Part 14

– Gyere, menjünk arrafelé sétálni.

Mennek arrafelé, a hol azelőtt sétáltak. Letelepednek arr a helyre, ahol azelőtt letelepedtek. Azt mondja a leány a királyfiúnak, hogy tegye az ölébe a fejét. Azt mondja a királyfiú, hogy elsőbb (előbb) letelepíti azt a nyakkendőt a földre. A leány azt mondja, nem bánja, terítse le. A leány tudta, hogy már milyen ereje vagyon annak a kendőnek. Mihelyt a királyfi az ölébe tette a fejét s lefeküdt, azonnal elaludt. Szépen kihúzta alólla a nyakkendőt, és feltette a királyfiúnak a hátára. És azonnal azt gondolta, hogy legyenek ëppeg a világ végén. A hogy kigondolta, azonnal a világ végén lettek mind a ketten. A leány levette a királyfiú hátáról a nyakkendőt, most leterítette a földre, s reája ült. Azt gondolta, hogy ott legyen, a honnan elindultak. A hogy kigondolta, ott ës lett, a honnan elindultak.

A királyfiú magára maradt a világ végin. Felëbredëtt egyszer a királyfiú, mëgjedëtt, hogy ő milyen csodálatos helyt van. Megindul ő egy úton, s a mint megyen az úton, elér egy folyóhoz. Annak a folyónak olyan ereje volt, hogy a ki abból a vízből ivutt, minden hussa a csontról leszakadozott. Abból ő vett egy kulacs vizet, nyakára akasztotta, s ment tovább. No és a mint ment, mendegélt, talált egy almafát, azon voltak unyan nagy piros almák. Azt gondolja magában, hogy szakaszt rólla vaj kettőt-hármat. A mint zsebretette a három almát, hát lát egy táblát, ria felírván, hogy a ki abból eszik, akármilyen beteg, egészséges lesz. És még szakasztott hármat, azt ës bétette a zsebébe, s elindult.

Egyszer elérkezett abba a városba, a hol az a leány volt, s felöltözött ő mind orvosi ruhába. Éppen akkor az a leány majdnem halálos beteg volt. Meghallotta akkor a leánynak az édesanyja, hogy minyen nagy orvos érkezett a városba, s egyszeribe küldnek utána.

– Menjetek emberek, hozzátok azt az orvost, amelyik mán megérkezett.

Elmennek az orvos után és elhozzák. Az, mihelyt bémënyën a házba az orvos, hát megüsmerte a leányt, de a leány a királyfiút nem üsmerte meg.

Azt kérdi, mi a baj. Azt mondja, hogy nagyon fáj minden. Azt mondja az orvos a leánynak, hogy ő nem tudja meggyógyítani addig, azt mondja, amíg a három mirhát az asztalra nem teszi, a melyiket a királyfiútól elvett. Azt mondja a leány, hogy:

– Itt a kócsa a ládának a zsebemben, és nyissa ki. A szögelletben van a három mirha. Egy arany óra, egy arany nyakláncz és egy nyakkendő.

És aval kiveszi az orvos azt a három mirhát. Azt mondja a leánynak:

– No leány, itt van ez a kulacs, igyál abból.

Odaadja, iszik a leány abból a kulacsból, minden hussa a csontról leszotyogott. Hogy látta az orvos, hogy már a leánynak vége, azt mondja a leánynak:

– No leány, üsmersz ingem? Én vagyok az a királyfi, a kitől elvetted ezt a három mirhát.

De megsajnálta az orvos, adott neki egy almát, s azt mondja:

– Most egészségesebb vagy?

Azt mondja a leány, most jobban van.

– No – azt mondja – én elveszem ezt a három mirhát, ezek az enyimek, és még adok egy almát neked, holnap reggel edd meg.

Aval elbólcsuzott a királyfiú, elvitte a három mirhát. Elment vélle az édes anyjához, és megmondta, hogy visszahozta a három mirhát. Azt mondja a királyné a királyfiúnak:

– No fiam, szerencsés ember vagy most, viseld magad boldogul, én elmegyek innet hazunnat, te itt maradsz.

Aval elbólcsuzott az anya, a fiától, elment hazunnat. A királyfi egyedül maradt három hétig odahaza, s hogy az édesanyja nem jő vissza, elmegyen, hogy felkeresse. Meg ës találta, a legnagyobb bátyjánál, de már ekkor a padra volt téve (meghalt). Ő hát azt számította, a három mirhát zsebre teszi, és elmegyen a világba. Elment s mái napon ës mënyën, ha meg nem halt.

_(Csabai György, Tatrang.)_

31. A paraszt ember találósa.

Volt egyszer, hol nem volt, még az óperencziás tengeren ës túl volt, hol a tetüt és a bolhát rézpatkóval verték volt, hogy a sujba és a fenébe meg ne botorkázzék, – volt egyszer egy asszonynak három leánya. Ez a három leány unyan szép volt, aminyent kimondani nem lehetett volna. Mind a háromnak ugyan erősen rendelte a gunyát az isten! Arany meg ezüst ruhákat! És minden reggel az erdőben külön-különféléket kaptak (találtak). S ez a három leány az édesanyjával együtt laktak volt az erdőben egy kis házacskában. Csak négy ablak volt, a házacskából kinézve.

Ez a három leányocska, a mint kimentek egy délben az erdőbe, hát akkor az erdőnek a fejedelme éppen hazajárt vadászni. S a mint egy őzet űzőbe vett, hát az őz igyenest azok felé a leányok felé szaladott, és a fejedelem ës éppen utána a leányok felé.

A mint eléré a fejedelem azt a három leányt, csodálkozik, hogy micsoda leányok lennének azok, mert ő még soha világéletébe inyent nem látott. Gondolkozik magába, hogy megkérdje, hova valók és miféle nemből.

Jelentik a liányok, hogy ők mind egy anyától vagynak. De a legküssebb legeslegszebb volt. És úgy mondja magában a fejedelem: a legküssebb jó volna nekem feleségül! Tehát azt feleli a fejedelem mind a három liánynak:

– Én veletek elmënyëk a tü házatokhoz, hogy megnëzzem, hogy hol laktok tük.

Aval fogadta ës a három liány, hogy ők elvezetik az ők házukhoz. El ës vezették ahoz a négy ablaku házhoz és leültették asztal mellé, hogy egyék. De csak ëjed a fejedelem, hogy alábbnál alább való tálakat és poharakat hoznak elejébe. Pedig látja, hogy milyen nem szegény állapotba néz ki a háztája. Úgy jő magába a fejedelemnek, hogy ő megmondja az asszonynak, hogy a három közül egyik leányt adja feleségül neki. Gondolkozik a fejedelem, vajon megmondja-é vaj elhagyná, mert lehet nehezségére esik az öreg asszonynak. És megint gondolkozik, hogy hátha beléegyezik az öreg mámi és a három liányok közül egyet odaad.

Úgy ës tett, a hogy magába gondolta. Megjelenti az öreg asszonynak, hogy a három liánya közül egyet adjon neki, akármelyiket.

Azt feleli az öreg asszony, hogy válaszszon magának, melyik tetszik. A fejedelem ki ës választotta a legküssebbik liányát az öreg asszonynak. Elvitte feleségül.

Hogy elvitte feleségül, abbizony elterhesedett a fiatal asszony a fejedelemtől és született egy fiú. De annak a fiúnak nem volt elégséges esze és úgy gondolkozik magába az édesapja, vajjon mit csináljon vélle, hogyha megnő. És annyira mán felnövekedett, hogy iskolába adja a fiát a fejedelem. Az iskolát pedig rendesen végezte, de a fiú a bolondságát még se hatta el.

Mikor egy huszonhat éves lesz a fiú, azt mondja a fejedelemnek, hogy:

– No, édes apám, én megházasodom, vaj akarja, vaj nem!

Az édesapjának nem volt, hogy mit csináljon, hanem engednie kellett a fiú után. Vett a városban egy rozsdába esett házat és oda vitte a kedves feleségét a fiú, és a miután odavitte, boldogul kezdettek élni.

De nekik nem volt semmi, mert a fejedelem nekik nem adott semmit.

Hanem volt nekik egy háj, és azt elviszi magával és azt mondja, eladja. A hogy mënyën, felköti egy hosszú pálczára. Amint kiindult a kapun, az után egy kutya meglátja ezt a hájat és kezd utána szaladni. Azt mondja a paraszt (bolond) fiú:

– Ha megfizeted, én neked adom.

A kutya merébe hizelkedett hëzzája. Azt mondja neki a paraszt fiú, és odaveti neki a hájat a kutyának:

– No me, s fizesd meg!

Aval a hájat elvitte a kutya s szaladott el. Elért egy újon épült házba, a hol még nem volt feltincselve, csak fel volt rakva (t. i. a ház). A kutya oda felszalad a házba, hogy a hájat megegye, a paraszt fiú ës utána nyomba, hogy fizesse meg a hájat a kutya. Hát abbizony a kutya megette volt és kiszökött az ablakon.

Abban az újon épült házban volt egy fehér kő. Ő azt tudta (hitte), hogy az a háj, a melyiket a kutyának adott. Felveszi a követ, hogy megkösse a kötélre, és mikor felveszi, egy fazék aranyat kap (talál) alatta. Azt mondja magában a paraszt:

– No mégës becsületes kutyának adtam én a hájat, mert meg sem ette és mégës megfizette.

Felköti a követ a pálczára, az aranyat a fazékkal pedig zsebre vágja és mënyën hazafelé.

Mikor hazaér, elëjed a felesége, hogy a háj helyett követ viszën. Azt mondja neki:

– No hát megfizették a hájat – azt feleli a feleséginek. – Egy becsületes kutyára akadtam, mert meg ës fizette és vissza ës adta, nem ette meg.

Azt feleli a felesége neki:

– Tám bolond vagy, hogy ilyeneket beszélsz? Hisz ez nem háj, hanem kő!

Aval kivette a sok aranyat a zsebéből:

– No itt van édes feleségem, ha nem hiszed, a sok pénz.

A felesége minyát eszére vette, hogy nehogy valaki keresse. Azt mondja neki:

– Add ide a pénzt.

Odaadja a bolond ember a pénzt a feleségének és ő leül a sutuba. A hogy leül a sutuba, aval a felesége egy kolbászt apróra vág és felmënyën a híba. S a hogy felmënyën a híba, kezdi a kolbászt hányni lefelé. Az bizony a paraszt embernek jól esett, kezdette felszedni. A felesége annyira hányta mán a kolbászt, hogy a paraszt ember jóllakott. Akkor lejött a felesége a híból. Azt mondja az ura:

– Nem voltál itt. Mind kolbász esett le a kürtőn.

Egynéhány nap mulva ëszrevették, hogy a paraszt ember elvette a pénzt az újon épült házból, és elmennek hëzza. Azt mondják néki:

– Hallja maga, paraszt ember! Maga kapott pénzt, ekkor s ekkor, itt s itt abban a házban.

Azt mondja a paraszt ember:

– Én nem tagadom, hogy nem kaptam. Én akkor kaptam, mikor kolbászt esett a kürtőn.

Azt felelik az úri rendek:

– Mikor esett kolbászt? – sohase!

Gondolják az urak: e tám bolond, nem tudja mit beszél. Hiszen kolbászt sohasem esett a mi hirünkkel.

Annyira kerekednek, hogy a biróhoz mennek. A bolond ember a birónál lepanaszolta, hogy ő nem tagadja, akkor kapott pénzt, mikor kolbászt esett.

Azt mondja a biró a többi embernek, hogy az nem igaz, mert kolbászt sohasem esett. Aval elcsapta onnat a biró, és nálla maradt a pénz, a paraszt embernél.

Miután hazamënyën, hát a szomszédjának volt egy tehene. Tavasz üdő járt s azt mondja a szomszédjának:

– Hát szomszéd, magának van egy tehene, én ës veszek egyet, összefogunk és úgy szántunk.

Elment az a paraszt ember és vett egy tehenet. De a szomszédja nem volt bolond. Összefogják a két tehenet és elmennek szántani. Mikor nekifognak, hogy szántsanak, azt mondja az okos ember a parasztnak:

– Te fogjad az eke szarvát, én hajtom a teheneket.

Kezdettek szántani, de az okos ember mind a bolond embernek az ökrét (tehenét) hajtotta, hogy majdnem kidüllött a borozdából.

Eztet látta a bolond ember és azt mondja:

– Fogd, szomszéd, az eke szarvát, hadd hajtsam én ës a teheneket.

Aval odaadja az okos ember az ostort és kezdi hajtani a bolond, de mind csak az okos embernek a tehenét űzte. A mikor látta már az okos ember, hogy az ő tehene nem bír, megint azt mondja neki, a bolondnak:

– No immán add ide az ostort, hajtsam én ës.

Odaadja a bolond, tartja az eke szarvát, és az okos ember kezdi hajtani a teheneket, és addig hajtja a bolond embernek a tehenét, hogy abbizony a borozdába feldőlt és megdöglött.

Azt mondja az okos ember a parasztnak:

– Nem jó tehenet vásároltál, mert nem győz az enyémmel.

Azt feleli a bolond:

– Hadd el, mert majd megfizetik nekem.

Kapja magát a bolond ember és egyszeribe lehúzza a bőrét a tehénnek és ő belébújik a bőrébe. Nem sok üdő múlva rászállnak a csókák, meg a varjak, meg a saskeselyűfiúk. És kikiáltja a bolond ember a bőrből:

– Hadd el, mert megfizetik. Tü csak egyétek meg.

A mikor mán látta, hogy javába eszik a sok saskeselyűfiú, kiugrik a bőrből és egyet megfog a sok közül. Megköti aval a kötéllel, a melyikkel meg volt kötve a tehene, s azt mondja neki:

– No ha ettél a tehenemből, akkor fizesd meg!

Felveszi hátára s mënyën vélle. Estére kerekedve nagyon esett. S elért egy molnárhoz. Hát a molnár éppen nem volt otthon, el volt menve az erdőre fáért, a molnárné pedig az asztalnál a latrával vendéglette magát. Voltak nagy sütemények csinálva, akkorák, mint egy talyigakerek, vaj egy három üveg megédesítve, pálinka. Volt két récze megsütve.

Hát egyszer csak jő a molnár haza egy szekér fával, és ëszrevette a molnárné, hogy jő az ura haza. Ez a bolond ember a saskeselyűfiúval a hátán mind az ablak alatt jól látta, hogy mit csinál a molnárné a latrával. Hogy észrevette, hogy az ura jő, a latrát bébújtatta a tekenyő alá.

A bolond ember ës, a saskeselyűfiúval a hátán kiáll a kapuba. A hogy kiáll a kapuba, a lovak félnek bémenni. A molnár azt kiáltja:

– Ki az? Menj félre, mert félnek erősen a lovak!

A bolond ember félrehúzódik, a molnárember pedig béjő az udvarba. Megáll, hogy a lovakat fogja ki. Aval egyszeribe jő (t. i. a bolond), leveti a saskeselyűfiút a hátáról, megköti a kerekhez és segít, hogy a lovakat kifogják. Aval kifogták a lovakat, békötik a pajtába és kijőnek. Azt mondja a paraszt ember a molnárnak:

– Van nekem egy találósom. Megyek, hogy oldjam fel a kerektől.

Elmënyën a bolond ember, feloldja a saskeselyűfiút a kerektől. Hogy látta a molnár, hogy olyan bátor ember, azt kiáltja neki, hogy hozza bé.

Hogy béérnek, a feleség egyszeribe asztalt terít a molnárnak, és a molnár leül, hogy egyék. Azt mondja annak a paraszt embernek:

– No jöön maga ës és egyék.

Leül ő ës az asztal mellé és kezd enni. A molnár pálinkát ës egy pohárral tölt és odaadja neki. Miután már ettek, azt mondja a bolond ember a molnárnak:

– Álljon csak meg; lássuk, hogy mit mond az én találósom ës. Mert ez, a mit mond, az mind igaz és mind kitalálja.

Beléegyezik a molnár, hogy lássa, mit mond a saskeselyűfiú. A bolond ember a nyakára veti a kötelet a saskeselyűfiúnak, és egyet ránt, a saskeselyűfiú pedig elkezd gágolni. Azt kérdi a molnár:

– Hát mit mondott?

Azt mondja a paraszt, hogy:

– Azt mondja, hogy a ládában van egy akkora nagy sütemény, a mekkora nagy egy talyigakerek.

Azt mondja a feleségének a molnár:

– Nézdsze meg feleség, igazat mondott-e az a találós?

Kinyitja a molnár felesége a ládát, hát igaza van, mert benne volt a nagy sütemény. Kiveszi és az asztalra teszi.

Azt mondja a paraszt ember:

– No, e mellé még hús ës kell. No lássuk, azt nem talál-e?

Megint rëaránt a bolond ember a nyakára és elkezd gágolni. Kérdi a molnár:

– Hát most mit mondott?

Azt feleli a paraszt ember, hogy az asztalfiában van három récze kisütve. Hát kinyitja a molnár felesége az asztalfiát, hát benne volt a három récze. Azt ës az asztalra teszi.

Azt mondja megint a paraszt:

– E mellé még ital ës kellene. Lássuk, azt nem talál-é az én találósom?

Aval megint megrántja a nyakát, megint elkezd gágolni. Azt kérdi (a molnár):

– No hát most mit mondott?

Azt mondja a bolond ember:

– Most azt mondta, hogy három üveg meleg pálinka van a kasztënba téve.

No má most kivette a felesége az üvegeket és odatette. Leülnek és esznek-isznak. Miután ettek s ittak, azt mondja a bolond ember:

– Még csak egy van találni való, a kit kitalál az én találósom.

Azt mondja a (molnár), hogy:

– Mi az? Rántsd meg nyakát, tudjuk meg, mit mond?

Aval megrántja a bolond a nyakát a saskeselyűfiúnak, és elkezd gágolni. Kérdi tőle:

– Nohát mit mondott?

– Az én találósom azt mondotta, hogy a te feleséged latra ott van a tekenyőbe bébújva.

A mikor ezt kiszóllotta a bolond ember, ujj! kiszökik a tekenyő alól a lator és kiszalad az ajtón. A molnár felesége is utána. Otthagyták a szegény molnárt.

Ezen csak csudálkozott a molnár s ott tartotta a bolond embert a molnár vaj három nap, hogy lássa, nem jőnek-é vissza. Hogy látta, hogy a felesége nem jő vissza, azt kérdi a bolond embertől, hogy:

– Nem adnád-e el azt a találóst?

Azt feleli a paraszt ember, hogy ő eladná. Kérdi a molnár, hogy mit kér érte. Azt mondja a bolond ember: háromszáz forintot, a két lovat és a szekeret. Belé ës egyezik a molnár és odaadja a háromszáz forintot, a két lovat és a szekeret. Miután odaadta, azt kérdi:

– Hát most taníts meg arra is, hogy hogy kell, hogy én elbánjak vele?

Azt feleli a bolond, a mikor ő már elhaladott száz mérföldre, hát csak akkor rántsa meg a nyakát és akkor megtudja, hogy a felesége hol van.

Felül a bolond ember a szekérre és vígan elindult haza. A molnár pedig, mikor gondolta már, hogy az száz mérföldet meghaladott, elkezdi a saskeselyűfiút rángatni, a saskeselyűfiú pedig merébe gágogott, de a molnár nem értett semmit se belőle. Megfogta a saskeselyűfiút s úgy a padláshoz vágta, hogy mind szertement. Hogy hogy meg tudta az a bolond ember őt csalni, azon ölte a méreg. Úgy maradt a molnár ló, szekér és pénz nélkül.

A bolond ember pedig hazament a feleségéhez és elbeszélte, hogy hogy történt vélle. Vigan kezdett élni a feleségével együtt és most ës vigalomban vannak, hogyha meg nem haltak.

_(Csabai György, Tatrang.)_

32. Erőn túl való.

Volt egyszer egy szegény asszony, a ki nem tudta, merre hajtsa a fejét (t. i. olyan szegény volt). Az erdőben lakott szegény feje. Nem volt idős asszony, alig volt egy 26–27 éves. Ott megúnta magát, kijárogatott az erdőbe, hogy ne töltse unyan búsan az idejét. Az erdő közepében volt egy lófej, s addig nézegette azt a lófejet, míg elterhesedett a fehérnép és született neki három ikergyermeke. Az a három ikergyermeke oan erősen nevekedett, hogy a mikor egy hónaposok voltak, mán egy esztendősöknek lehetett számítani őköt.

Az a három fiú mán nagyra felnevekedett, de unyan kemények voltak, hogy párjukat nem lehetett volna találni ezen a világon. Egyiket elnevezte Kőmorzsálónak, a másikat Fahorgasittónak, a harmadikat Erőn túl valónak. A Kőmorzsálónak unyan ereje volt, hogy akármilyen nagy kősziklát ësszemorzsált, unyané (olyanná) csinálta, mind a lisztet. A második fia pedig unyan erős volt, hogy akármilyen nagy vastag fát, ha igyenes volt, meghorgította. A harmadik is, unyan ember nem volt, a ki vélle bírjon, vaj megkötözze. A küssebb fiú félbolond volt, nem volt elég esze, a második pedig igen okos, a harmadik legokosabb. Számították, hogy elpusztítják a bolond ëccsikët. Czélt ës tettek rëa, hogy elpusztítanák, de semmimódon nem tudták.

Az anyjuknak volt egy bikája, de unyan szép bika volt, hogy azt kimondani nem lehetett. És ëppen halálán volt az öreg asszony. Azt mondja a három fiának:

– Hát egyéb jussom nincs, hogy megajándékozzalak tüktököt, hanem azt a bikát oszszátok el.

Amikor mán ezeket elhagyományozta az öreg asszony a három fiának, hát meghalt, lejártak az öreg asszonynak a végső órái.

Elkezdnek egyezni a három testvér, hogy oszszák el a bikát, de hogy milyen formán, azt csak ők tudhassák. Azt számítják, hogy a bikát hajtsák ki az erdőre, és mindegyik csináljon egy-egy pajtát (istállót) egymás mellé a három testvér.

Úgy ës tettek. Csináltak három pajtát. A két testvér kőből nagy czifra pajtát, a bolond pedig csak kertből (kerítésből) csinált és sok leveles ággal befödte. Elmennek a bika után, hogy hajtsák haza, és meg ës egyeztek ők, hogy a kinek a pajtájába a bika bémënën, hát azé lesz. Hajtják a bikát hazafelé, és a mikor a kapun béért a bika, igyenest fut a bolond pajtájába, és kezdi enni azt a sok zöld levelet, a melyikkel béfedte a pajtát. Igy hát a bolondé lett a bika.

A két testvérnek nagy nehézségükre esett, hogy a sok pénzt ők elverték a pajtákra és a bika nem lett az övék. Megint czélt tesznek és azt számítják, hogy megütik (agyonütik) a bolondot. Egy estére kerekedve a bolond kiment az erdőre sétálni, és a két testvér botot vesznek a kezükbe és lesbe állanak, hogy ha jő hazafelé, hát akkor agyonütik. De a bolond mikor megtért, a két testvér meg volt bújva két fa háta megé. Visszajövetelében megpillantja a két bátyját két bottal. Felkap egy kőszikla darabot és úgy megvágja a nagyobbik bátyját, hogy minyát szörnyet halt. Ezt mán látja a küssebbik bátyja. Elejébe fut és kéri, hagyjon békét, bár őt ne üsse meg, ha a bátyját megütötte. De erre a bolond nem akart heveritteni, hanem kivette a bátyjának a kezéből a botot, és a küssebb bátyját úgy ütötte fejbe, hogy minyát meghalt. Aval indult hazafelé.

Mikor hazaért, hát a bika mán megette volt a pajtát, a melyiket ő épített. Kijött a kapuba, kezdett ordítani. Azt mondja neki:

– Hát mért ordítasz bika? Vaj nagyon ehetnél?

A bika pedig ordított tovább. Gondolta magában, hogy a bikának nagy kedve van, hogy az erdőbe kimenjen, ő elereszti. És kieresztette a kapun, s elment az erdőbe a bika, ő pedig nem ment utána, hogy nëzze, merre mënën. Azt számította, hogy az erdőben fű elég van, ott az ő marhája jól él.

Eltelt vaj négy-öt nap, ő pedig nem ment a bika után, hanem elhatta, csak számította, tán csak visszajő. De többet soha vissza nem került. Úgy gondolkozik, ha a bikája elveszett, ő most a sertéseket ës mind elpusztítja. Elment bé és egyenként kezdi kiereszteni a sok disznyót a pajtából. Elveszen egy fészit, és a hogy a disznyók jőnek egyenként ki, mind agyonveri őket. A mikor mán az utolsót agyonütötte, azt mondja magában: No mámost szerencsére megmentődtem a disznyóktól ës, most van hogy mit egyem.

Kicsit gondolkodott és egy oan gondolata jött, hogy ő mënyën valahova szolgálni. Kimënyën az erdőbe, és ott azt számítja, hogy ő elmënyën csépelni a királyhoz. Vág ő cséphadarót, hogy készítsen csépet, oan vastagot, mind egy itató cseber, és egy csépnyelet, oan vastagot, mind egy kártya (fakanna). A cséphadarónak a hosszúsága volt egy meteröl (így), és a a csépnyelnek (így) pedig két meteröl. Elviszi haza és a disznyóknak a bőrükből csinál nyaklót, ësszeköti a nyaklóval a cséphadarót a nyelhez.

Ez a bolond nem volt magos ember, de ereje erőn túl volt. Elveszi a csépet a vállára és elindul a királyhoz, hogyha adna a király csépletni. El ës mënyën, és látja a királyt éppen a pityvarban. Azt mondja neki:

– Király ő felsége, életem-halálom kezébe ajánlom, vagyon neked csépletni való gabonád?

Azt mondja a király:

– Van nekem. Vaj talám te akarsz csépelni? Hát mit fizessek, ha cséplesz?

Azt mondja a bolond neki, ő nem kiván egyebet, csak a mennyit elbír.

Azzal a király megörvendett, hogy hiszen a nem sok, ha csak annyit viszën, a mennyit elbír, és átoladja neki a csűr gabonát. És kezdi csépelni, de napjában kicsépel 50–60 hektó búzát. Ezt látta a király, hogy milyen ügyes ember, hogy mennyit tud csépelni napjában, kérdi tölle, hogy hát hol lakik. S azt mondja, hogy ott az erdő közepében van neki a háza. Megint kérdi a király:

– Hát van még édes apja, vaj édes anyja?

Elbeszéli a bolond legény, hogy neki volt anyja és két bátyja, és okosságuk miatt mindakettőt agyonütötte.

Csépelt három hétig a királynál, mán elfogyott a három asztag gabona, a negyedik asztag búzának a más héten kezdett nekifogni. Egy vasárnap elmënyën a királyhoz, és mondja a királynak, hogy ő elmënyën, hogy csináltasson zsákot, hogy a mibe hazavigye a részét, mert csak zsákot hoz, aztán visszajő, kicsépli a más asztag gabonát ës.

Elment ő a községbe, és a hol csak zsáknak hírét hallotta, mind ësszeszedte és kiszabta egybe, hogy annak a négy asztagnak a gabonája mind beléfért abb a zsákba. Elvitte hátra a csűrbe és letette, és elmënyën, és jelenti a királynak, hogy ő hozott zsákot, és nekifog a negyedik asztag búzának, hogy kicsépelje. Leülteti a király és enni-innya ad. Miután ëtt s ivutt, hát azután elment ki, elvette a csépet, kiterítette a sok temetetlen búzát és azon a héten kicsépelte. Kész volt mán vele, és nekifogott, hogy bérakja a zsákba. Hát abbizën a sok búzát a zsákba mind bérakta, és felvette a hátára, és elindult vélle ki a kapun. Azt kiájcsa a királynak:

– Jó egészséget király ő felsége, mert én kivettem a részemet és megyek!

Kiszalad a király a csűrbe, és látja, hogy nincs egy szem se, és mind viszi a sok temetetlen búzát. A királynak volt egy igen hamis bikája. A király haragjában kiereszti a bikát, hogy ölje meg azt a paraszt legényt. Igyenest a bika annak a bolond legénynek futott, de lekapja a csépet a válláról és úgy üti a bikához, hogy minyát megdöglött a bika. És azt ës felkapja a vállára. Felteszi a bikát a zsák tetejére, és elindult haza. Azt számította, hogy má most van mit egyék. A király pedig úgy maradt, mind az ujjam, gabona nélkül. Azt számítja a király, majd elpusztíttatja ő.

Másnap kerekedve, elhivatja azt a paraszt (bolond) fiút, és béfogta neki négy ökrét, hogy menjen el a vadkertbe és hozzon el neki egy szekér fát, hátha a vadak megeszik.