küldjön szekeret vaj egy hatot, mert az éjjel az ördögök annyi pénzt hoztak, hogy mind a hat szekér megrakodik belölle.

A szolgáló ezekre a szavakra azonnal ment a királyhoz és megjelentette, hogy né annyi pénzt hordtak az ördögök abb a házba, a hova a bolond legényt tette, hogy őrözze. Azt izente a bolond legény, hogy küldjön vaj egy hat szekeret, hogy hozzák el. A király ezt nem hitte, hanem még jól felpofozta a szolgálót, hogy mit beszél. Vaj talán csak álmadozik?

A király elküldte most a legokosabb szolgáját. El ës ment a szolga, hát látja, hogy annyi pénz van, hogy még az ajtót se bírják kinyittani a pénz miatt. Visszatér és megjelenti a királynak, hogy nem hazugság, a mit a szolgáló beszél, való szent igaz. De a király annak se adott egészen hitelt, hanem ment saját ő maga a király, hogy nëzze meg, hogy él-e még az a bolond legény, vaj meghalt, vaj talám a szolgáló és a szolga hazudott néki. Hát a mikor odaér, hát elijed a sok temetetlen pénzen és kérdi a bolond legénytől, hogy ki hordta azt a sok pénzt abb a házba. És azt kérdi a bolond, hogy mért nem hozott szekeret. Azt feleli, hogy nem akart hitelt adni a szolgának és a szolgálónak. Azt mondja a bolond:

– Ha nem akart hitelt adni, abból maga egy krajczárt se kap.

Jó három pofot vág még a királynak s azt mondja neki:

– Láss utad után, ha te egy becsületes embernek és egy fehérnépnek nem akarsz hitelt adni.

Aval a király eljött onnat, ő pedig hazament a házhoz és elvette azt a zsákot, a melyikbe a gabona volt és hazavitte az egész aranyakat.

_(Csabai György, Tatrang.)_

33. A mesemondó királyfi.

Egy királynak volt egy fia s annak megint volt egy szolgája, de a félig-meddig oan tátos volt.

Kihirdette egy királyküsasszony, hogy ő mesét fog mondani, s a ki az ő meséjét eltalálja, ahoz mënyën férjhez. Nahát a kik odamentek mesemondóra, s el nem találták az ő meséjét, azoknak fejét vette.

Meghallja a királynak a szolgája, hogy itt né milyen dolog vagyon, milyen mesemondás, felbiztatja a királyt, hogy a királyúrfit engedje el vélle mesemondani. A király nem igen akart, de mégës annyira beszéllëtt, hogy mégës beléegyezett.

Másnap felkészülnek, megnyergelnek két paripát, hogy menjenek mesemondani. S a mint mennék, hát arra tanítja az úrfit, hogy vigyázzon, mikor ebbe s ebbe a faluba mennek, ott kihoz egy küsasszony egy pohár bort, de akkor, mikor elveszi a bort, mert a bor meg van mérgezve, a lovát sórkantyúzza meg, hogy ejtse el a pohárt.

Úgy ës tett. Elvette a pohár bort, de ő akkor megérintette a sórkantyúval a lovát, s a ló megszökte magát, s a pohár bort kiejtette a kezéből. Egy csepp a ló lábára cseppent a pohárból, s elig mentek egy kilometernyire, s a ló megdöglött. Elbúsulja az úrfi magát, hogy most mit csináljanak. Azt mondja a szolga az úrfinak, hogy:

– Nem kell búsulni, csak maradjon veszteg. Én elmënyëk s más lovat hozok s addig csak üljön (maradjon) itt.

Míg ő ott veszteg ült, addig két fekete holló odament, a lóból enni kezdtek, s megdöglött mind a kettő.

Megnyergelik most az új lovat s felülnek s esmég mennek. Hát mán elszürkültek, nem tudtak elérni éppen a királyküsasszonyhoz, hát találnak egy tüzecskére. Hát ott tizenkét tolvaj hever. S ők felhúzzák a két hollót, meg voltak mejjesztve, a nyársra és sütni kezdik. Elig sül meg félig, s a tizenkét tolvaj leszaggatja a nyársról, s megeszik, s mind a tizenketten meghalnak.

– No most ne búsuljon az úrfi, mert most elmehetünk mesemondani, mert az a könyübe (könyvben) nincsen megírva a küsasszonynak.

Odamennek a küsasszonyhoz, azt mondják:

– Mű mesemondani jöttünk.

