Part 11

Aval megitta a tejet a császár leánya és megköszönte a csobánnak. Hogy megitta a tejet, aval felment, s nyomába lejött a szakácsné. De a szakácsné nem mondotta, hogy mért ment oda, hanem a csobán azt kérdette, hogy:

– Mi baj van?

Tudta mán a csobán, hogy mi baja vagyon neki. Azt kérdette a szakácsnétól, hogy mért tett neki csak tojást merëndébe. Azt mondta a szakácsné:

– Azért, mert nekem húst nem adtál sohase.

Tudta mán a csobán, hogy mi baja van a szakácsnénak. Écczoka elment fel a szakácsnéhoz és elboldogult vele. Hogy azon éjjel megelégítette a szakácsnét, hát abbizon a szakácsné reggel húst tett neki merëndébe.

Jókor reggel lement a császári küsasszony, azt mondja a csobánnak:

– Hej csobán, még csak egy nap, vagy egy év, akkor én a magáé s maga az enyim.

Aval meghallgatta a császári leány a csobánnak a szovát ës. Azt mondta a csobán a császári leánynak, a legküssebbnek.

– No majd elválik a mái nap a szív a májtól. – És aval elindult a szamárral és a birkával.

Még bé sem ért a gyémánt erdőbe, hát mán a sárkány, a harminczkétfejű, má nagy tüzet fújt ria, hogy a szárikájának egyik része má megpergelődött. Azt mondja a csobán:

– Ne pergelj barátom, mert én tudom, hogy ki vagy. Elbánok én veled.

Minél közelebb jött hëzza a sárkány, mán száz mérföldre volt tölle, a bajuszát kezdette mindjobban pergelni. Azt mondja a csobán:

– Te sárkány! Hogy mered az én bajuszomat lepergelni! Nem tudod, hogy én kedved szerint elbánok veled, a hogy neked tetszik?

Aval hirtelen elékapja a furulyáját és kezdi fújni. No hogy kezdi fújni, azt mondja a sárkány a csobánnak:

– Te csobán! Fújjad, de csak fújjad, majd elállasz te, majd végire járok én neked!

A szegény csobán fújta. Elsőbe elkezdette a sebes polkát. Már látta, hogy a harminczkétfejű sárkánynak vége van. Akkor azt mondja a sárkány a csobánnak:

– Fújjad, a hogy kedved tartja.

Akkor elkezdette a csobán fújni a briut. Fújta, ugyan keservesen fújta, hogy mán a sárkány, ha minyát harminczkét feje volt is, de ugyan kivetette a nyelvét. Abbizën egyszer történt, azt mond a a juhásznak:

– Te csobán barátom, ne fújjad, inkább neked adom ezt a gyémánt erdőt, csakhogy add meg az életemet.

Azt mondja a csobán neki:

– Én meghagyom az életedet, csak add nekem a birtokodat.

Azt mondja a sárkány neki:

– Én neked adom a birtokomat, csak taníts meg ingem furulyázni.

Aval azt mondta a csobán:

– Én megtanítlak, csak tedd az ujjaidat a furulyámra.

Aval odaadta a furulyáját a csobán és azt mondta neki:

– No te harminczkétfejű sárkány, látom, hogy neked tizenkét ujjad van, de egy sem talál az én furulyámnak a likjára, mert a te ujjaid igen nagyok és kerekek. Majd meglapisítom én, csak gyere velem.

Elment vélle a sárkány, az a harminczkétfejű. Azt mondja a sárkánynak:

– Tudod mit, sárkány? Nekem vagyon egy rövidnyakú fészim, és én bévágom a fába. A fa meghasad, és te tedd oda mindakét kezedet, ha minyát tizenkét ujjad van ës.

Mindenütt utánozta a sárkány a csobánt. Elment a csobán, belévágta a csobán a fészit egy cserefába. Azt mondja neki:

– Na héj, barátom! Eddig nagy úr voltál, de most még nagyobb lészsz, hogyha béteszed a két kezedet oda, a hol meg van hasadva.

A harminczkétfejű sárkány örvendett a csobán mondásának. Azt mondja a csobánnak a sárkány:

– Na én béteszem, csakhogy a mikor én mondom, húzd ki a fészit.

A sárkány bétette mind a tizenkét ujját a fa hasadékjába, akkor a csobán hirtelen kirántotta a fészit, és ott maradt a harminczkétfejű sárkánynak bészorítva az ujja bëgye. Kapta a fészit és levágta mind a harminczkét fejét.

De ekkor a csobán megkésett. Bészürkült volt, a mikor haza indult. De a küsasszony mán a pityvarba várta. Azt gondolta a legküssebbik leány, hogy vége már a csobánnak, mert tudta, hogy a harminczkétfejű sárkánynak mán nagy az ereje. És akkor mégis megörvendett a császár legküssebbik leánya a pityvarba, a mikor látta már messziről, hogy jő a csobán. Gondolta magában, már most a csobán az övé.

Haza ës ér a csobán a császár udvarába. A pityvarban állott a császár legküssebbik leánya, és már setét volt. Jó estét köszön a csobán a leánynak, a leány szüvesen fogadja. Azt mondja.

– No csobán, te az enyém és én a tiéd!

Aval békötötte a szamárt a pajtába, ott hált reggelig. De este elmënën a szakácsné, jó eledelt készített a csobánnak, gondolta, hogy mán ma este ës hëzza mënën a csobán. De a csobánnak semmi esze erre nem járt, csak a király legküssebbik leányára. Mert avvót a legszebb, és a legjobb, és a legügyesebb.

Aval reggel korán felkelt és bément a császárhoz, hogy kapja meg az ő bérét. De a császár azt mondta a csobánnak:

– Te csobán, nékem még egy kérésem van. Hogyha te azt megteszed, úgy minden bizonynyal néked adom a legküssebbik leányomat.

Azt mondja a csobán a császárnak:

– Császár ő felsége, életem halálom kezedbe ajánlom! Én megteszem, mit poroncsolsz nékem?

Aval azt mondja a császár:

– Csináltatok egy tarisnyát. Aval vedd le az égről a holdat, a napot és egy csillagot. Akkor neked adom a leányomat.

Csináltatott a császár egy tarisznyát, odaadta a csobánnak, és elindult a csobán a tarisznyával. A mint ment a csobán, mendegélt, négy nap már elment, akkor találkozott egy emberrel, a ki egy tó mellett állott. És abb a tóba furt folyt a víz és mégës szomjan majd meghalt.

Köszön a csobán neki jó napot. Azt mondja a csobánnak vissza:

– Adjon isten.

– De eljősz vélem? Majd adok én neked innod.

És aval szövetséget kötött a szomjas ember a csobánnal, és mentek tovább.

Egy hét mulva találkozott egy emberrel. Az út széjin volt harminczkét kemencze, abban a harminczkét kemenczében sült mindenik kemenczében harminczkét kenyér, mégës az ember kenyérhéjakat rácskált, mégës majd meghalt étlen a sok kenyér mellett. Azt mondja a csobán annak az embernek:

– Te barátom mit csálsz itt a sok kenyér mellett?

Azt mondja az a nagy étvágyú ember:

– Nëzd meg barátom, hát né, ennyi kemencze mellett mégës meghalok étlen.

Azt mondja a csobán neki:

– Jere velem, majd adok én.

Szövetséget kötöttek, és elindult a nagyétű ember ës vélle. A hogy elindult a nagyétű ember vélle, ammán égig ért az a nagyétű ember, s azt kérdi a csobántól, hogy:

– Hova mégysz barátom?

Azt mondja a csobán:

– Mënyëk, hogy vegyem le az égről a napot, a holdat s a csillagot.

Aval mennek, mendegélnek. Már csak négy napja volt, hogy a két hetet bé nem töltötték menéssel. Elérnek egy nagy hegynek a tetejébe, a hol volt egy ember: tizenkét tűz körülötte és harmincznégy szárikával felöltözve, ës mégës majd meghalt a hideg miatt. Azt kérdi a csobán tölle:

– Mi bajod van barátom?

– Hát lássad, barátom. Nëzd meg, tizenkét tűz ég körülöttem, és ennyi szárika rajtam, és mégës majd meghalok a hideg miatt.

Aval azt mondja a csobán:

– Te úgy látom barátom, hogy nagyon hidegrázós vagy. Jere velem, majd megállítom én!

Aval minyá szövetséget kötött, és elbeszélte, hogy mire van néki szüksége, és azt mondta:

– Majd meglátom én ës, hogy leveszitek-é a napot, a csillagot és a holdat.

Kötötték mind a három ember magukat, hogy ők má minden bizonnyal leveszik azt a három mirhát. Aval felmentek a hegynek a hegyére. Egy kicsit esett azonn az éjjel. Azt mondja a hidegrázós ember:

– Héj barátom, de lágy a sár a hegyben, ne menjünk tovább.

Azt mondja a csobán:

– Hogyne mennénk? Muszáj nekünk ezt a három érdemet levegyük.

Nem ës tétováztak tovább, hát elmentek és felmentek a hegynek a tetejes tetejére, és elvárták a holdat, a míg feljött. És akkor az az égig érő ember, az a harminczkét kenyeres, felnyúlt utána és levette a holdat. Mihelyt levette a holdat, aval minyát feljöttek a csillagok. Levettek egy csillagot, azt ës bétették a tarisnyába. Most mán minyátt elvárták, a míg a nap jő, mert mán a csillag és a hold a tarisnyában volt. Elig serkent fel a nap, az az égig érő ember a napot ës lekapta. És bétették abb a tarisnyába, és elindultak haza. De a csobán azt a három mirhát vitte magával, és három hét mulva értek haza.

Mikor hazaértek a császárhoz, azt mondja a csobán a császárnak:

– Császár ő felsége, életem halálom kezedbe ajánlom. Elhoztam a napot, a holdat és a csillagot.

Aval azt mondja a császár a csobánnak:

– Menj és ereszd ki, mert már három hete, hogy az én embereim a földemen nem dolgoznak és nem látnak.

Aval kiment a csobán a tarisnyával, és kioldta a tarisnya szádát és eleresztette a napot, a holdat és a csillagot. És bément, vissza a császárhoz. Azt mondja a csobán a császárnak:

– Követelem a béremet!

De megint rëafelel a császár:

– Még van egy követelésem tölled, csobán. Még egyet mondok, s tedd meg azt, akkor néked adom a leányomat, a legküssebbiket, a melyiket szereted. Vagyon nekem 330 darab ökröm, 330 darab lovam, 330 darab johom és 330 darab birkám. Ha azt az écczoka levágod, gulyásnak készíted és reggelig megeszed, akkor neked adom a leányomat.

Aval elment a csobán, és künn a kapunál állott az a három bajtársa, a melyiket hozott magával. Azt mondja annak a nagyétű embernek:

– Te barátom, van ennyi darab marha megenni való. Reggelig vágd össze, főzd meg magadnak tokánynak és edd ës meg a sok tömérdek marhát.

Ejfélakkor a király kiállott a pityvarra, hogy átadja a csobánnak a sok marhát. De a csobán pedig este mán átadta a nagyétű embernek. A mikor éjfélakkor kijájtotta a császár, akkor má meg volt éve a sok temetetlen marha. Azt kijájtotta vissza a csobán, mikor kérdette a császár:

– Hogyha még annyi volna ës, megenném reggelig!

Mert a mikor átadta a csobán annak a nagyétű embernek, hát azt mondta neki, hogy vágja le és főzze meg. De az a nagyétű ember azt mondta a csobánnak:

– Te barátom, minek? Iszë én szőröstől-bőröstől megeszem. Úgy se lesz elég reggelig.

Azt mondta másnap reggel a császár a csobánnak:

– Látom, ügyes ember vagy, ezt ës megtetted, de még van egy alacsony kérésem. Van a pinczémben, a kit te jól tudsz, kilencz millió veder borom romolva. Akkor, ha ezt megiszod reggelig, akkor néked adom a leányomat.

– Jól van, császár ő felsége, életem-halálom kezedbe ajánlom, azt ës megteszem.

Estére kerekedve átadja a csobánnak a pincze kócsát. A csobán pedig eléhivatja azt a szomjas barátját, a melyik a két tóból ivutt. Hát azt mondja neki:

– No barátom, itt van ennyi s ennyi bor. Nézd meg, sokacska. Ha reggelig megiszod, itt vannak a kannák, és mérj ki belölle.

Azt mondja a szomjas ember:

– Minek nékem a kannák? Csapolom meg, iszom egymásután!

Még éféla se volt, a szomjas ember mán megitta a sok temetetlen bort. Ejfélakor már rëakijájtott a császár a csobánra, hogy:

– Még vagyon-é?

Azt mondja a csobán vissza a császárnak:

– Császár ő felsége, életem halálom kezedbe ajánlom, ha három ennyi volna ës, reggelig nem volna elég.

Mëgjedëtt a király, hogy mi oka lehetett ennek. Gondolta magában, mégës elveszi a leányát.

De elment a csobán azon az écczoka az arany palotába, és elkészítette azt az arany lovat. Arany nyerget tett rëa, és a mikor feltette az arany nyerget, akkor eléállott egy ember. Azt mondja a csobánnak:

– No barátom, te csobán vagy, a császárnak a legküssebbik leánya téged szeret. De minden bizonynyal a császár csáltat három aranyalmát, és azt a három aranyalmát adja a három leányának. És elszámította (a császár), hogy a kinek vetik, a mikor ësszegyűjtötte a császárokat, a herczegeket, bárókat és grófokat, hát a kinek vetik a császár leányai az almát, azok lesznek az uraik.

És a császárok összegyűltek mind, s hogy ësszegyűltek, nagy vendégséget indítottak, kibe felgyűltek mind a herczegek, grófok a palotába. S hogy felgyűltek, hát elveszik a három almát a három leány, s odavetik a két nagyobbik leány két császári fiúnak. De a legküssebbik leány semmi úton-módon nem tudta odavetni, mert a csobánt nem hítták fel. Azt mondják a leánynak a legküssebbnek, hogy:

– Te mért nem veted ennyi sok szép fiúk között az almát?

Azt feleli a leány, hogy:

– Az enyim nincs itt.

Azt mondja a császár, hogy:

– Menjetek, híjjátok fel a csobánt.

A csobán még fel sem ért a terépeken, már a leány neki vetette az almát. Azt mondja a császár, az apja, hogy:

– No leányom, ha a csobánnak vetetted az almát, egyebet nem adok, hát a tyúkketrecz lesz a tiétek.

Aval a csobán kartőn fogja a császár legküssebb leányát, és leviszi őt a tyúkketreczbe. A tyúkketreczet kitakarítják és benne ülnek ők ketten. A két nagyobb leánynak az apja nagy vendégséget csapott, de a csobánt s az ő feleségét nem hítták meg. A mikor éppen a sok vendég le voltak ülve az asztalhoz, a sok étel, a sok ital má mind az asztalon volt, akkor a csobán azt mondja az ő feleségének.

– Te feleség, münköt nem híttak meg, hogy mű ës együnk. De hadd el, mert a lakodalmasok se esznek, se nem isznak azokból a borokból.

A csobán elvette a furulyát s felment a vendéges házba. Az ajtó mellett megállott, hirtelen megfújja a furulyát. Akkor az egész nép elkezd tánczolni. Aval ësszecsődültek, hogy ki az, a ki furulyál. A mikor látta a csobán, hogy minden étel, minden ital kárba ment, akkor kapta magát s leszaladt a terépeken. Azt mondja a feleségének:

– Hadd el, mert mű se ettünk az ételből, de ő kemik se.

Aval összegyüttötték a lakodalmasok a kárbament jogot, és aval estére eltávoztak a lakodalmas háztól a lakodalmasok.

Másnap reggel a két sógor, a császárnak a két nagyobb veje, elkészültek az ezüst erdőbe vadászni. Azt számították, hogy a csobánt ës híjják el, hogy menjen ő ës vadászni. De a csobánnak nem volt paripája, csak egy szamárja. Bészól a két sógor a csobánhoz jókor reggel:

– Sógor, héj! Nem jősz vadászni?

– No te két sógor, nekem nincs paripám, én a szamárral menek.

Aval felteszi a szamár hátára a kápát, de azt ës megfordítva tette; felveszi a fegyverét a vállára, de azt ës megfordítva tette; felült a szamárra, de oda se ült úgy, a hogy kellett volna, egészen megfordulva ült a kápába. Elkaczagta a két sógor, hogy milyen bolond a csobán. Elkezdik mondani neki:

– Sógor, héj! Hogy tetted ezt a kápát a szamárra, hogy ültél reája?

Azt mondja a csobán aval:

– Jaj bizony, én egészen megfordítva dolgoztam. – S kapja magát a csobán, leszökik a szamár hátáról, feloldja a kápát s jól helyhezteti a szamár hátára. Ekkor ő ës felül, s elindulnak ki a kapun.

A mint bémennek az ezüst erdőbe, hát egy híd volt ott, s a víz kiterült az ezüst hídnál s nagy tó lett körülötte. A két sógor ment mán a hídon ës átol, de a csobánnak a szamárja erősen félt a hídtól, a mint fényes volt. Kapja magát a csobán s egyet húz a szamárra, a szamár pedig béfutott a sárba, s nem tudott kikelni. Aval elment a csobán s azt mondja:

– Héj, sógor, jertek vissza, segítsetek nekem, a szamárt vegyük ki a sárból.

A két sógor megtér, megkötik a paripákat a fához, odamennek a csobánhoz s kisegítik a sárból. Aval köti jól a kápát.

Egy szarka azalatt a víz túlsó partjára szállott, azt lőtte a csobán. Kapta a puskáját és meglőtte a szarkát. Csudálkozott a két sógor a csobán bolondságán, s akkor elment a csobán, felvette a szarkát s rákötötte a szamár hátára. A két sógor kezdette a csobánt híni, hogy ne kötözze azt a csúnya állatot, azt a szarkát, hanem, hogy lőjenek őzeket, nyulakat. De a csobán nem ment, csak kötötte a szarkát a szamár hátára. Otthatta a két sógor a csobánt, és elmentek, bé az erdőbe.

A mikor látta a sógor, hogy mán bémentek erősen az ezüst erdőbe, kapta magát és elment az ezüst palotába. Kinyitja az ezüst palotát, kihozza az ezüst paripát, és a fényes ruvába felöltözik. Akkor felül a paripára, bémegy az erdőbe, belefúj a trombitába. Annak a trombitának oan ereje volt, hogy amikor beléfújt, az erdőben az egész vadállatok odagyűltek melléje.

S aval bizën a két sógor egész nap jártak az erdőben, de hírül se láttak, még csúfságból ës egyet. Mán estére kerekedett az üdő s a két sógor egyet se lőtt, a csobán pedig a sokból vaj egy tizenötöt meglőtt. Felkötötte azokat az ezüst paripára s ment az erdőbe a két sógor felé, hogy lássa, megüsmerik-é?

– Abbizën a két sógor találkozik a csobánnal. Fejet hajtnak neki, köszönnek, azt gondolták, ki tudja miféle király vagy császár oan arany gunyába felöltözve. Azt mondja a két sógor a csobánnak:

– Felséges úr, nem ad el azokból a vadakból?

Azt mondja, ő eladja mind, ha kell. Azt mondják a két sógor, hogy mit kér érte. A csobán egyebet nem kért, hát azt a két arany almát kérte, a melyiket a feleségüktől kaptak. S azt mondja a két sógor egyik a másiknak:

– No sógor? Hát odaadjuk ezeket az almákat?

Azt mondja az egyik:

– Adjuk oda s mondjuk, hogy elvesztettük, ha kérik.

Aval odaadják a két arany almát, a csobán ës odaadja az egész vadállatokat, a melyiket lőtt. Aval elbócsuzott a csobán, de a két sógor mégse üsmerték meg, hogy a csobán lett volna. A csobán pedig egy más úton átvágott az ezüst palotába, leveti magáról a császári gunyát, az arany paripát mán béköti, a sípot szegre akasztja. Aval bezárta a palotának az ajtóit és elment megint a szamárhoz.

A két sógor még nem érkezett oda, de mégës, mikorrá már megkötötte volna a csobán a szarkát, már akkorrá a két sógor ës odaérkezett. Azt mondja a két sógor a csobánnak:

– Héj sógor! Nem jöttél velünk, mennyi sok szép vadat lőttünk!

Azt mondja a csobán ës vissza nekik, hogy:

– Én ës lőttem egy szarkát. Né minyen szép ez a madár!

Azt mondja aval a két sógor neki:

– Hát jősz haza?

Azt mondja a csobán vissza a két sógornak, hogy:

– Tű menjetek elől, én után mënyëk.

Aval a két sógor büszkén, sok vadat lőve, mentek hazafelé, de a szegény csobán pedig vitte a szarkát. Mikor a kapun a két sógor béérnek a paripákkal, azt kérdi a két sógortól a császár:

– Hát az a gyáva lőtt-é valamit?

Azt mondja a legnagyobb veje, hogy:

– Igen, lőtt egy szarkát!

Azt poroncsolja a császár:

– Zárjátok bé a kapukat, bé ne ereszszétek, hogy bé ne hozza azt a csúnya állatot, azt a büdöst, ide!

Aval bézárták a kapukat s nem eresztették bé a csobánt. Azt mondja a csobán:

– Tudtam, édes apám, hogy nem ereszt bé, pedig minyen szép tarka-barka! Nem ës tetszik ő felségének egy szálat se ez a szép tarka-barka madár?

Ezekkel a beszédekkel telve (az idő), leoldja a szamár hátáról a szarkát és elveti. Akkor azt poroncsolja a császár:

– No most nyicscsátok ki a kaput, ereszszétek bé azt a szerencsétlen flótást!

Aval kinyitották a kaput, béeresztették a csobánt, a csobán pedig megköti a szamárt egy fához. Bémënyën a házba a csobán, elbeszéli a feleségének, hogy nem tetszett, a mit lőtt. Aval a felesége az ételt megkészítette s meddig az étel elkészült, addig a csobán elévette a furulyát, kiment a szëmëtre, a hol a tyúkok kapartak és kezd furulyálni, a tyúkok pedig elkezdnek tánczolni. Tánczolnak a tyúkok, tánczolnak, de kivált a kakas. Meglátja a két sógor ës fenn a pityvarról, hogy minyen bolond a sógor; tánczoltatja a tyúkokat. A sógor megtánczoltatá a tyúkokat s bément, az asztal mellé ült és ëtt. Jóllakott és mindjárt lefeküdt.

Másnap reggel jőnek a két sógor megint, híjják a csobánt, hogy menjenek az aranyerdőbe vadászni. Aval fel ës kel a csobán, felakasztja a puskát a vállára, elindulnak az aranyerdőbe. A mint bémennek, ott ës híd volt. A két sógor ment elől, a csobán ment utánuk. A lovak nem féltek, de a szamár úgy félt, mert fényes volt erősen a híd. Csúful kezd bánni a szamárral a csobán, hogy nem akar a hídon átólmenni. Aval a szamár félretér és bészalad a tóba. Úgy bérekedt a szegény, hogy se tova menni nem tudott, se kijőni nem lehetett. Aztot látta a két sógor, minyen bajban van a csobán, visszatérnek és kisegítik a sárból. Aval egy pacsirta odaszállott a hídra. Kapta magát a csobán, levette a puskát a válláról, puff, meglőtte a pacsirtát. Azt mondja a két sógornak:

– Na, ha es sem tetszik, akkor osztán mit lőjek én a császárnak?

Odamënyën s felveszi a pacsirtát a csobán, kezdi kötni fel a nyeregkápára. Hogy felkötötte, merébe hítták a két sógor, hogy menjen az erdőbe, de ő azt mondja, hogy egy lépést se tovább, mert néki ez elég.

Aval ott hagyja a két sógor s elmennek bé az erdőbe, a csobán pedig kapja magát, megköti a szamárt egy fához, s bémënyën az arany palotába. Az arany palotában pedig volt egy arany paripa, egy rend császári gunya aranyból, és egy kantár és egy síp. Felveszi magára a csobán a ruhát, zsebre vágja az arany sípot, felül az aranyszőrű paripára és mélyen bémënyën az erdőbe. Akkor beléfúj a trombitába és összegyűlnek mindenféle vad, a mi abban az arany erdőben volt, mind. Aval meglő közülök vaj tizenöt darabot, felkötözi az ezüst szőrű paripára, s elindul azon az úton, a hol a két sógor bément vadászni.

A két sógor addig majdnem estig járt az erdőben, de még csúfságból egy vadat se láttak. Megtértek hazafelé. A mint jőnek hazafelé, találkoznak a csobánnal. Messziről tanakodnak egyik a mással a két sógor, hogy miféle császár lehet az unyan szép ruvában.

– Annyi vadat lőtt s mű írul, egyet se kaptunk. Ha ad el belölle, megpróbáljuk, kérünk s veszünk tölle vaj négy-öt darabot, pénz úgyës elég van.

Ezt beszélte a két sógor. A mikor majd hogy közél érnek hëzza, fejet hajtnak neki s nagyon tisztelik, mert azt gondolták, hogy kitudja miféle császár. Azt mondják neki:

– Császár ő felsége, életünk, halálunk, nem ad el belölle vaj egy darabot?

Azt mondja a csobán:

– Én el. Ha kell, mind ës odaadom.

Kérdi a két sógor, hogy mit kér értük. Azt mondja a csobán vissza nekik:

– Nekem pénzem elég van, pénzért nem adok, hanem van nállam egy szamárpatkó, és csájjatok tüzet, veresítsétek meg, és engedjétek meg, a mikor legveresebb, legjobban meg van melegedve, hogy nyomjam a feneketek tomporjára.

A két sógor egyik a mással szemközt néz, azt mondják:

– Megengedjük, mert ha a csobán hazament eddig, ő vitt legalább egy pacsirtát, de mű semmit se.

A csobán aval eléveszi a szamárpatkót a zsebéből, a két sógor tüzet csinál, béteszik a két patkót a tűzbe. Amikor legjobban megveresült, akkor azt mondja a csobán, taszítsák le a nadrágjukat. A nagyobb sógor letaszította a nadrágját, a csobán pedig riasütötte a szamárpatkót. Aval azt mondja a nagyobb sógor a küssebb sógornak:

– Hadd el sógor, ne nyomasd rëa, mert nagyon fáj.

Azt mondja a küssebb sógor:

– Ha te fel engedted, akkor én ës fel engedem.

Aval letaszítja a nadrágot, és a sógor rianyomja a patkót a s..e czimpájára. Aval átadja a vadakat a két sógornak, elbócsuzik töllik és elmënyën. Egy más úton visszafordul, leteszi az arany ruhát, az arany paripát, az arany kantárt és az arany sípot az arany palotába. Visszamegy a szamárhoz, hát a mikor visszamegy, jő a két sógor ës, megterhelve a lovakat vad állatokkal. Azt mondja a két sógor a csobánnak:

– No nem jöttél vadászni. Mennyi sok szép őzet, nyulat lőttünk, egészen el ës vagyunk állva, úgy megfáradtunk.

Gondolta a csobán magában:

– Héj, ha tudnátok, mi van veletek, akkor másképen beszélnétek velem!

Aval híjják a csobánt hazafelé. A két sógor hazamënyen, ő ës felül a szamárra, és elindul haza. Mikor bément a két sógor a kapun, azt kérdi a császár a két nagyobb vejétől:

– Nohát mit lőtt az a szerencsétlen flótás?

Azt mondja a császár nagyobb veje, hogy lőtt egy pacsirtát. Azt mondja aval a császár, hogy:

– Ereszszétek bé, ne zárjátok bé a kaput, mert nem valami csúnya portéka. – De azt ës a császár csak kételenedve mondta.

Felkiájtja a csobán, látta, hogy nagyon haragos a császár, hogy talán nem ës tetszik, a mit ő lőtt? Azt mondja a császár:

– Nem biz a én nékem. Ujan portékával ne állj elé.

Aval leoldja a pacsirtát a szamár hátáról, de meg volt kötve erős kötelekkel, béviszi a feleségének és azt mondja:

– No, a meddig én a tyúkokat megtánczoltatom, feleség, ezt a pacsirtát készítsd meg nekem vacsorára.

Ő addig elévette a furulyát és elment megint a szëmëtre a tyúkokat megint megtánczoltatni. A mikor mán a tyúkok egy jó csomót tánczoltak, akkor bément, azt mondta a feleségének:

– No feleség, megtánczoltattam a tyúkokat. Kész a vacsora?

Készen volt, fel ës volt tálalva. És a hogy fel volt tálalva, melléje ül és eszik. Hogy evett, azonnal lefeküdt és alszik reggelig.