Part 10

Elküldi az anyja öt krajczárra pálinkáért. Hozának egy férget (egeret), ëssze van rongálva. – Adjátok nékem a férget, ne bántsátok! – Igen, van ës mivel megvedd ezt a férget! – Hiszëm a csak kicsi állat!

Haza viszi a férget. – No most van mit táplálj! – Hadd el anyám, majd béosztom én magamnak.

Mindennap ëtt a fiú. Azoknak ës adott S még maradt neki ës. Felnőttek mind hárman. Azt mondja a kígyó: – Menjünk el apámhoz. – De hogy merre menjünk? – azt mondja a fiú, – Utat ki mutat meg, te csúszó és mászó? – Hadd el kicsi gazdám, az én fejem útmutató. Én feltekeredem a te nyakacskádra. A merre a fejem, hogy előre mutat, Arra szegődjél csak, mert mi így elmegyünk.

Úgy ës tesznek ketten, elmennek szépecskén. A kígyó előre nyujtogatja fejét, Lába viszi őtet, merre kanyarodik. Mennek, mendegélnek, egyszer csak elérnek Egy nagy sürüségbe. Azt mondja a kígyó: – Engedj nekem fiam, Mert én most, én téged megtanítlak hogy járj. Mënünk az apámhoz, nagy bazsilikushoz, De vigyázz magadra, mert ő örömében Mindjárt elnyel téged, de megint visszavet Kérdi tőled, mit kérsz? igér néked mindent, Ezüstöt, aranyat, mindenféle kincset, De néked, gazdácskám, legyen annyi eszed: Ne kérj gazdag kincset, kérd a varázsgyűrűt. – Te kígyó, mi van abban? – Abbizën gazdácskám, amit te felgondolsz, Rögtön megtörténik. A nyelve alatt van. A bazsilikusnak, az édes apámnak. Igaz, rosszul (rossz szívvel, nehezen) adja, de te ne hogy tágíts, Oda adja minyát, ahogy engem meglát.

Úgy ës tëszën a fiú, semmit se tágított. A nagy bazsilikus a fejét kidugja S azt mondja: – Nem adom, nekem legfőbb kincsem. – Add át édes apám, mert fiad még jobb lesz. E nevelt fel engem, az édes gazdácskám. – Mesze, itt van nohát! De ezzel csalódol. Tudom, hogy megcsalnak vélle egyszer-kétszer. De vigyázz magadra, viseld gondját ennek, Mert biz e jó szerszám!

Haza megy a fiú az édes anyjához. Rozzant kis hajlék volt, a mibe belépett. Gondolta meg magát: – Most már én magamon immá segíthetek. Szép ház áll ott szembe, abban egy szép leány, Annak volt (talán: van) egy kedvese, a vörös kapitány. Nohát állj meg leány, én viszlek el téged, Nem a veres kapitány! Gondolja meg magában: – Ez a mű küs házunk Legyen külömb, mind a veres kapitányé, Még ötszöriziglen. Gyűrűm nyelvem alatt, Azt ez megteheti.

Reggelre virradnak, hát van egy palota, A kin az embernek szeme-szája elállott. S a fiú különb volt, mind egy ezëredës. Anyja álmélkodik, hogy szemét kinyitja, Nem tudja, hogy hol van. – Fiam, hol lehetünk? Hisz ez bárói ház. – Nem anyám, csak nyugodjál! Nekem van egy gyürűm;

Poroncsolj csak kávét, értsd meg, rögtön hozzák! Úgy tesz öreg anyó, rögtön, mindjárt hozzák. Van cseléd tizenhat, madarak a gángba Énekelnek, fütyörésznek.

Meglátják ott szemközt: – Hej az a kis kunyhó Milyenné vált! Ötször nagyobb mind a miénk!

De kiáll a fiú. Nem ës az a fiú, Gondolják a többiek. Jó reggelt kivánnak. – Édes fiam hogy vagy? – Én bizony jól, szomszéd. – Látom, hogy jól vagytok, de ennyi kincs honnét? – Nekem van, nekem van, mert a mit gondolok, Mindjárt megtörténik. – Jaj, édes fiam, igen szépen kérlek, Ez a mű szép házunk legyen mind a tiétek! – Igen, szomszéd, igen, csak egy a kérésem: Leányát adja nékem. Velem boldogul él, megviseli magát. – Nohát, nohát, nohát, csapjunk mű egy csudát! De a mit én mondtam, történjék meg mindjárt. Azonnal átadom a leányt én néked.