– No hát magyarázzák elő.

– Egy csepp semmi megölt egyet, egy megölt kettőt, kettő megölt tizenkettőt.

Hányja-veti a könyvét, de sohult se kap semmit, nem tudja megmagyarázni a mesét nekik. Kér harmadnapig gondolkozást. No megadták a három napi gondolkozást neki. Azt mondja a szolgalegény a királyúrfinak:

– Maga feküdjék benn a királyküsasszonynál, én künn fekszem az istállóban.

No hát kiküldi a szolgaleányt éjjel tizenkét óra tájba, hogy valamiképen kitudakozza azt a mesét a szolgától. Kimënyën a szolgaleány, hogy valamiképen mondja meg neki azt a példabeszédet, hogy hogy mentek keresztül. Azt mondja a szolga:

– Én megmondom, ha leveti a köntösét.

De a szolga már megmondta volt a királyúrfinak, hogy akkor jöjjön ki, s:

– Jancsi, szénát, zabot, abrakot a lovaknak!

Mikor az úrfi kiment, s azt mondta volna, hogy abrakolni kell a lovat, akkor a leány megijedëtt, s jettibe kifutott a más ajtón.

Másik éjjel kiküldi a más szolgaleányt Aval ës éppen úgy járt, hogy mikor punt tizenkét órakor kiment, hogy abrakoljon, az ës kifutott a más ajtón. No úgy azt mondja a nagyságos küsasszony:

– Én látom, hogy tü mind szerelmeskedni jártok oda, én nem bízom immán reátok, elmënyëk én a harmadik éjjel.

No a szolga most azt mondotta az úrfinak:

– Ezen a harmadik écczoka maga háljon itt ezen a helyen, de mikor a küsasszony bément, addig ne mondjon semmit, csak ha a köntösét levetette, akkor mondjon meg mindeneket, hogy hogy mentek keresztül.

Úgy ës tett. Harmadik éjjel bément az úrfi az istállóba, s a küsasszony kényszerítette, hogy mondja el azt a példabeszédet, hogy hogy ment el. Hát az úrfi megmondotta.

– Mikor itt s itt jöttünk, egy pohár bort kihozott egy küsasszony. Én azt elvettem, s a lovamat megsórkantyúztam s a pohar (így!) kiesett a kezemből. Egy csepp a lovam lábára cseppent belölle. Elig mentünk egy kilometernyig, a ló megdöglött. Két fekete holló a két szemét kivájta, megették, megdöglött mind a kettő. Idébb jöttünk, meg kellett, hogy háljunk, nem érkeztünk az nap idáig. Tizenkét tolvaj ott volt. Felhúztuk a két hollót a nyársra, mikor félig megsütöttük, a tizenkét tolvaj leszaggatta, megették, mind a tizenkettő meghaltak. Nohát egy csepp semmi megölt egyet, egy megölt kettőt, kettő megölt tizenkettőt, ez a mű mesénk.

Nohát reggelig a küsasszony béírta a könyvébe ezt a mesét. Akkor eléhíjja a tanácsosait, hogy jőjenek s tegyenek itéletet, mert a mesét megmagyarázza. Mikor a tanácsosai odajöttek, kezdi:

– Egy csepp méreg megölt egy lovat, a ló megölt két hollót, két holló megölt tizenkét tolvajt. Hát nem igaz-é?

Azt mondják, hogy:

– Vaj igaz, de a küsasszonynak mű ës adtunk három napi gondolkozást, nekünk adjon csak három fertály órát – azt mondják – mű nem kivánunk többet, csak három fertály órát.

Nohát akkor elémagyarázzák ők ës.

A múlt éjjel elküldött az úrfi engem vadászni, és én elmentem és lőttem egy őzet. Néhol itt a bőre. Második éjjel megint elküldött, és megint lőttem egy őzet. Néhol itt a bőre. – Akkor elévette a szolgálónak, a másodiknak a köntösét. – Harmadik éjjel az úrfi ment el vadászni, és ő ës lőtt egy őzet. – És ő ës elévette a küsasszonynak a köntösét. – Nohát ha a mű mesénket ilyenformán ki ne találták volna, a mű mesénket soha ki nem találták volna.

S akkor a küsasszony az úrfinak a nyakába borúlt, mert soha ki nem találta volna.

_(Bálint Mihály István, Tatrang.)_

34. Aki elszolgálta az ördög monyasának a csikóját.

Volt egy királynak egy igen-igen gyönyörű szép felesége, de oan büszke volt, hogy nem bírt magával. Mindegyre kérte a férjét, hogy ereszsze ki, hogy a hintóban paczérozza ki magát. No hogy nem volt maradása, az ura beléegyezett, ő nem bánja, ha elmennek. Béfogatott kocsisával négy paripát a hintóba, elindultak, s viszi, viszi, viszi, s egyszer csak hátranëz, hát a királyné sohult sincs. Akkor mit csináljon, mi tevős legyen, keresi napnyugatig, akkor hazamënën, mondja a királynak, hogy mi történt vélle, hogy a királyné nincs sohult.

Rejtezik a király, hogy ő mit tudjon csálni, hogy az ő felesége merre van s hol. Holddal, nappal, széllel komás volt, ő bizën elmënyën a holdhoz elsőbe. Kérdezi, hogy hát:

– Valamerre, te mindenfelé bésütsz, a feleségemet nem láttad-é valamerre?

Elmënën a naphoz, kérdezi azt ës, az se látta sehult se, azt mondja. Elmënën a szélhez, az azt mondja:

– Vaj láttam, a feteke városban, az ördög elrabolta, mert büszke volt, s most feleségül ott van.

No de ő most mit csináljon? Ő azt számította, hogy bocskort köt, s elmënën, s addig jár, a míg megkeríti a feleségét. Elmënën a hold komájához. A hold komájának volt egy nyolcz lábú lova, aval elmënën, hogy hát a feleségét hazahozza.

Mikor odaér, hát ëppen a vízen kapja a feleségét s felülteti hátul a nyolcz lábú lóra. Aval az ördögnek a monyasa dörgetni kezd, kimënën az ördög, kérdi:

– Mit dörgetsz, mikor te ezt nem tetted?

– Hogyne dörgetnék – azt mondja – mikor viszik asszonyomat.

– Ki viszi?

– Ura.

– Van-é annyi időm, hogy megegyem egy sitet kenyeret s megigyam egy vidër bort?

Azt mondja a monyasa: – Van.

Aval kihozza a monyasát s felül reá.

– Hogy menjünk? Mind a szél, vaj mind a gondolat?

– Csak mind a szél – azt mondja a monyas.

Aval egy perczre elérik. Lekapja a feleségét, má mind a királynét, és hazaviszik.

No má most a király mitevős legyen? Azt számította, elmënyën a naphoz, tölle kérjen tanácsot. A nap azt mondja:

– Van nekem egy tizenhat lábú lovam. Ha aval nem tudtad elhozni, evel elhozod.

No elmënën s a tizenhat lábú lovat, azt ës elkéri, s elindúl utána megint. Akkor ës a vízen kapja a fehérnépet s felülteti hátul a lóra megint. Hordni kezdi, s aval megint dörgetni kezd az ördögnek a monyasa.

– I, fikom teringette, mit dörgetsz, mikor te ezt nem tetted?

– Hogy ne dörgetnék, mikor viszik asszonyomat?

– Ki viszi?

– Az ura.

– Van annyi időm, hogy megegyem két sitet kenyeret, megigyam két vidër bort s kipipáljak két pipa dohányt?

De egy vékás volt a pipája. No aval kihozza a monyasát, felül ria.

– Hogy menjünk, mind a szél, vaj mind a gondolat?

Azt mondja a monyas:

– Csak mind a szél.

Aval még (ismét) elérték, s egyszeribe lekapta az asszonyt, a királynét, aval jól el ës náspágolta. Azt mondja:

– Tám azt gondolja az urad, téged elrabol, míg az én monyasomnak a csitkóját el nem szolgálja?

Az asszony feküdt a földön s úgy elájélva hallgatta. No aztán az asszony meg ës mondta a férjének, ne ës fáradjon utána, mert míg azt meg nem teszi, nincs módja benne, ok nélkül fárad. No hogy a férje ezt meghallotta, hát többet nem ës próbálta. Felkészült, hogy menjen szolgálni.

Ő mán felkészült szolgálni, egy karabélyt maga mellé vett, s a mint ment az úton, ő bizën megszonnyult s lehajolt a vízhez egy helyré. Egy halacska odament, és ő kikapta a halacskát. Azt mondja a halacska:

– Ne ölj meg barátom, hanem jótét helyébe jót várhatsz.

Ő a vízbe bé ës bocsátotta a halacskát s aval útnak indúlt tovább. A mint ment, hát meglát esmég egy madarat egy helyt, hát ő bizën hëzza akar lőni. De a madar (így) megszólal:

– Ne lőjj meg barátom, hanem a jótétemény helyébe jót várhatsz.

Megint mënën, s a mint mënën, találkozik négy paripával s egy hintóval az úton. Kérdik, hogy hát:

– Hova mész?

– Én mënëk szolgálni.

Azt mondja az az uraság:

– Hogyha én megfogadlak, nem adok én egyéb dolgot elődbe, hát van egy kanczám két csikóval, őrözd meg.

No megszegődnek ők egy csitkóba, hogy egy csitkót adjon neki. S olyan idő volt akkor, hogy három esztendő volt három nap.

– No jól vagyon – azt mondja – menj csak haza, én ës mënëk mindjárt, s hogy hazamënëk, kiadom neked a parancsolatot.

Megigazította, hogy hoa menjen.

Másnap kivirradnak, hát a kanczát a két csitkóval elébe adja. Azt mondja:

– Ezeket űzd el s őrözd meg, hogy semmi veszélybe valamely baj ne érje, akkor űgyes ember vagy.

De abban az üdőben úgy volt, hogy tátos volt az a kancza ës, és a gazda azt mondta neki, hogy bújjék el úgy, hogy az ember utól ne érje. Ő búfejjel el ës hajtja a kanczát a csitkóval. Nohát aznap lesz egy kicsi eső, eső után egy kicsi napfény lesz, s őt bizën az álom megüti s ott elszunnyodott. A kancza addig a csitkóval ellett (eltünt) úgy, hogy ő sohutt, de eleget járt, sohutt se kapta. Búsul ő, jaigat, mitévős legyen, nem kapja a kanczát a csitkókkal sohutt. Hogy menjen ő most haza, mi lesz vélle? Hát a mind alá s fel jár bújában, egy patak mellett mënën s egyszeribe eszébe jut, hogy a halacska néki mit mondott, hogy:

– Jótétemény helyébe jót várhatsz.

Meg ës szólal a halacska egyszerre:

– Mi bajod van barátom?

Azt mondja:

– Né reám bízták a kanczát csitkaival s úgy ellettek, de sehutt, de sehutt! Hát most hogy menjek én haza?

– Ne búsulj azon egyet se, hanem menj el erre s erre az utczaszegletre s ott várd meg, mert ők odafordulnak. De nem abban a szőrben vannak, hanem el vannak változva. S akkor csapd bé a kantárt a fejükbe s mondd: Fë kum máj foszt! – s oanok lesznek, mind voltak.

Ő úgy ës tett. Elment oda, leült oda a kőre s mindjárt hamarjába-egyszeribe ott voltak. Akkor a kantárt bécsapta a fejükbe s azt mondja: Fë kum máj foszt! – s a lovak oanok voltak, mind annak előtte. Akkor hazavitte őket, s a gazdája elbámészkodott, hogy:

– Ügyes szolga vagy te, hogy úgy meg tudtad őrözni a lovakat!

S megverte jól a kanczát, hogy mért nem tudott elbújni elölle, pedig ő elbújt, csak ennek ës volt társa, a hal.

Másnap még elküldte, hogy vigye őket, mert úgy volt elszegődve. Akkor megint úgy lett, hogy eső lett, eső után szép napfény, s ő elaludt. No esmég nem kapta suhutt, ellettek. Akkor megint jár ő alá s fel, futkos erre-arra, nincsenek, nem kapja sohutt. Mënën egy berkesen keresztül, lát egy madarat, eszébe jut, hogy az ő madara mit mondott, s né, az ő madara ott van. Kérdi:

– Mi bajod barátom?

Mondja néki, hogy hát:

– Né nem kapom a lovakat. Kiküldtek, hogy őrözzem s elbújtak.

– Menj el a városnak ennek s ennek az utczaszegeletjére. Ők kerülnek, s ott várd meg. Mikor jőnek, csapd bé a kantárt a fejükbe s mondd: Fë kum máj foszt! – s megint oanok lesznek, mind voltak.

Úgy tett, s a kantárt bécsapta a fejükbe, s oanok lettek, mind voltak. Aval hazavitte őket, s a gazdájuk még jobban megverte a kanczát, hogy mért nem tudtak jobban elbúni elölle.

Harmadik napján megint kiküldi. Akkor megszólal a csitkó, azt mondja: