Part 12

Reggel jőnek megint a két sógor, elindulnak megint a gyémánt erdőbe vadászni. Megint megpróbálják, hogy a csobán nem mënyën-é véllik vadászni. De a csobán bátor volt. Csak egyszeribe felkél, felveszi a fegyverét, feloldja a szamárt a fáról, ül rëa, s elindulnak a gyémánt erdőbe vadászni. A gyémánt erdőben ës volt egy ujan híd, mind az arany és ezüst erdőben. Ott ës szertefolyt a víz a híd körül, nagyon fényes volt a híd a víz tükrétől, és a szamár nem mert átólmenni a hídon, mert unyan fényes volt a híd, hogy még az embernek a szeme ës káprázott. Eleget ütötte a szegény csobán a szamarát, de a szamár semmiletteképpen nem akart átólmenni a hídon. Kapja magát a szamár és béfut megint a tóba, a csobán pedig teli torokkal kájcsa:

– Jöenek az istenért, sógorok, mert a szamár megint benne van a tóban!

Aval megtér a két sógor és ki segítették a szamárt venni a tóból. Még ki se vették becsületesen, hát a hídra szállott egy nagy istennyila saskeselyű. De akkora volt majdnem mind a szamár. Kapja a fegyverét a csobán, puff neki, meglőtte a saskeselyűt. Azt mondja a két sógor neki, hogy:

– Nem jősz velünk az erdőbe vadászni, úgy-e?

– Én nem, mert jókor megkaptam a szerencsémet – felelte vissza a csobán. Aval a két sógor utat vett maga elé, elindultak bé az erdőbe. A csobán pedig kapta magát, kötötte a saskeselyű fiút a szamár hátára. Aval, még fel se kötötte becsületesen, kapta magát, elment a gyémánt palotába, felöltözött gyémánt császári ruhába. Gyémánt paripát vett, és zsebrevágta a gyémánt sípot, és bément az erdő közepébe. Beléfújt a gyémánt sípba, a gyémánt sípnak pedig oan ereje volt, hogy a gyémánt erdőből még a legküssebb vadat ës ësszegyűjtötte. Aval egy húsz darabot meglőtt belöllik, feltette őket a gyémánt paripára, elindult arrafelé, a merre a két sógor ment.

Már estefelére volt az idő, a két sógor visszatért. A hogy visszatért, meglátják messzünnet. Azt mondja az egyik a másiknak:

– Miféle császár vagy király lehet az tiszta gyémánt ruhában? Annyi vadat lőtt, s mű egyet se, még csúfságból se.

Elszámítják, hogy valahogy mégës kérnek tölle bár egy párt, mert a csobán lőtt egy saskeselyűt, de ők semmit se. Mégës vesznek ők attól a fényes császártól. Ott már messziről fejet hajt a két sógor a csobánnak, és kérdik, honnat lőtt annyi vadat. Ő azt mondja, hogy itt az erdőben lőtte őket. Aval azt kérdi a két sógor, hogy nem ad-e el belölle. Azt mondja a csobán, ő el, ha kell, mind. Kérdik, hogy mit kérne érte. Azt mondja:

– Ha megengeditek, hogy kitépjek öt szál szőrt…, akkor néktek adom mind.

Gondolta a két sógor, az nem olyan nagy dolog, azt meg lehet tenni. Aval a nagyobbik sógor letaszítja a nadrágját, a csobán addig a zsebéből elévesz egy sillát és egy helyré beleszúr. Azt mondja a csobán:

– No, egy szál szőr! – Aztán még egy helyré, akkor azt mondja:

– Két szál szőr! – A harmadik helyré ës megszúrja, de akkor mán tűrhetetlen volt. Azt mondja a sógor, hogy:

– Többet ne tépj, engedj meg, császár ő felsége!

De azt feleli a csobán:

– Még csak két szál szőr van húzni való.

Akkor megint belészúr és azt mondja:

– Négy szál szőr!

Azt mondja a nagyobb sógor, hogy immán húzza ki az ötödik szál szőrt is, hogy legyen vége egyszer. De ammán nagyon keményen fájt. Azt mondja a nagyobb sógor a küssebb sógornak:

– Ne engedj sógor, mert ma nem megyünk lóháton haza!

Aval elment a küssebb sógor, azt mondta:

– Ha te kibírtad, akkor én ës kibírom.

A csobán pedig nekifogott megint a küssebbnek ës. Annak ës kihúzott öt szál szőrt. Akkor megköszönték a császárnak, mert azt tudták (hitték), hogy császár, pedig a csobán volt.

Aval a csobán elment, rögtön szaladott egy más úton, és letette a gyémánt paripát, a gyémánt ruhát és a gyémánt sípot. A hogy letette a gyémánt sípot, azonnal ment a szamárhoz a csobán, megkötötte ügyesen a saskeselyűfiút a szamárra. Mikorrá megkötötte a saskeselyűfiút a szamár hátára, akkor jő a két sógor ës. De gyalog, nem tudtak a ló hátára ülni. Azt mondják a csobánnak:

– No, nem jöttél velünk vadászni. Úgy elállottunk, nem tudunk még lóra sem ülni.

Gondolta a csobán:

– Hej, ha tudnátok, mi van veletek, másképen beszélnétek!

Aval kapta a csobán magát, felsirült a szamár hátára, s hazavágtat a szamárral. Mihelyt a kapuhoz ért, leoldta a saskeselyűfiút a szamár hátáról. Senki számba nem vette, és felszegezte a kapu eleibe. Azért szegezte, hogy a két sógornak a lovai ijedjenek meg. Bément a szamárral a csobán, megkötötte a szamárt a fához, és bémënyën a házba.

Jő a két sógor, megterhelve a lovakat vad állatokkal. Mikor majd a kapuhoz értek volna, a lovak semmiletteképpen nem akartak bémenni. Nem gondolták, hogy mi lehet ennek az oka. Hát meglátja a nagyobbik sógor a saskeselyűfiút felszegezve. Leveszik a kapuról és elvetik a saskeselyűt. Aval bémënyën a két sógor, leszedik a sok vad állatokat, és elmennek fel, elbeszélik a császárnak, hogy hogy elállottak ők. A császár pedig nem ës aggódott rajtuk, csak mondotta nekik, bizony nagy fáradság van, míg annyi vad állatot ësszeszednek. Azt kérdi a császár a két nagyobbik vejétől:

– Hát a küssebbik vejem lőtt-e valamit?

Azt mondják:

– Igen, egy saskeselyűfiút lőtt, azt ës felszegezte a kapura, a lovaink nem mertek béjönni:

Azt kérdi a császár:

– Hát elvetettétek-é azt a büdös állatot?

Azt mondja a nagyobbik, hogy:

– Levettük és elvetettük.

A csobán akkor este elfelejtette, hogy megtánczoltassa a tyúkokat. Reggel jókor felkelt, akkor vette elé a furulyát és kiment, még a tyúkok a pajtában voltak, elkezd furulyázni és a tyúkokat tánczoltatta. Egy óra múlva véget vetett a furulyázásnak, bément s frustukozott.

S történt éppen azon a nap, hogy a császárnak egy jó barátja eljött meglátogatni. S a császár pedig elbeszélte a jó barátjának, hogy milyen jól férjhez adta a leányokat, mind a hármat. Aval azt mondja az a jó barátja, hogy hozzák elé azokat az almákat, hogy ő ës lássa. Azt mondja a nagyobbik vejének, hogy hozza ki az almákat, a melyiket a leánya adott, A két sógor ës egyik a mással szemközt néznek, azt mondja neki a nagyobbik veje:

– Édes apám, a mikor az erdőben jártunk vadászni, elvesztettük az almákat.

Kérdi a császár:

– Hát mindaketten elvesztettétek?

– Igen, mindaketten elvesztettük.

Azt mondja a császár a küssebbik vejének, küldjön le egy szolgát, hátha a csobánnak megvan.

Leküldnek a csobánhoz egy szolgát, azt mondja a szolga a csobánnak, hogy jöön fel, mert a császár hivatja. Azt feleli vissza a csobán:

– Ha valamit kedve van beszélni, akkor jöön le a császár ő felsége.

Felmënyën a szolga és megmondja a császárnak, hogy azt mondta a csobán, ha valami beszélni van, menjen le hëzza. Aval megharagutt a császár, rögtön küld két szolgát, hogy hozzák fel, ha nem akar feljőni ës.

Lemënyën a két szolga a tyúkpajtába, hogy vigyék fel a csobánt. De azt feleli a csobán, hogy az egész katonaságot küldje és úgy se bírják felvinni. Aval meg akarják fogni a csobánt, a csobán pedig kapja a furulyát és kezdi fújni, az a két szolga pedig kezd tánczolni muszájból. Egyszer kapja magát a császár és lemënyën, hogy mi az oka, hogy nem jő a két szolga. Már mikorrá leért a császár, annyit fújt volt, hogy a két szolga leesett. A hogy bément a császár, megállott a furulyával, nem fújta többet. Azt kérdi a császár:

– Hát meg van-é vejem az arany alma?

Azt feleli a csobán, ha jött volna maga, ő ës elhitte volna, hogy ilyenre (t. i. az arany almára) van szüksége. Aval zsebébe teszi mind a három almát. A császár mënyën elől a trépeken és ő utánna. A mikor felértek a palotába, azt mondja a jó barátja:

– Lássam fiam, milyen az az alma?

Azt mondja, az az alma oan, hogy kettőt szaporodott. Aval azt kérdi, hogy hogy szaporodtak azok az almák. Azt mondja a csobán, hogy:

– Mikor az ezüst erdőbe jártunk vadászni, a legelső nap, akkor az az én két sógorom lőve vad állatokat vásároltak töllem a két arany almán.

Akkor mëgjedëtt mindakét sógor, hogy mit beszél. De ő nem akart hallgatni, hanem folytatta tovább. Azt mondja, hogy:

– Második nap, mikor az arany erdőbe mentünk vadászni, akkor még vásároltak töllem vad állatokat evel a szamárpatkóval. – És kivette a szamárpatkót a zsebéből.

A hogy kivette a szamárpatkót a zsebéből, azt mondja, hogy:

– A két sógor ezt a szamárpatkót a tűzbe tartották és megveresítették. A mikor legégetősebb volt, akkor letaszították a nadrágjukat s a s...k czimpájára lenyomtattam ezt a szamárpatkót. Ha nem hiszik, hát taszíttassák le, és rëatehetik ezt a szamárpatkót. Hogyha nem talál, akkor én megengedem, hogy nékem ötöt süssenek fel.

Aval a két sógor egymás szeme közé nézett, csak leszaladnak a császár palotájából, a felesegük pedig azonnal pénzt szedtek ëssze és az isten tudja, elszöktek valamerre. De hogy merre szöktek, azt nem tudták semmiképen mái napig ës felkeresni. A csobán pedig folytatta tovább a beszédet.

– Harmadik nap, mikor a gyémánt erdőbe mentünk vadászni, akkor ës töllem vásároltak vadat, de kihúztam egyiknek ës, másiknak ës öt szál szőrt. De miképen, azt én majd megmutatom.

Aval kapta elé a zsebéből a sillát s azt mondja a császárnak:

– Ni apó, evvel a sillával szúrtam öt helyré. Ezért a silláért nem tudtak a lóra ülni.

Aval az apja azt mondja a csobánnak:

– Látom, űgyes ember vagy csobán, mindenféleképen kipróbáltalak. Legyen a tiéd az én birtokom, nekem pedig add ide azt, a hol te most lakol, a tyúkpajtát.

Aval elbócsúzik a csobán a császártól. Azt mondja a császárnak:

– Nem kell nekem a te vagyonod, van nekem – azt mondja a csobán – több mind neked, apám.

Aval kimënyën, feloldja a szamárt a fától, elmënyën a gyémánt erdőbe, bémënyën a gyémánt palotába, kiveszi a gyémánt paripát, felöltözik gyémánt ruhába, a szamárt pedig ott hagyja, s ő felül a gyémánt paripára és elmënyën az arany erdőbe. Az arany erdőben ës elment az arany palotába, onnat ës kiveszi az arany paripát, a feleségének pedig egy rend arany ruhát. Ott megint felül a gyémánt paripára, maga mellé veszi pedig az arany paripát és ëlmënyën a császárhoz. És a hogy elmënyën, hát minyátt azt mondja:

– Isten veled, jó császár, édes apó, isten veled. A leányodat én elviszem most, légy boldog!

Aval felöltözteti a feleségét az arany ruhába, ő pedig felül a gyémánt paripára, a felesége az arany paripára, elbócsúztak a császártól, elmentek a gyémánt palotába, ott élnek boldogul még mái napon ës, ha meg nem haltak.

_(Csabai György, Tatrang.)_

28. A szegény leányról, a ki arany virágot lépik.

Volt egyszer egy szegény ember, annak a szegény embernek volt két gyermeke. A nagyobbik volt leányka, a küssebbik pedig volt fiucska. A leányka tátos volt.

Egyszer a fiacskák megnőttek s elmentek, szegények voltak, kéregetni az utczára. Bévetemedtek egy ögyvez asszonyhoz. Az ögyvez asszony adott nekik egy szelet kenyeret. Azt mondja a leánykának:

– Leányka, mondd meg édes apádnak, hogy ha elvëszën, akkor tüktököt tébe, vajba fërësztlek.

S még ad egy-egy szelet kenyeret. A leányocska s a fiucska elvették a szelet kenyeret, elmentek haza. Hogy elmentek haza, mondják az édes apjuknak:

– Édes apó, azt mondta egy ögyvez asszony, hogy ha őt anyónak elveszi, akkor münköt tébe, vajba fërëszt.

Aval azt mondta az édes apja a leánykának:

– No leányom, én elveszem, ha úgy bánik veletek.

El ës ment másnap, feleségül elvette. Két hétig tébe, vajba fërësztëtte a leánykát s a legénykét, két hét múlva azt mondta az urának:

– Hogyha a gyermekeidet el nem posztítod, akkor úgyës elmënyëk innen.

A szegény ember, mit volt hogy csáljon, béfogta a két tehenkéjét a szekérbe, felültette a két gyermeket a szekérre, elvitte őket az erdőbe. Ott egy kalibát csált, a kalibába béhejhësztëtte őköt s azt mondta a leányának:

– No leányom, mikor visszatérek, akkor haza viszlek. Mënyëk, hogy rakjak egy szekér fát.

A leányka tátos volt, tudta, hogy mit akar az apja vélle. Az apja pedig levette a szekérről a fészit, megtérítette a szekerét és elindult hazafelé. S a mint ment hazafelé, a fészi fokával mindenik fára ütött egyet-egyet, hogy gondolják azt a leánykáék, hogy készíti a fát a szekérre. Hanem elment haza, otthatta a gyermekeket az erdőben a kalibában.

A leánykáéknak pedig ott telt sok idejük a kalibában. Egy nyári nap kiment az erdőbe a leányka, hát az erdő közepében volt egy szép kaszálócska. Ott volt egy purkoj széna, de az a kaszálócska oan szép volt, hogy a napra inkább lehetett nézni, de arra a kaszálócskára nem.

Egykor kimënyën egy királyfiú az erdőbe vadászni. A mint vadász az a királyfiú az erdőben, hát ráakad arra a kaszálócskára. Hát a fiúcska s a leányka ëppen kiköltözött volt ebbe a szénapurkojba. S a királyfiú meglátta azt a szép helyet, látta, hogy van ott egy keves (így) széna, azt számította, hogy abból a szénából ad egy keveset a lovának, hogy egyék. Hát bizë, mikor odamënyën, ejjed (elijed), hogy minyen szép fiút s leányt látott. Nagyon megtetszett a királyfiúnak. Azt mondja a királyfiú a leánynak:

– Eljösz nekem feleségül?

Azt mondja a leány a királyfiúnak:

– Hogy menjek én magának feleségül? Nem hagyhatom itt az ëcsémet.

Azonnal elévesz ő egy füsűt, megfüsülködik a leány, unyan két szép virágot füsült a fejéből, hogy a napra inkább lehetett nëzni, de erre a virágra nem. Azt mondta a királyfiúnak:

– Ezt a két szép virágot magának adom. Vigye haza az édes anyjának, tegye az ablakba egy pohár vízbe, és ha holnap jőnek értem, akkor elmënyëk én ës.

Hazamënyën a királyfiú a két szép szál virággal, elbeszéli az anyjának, hogy járt ő egy leánnyal az erdőben, és a leány küldötte neki ezt a virágot, hogy tegye a pohárba, vízbe, és tegye fel az ablakba. Elbeszélte az édes anyjának, hogy holnap ő elveszi a leányt feleségül. S azonnal ës nem bánta az anyja. Gondolta, az jó lesz neki menyének.

De hogy szovam ne felejtsem, a királyfiúnak egy boszorkánynénak a leánya volt a kedvese. És elmentek másnap utána. S hogy elmentek a szegény leány után, a legutolsó kocsira felült a boszorkányné a leányával. Elmennek a szegény liányhoz, felteszik a kocsiba a liánt ës, az ëcscsét ës, és visszatérnek hazafelé. A mikor az erdőszéjbe érnek, akkor a boszorkányné a kocsit megállította, de úgy, hogy senki semmit se tudott. Elment, s a királyfiú mellől a szegény leányt levette a kocsiból. Levetkeztette, az ő leányának a ruháját feladta a szegény liányra és a szegény liánynak a két szemét kivette, és – a közelben volt egy nádas – a nádhoz megkötötte. A boszorkányné a liányát melléje ültette, a királyfiú mellé, a szegény liány pedig ott maradt a nádasban.

Visszament a boszorkányné a kocsihoz és a kocsit elindította. Elmentek haza, otthon pedig ësszehítták nagy vendégségre a herczegeket, grófokat, bárókat, meglett a nagy lakodalom.

De nagyon búsult a királyfiú másnap reggelre kelve. Hogy a királyküsasszony megfüsülködött, nem virágot füsült, hanem tetüt. Gondolta magában, mi a baja lehet ennek? Búsult nagyon.

Történt egyszer, egy öreg halász, ëppen a nádas mellett volt egy tó, s az az öreg halász odajárt halacskákat halászgatni. S a mint ott halászgatik, szegény leány a hajától megkötve eljajdulta magát, s az öreg halász meghallotta a jajdulását. Azt kiájtja vissza:

– Ha emberi állat vagy, még egyszer jajdulj meg, s akkor felkereslek!

Meghallotta a szegény leány s mégegyszer feljajdult. Odamënën a szegény halász, feloldja a hajától fogvást, s elviszi magához haza, az ő szegény házába.

Egyszer azt mondja a szegény leány, adjanak neki egy fösüt. S megfüsülködik a szegény leány, unyan két szép szál virágot füsült a fejéből, hogy a napra inkább lehetett nëzni, de erre a két szál virágra nem. S azt mondja az öreg embernek:

– Öreg táti, vigye el ezt a két szál virágot a városba, s adnak ezért a két szál virágért három-négy szekér aranyat. De kied ne adja ezért a három-négy szekér aranyért, hanem mondja azt: A báránykám erdőben járt s a bal szemét kiütötte; a ki neki bal szemet ád, annak adom a virágát!

Aval elindult az öreg ember a városba. A mint mënyën a városba, igérnek a két szál virágért négy-öt szekér aranyat. De az öreg ember nem akarja adni a virágot, csak azt mondja: A báránykám erdőben járt s a bal szemét kiütötte; a ki neki bal szemet ád, annak adom a virágát.

Erre elért ëppen a király kapujába. Meghallja az öreg boszorkányné, hogy milyen két szép virágot árulnak, s bészalad, azt mondja a leányának:

– Te leányom! Urad úgy sincs itthon, menj vedd meg a két szál virágot. Mikor hazajő, nagyon örvend azért a két szál virágért, azt gondolja, a fejedből füsülted.

Kümënyën a királyküsasszony s igér öt-hat szekér aranyat a két szál virágért, de az öreg ember nem akarja adni. Azt mondja, hogy a báránykája az erdőben járt s kiütötte a bal szemét. A ki neki bal szemet ád, annak adja a virágát.

Aval azt mondja a boszorkányné a liányának:

– Menj te leányom, hozd ki a pesmëg megől a bal szemét annak a leánynak, a melyiknek az erdőben kivettük a szemét.

Bémënyën a boszorkányné liánya és kihozza a bal szemét, odaadja az öreg embernek, az öreg ember pedig odaadja a virágot és elmënyën haza. Hogy hazaért, odaadja a szemet a liánynak. A liány korán reggel felkelt, s odaadta az öreg ember a szemét neki, a leány pedig kiment s harmatcseppel megmosta s feltette a szemét, hát hétszerte szebben látott, mind azelőtt.

– No – azt mondja a liány – most egyik szemem helyre jött, most jó kedvem van.

Jó kedvében lépett két szál virágot, de ez a két szál virág még hétszerte szebb volt, mind az a másik, a kit a fejéből fésült. És azt mondta az öreg embernek, hogy vigye el ezt ës a városba. Igérnek érte tíz szekér aranyat, tizenegyet, de oda ne adja, hanem mondja azt, hogy a báránykája az erdőben járt s a jobb szemét kiütötte, s a ki neki jobb szemet ád, annak adja a virágot.

Nohát igértek érte tizenegy-tizenkét szekér aranyat, ezért a két szál virágért, a városban, de az öreg ember nem akarta adni, csak azt mondta, hogy a báránykája az erdőben járt s a jobb szemét kiütötte, s a ki néki jobb szemet ad, annak adja a két szál virágot. Elért megint a király kapujába s meghallotta a királyküsasszony, hogy minyen két szál virágot árulnak. Megállítja az öreg embert a királyküsasszony, azt mondja neki:

– No öreg ember, add nekem a virágot.

Azt mondja az öreg ember:

– Neked adom a virágot, hogyha jobb szemet adsz a báránykámnak.

Aval bészalad a királyküsasszony s kihozza a jobb szemet a pesmëg megől s odaadja az öreg embernek, az öreg ember pedig odaadja a virágot. A szemmel pedig elmënyën haza s odaadja a liánynak a szemét. Hogy odaadja a liánynak, a liány jókor reggel felkel, kimënyën, helyre teszi a szemét, harmatcseppel megmozsdik, a szemét megmossa, hát hétszerte szebben lát, mind a másikkal. S azt mondja az öreg embernek:

– Eddig, nagyapó, nagyanyó, szüvesen gondomat viselték, már most gyűjtsék ëssze minden edényüket, hozzák bé a ház közepére s rakják egy rakásra.

Mikor béhordották minden edényüket, akkor azt mondja a leány:

– No öreg apó, ne szégyelje magát, forduljon egyet előttem!

Az öreg ember nem szégyelte magát, egyet fordult előtte, hát egy tizenhat éves fiú lett belölle.

Azt mondja az öreg asszonynak is:

– No anyó, ne szégyelje, forduljon kied ës egyet!

Az öreg asszony ës fordul egyet, hát tizennégy esztendős leány lett belölle. Akkor elévett egy fösüt s azokat az edényeket, a melyeket béhordtak a ház közepébe, mind tele fösülte aranynyal. Akkor azt mondja az öreg embernek s az öreg asszonynak:

– No nagyanyám, nagyapám, van miből éljenek, most én elmënyëk.

Aval elindult a városba, elbócsúzott töllik. A mint mënyën a városba, elér a király kapujához a leány. Azt mondja a szakácsné neki:

– Hé leány, hoa mész?

Azt mondja a leány, hogy:

– Én elszegődnék, ha valahol helyet kapnék.

Bémënyën a szakácsné, s megjelenti a királyfiúnak, hogy egy leány künn a kapunál, és neki jó volna mosó leánynak. S kimënyën a királyfiú, s megfogadja a szakácsnénak segítségére.

Ott ült (maradt, időzött) egy három hétig. Három hét mulva egy vasárnap reggel azt mondja a szakácsnénak:

– Szakácsné, legyen oan szüves, engedje meg, hogy én ës csáljak egy palacsintát.

A szakácsné megengedte. Ő es csált egy palacsintát, abba a palacsintába pedig azt a gyűrűt, a melyiket a királyfiú az erdőben adott neki, a mikor a két szál virágot adta, bétette abba a palacsintába. Az a palacsinta pedig délebédkor ëppen a királyfiú elejébe került. A királyúrfi, a mint ette, hát beléharapott a gyűrűbe. Kiveszi a gyűrűt, hát látja, hogy a gyűrű a királykisasszonyé. Felkel egyszeribe az asztaltól s kimegy a konyhára. Azt mondja a szakácsnénak:

– Héj! Ki csinálta a palacsintát?

A szakácsné azt mondja, hogy más senki, csak ő. De mégës kezdi faggatni a királyfiú a szakácsnét. A szakácsné megmondta, hogy a szolgálónak engedte meg, hogy csináljon egy palacsintát.

Odamënyën a szolgálóhoz, kezdi kérdezni, hogy ő csinálta a palacsintát? Azt mondja a szolgáló, ő nem. Abbizë a királyúrfi egy pofot ütött a szolgálónak, a szolgáló pedig elkaczagta magát s jó kedvében elébb lépett előtte. Hát a nyoma után unyan két szép szál virág lett, a milyent a királyúrfi sohase látott.

Minyátt megösmerte a királyúrfi, hogy az az ő kedvese. Azonnal kartőn fogta, felvitte az asztalhoz és az asztal mellé ültette. Azután pedig leköttette a boszorkánynét és a leányát, és kivallatta, hogy hova tették a liánynak az ëccsét. A boszorkányné s a liánya bérakták a szegény liánynak az ëccsét a kőfalba. És a királyúrfi onnan kivette, de őköt bétette egy nagy-nagy hordóba, a nagy hordót kerekedes-kereken hosszú szeggel megverték s kivitték egy nagy hegyre, onnan béeresztették, mind izzé-porrá törték. A királyfi pedig őt elvette feleségül. Nagy lakadalmat csaptak, s mái napig ës lakadalmaznak, ha meg nem haltak.

_(Csabai György, Tatrang.)_

29. Jézus Krisztus keresztlánya.

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy szegény ember, annak a szegény embernek nem volt egyebe, csak egy szamara. Azt számította, hogy ő azt a szamarát elviszi eladni. El is vitte a vásárra a szamárt. A hogy elvitte a szamárt a vásárra, igérnek érte húsz aranyat. Nem akarja adni a szegény ember semmiképen, csak a ki az ő leányát eltartja. Volt neki egy szép leánykája, s azt mondta egy király neki, hogy ő eltartja a leánykát, csak adja neki a szamárt, de most a felesége nem akarta adni a leánykát a királynak. Ha nem, visszatértek és elvitték a szamárt haza s a leányocskát ës, mert nem volt, hogy megegyezzenek.

Abb az időben Jézus Krisztus és Szent Péter a földön járt, a szegény ember pedig béfogta a szamárját és elment a mezőre füvet tépni a földről. Jézus Krisztus és Szent Péter azon az úton utaztak, meglátták, hogy a szegény ember tépi a füvet a szamárnak. Azt mondja Jézus Krisztus Szent Péternek:

– Menj Péter és kérdd meg, mit csinál az a szegény ember.

Odamënën Péter a szegény emberhez és kérdi tölle, hogy:

– Mit csinálsz te szegény ember?

Azt mondja a szegény ember neki, hogy:

– Füvet tépek a szamaramnak, mert nincs mit egyék szegény. A háztájam is egészen szegény.

Aval Szent Péter visszamënën Jézus Krisztushoz és megmondja neki, hogy mit mond a szegény ember.

Mikorrá hazamentek, úgy történt, hogy a leányka meghalt. Azt mondja a szegény embernek Jézus Krisztus:

– Ne búsulj te szegény ember, mert nem ment rossz helyré a leányod. Úgyës a feleséged erősen terhes.

Aval eltemette a szegény ember a lëányocskát. Hogy eltemette, Szent Péter és Jézus elutaztak onnat, aval a szándékkal, hogy a szegény emberrel még találkoznak.

Elmúlt három hét, a szegény ember megint a mezőre ment egy nap, hogy füet (így) szedjen a szamárnak. Aval, a mint szedegeti a füet, megint Jézus és Szent Péter arrafelé utaznak. Azt mondja Jézus Szent Péternek:

– Menj te Péter, és kérdd meg, münköt elviszën-é hëjza?

Elmënën Péter és megkérdi a szegény embert. A szegény ember azt mondta Szent Péternek, hogy ő elviteti az ő házához. Aval arrafelé hajtja a szamárt a szekérbe fogva. Jézus és Szent Péter és a szegény ember felülnek a szekérre, és elmennek arrafelé a község felé, a hol a szegény ember lakott.

A hogy béértek a faluba, hát egy helyt kenyeret sütöttek. Jézus és Szent Péter nagyon éhesek voltak. Azt mondja Jézus Szent Péternek, hogy:

– Menj bé Péter, kérdd meg, van-é vaj egy kicsi kenyerük, hogy adjanak nekünk.