Elalusznak szépen, hát különb palota van Ellenben szomszédnak. Megy által a fiú a jó szomszéd úrhoz. – Én megtettem apám, a mit maga kérdett (kért), Most én kérdem magát, adja át a leányt. – Nohát édes fiam, rögtön megkeresem.

A leány csak nyúzva mënën a legényhez, De kedvet jót mutat, s összepárosodnak. No vërës kapitány, most te mit gondolhatsz? Úgy vagy mind a korró a mező közepén. A leány ës vissza húzná a fejét És kibújna a nagy gazdag palotából, De mégës gondolja: – Talám jobb, meghúzd a fejedet egy kicsit, Mig az üdő érkezik, amely megszabadít.

Egyszer a többek közt férje jól békáfol. Kérdezgetni kezdi: – Miféle dolog ez, Hogy a mit te gondolsz, rögtön megtörténik? – Édes fiam ne bánts, mert ha én kimondom, Tü az én fejemet mindjárt megbántjátok. – Nem úgy fiam, nem úgy, mond csak el rendibe, Hiszëm a te jó nőd talám nem árul el? – Nem hiszek én néked, mert biz te csalfa vagy, Kétszintséggel kivájsz töllem mindeneket. – Óh én édes férjem, nem bántalak téged, Mondd ki csak hamarébb, nem lesz bántásodra. – Asszony, asszony, asszony, a fejemet bírod. Kimondom hát mégës, legyen a te károd. Van egy varázsgyűrűm az én nyelvem alatt, A megcsinál mindent, a mit én gondolok. Hanem azért fiam, édes feleségem, Miattam te, míg élsz, boldog lehetsz örökké, Csak nőnek nem hiszek, mert te káromra jársz, Te vërës kapitányt még most ës szereted. Ha kikapod töllem, én rögtön mehetek, Földönfutóvá én azonnal válhatok. – De én, édes férjem, téged nem árullak. Éltessen az isten sok számos éveken, Hogy boldogan éljünk családunk körében. Hozd bé hát a kávét, Furuzs, aztat kérdem, Csináld meg az ágyat, édes szobalányom. Lejárt már az üdő, kilencz felé vagyunk, Nyughassunk békével, míg majd felvirradunk.

Lefeküsznek szépen s kezdenek játszani Az a fiatal pár, egymást csiklandani. Addig csiklandozza a nő az ő férjét, Míg a varázsgyűrű kiszökik helyéről S egyet nagyot koppan.

– Hadd el édes férjem, Csak a kemenczéről, csak a gyórtyatartó. A macska elfutott, az ütte le onnat. – Nem úgy asszony, nem úgy! Itt valami történt. Mondám ugyebár, hogy fejemet elteszed? Vedd fel szépen, vedd fel, addsza ide nékem Azt a varázsgyűrűt, mert az az én kincsem. – Néked én drágább mindeneknél vagyok, Hadd a gyűrűt nékem, próbáljam meg én ës. – Legyen hát a tiéd, de csak károdra lesz. Tudom én jól, hogy ti mostan elteszitek, De van még egy macskám és egy kicsi férgem, Visszahozzák azok, ne féltsen engemet.

Azzal elalusznak. Mikor megvirradnak Az asszony s a fiú – a régies kunyhó! Úgy maradtak szépen, mint volt régi időn. A fiú megtudta, hogy ő meg van csalva; Nem volt mit csináljon, – az idő sorra jár.

A nő vërës kapitánynyal szegődött el szépen. Gyűrű hatalmával oczeán tengeren, Nagy oczeán felett, egy vár lánczon függött: Vërës kapitány és a nő benne éllëtt. A fiú megtudja, hogy hova ment nője. Kérdi a macskáját: – Nohát édes macskám, Tám megöregedtél? Legyél segítségül Az én bajaimban. – Csak ne búsulj gazdám! Meg-megindulhassunk, De háromiziglen meg kell hogy mi térjünk, Mert a nagy óczeán hobokkal van teli. De mit ës nézünk, mit! Még vagyon egy férgünk, Vigyük el gazdácskám, hátha hasznát veszszük!

Elindulnak hárman, mennek, mendegélnek, Oczeán martjára sötétben érkeznek.

Azt mondja a fiú: – Óh édes jó macskám, már most mit csináljunk? Arany függő várhoz, hogy mi eljuthassunk? Adj tanácsot macskám, el vagyok búsulva S nincsen honnan várjak segítséget, nincsen. Előttem csak a víz, szinte közepéig, Arany függő várnak lombja odaérik. – Nem úgy gazdám, nem úgy! Én téged tanítlak, Próbáljunk csak úszni.

De meg kell térjenek, nem tudnak evezni.

Fonnak ők egy jászjot (jászolt), azon megpróbálják, De csigojavessző vizet átereszti. Vissza kell térjenek, nem akarnak halni.

Megint tanácskoznak mi tévők legyenek. – Hadd el édes gazdám, – a macska azt mondja – Mert én kisegítlek.

Közel volt a nádas, fonnak ők egy gyékényt, Azon próbálnak hát arany várhoz jutni. Nem lehet, nem lehet, a nád gyenge, hajlik, Vissza kell jőjenek egészen a martig.

– No macskám, no macskám, édes kicsi macskám, Adj tanácsot mostan, mert a szüvem reped. Elére most végem, segíts rajtam, kérlek. – Megmondtam, ugyebár, édes kicsi gazdám: Háromszor kell térni, negyedszer próbálni!

Elmënyën a macska a nádasba vissza, Mondja a gazdának: – Édes jó gazdácskám! Köss egy kéve nádat, ülj rá mint lóhátra, Lovat szoktad ülni. Végy ölödbe engem, Férget kebeledbe, itt (így?) tám elmehetünk Függő várhoz érve.

El ës érték szépen a nagy függő várat, Arany lánczon függött óczeán közepén, Vërës kapitány ott benne büszkén élhet, De most ostromolják, csellel mit tehetnek.

Tanácskoznak szépen. Azt mondja a macska: – Várjuk el setétig, akkor mán tehetünk, Amit nékünk tetszik.

Azt mondja a féreg: – Biz jól gondoltátok, mert én akkor teszek, Mit tű nem ës tudtok! Kirágom az ajtót. Egy kis likat rágok, a hol én béférek. Ajtót nyitok nektek, tű ës béjöhettek, Csakhogy csúszva s mászva, léptetek ne hallszék. Ajtó csikorgása töllem nem hallatszik. De mi ott, ne! mi a? Talám bors, paprika? Farkom ës van hátul? Van víz ës? – Bémártom, Ugrok egyet elől, bé a paprikába, Azután én sóba, borsba, egybe-másba! A farkamat így én jól megvastagítom,

Veres kapitánynak száján végig húzom! Ptüsszent egyet-kettőt, még hurut is tölle, Édes jó gazdácskám: Varázsgyűrű mesze!

– Jól van férgem, jól van, e kellett én nékem. Már most nem búsulok, itt van az én kincsem! Gondolja magában: – E függő palota Aranyos lánczostól, minden szerszámostól Távozzék most vissza az én kis kunyhómra. A veres kapitány, az én csalfa nőm ës Vélle együtt vissza. Aludjanak szépen, A hol most alusznak, míg áthívom őket, Az ő apját s anyját. Csalfaságnak vége, Eltörött a lába!

Azt mondja a macska: – Hadd el, hadd el, hadd el, Majd meglátják őtet! Eljő édes apja, Ez a csalfa nőnek egyet rittyent kettőt, Az álom kiszökik a nőnek szeméből.

Azt mondja az apa: – Hát te mit csináltál? Nem megmondtam néked, hogy ne kelljen kettő?

A veres kapitány a veszélyre felkel. Megfogja a fiú, nyomban megnyuvasztja, A macska ës szökik, torkát megszakítja. A nőt vitték, vitték, óczeán martjára, Onnan elvitték őt egy nagy szigettájra, Egy kis burdét ástak a csalfa nő számra, Ott hagyták őt szépen – ezt megérdemlette. Csalfaságnak bizën ez mindig a bére.

Nem hazudtam én se, mástól hallottam ës, Én mástól hallottam, bocsássatok tű ës. Arra kérlek tüktököt, higgyétek el nékem, Mesémnek itt vége.

_(Fazekas Fóris Mihály, Pürkerecz.)_

26. A megvakított óriás.

Vuot ëcczër, hól nem vuót, hetethiét órszágonn ës túl vuót, miég az uópërëncziás tengërënn ës túl vuót, hól a kúrta fârku malacz túrt, vuot ëcz szegény embër. Annak nem vuót sënkije, csak ëgy nëhán juha és három gyêrmëke. S a juhok szaparottak, s ëcczër aszt határoszta az öreg embër, hogy êlmënnek az êrdüőbe s ott ety kicsi ësztënát csálnok.

Ecczër, mikor a merëndéjik elfogyott, aszonta az öreg embër:

– Fiaim, ién êlmënyëk haza, hogy hozzak merëndiét, s mikor estve lëssz, tű fejjétëk mëg a juhokot s csájjotok turuót, mim máskór szoktunk. De jakárki këjájt, ne szójjatok sëmmit, ne këjájcsatok ki ja házbuól.

De ja fijúk nem târtották mëg. Ecczër, mikor este lëtt, hajják, hogy valaki jasz këjájcso: hëhëhé! S a lekküssebb fijú monta eleget:

– Ne këjájcson ki bácsi, met apó aszonta, ne këjájcson sënkinek.

Akkór (az idősebbik) mëkszitta a küssep fijút, s akkór miék hâlnak ëty këjájtást mëssze az êrdüőbüől, s akkór kikëjájtott a közepsüő fijú jës. S hát ëcczër lássák, hogy ëgy nagy uórijás embër jő, nyiccsa ki jaz âjtuót. Akkora nagy vuót, hogy elik tudott biébúni az âjtuón.

Nohát akkor aszonygya az uórijás:

– Fijajim, jêrtëk velem, űjzétëk a juhokot!

A fijúk busúltak, de úgy ës mënni këllëtt utánno. Hát biéjérnek ëgy naty kővárbo s ott miég annyi ju vuót, hogy az udvar teli vuót, s abba biéjüsztiék a juhokot.

Nagy vaslakatval lezárto a kaput az uórijás, hogy ne tuggyanak kijőni, s akkór biémëntek a házbo s az uórijás lefekütt s fëltëtt egy nagy-nagy üs vizet s aszonta:

– Mikor ez igazán fëlfő, küőccsetëk fël ingemët.

A legnagyop fijú fëlküőtötte s akkor az uórijás a fijút ëcczëribe mëkfórászto, a legnagyobbat, és mëgëtte. És esmiég fëltett egy üs vizet, és miég asz monta, mikor az ës fëlfüő, akkor miég küőcsék fël üőt.

S mos fëlküőtötte a közepsüő fijú az uórijást, s eszt ës mëkfórászto s mëgëtte.

Mikór miék fëltëtt egy üs vizet, a lekküssebbnek monta, hogy üőt küőccse fël. De jez nem küőtötte fël, hanëm mikor a viz igazán füőtt, akkor az uórijásnok a szëmit kifórászto.

Mos fëlküőt az uórijás, s kereste a fijút a szobábo. De ja fijú mind a padok alatt bújkált el, hogy a kezit ne tëgye rëja, hogy mëkfogja. S kinyitta az uórijás az ájtuót s kimënt az udvarra, s:

– Mëgájj, te haszontalan gyêrmëk, mâj mëkfoglak ién tiéged!

S kinyitta ja naty kaput s kijólvasta a juhokot ëggyenkint, s asz mondotta:

– Te utójjáro benn foksz maradni, s akkór mëkfoglak tiégëdët s mëgëszlek.

Míg az uórijás a juhokot ólvasta, ëgy bêrbiécs mëgmaradott, s a fijú mëgőlte ja bêrbiécsët. S annak harangja jës vuót, s akkor a fijucska fëlvëtte ja bêrbiécs büőrit a hátáro s úgy mënt ki ja kapun. Az uórijás aszt hitte, hogy a bêrbiécs e, s miég juól mëgverëgette ja hátát. Nem gondólta, hogy a fijucska.

Most a fijú elüszte a nagy serëg juhokot az apjánok. Mikor ëgy darabig üszte, akkor a bêrbiécsbüőrt levette (levetette) a hátáruól. S az uórijás kérte, hogy ájjom mëg, hogy a fiúnak aggyon ëggy aranygyürüt. A fijú nem mêrte êlvënni, met fiélt, hogy mëkfogja jaz uórijás. Aszt monta, hogy tëgye le ëty tőrsökre, s onnan üő mâjd êl fogja venni.

A fijú êlvëtte, biédukta az ujjábo, s akarmêre mënt a fijú, mind aszonta a gyürü:

– Ere, vak embër, êre!

S a vak embër mindég a nyomábo vuót a fijúnak, hogy a gyürü hítta. Mos mi csinájjon a fijú? Nem tutta kivënni ja gyürüt az ujjából. Pruóbálto, eleget pruóbálta, de nem akârt lejőni. No levákto az ujját, biévette (bevetette) ëty feneketlen tuóba. S a gyürü ott ës mondotta:

– Ere, vak embër, ëre!

S az uórijás ës biémënt a feneketlen tuóba a gyürü után s odaveszëtt.

A fijú elüszte ja sok juhot az apjánok s elbesziéllëtte, hogy üők hogy jártok az uórijásval. Az apja örűlt, hogy bár mëgmaradott a lekküsebb fija, met aszt legjobban szerette. S miég májég ës mind őrvennek a küs fiávól, ha mëg nem hóltak.

_(Kajcsa Anna, Pürkerecz.)_

27. Hogyan nyerte el a szegény csobán a császár leányát.

Hát volt egyszer, hol nem volt, volt egy öreg csobán, és annak volt egy kis gyermeke. De ezt a törökbúzaföldön találták, nem volt sem apja, sem anyja. Annyira felnevekedett, és elindult az országba. Gondolta magában, hagy hát valahol tanyát kap. Elindult s vándorolt. A mint vándorolt, hát eltalált egy királyhoz. A király azt mondta nékie, van néki egy ezüst birkája, s ha ő aztot megőrzi, akkor a három leánya közül a legküssebbiket, vaj a melyiket szereti, néki adja. De úgy szegődtek, hogy egy éven átol megőrözze a birkát. Azt mondta a csobán, hogy minden bizonynyal ő megőrzi a birkát, csak hogy néki adja azt a leányt, a melyiket ő szereti. Azt fogadta az öreg király, hogy neki adja. Azt mondta a csobán, ő megőrzi a birkát.

Volt a királynak három ezüst erdeje és három arany erdeje és akkor minden esztendő csak egy napot szolgáltatott, és a három esztendő csak három napból állott. Volt neki egy szamara, s egy furulyája, de annak a furulyának oan értelme volt, hogy még az ág ës tánczolt, a mikor fújta. De azt az öreg király nem tudta, s elküldte az ezüst erdőbe.

Volt az ezüst erdőben egy híd, melyik alatt egy víz folyt le. Mihelyt a hídon átolért, minyát a boszorkány, a tizenkétfejű sárkány tüzet fútt feléje. Kezdette mán a subája szőrét pergelni. Azt mondja a csobán magában:

– Na, héj gyilkos teremtette, minyát kijátszasz véllem. Beléfuvok én a furulyámba!

Elévette a kis furulyáját, belefútt. Mihelyt bele fújt, a tizenkétfejű sárkány azt mondja neki:

– Majd elbánok én vélled, te hunczut gazember. Majd fújod, míg a suj mëgëszën.

De mán annyira, hogy egy fél felűl lepergelte a bajuszát. Azt mondta a juhász magában:

– Minyát elbánok én veled, a hogy kedvem tartja.

És elkezdett furulyázni. Elsőben is elkezdette a lassu csárdást. Lassacskán fujogatta, de sokáig. De a csobán nem valóban, csak tréfából fújta a furulyát. Látja a csobán, hogy a tizenkétfejű sárkány csak komédiából tánczolja ezt. Eléveszi a tizenkétrészű csárdást s fújja hármoslag, hogy a sárkány lelke szakadtából tánczolja tovább. Azt mondja a sárkány a csobánnak:

– Majd fújod te, míg az ördög elviszen, vaj megállasz (elfáradsz). Többet nem fújod a furulyádat.

Gondolta a csobán magában:

– Majd elállasz te! Ha minyát háromszáz fejed van is, a földön heversz.

Elkezdi húzni a szirbát. Azt mondja a sárkány neki:

– Fújjad, ha jó kedved van csobán, majd elbánok én veled!

A csobán pedig szorosan fogta, s fújta, de ugyan sebesen fújta. Egyszerre a sárkány a földre heveredzett. Azt mondja a csobánnak:

– Ne fújj többet, mert neked adom a birtokomat, csakhogy taníts meg furulyázni.

Azt mondja a csobán neki:

– Te sárkány, én megtanítlak téged furulyázni, néked ës adom a furulyámot, csak csináld meg, a mit én mondok. Igérsz nekem valamit?

A sárkány azt mondja a csobánnak:

– Van nekem egy ezüst erdőm, van abban egy ezüst ló, egy ezüst kantár és egy ezüst síp.

– Ha azt nékem adod, hát akkor aztán megengedek neked.

– Hát átal ës adom, az ezüst sípot, az ezüst császári ruhát, és az ezüst kastélyt, a hol én lakom, csak taníts meg ingem furulyázni evel a furulyával.

– Aczide a kezembe, te sárkány ezeket az érdemeket.

Aval odaadja jókedvibe a sárkány az ezüst kóccsát az ezüst palotának, s hogy odaadja, azt mondja neki a csobán:

– No jere velem.

Volt a csobánnak fészije (fejszéje), s bévágja egy bikfába, a bikfa meghasadt, s hogy nagyon meghasadt, azt mondja a sárkánynak:

– Na dugd bele a kezedet, mind a kettőt.

Azt mondta a csobán:

– Belétetted?

Azt mondja a sárkány, hogy:

– Én nem teszem belé, míg meg nem próbálom, hogy hogy állanak az ujjaim a furulyán. – S aval rëatette a furulyára a kezét.

Azt mondja a csobán neki:

– Igen gömbölyűek az ujjaid, meg kell lapisítani az ujjaid hegyét.

Azonnal bétette a sárkány abba a hasadékba, a hova a fészit bévágta a juhász. Aval azt mondta a sárkány:

– Rántsd ki a fészidet te csobán, hogy laposuljanak meg az ujjaim.

Azonnal kirántotta a csobán a fészit a bikfából, és ott maradt a sárkány a kezivel bészorítva. Azt mondja a csobán neki:

– Ki tudsz szabadulni onnat?

Azt mondja a sárkány vissza, hogy ő semmiképpen nem, hogyha ő meg nem enged. Vette a fészit, s mind a tizenkét fejét levágta. Már ekkor este lett, és a csobán hazafelé indult a birkával.

A császár látta, hogy mán jó kedvvel mënën hazafelé. Gondolta magába, mi az oka lehet, hogy el nem pusztította a sárkány. A birka, a mint ment hazafelé, mind tánczolva ment, a csobán addig a szamár hátán furulyázgatott. Jó kedve volt a birkának, mert a csobán furulyált. Látta azt a császár legküssebbik leánya, s nagyon megszerette a csobánt. Azt mondta a császár legküssebbik leánya, hogy:

– No csobán, minyát te az enyém, s én a tied leszek, csak ügyelj magadra, mert holnap az én apám téged elküld az arany erdőbe.

Haza vezeti a csobán a birkát, megfeji, s a meddig feji, a császárnak a legküssebbik leánya ott állott a csobán mellett. A csobán pedig, mikor egy palaczkóval fejt, akkor megkinálta a császárnak a leányát. Aval azt mondja a leány:

– Majd bétarisznyálok én neked holnapra.

Felviszi a tejet a csobán. Azt mondja a császárnak:

– Császár ő felsége, itt a té, a birkáé.

A császárné elveszi a csobántól és elszűri a birkának a tejét. Azt mondja a császár a csobánnak:

– Holnap küldlek másfelé. Ha annak gondját viseled, hát csak egy marad hátra.

De a szakácsné merëndébe csak tojást tett neki. Gondolta magában, hogy mér tett csak tojást neki? Gondolta, mijejt hazamënën, megkérdi a szakácsnét, mér tett neki csak tojást merëndébe.

Aval elindult másnap reggel az arany erdőbe, és a mint ment, ott ës volt egy arany híd. Egy arany víz folyt el a híd alatt. És gondolta magában a csobán: ez a híd mire való? Mert az ezüst hidat nem nézte meg, hogy az miért van oda felállítva. A mikor a híd végéhez ért, meglátott egy táblát, s elolvasta rajta: abban az erdőben vagyon a huszonnégyfejű sárkány. S a volt írva ria, hogy ügyeljen magára az a jó ember, hogy a huszonnégyfejű sárkány el ne égesse. Abbizën mikor átólment a hídon, már jött a sárkány, az a huszonnégyfejű. Gondolja magában a csobán:

– Majd elbánok én veled kedvem szerint.

Elévette a furulyáját, és kezdett furulyázni, de mán a bajuszának a széjit ës égette, de nagyon. Gondolta magában a csobán:

– Majd elégetem én a tiédet ës, csak gyere közelebb. Mindjárt véget vetek én neked, – gondolta a csobán haragjában.

Aval tovább ment, s még inkább égette a subája szőrét ës.

– Inkább engedd meg, hogy a szárikám szőre ne pergelődjék meg, akkor én ës megengedek néked.

De a sárkány annál nagyobb tüzet fújt ria. Kénytelen volt elévegye a küs furulyáját, s belefújt. Azt kijájtja a sárkány a csobánnak, hogy:

– Jóllakol te furulyával!

Azt mondja a csobán vissza:

– Csakhogy kied nehogy jóllakjék tánczczal!

Azt kijájtja vissza a huszonnégyfejű sárkány:

– Nem kapod te el a császári legküssebb leányt, azt én veszem el nőül!

Gondolta magában a csobán, hogy:

– Nem lesz az tiéd, attól mán elfütyöröltek!

Elkezdi legelsőbe a mazurpolkát fújni a furulyával. Azt mondja a sárkány a csobánnak:

– Fújjad, mert most vagyon jó kedvem nékem a tánczhoz!

A mikor meghallotta a csobán, hogy azt mondta, hogy hát most van jó kedve a tánczhoz, akkor rëafordította a sebes polkára. Fújta, de ugyan fújta, de keservesen fújta, a míg látta, hogy mán a sárkány a nyelvét kivetette. Akkor azt mondja a sárkány a csobánnak, hogy:

– Te csobán barátom, te látom, hogy ügyes ember vagy, hát taníts meg éngem furulyázni.

– Én megtanítalak te sárkány barátom, de megpergelted a bajuszomat és a szárikámat.

És aval azt mondta a sárkány:

– Van nékem egy arany palotám, és abban van egy arany ló, és annak az arany lónak van egy arany kantárja, egy arany szegre felakasztva. És annak a lónak van egy arany trombitája, és ha abba te beléfújsz, abban az erdőben te minden vadat összegyűjtesz.

Aval elment a csobán és azt mondta a sárkánynak:

– Köszönöm a jóságodat. Jere, tanítsalak meg furulyázni. Odaadom a furulyámat és tedd rëa az ujjaid hegyét.

Elveszi a sárkány a furulyát, és annak ës gömbölyűek voltak az ujjái, a sárkánynak. Azt mondja a csobán:

– Héj látom az ujjaid nagyon kerekek, jere, meglapisítom én.

– Hogyan lapisítod meg csobán?

– Megmutasztom én.

Aval elévette a fészit, belévágta egy bikfába, meghasadt a bikfa. Azt mondja annak a huszonnégyfejű sárkánynak:

– Héj, tegye belé az ujjait!

Beléteszi a sárkány, hát akkor összeszorult a fa, odaragadt a fába mind az egész ujja. Akkor arra kérte a csobánt:

– Te csobán, engedj meg. A mi jószágom vagyon, mind néked adom, csak hogy bocsáss meg.

Aval a csobán elévette a fészit, a melyiket a fába vágott, mert kirántotta volt a fészit, kapta, s levágta mind az egész fejét a sárkánynak, azt a huszonnégyet. Itt mán az övé lett az arany erdő ës, mert nálla volt az arany kócs a palotába.

Akkor mán el volt állva a csobán nagyon. Azt mondja, hogy tovább nem bírhatja, mënyën haza. Felült a szamárra s a birka mán játszodva ment hazafelé. A császár legküssebbik leánya mán a pityvarra volt és má messziről látta a legküssebbik leánya a császárnak, hogy jő a csobán. De még inkább várta a szakácsné.

Mikor hazament, nekikezd a birkának, hogy fejje. Akkor a császár legküssebbik leánya lement hëzza. Aval leszalad és azt kérdi:

– Hogy járt kijed, csobán?

Azt mondja a csobán neki, hogy:

– Jól jártam.

– Csak várj egy kicsit, majd enyém léssz!

Aval kezdi fejni a birkát. A hogy kezdi fejni a birkát, a legelső kupával neki adja, a császár leányának (t. i. a tejet). Azt mondja neki:

– Majd holnap, holnapután a tijed leszek.

Aval azt mondja a császár leánya:

– Csak ügyelj magadra csobán, mert különben elveszted a bücsülletedet és felakasztnak.

– Ne félj szeretőm, mert ingem nem.