Part 13

Aval bément Péter, ëppen a kemenczét meghevítették, két fehérnép dolgozott a kemencze körül. És kér Szent Péter egy kis kenyeret. Azt mondja az egyik fehér nép, hogy:

– Nincsen nékünk most, hanem majd csinálunk a maguk számukra ës egy küs czipót.

Aval eltávozott Péter. Azt mondta Jézusnak, hogy azt mondta a fehérnép, mikorrá visszajőnek, akkorrá nékik ës sütnek egy czipót.

Aval elutaznak, elmennek a szegény emberhez, a szegény ember pedig lakott a másik végén a falunak egy rossz házban. Bémennek, jónapot köszönnek, szüvesen fogadják a házi gazdák. Azt mondja aval Péternek Jézus, hogy:

– Látom, ezek az emberek igen nagy szegénységben vagynak. Menjünk el ahhoz az asszonyhoz, a melyik sütötte a czipót, hozzuk el, ajándékozzuk meg ezt a szegény embert vélle.

Aval jó egészséget kivánnak, a szegény embertől elbúcsuznak, és azt mondja a szegény embernek Jézus, hogy majd nem sok idő mulva visszatérnek, mert látják, hogy a szegény ember felesége erősen terhes. Azt mondja még Jézus a szegény embernek, hogy nemsokára reggelre kelve a felesége megszüli a gyermeket. Aval eltávoztak a háztól, elmentek oda, a hol a czipót sütötték.

Hát bizën abból a kis czipóból nagyobb kenyér lett, mind a másokból. Az a fehérnép pedig megsajnálta, hogy odaadja azt a kenyeret. A mihelyt meglátta ezt a két embert, kapta magát és bébujt a tekenyő alá. Bémennek a házba, azt mondja Jézus Péternek:

– Na Péter, këájcs vaj egyet, hogy lássuk, megszólal-é valaki.

Péter kájtott vaj egy hármat, négyet, de semmi szót, semmi zörgést nem hallottak. Aval azt mondja Péternek Jézus, hogy:

– Tudom én, hogy hol van az a fehérnép!

Aval Péter ës tudta, hogy hol van a fehérnép. A fehérnép a tekenyő alatt volt. Azt mondja Jézus Péternek:

– No Péter, mi legyen abból a fehérnépből?

Azt mondja Péter, hogy:

– Én nem bánom, ha minyát egy teknősbéka lesz ës.

Aval minyát teknősbékává vált. Ezért van mái nap ës teknősbéka.

Aval onnat elutaztak, és megint elmentek vissza ahhoz az emberhez, a honnat eljöttek. Akkorra mán este lett. A szegény ember szállást ad nékik, beszélgettek, majdnem éjféláig. Éjfélakkor azt mondja Jézus Péternek:

– Menj ki Péter és nëzd meg, milyen üdő jár künn.

Kimënyën Péter, visszajő, azt mondja Jézusnak, hogy borult, de úgy ess, mintha fokánból öntenék.

Leülnek és beszélgetnek tovább mind egy órát. Megint azt mondja Jézus Péternek:

– Menj ki Péter és nëzd megint, milyen idő van künnt.

Kimenyen Péter, nëzi, hát látja, hogy egész világ tűzbe van. Bémënyën s jelenti Jézusnak, hogy milyen üdő van künn. Aval azt mondja Jézus Péternek:

– Ülj le Péter, hogy beszélgessünk tovább, hogy az écczoka ne aludjunk egy cseppet ës.

Aval leül Péter és beszélgetnek tovább. Éjféla után egy két órakor megint azt mondja Péternek Jézus, hogy:

– Menj ki Péter, nézd meg megint, milyen üdő van.

Kimënyën, hát látja, hogy oan szép üdő van, mintha aranyba húzták volna az egész világot.

Aval éppen szülte meg a szegény ember felesége a gyermeket. Megszülte, szült egy leánygyermeket. Azt mondja Jézus a szegény embernek, hogy engedje meg, hogy ők kereszteljék meg. A szegény ember megengedte, hogy ők kereszteljék meg a gyermeket. Aval elviszik a gyermeket és megkeresztelik.

Megkeresztelik, hazajőnek a keresztelésből, és minyát asztalt terít a szegény ember. Volt nekik kis kenyerük, de Jézus úgy megáldotta a kenyeret, hogy még megszaporodott. A miután ettek, hát azt mondja Jézus Péternek, hogy:

– Mivel áldjuk meg mi ezt a leánygyermeket?

Azt mondja Péternek, hogy:

– Mikor egy hónapos lesz, hát mintha egy esztendős volna. Beléegyezel-é Péter?

Aval azt mondja Péter Jézusnak:

– Ha magad megáldottad aval, hát akkor engedd meg, hogy én ës áldjam meg, hogy mikor már annyira felnő a leányocska, hogy mikor sír, mind gyémánt gyöngyszem hulljon könnycsepp helyett a szeméből, és ha kaczag, szép két rózsa nyíljék az arczáin mindannyiszor, a hányszor kaczagni fog.

Aval beléegyezett Jézus ës a Szent Péter igéretébe. Jó egészséget kivánnak a szegény embernek és eltávoztak onnat.

A leányocska gyorsan nevekedett. Egyszer úgy történt egy nap, hogy a szegény ember a feleségével hátramentek kapálni a kertbe, és ott hatták a kicsi gyermeket a bőcsüben. S a hogy otthatták a bőcsüben, nem jutott eszükbe egy darabig. Egyszer azt mondja a szegény ember a feleségének:

– Te feleség, menj elé és nëzd meg, hogy a gyermek mit csinál a bőcsüben.

Hát a szegény leányocska annyit sírt, hogy a fél bőcsü mán megtőlt volt gyémánt gyöngygyel. Elijedtek, hogy mi van a leánynyal. Rögtön az asszony hátra mënën a kertbe, megmondja az urának, né, mi történt a gyermekkel. Elémënën az ember ës, s ahogy elémënën, ő ës elijed a sok drága értéken. Aval kiveszik a gyermeket a bőcsüből, kiszedik a sok gyöngyöt, és másnap elviszik a gyöngyöt a vásárra, és ott sok pénzen eladták, de kimondhatatlan sok pénzen.

Hazamennek és nekifognak, hogy építsenek egy szép kőházat. Építettek ës egy nagy-nagy kőházat. A leányocska nevekedett, mán tizenegy hónapos volt, de akkora volt, mind a melyik leány tizenegy esztendős.

Egyszer úgy történt, hogy építették azt a nagy kőházat, a király fia arrafelé ment volt vadászni. Azon a községen ment átol, és a leányocska ki volt az ablakon könyökölve. A királyfiú pedig nagyon szép ruhába volt felöltözve. Azt mondja az anyjának a leányocska kaczagva, hogy:

– Jöön anyám, nëzze meg, hogy minyen szép legény mënën itt lóháton!

A mint kaczagva nézte a királyfiút, a királyfiú ës nézte a leányocskát. Hát az alatt két szép rózsa nyílt az arczáján. Oan a minyent nem ës lehetett látni azon az országon.

A királyfiú ezt nagyon megjegyezte magában, s azt számította, hogy ő elmegy oda vizitába, guzsajasba. Eltőlt még vaj három hónap, azt számította a királyfiú magában, hogy ő ma este mámost elmënyën oda guzsajasba. Ekkor mán a leányocska tizenöt hónapos volt, de akkora volt, mintha tizenöt esztendős lett volna.

Elmënyën este guzsajasba a királyfiú, és nagyon megtetszett néki a leányocska. Azt számította, hogy megmondja az apjának, hogy ő azt a leányocskát elveszi feleségül. Azon az este, a mikor ott volt guzsajasban, hát oan két szép virágot nyílt volt az arczája, a mint a leány elkaczagta magát, a minyent ő még nem látott soha. Gyönyörködött erősen a királyfiú abban a két szép virágban. Ezt látta a leány, hogy hogy gyönyörködik a királyfiú abban a két virágban, azt mondja neki, hogy:

– Látom, maga nagyon kedveli a virágot, hát én ezt a két virágot odaadom magának, vigye haza, adja oda az anyjának és az anyja tegye az ablakba két pohárba, s tartsa ott.

Aval eljött az idő, hogy hazafelé induljon. Elbúcsuzik a szegény ember leányától, a két virágot pedig elvitte a királynénak és odaadta.

Hát aval béjött az édes apja ës, a király. Azt mondja:

– Apám, van egy szegény leány, én azt elveszem feleségül, mert né, ez a két szál virág az arczáján nyílt ki, a mint elkaczagta magát.

Aval a király azt mondja a fiának:

– Én nem bánom fiam, de én ës elmënyëk elsőbb, hogy megnëzzem egy este.

Másnap este elmënyën a király ës a fiával, hogy lássa meg, milyen az a leány. De a mikor odament a király, a leányocska megijedett, egész éjjel nem fogta el a kaczagás.

Reggelfelé elment onnat a király a fiával, de a király fiának mind csak a szüve vágyott a leány után. A király pedig nem akarta, hogy elvegye a leányt feleségül, mert nem igaz, hogy rózsa nyílik arczáján. Azt mondja a királyfiú az apjának, ha meg nem engedi, hogy azt a leányt elvegye feleségül, akkor elpusztítja magát. Nem volt mit csináljon a király, meg kellett engedni, hogy elvegye a fia a szegény ember leányát.

A szegény ember szomszédjában lakott egy boszorkányné. Annak a boszorkánynénak is volt egy leánya, éppen oan színben volt, mind a szegény ember leánya, ha egymás mellé állították, hát nem tudták kiválasztani, hogy melyik a szegény ember leánya, és vaj melyik a boszorkányné leánya.

Aval egy este eljő megint a királyfiú, és megjelenti a szegény embernek, hogy ő elveszi a leányát feleségül. Azt mondja a szegény embernek, minden bizonnyal elveszi. De a szegény ember pedig meg volt kételenedve, azt mondja a királyfiúnak:

– Hogy adnám én egy királynak az én leányomat, mert nem érdemli meg! Nincsen nekem annyi birtokom, a mennyi kell.

Aval elbúcsúzik, és mikor kimënyën az ajtón, azt mondja vissza a szegény embernek, hogy:

– Holnapután eljövök a leányod után a kocsival.

Aval eltávozott a szegény embertől.

Ezt meghallotta a boszorkányné, és másnap este azt mondja a leányának:

– Te leány, menj el a szegény emberhez és hídd el a szegény ember leányát ide. S te maradj ott, és a mikor ide-odamegy a király fia, beszelj jól vélle, mert én a szegény embernek a leányának a szemét kiveszem és elviszem az erdőbe.

Aval elment a boszorkányné leánya a szegény emberhez, és elhíjja oda hëzzájuk. A mikor bémentek oda a boszorkányné házába, akkor a boszorkányné leánya visszatér, és elmënyën a szegény emberhez. A szegény ember pedig nem ismerte meg, hogy nem az a leány. A boszorkányné pedig a szegény ember leányának kivette a két szemét, elvitte ki az erdőbe.

Történt egyszer, hogy arrafelé ment egy szegény ember, a ki az erdő széjibe lakott, egy romlott házban, és meglátta, hogy a szegény leány ott hever a sok lapiban. Annyit sírt a szegény leányocska, hogy övig mán gyémántgyöngyben volt. Elmënyën ő, és felhúzza onnat, és megrakja a tarisznyáját gyémántgyöngygyel, és elviszi magához. Enni és inni ad, tartogatja a szegény vak leánykát a szegény ember.

A királyfiú pedig másnap a kocsit elkészítette, és nagy-nagy vendégséget csináltatott, és elindult a menyasszony után. Hogy elindultak a menyasszony után, hát fel is tették a kocsira, és elvitték. Megcsinálták a nagy vendégséget. Kés, villa, kalán, tál elég volt, csak istenes ember volt, a ki egy csepp levet kapott. Éltek boldogul a boszorkányné leányával a királyfiú.

A szegény ember pedig tartotta a szegény vak leányocskát. Egy reggel a szegény ember kihajol az ablakon, hát arrafelé repül két galamb. A szegény ember nézi, hogy vajjon merre szállnak. Hát látja, hogy ëppen az ablak felé tartanak. Fejükön keresztülbucskáznak, emberekké lesznek. Az volt Szent Péter és Jézus Krisztus.

Azt mondja Szent Péter a szegény embernek:

– Szegény ember, van itt egy leányocska?

Azt mondja a szegény ember, hogy van. Aval azt mondja, hogy nincsen szeme, mert egy boszorkányné kivette mind a kettőt. Azt mondja a szegény embernek, hogy:

– Te szegény ember, me (nesze) ez a két babszem. És reggel, jó reggel, tedd a szeme helyére, és mosdódjék meg harmatcseppel.

Aval úgy ës tett a szegény ember, a hogy poroncsolták neki. Elbúcsúznak a szegény embertől Szent Péter és Jézus Krisztus, megint a fejükön keresztülbucskáznak, galambokká váltak és elrepültek.

A szegény ember másnap reggel jókor, mikor felkelt a leány, béteszi azt a két babszemet a szeme helyére, s kivezeti a parragra, és a fűről harmatcseppel megmosdódik a leány. A szeme világa úgy helyrejött, hogy még hétszerte jobban látott, mind azelőtt.

Jézus és Szent Péter azt mondta a szegény embernek, hogy mondja meg a leánynak, hogy másnap reggel jókor az ablakon legyen kikönyökölve. Az öreg meg ës mondta a leánynak, a leány pedig elig tudta várni, hogy jöön a másnap reggel, hogy kikönyökölhessen az ablakon.

Jókor reggel felkel a leány és kikönyököl, hát látja, hogy jő két galamb. Azt számítja magában, hogy megnézi, hova repül ez a két galamb. Az a két galamb pedig Jézus és Szent Péter volt. A mint az ablakhoz érnek, a fejükön keresztülbucskáznak és emberekké válnak. Hoztak három rend rovát magukkal. Azt mondja Jézus a leányocskának:

– Mit dolgozol te leány itt az ablaknál?

– Kikönyököltem – felelte a leány – nézem a szép világosságot, mert mán rég, hogy nem láttam.

Aval megint azt feleli Jézus, hogy:

– Mű ës azért jöttünk, hogy nëzzünk meg téged, hogy látsz-é? Me, itt vagyon három rend ruha. Egy ezüst, egy arany és egy gyémánt. Tedd a ládádba, és mikor vasárnap jő, menj a templomba.

Aval elveszi a leány a három rend ruhát, és jó egészséget kiván Jézus és Szent Péter, a leányocska pedig megköszönte a jóságát.

Azt számította a leányocska, hogy ő elmënyën a városba valahol szolgálónak. Béteszi a ruháját a ládába, bézárja, és a kulcsot odaadja az öreg embernek. Azt mondja az öreg embernek a leányocska, hogy ügyeljen, mert vasárnap idejő. Megköszöni a jóságát és búcsúzik. Aval elindul és elmënyën a városba.

A mint ment a városban, hát kérdezték egyik ës, másik ës, hogy hova mënyën. Nagyon búsult ő, mondotta mindegyiknek, hogy ő elszegődnék valahova szolgálónak, de nem fogadjták sehol. Elér a király kapujába és béfogadja a szakácsné mosóleánynak.

No hogy befogadta a szakácsné mosóleánynak, eltelt egy hét, eljött a vasárnap. Azt mondja a szakácsnénak a mosóleány:

– Szakácsné, legyen oan szües és ereszszen el, hogy menjek el a templomba.

A szakácsné azt mondja, hogy:

– Végezd el a dolgodat és elmehetsz.

Aval kapja magát a leány, és elvégzi minden olyas dolgát, és elmënyën a szegény emberhez, öltözzék az ezüst ruhába és menjen el a templomba.

A mint bémënyën a templomba, hát az egész népnek a szeme a szegény leányocskán volt, mert azt tudták (hitték), hogy miféle császári leány lehet az, oan fényes ruhában. Ezt meglátta a királyfiú ës, amiik (amelyik) a boszorkányné leányát vette el feleségül. Azt számítja magában, hogy ő valahogy beszél vélle. De a leányocska, mikor mán végefelé volt a misének, azonnal kapta magát és kiment az ajtón. Elment a szegény emberhez, lerakta az ezüst ruháját. Hogy lerakta, elment megint a szakácsnéhoz, és azt mondja a szakácsnénak:

– Szakácsné, nem volt a templomban. Milyen szép küsasszony volt, az egész népnek rajta volt a szeme, kiváltképen a királyfiúnak, a ki itt az életünkben (házunkban) van!

Azt mondja a szakácsné:

– Hadd el, majd elmënyëk én ës vasárnap, megnézem, hogy milyen az a küsasszony.

Eljött a más vasárnap ës, megint jelenti a mosóleány, hogy megint elmenne a templomba. A szakácsné megint azt mondja a mosóleánynak, hogy:

– Végezd el minden dolgodat, s elmehetsz, mert én nem tudok elmenni semmimódon, mert a királyfiúnak vendégei jőnek és asztalt kell terítsek.

Aval elvégzette a leányocska a dolgát, és megjelenti a szakácsnénak, és elmegy az öreg emberhez, felveszi az arany ruhát magára, és elmënyën a templomba. De mámost százszorta szebben nézett ki, mind az ezüst ruhában, hogy a templomban a mise helyett bizë a leányocskát nëzték. A királyfiúnak ëppen igen nagyon megesett a szüvébe, hogy miféle leány lehetett az. Muszáj neki megkérdje, hogy ki az. De a pap még a misének végét nem szakasztotta, ő mán kiment az ajtón, s a királyfiú nem tudott vélle semmimódon beszélni. Azt számította a királyfiú, hogy ha más vasárnap ës el talál jőni, akkor semmi szégyen nélkül meg fogja kérdeni, ki az.

Elment a leányocska és elrakta az arany ruháját és elment a szakácsnéhoz, és mondja a szakácsnénak, hogy máma még annál szebb küsasszonyt látott, mint elmúlt vasárnap, mert az egész népnek, a mi a templomban volt, szája fülig tátva maradt a küsasszony szépségén. Aval azt mondja a szakácsné a mosóleánynak:

– No, ha vasárnapot megérem, minden bizonynyal elmënyëk.

Következett más vasárnap. A mosóleány megint azt mondja, hogy ő elmënyën még ma a templomba. A szakácsné ës elvégzette minden dolgát, azt mondja a mosóleánynak, máma ő ës elmënyën a templomba. De a mosóleány hamarébb elvégzette a dolgát, elmënyën az öreg emberhez és felvette a gyémánt ruhát. A hogy felvette a gyémánt ruhát, hát még százszorta szebb volt, mind az arany ruhában.

Elmënyën a templomba a leány, de mámost kiváltképen az egész népnek rajta akadott meg a szeme. Még a papnak ës. Mind mondta a pap a misét, de belé-belé botlott a misébe. A királyfiú azt számította, hogy ő mënyën, hogy megkérdje, hogy miféle nemből van. A leányocska üsmerte a királyfiút, hogy az ő gazdája az, a melyik őt kérte feleségül. A leányocskának ës a szeme mind a királyfiún volt, és a mikor látta, hogy a királyfiú akar feléje menni, akkor kapta magát és kiorsant az ajtón. Ezen mán elbámult az egész népség. Gondolták magukba a sok nép, hogy hogy lehet, egy oan szép fehérnép, hogy otthagyja a templomot. A szakácsné ës ott volt, de nem üsmerte meg a leányt, a ki neki mosogatott.

A leányocska elment haza, lerakta a gyémánt ruhát és hogy lerakta, elmënyën haza a szakácsnéhoz. Azt mondja a szakácsnénak:

– No szakácsné asszony, látott még ujan küsasszonyt?

– Ujant még nem láttam, világ életembe – azt felelte a szakácsné. Aval dolgoztak tovább a szakácsnéval.

A mikor, hogy a királyfiú nállik volt, az édes apjáéknál, a mikor az arczájából nyílt a két szép virág és átoladta a királyfiúnak, hát akkor adott neki egy arany pénzt, a melyikre a királyfiú képe fel volt téve. És történt egy vasárnap, hogy sok vendégeik voltak a királyfiúnak, sütöttek sok placsintát, s azt mondja a szakácsnénak:

– Szakácsné asszony, van nekem egy aranypénzem a zsebemben, én ezt az aranypénzt kaptam és ezt az aranypénzt tegyük bé, mert az épen a mü gazdánké. Tegyük bé egy placsintába.

Aval a szakácsné elveszi az aranypénzt és nëzi, hát látja, hogy valóban a királyfiúnak a képe. Bétette egy placsintába. Azt számították, ha egyik nem, a másik úgy ës rátalál a placsintába.

Hát ëppen úgy történt. Délben, mikor ettek, az a placsinta, a melyikbe volt az aranypénz, hát ëppen elejébe került. Ette a placsintát a királyfiú, beléharapott az aranypénzbe, gondolta magában, mit tettek ebbe a placsintába, hogy ezt nem lehet keresztül harapni. Elszakasztja a placsintát, hát látja, hogy egy aranypénz van benne. Nëzi-nëzi, hát látja az ő képét, benne. Otthagyja a vendégeket az asztalnál, ës mënën rögtön a szakácsnéhoz, hogy kérdje meg, hogy ki csinálta a placsintát.

Azt mondja a szakácsné, hogy ő csinálta mind az egészet. Kérdi a királyfiú:

– Hát mit tett belé?

Azt mondja a szakácsné:

– A szolgálóm kapott egy aranypénzt és azt tettem belé.

Aval rögtön hivatja a mosóleányt, kérdi, hogy hol kapta azt az aranypénzt. De abbizën, a mosóleány elkaczagá magát. A mint elkaczagá magát, a két arczájából unyan két szép virág nyílt, aminyent még a királyfiú sose látott. Gondolta minyát, hogy az a leány az, amelyikhez ő járt guzsalyasba. És kezdi kérdeni, hogy hát hogy vetemedett (vetődött) ő ide. És elbeszéli a leány, hogy az apja szomszédjában a boszorkányné kivette a két szemét és elvitte az erdőbe s oda letette. S a hogy letette, hát ő annyi gyémánt gyöngyöt sírt, hogy övig volt benne. Őt pedig feltalálta ott egy öreg ember, elvitte a házához és szemet csinált neki, a melyikkel hétszerte szebben látok, mind azelőtt.

Erre megint kérdi a királyfiú, hogy miképen jutott az ő palotájába.

Megint folytatá a leány, hogy ő, mikor az öreg ember neki szemet csinált, hát egy reggel kinëzëtt az ablakon, hát jött feléje két galamb. És a hogy a fejükön keresztülbucskáztak, adtak neki három rend ruhát, a melyik most ës megvan innet nem messzi az öreg embernél az erdőben.

Aval kérdi a leányt, honnat kapta azt az aranypénzt.

Mondja neki a leány:

– Azt a királyfiú adta, mikor nálam volt guzsajasban.

Aval azt mondja megint a leány:

– Első nap voltam én a templomban az ezüst ruhában, és láttam, hogy a király úr mindig csak engem nézett. Aval még a misének vége előtt elvittem és eltettem a ládába. Megint ide hazajöttem a szakácsnéhoz. Másnap megint elkéredzkedtem, felvettem az arany ruhát, elmentem a templomba. De ekkor mán tízszerte szebb voltam. Az egész népnek a szája tátva maradt reám, és még a király úrnak ës. Aval még a mise vége előtt hazamenék és letevém a ruhát az öreg emberhez. Harmadik vasárnap is elmentem a templomba, de most a gyémánt ruhában. Hát láttam, hogy a király úr már felém akar jőni, akkor kiorsantam az ajtón. Elmentem, leraktam a gyémánt ruhát, és hazajöttem. És a mái vasárnap elévettem azt az aranypénzt, a kit kied nekem adott. Bétettük a placsintába és ëppen a kied szeme elé került.

Aval megölelte a királyfiú a mosóleányt, és elvitte a szobájába, felöltöztette királyi ruhába, és elvezette a szüleihez, a hol a vendégei voltak, és bémutatta, hogy az az ő igazi felesége.

De ekkor mán a boszorkányné leánya nagyon meg volt ijedve, hogy mi lehet velük. A királyfiú pedig egyebet nem csináltatott velük, hanem a boszorkánynét és a leányát kivitette a városból, és minden legküssebb gyermekkel letöpette (leköpette), és azután a kettőt két ló farka után köttette, és mind ízre-porra szaggattatta. A királyfiú pedig azt a szegény öreg embert, a ki az erdőben lakott, azt a palotájába vitette, és boldogul töltötte vele a napokat. És a szegény ember leányát pedig nagy díszben tartotta. Nagy vendégséget csapott, sok királyt, császárt, herczeget ësszehivatott. Levágtak vaj egy nyolczvan mosópadot, vaj egy százharmincz fűrészlő kecskét, nagy lakadalmat csináltak. Mikor vége volt, minden ember eltávozott haza, és ők pedig boldogul élnek mái szent napig ës, ha meg nem haltak.

_(Csabai György, Tatrang.)_

30. A három mirha.

Volt egyszer egy király, annak volt három fia. A három fiú között meg akarta osztani a birtokát az öreg király. Azt számította az öreg király, hogy a birtokát adja a két fiának, és volt neki még három érdeke, annak a három érdeknek olyan ereje volt, hogy a mit gondolt, mindjárt meglett. És azt adta a legküssebb fiának. A más kettő elvette a künn való birtokát és aval az öreg király elhagyományozta a birtokát. Az öreg királyné elküldte a legküssebb fiát iskolába, s két hét alatt az öreg király meghalt.

Hogy meghalt az öreg király, átvette a két nagyobb a birtokot, a királyné elvette a legküssebb fiúnak a három érdemét. A legelső érdem volt az aranyóra, s ezt átadta a legküssebb fiúnak. Ez a fiú elvette az aranyórát és járt az iskolába. Többi társai ës jártak iskolába és gondolták, hogy hogyan van néki annyi pénze, mikor hazunnat nem küldnek sehogysem. De a királyfiú nem mondta meg, hogy hát mi az oka.

Történt egy vasárnap, hogy elment ki sétálni, s a mint sétált egy leánynyal, a leány azt kérdi tölle:

– Honnat van kiednek annyi pénze?

A királyfiú azt mondta a leánynak, hogy:

– Nëzd meg ezt az órát. Ezt a zsebedbe teheted, mindenféle meglesz, a mit gondolsz, unyan nagy ereje van.

Sétáltak egy erdő alatt. A mint az erdő alatt sétálnak, azt mondja a leány neki.

– Hallja kend, feküdjünk le erre a zöld pázintos helyre.

Aval letelepedtek a zöld pázintos helyre, a királyfiú a fejét a leány ölébe tette, s elaludt. Hogy elaludt, elvette tölle az órát, a királyfiútól, s ott hatta aluva.

A királyfiú felébredt, elment haza, elbeszélte az édesanyjának, hogy hogy járt ő egy leánynyal. Az édes anyja megporoncsolta a királyfiúnak, hogy az asszonyi állattal ne társalodjék többet. Azt mondta neki:

– Hát fiam, egyet elvesztettél, még csak kettő vagyon.

– Hát csak kettő vagyon, édesanyám? Még egyiket adja ide, úgyës még marad egy.

Az édesanyja odaadta a nyaklánczát, és elment a fiú az iskolába. Megint az a leány meglátta, hogy méges csak unyan díszbe jár. Elszámította a leány, hogy majd megkérdi, hogy mi annak az oka. És meg ës történt. Más vasárnap elment a leány sétálni és találkozik ës vele, s megkérdi, hogy mi annak az oka. De a királyfiú nagyon szerette azt a leányt, s megint megmondta, hogy minek van unyan nagy ereje. Elmentek újra arr a helyre sétálni, leültek arr a helyre, a hol voltak azelőtt. Abbizën a legény elaludt, a leány elvette tölle a nyaklánczát, otthatta a királyfiút. Megkérdette, a mikor felkelt a királyfiú, hogy vajjon merre ment. Egy öreg ember állott mellette, azt mondta az öreg ember, a leány rég elment.

A királyfiú sirásra kerekedettt, elment megint haza az édes anyjához, és az öreg anyja eljedëtt, hogy mi van a fiával. Azt mondja:

– No fiam, még csak ez az egy nyakkendőd van, ha ezt ës elveszted, mindenedet elvesztetted édes fiam. Unyan erősen ügyelj, mind a két szemedre.

És odaadta a nyakkendőt.

A fiú megint elment az iskolába, felfogadta magába, hogy asszonyi állattal nem beszél. A más vasárnap délután találkozik ugyanezzel a nővel. Kezdette kérni a két elvesztett érdekét. A leány azt mondta, hogy este visszaadja. No jó, ha visszaadja, gondolta a fiú, elvárja ő estig. Azt mondja a leány a fiúnak: