Part 1

MAGYAR NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY

MAGYAR

NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY

UJ FOLYAM

A KISFALUDY-TÁRSASÁG MEGBIZÁSÁBÓL

SZERKESZTI

VARGHA GYULA

X. KÖTET

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM RÉSZVÉNYTÁRSULAT TULAJDONA

1908

HÉTFALUSI CSÁNGÓ NÉPMESÉK

GYÜJTÖTTE ÉS JEGYZETEKKEL KISÉRTE

HORGER ANTAL

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM RÉSZVÉNYTÁRSULAT TULAJDONA

1908

Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

TARTALOMJEGYZÉK.

Előszó VII Bevezetés 1 1. A csodamadár feje és zuzája 21 2. A táltos ökör és gazdája 26 3. Erős János 35 4. Buhú 45 5. A herczegfiú, és a medvék, farkasok, rókák királya 48 6. A korhely katona 58 7. Szent Péter és a katona 64 8. A tréfás legények 69 9. A zöld király fia 74 10. A vasfejű farkas 85 11. A háromágú tölgyfa tündére 96 12. Mátyás király aranyszőrű báránya 103 13. Mátyás király és a székely ember leánya 107 14. A két aranyhajú gyermek 112 15. Az agárbőrös királyfi és felesége 116 16. A sárig kicsi kígyó 123 17. Az ezeregyedik 128 18. Ezeregy János 133 19. A csaló vándorló legények 137 20. A három tanács 141 21. Palkó és a boszorkány 146 22. A disznópásztor leánya 153 23. Az ágy alá esett gyűrüs ujj 163 24. Oktáviánus császár 167 25. A kicsi kígyó, a macska és a féreg 168 26. A megvakított óriás 179 27. Hogyan nyerte el a szegény csobán a császár leányát 182 28. A szegény leányról, a ki arany virágot lépik 218 29. Jézus Krisztus keresztleánya 227 30. A három mirha 245 31. A paraszt ember találósa 250 32. Erőn túl való 261 33. A mesemondó királyfi 275 34. A ki elszolgálta az ördög monyasának a csikóját 280 35. Rogozsin király 289 36. A tizenkettedik fiú 294 37. Tündér Ilona és az aranyhajú fiú 313 38. A holló, medve és hal sógora 333 39. A póruljárt szerelmesek 354 40. A kendőütött-, papucsütött-, ingütött-városi királykisasszony 360 41. Édesapám keresztelője 369 42. A magas fa gyümölcse 373 43. Az ördög mint szolga 384 44. A legszebb királyné leánya 390 45. Ambrus és a sárkány anyja 392 46. Aczél, kova, fitil 394 47. A szabó és az óriások 403 48. A nagy rablóbanda 405 49. Szépmező szárnya 407 50. A szent leányok ajándéka 416 51. A cseresznyefáról 422 52. A királykisasszony megszabadítása 426 53. A tolvaj czigány 432 Jegyzetek 455 Tájszók 462

ELŐSZÓ.

E mesegyüjtemény a Magyar Népköltési Gyüjtemény uj sorozatának immár tizedik kötetete, igazolva, hogy népi költésünk bányájának gazdag ere, melynek feltárásában nemzedékek munkája váltja egymást, még mindig nem merült ki.

Távolról sem állítom, hogy a mit egy-egy uj kötetünk nyujt, az mind merőben uj. Sok darab csak változata az ismert réginek. Kivált a népmeséknél találkozunk lépten-nyomon ismerős inditékokkal, jól ismert helyzetekkel. Ezen nincs mit csodálkozni. Maga a világ mesekincse aránylag kevés motivum kombinácziójából áll; de azért a meseszövés, uj fordulatok teremtése, uj szinek, uj vonások felrakása elég teret ád az eredetiségnek, s hiba volna a tárgy hasonlósága vagy rokonsága miatt mellőzni a különben értékes s eredeti vonásokkal is biró változatokat.

Magáról e gyüjteményről fölösleges volna szólnom, a szakavatott gyüjtő a könyvhöz irt bevezetésében eléggé tájékoztatja az olvasót. Tájékoztatja nemcsak a mesékről, hanem a csángók történetéről s néprajzi sajátságairól is.

E kötet, mint gyüjteményünk megelőző kötete, szintén kizárólag népmesék közlésére szorítkozik. A bevezetésben ennek az eljárásnak az igazolását is megtalálja az olvasó. Ha a csángók népköltészete kötött formában csak szegényesen s minden eredetiség nélkül nyilatkozik meg, valóban helyesebb volt mellőzni a csekély értékü anyagot.

_Vargha Gyula._

BEVEZETÉS.

A hétfalusi csángók mesekészletének költői és tudományos szempontból legértékesebb darabjait gyűjtöttem össze e kötetben. Az irántuk érdeklődő olvasó talán szívesen veszi, ha mintegy bevezetésképen némi tájékozást szerezhet magának arról a magyar néptöredékről, a melynek körében e mesék, ha nem is születtek, de mégis napjainkig fennmaradtak. Megkisértem tehát néhány lapon rövid, de eléggé tájékoztató képét adni múltjának és jelenének.

A hétfalusi csángók Brassó-megyében laknak és azért mondják őket hétfalusiaknak, mert hét faluban vannak megtelepedve. Mind a hét falu, név szerint Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszufalu, Tatrang, Zajzon és Pürkerecz, a Barczaság nevű síkság délkeleti szélén fekszik, a tömösi és bodzai szorosok közötti vonalon. Az első négy hosszú sorban egymás végébe épült, a másik három azonban kissé odébb fekszik. Ez utóbbiak nincsenek ugyan összeépítve, de mégis nagyon csekély távolságra vannak egymástól.

Hogy mikor keletkeztek e csángó községek, arra nézve nincsenek semmiféle adataink. Bizonyos csak annyi, hogy 1366-ban már léteztek, mert Nagy Lajos királynak egy ekkor kelt oklevelében már szó van róluk. Nem lehet azonban föltenni, hogy valamely messze múltban keletkeztek volna, mert a csángók sajátságos földbirtokviszonyai arra a következtetésre kényszerítenek, hogy falvaik csak a barczasági szászoknak 1211. évi beköltözése után keletkezhettek. Feltünő ugyanis, hogy a hétfalusi csángóknak nincsen szántóföldjük (vagy csak olyan kevés, hogy szóba sem jöhet) és évszázadok óta kénytelenek a két szomszédos szász község, Prázsmár és Szászhermány, fölös termőföldjét bérelni. Ezt a sajátságos körülményt alig lehet másképen magyarázni, mint úgy, hogy a csángók olyan időben kerültek ide, a mikor a művelhető föld már le volt foglalva, s azért kénytelenek voltak a síkság szélén, szorosan a hegyek lábán meghuzódni. Mert azt csak nem lehet föltenni, hogy birtokba ne vették volna azt a dúsan termő gazdátlan síkságot, hanem megelégesznek a köves házhelyekkel és hegyi legelőkkel, ha előbb lettek volna itt, mint a szászok! Még kevésbé hihető természetesen az, hogy önként átengedték volna a jövevény idegeneknek azt a termőföldet, a melyet ők az első foglalás jogán bírnak vala, ha már a szászok bejövetele előtt is itt lettek volna!

De honnan kerülhettek e csángók (valamikor 1211 és 1366 között) mai lakóhelyükre?

Ez is olyan kérdés, a melyre a történetírás – hiteles adatok híjján – eddig ugyan nem tudott válaszolni, de a melyet ma már eldöntött egy más tudomány, a nyelvészet. A székely nyelvjárások összehasonlító vizsgálata ugyanis kiderítette, hogy a hétfalusi csángó nyelvjárás minden lényeges vonásában megegyezik a Háromszék keleti síkságán, Kézdivásárhelytől délre elterülő székely községek nyelvjárásával. Ebből tehát az következik, hogy nincsen semmi komoly okunk arra, hogy e csángókban (a mint némelyek gondolták) valamely különös, talán besenyő vagy kún népfajtát keressünk. Nyelvjárásuk tanúbizonysága szerint nem lehetnek ők egyebek, mint elszakadt része annak a székely törzsnek, a melynek legnagyobb csoportja Kézdivásárhelytől délre telepedett le. (Ugyane törzsnek más csoportja Csikszereda környékére, sőt egy-egy töredéke a nagyküküllőmegyei Halmágyra és az udvarhelymegyei Zsomborra is elkerült.)

Az összes csángók (mert vannak tudvalevőleg Moldvában, Bukovinában és a gyimesi szorosban is csángóknak nevezett magyar néptöredékek) nyelvjárási és telepedési viszonyainak vizsgálata a _csángó_ szó származását és eredeti jelentését is megfejtette. A kutatás egész menetét talán hosszas volna e helyen vázolni,[1] azért csak azon eredményének közlésére szorítkozom, hogy a _csángó_ szónak eredeti, de ma már elfeledett jelentése: _kóborló_, _vándorló_, _nomadizáló_ volt.

A hétfalusi csángók tehát olyan székelyek, a kiknek ősei még akkor is nomadizáló életmódot folytattak, a mikor a többi székelység legnagyobb része már meg volt telepedve és az állattenyésztésről áttért a földmívelésre.

A hét faluban való végleges letelepedésük úgy látszik kapcsolatban van a törcsvári királyi vár keletkezésével, mert a későbbi időknek számos oklevele bizonyítja, hogy Törcsvárának várjobbágyai voltak s községeiknek fekvése fölötte valószinűvé teszi, hogy telepítésük a tömösi, ósánczi és bodzai szorosok őrzése czéljából történt. Királyi várhoz való tartozásuk magyarázza meg azt is, hogy a Hétfalu politikailag sohasem tartozott a Székelyföldhöz, hanem az egykori (számos kisebb-nagyobb csoportból álló) Fehér-megyének volt egyik része.

Az 1498. esztendővel új, és kedvezőnek éppen nem mondható korszak nyílik meg a Hétfalu történetében. Brassó városa ugyanis ebben az évben 1000 forintot kölcsönöz II. Ulászlónak és ezért zálogba kapja Törcsvárát. A következő években több részletben 6300 forintra egészíti ki a kölcsön összegét, s ekkor Ulászló az egész törcsvári dominiumot adja neki zálogul, tehát a várhoz tartozó több más községgel együtt a hét csángó falut is. Minthogy utódai elmulasztják a zálog kiváltását, Brassó a kölcsön adott 6300 forint fejében háborítatlanul élvezi a várnak és hozzátartozandóságainak jövedelmét 1848-ig, sőt még azontúl is.

Kétségtelen, hogy a város ezen egész idő alatt joggal követelhette magának a Hétfalu lakosaitól mind azt a készpénzbeli, terménybeli vagy akár munkabeli szolgáltatást, a melylyel ezek Törcsvárának már akkor is tartoztak, mikor a vár még a királyok vagy erdélyi vajdák kezén volt. De Brassónak a XVI. sz. első évei óta meglevő számadásaiból kétségtelenül kitűnik, hogy a város jogtalan sarczolásokra is kihasználta a csángó községeken elég könnyen szerzett hatalmát, úgy hogy mai szegénységük és elmaradottságuk jó részben Brassó városától való szinte négy százados függésükben találja okát. Az említett számadásokból pl. kitűnik, hogy a város nemcsak a census ordinariusnak nevezett pénzbeli adót szedte tőlük, hanem mindenféle ürügy alatt minduntalan újabb és újabb rendkívüli adókat is vetett ki rájuk. A csángók ezenkívül természetesen dézsmát is fizettek a városnak, még pedig az összes gabonaneműek, továbbá a len, a gyümölcs, a bárányok és a méhek után. Igaz, hogy más jobbágyok is adtak földjük terméséből tizedet, a hétfalusi csángók azonban szántóföldjeik tulajdonosainak, a szászhermányi és prázsmári szászoknak, már úgy is fizették az úgynevezett taksát, a dézsmával tehát valójában kétszeresen voltak megterhelve. 1848-ban megszabadultak ugyan úrbéri tartozásaiktól, de a város sem járt rosszúl, mert 346.772 frt 92 krt kapott az államtól úrbéri kárpótlás czímén, s így már ezzel is busásan megtérült Törcsváráért és tartozandóságáért való minden egykori kiadása.

Valószínű, hogy a census ordinariust és a termények után való tizedet a Törcsvárához tartozó községek már akkor is fizették, a mikor még várnépek voltak, a vár pedig még nem volt Brassó birtokában. A malomjog és a korcsmajog azonban a XVI. században, sőt azontúl is még sokáig bebizonyíthatólag a községeké volt, de a város a XVIII. század folyamán véres erőszakkal mindkettőt a maga számára foglalta le s a Hétfalu (a legújabb időben) csak 371.000 forinton válthatta vissza e két erőszakosan elkobzott jogát. Ez az adósság persze még nincsen leróva; a csángók most is viselik még a törlesztés és kamatfizetés terhét.

Még érdekesebb ennél a hétfalusi erdők ügye. A Hétfalu fölött az oláh határig terjedő erdőséget a csángók eleinte teljesen szabadon használták. 1658 óta azonban (a községek állítása szerint, csak ajándékképen és csak a városi tanács kérésére) úgynevezett karácsonyfát adtak a városi tanácsház fűtésére, s ime, száz esztendő múlva Brassó erdei taksa czímén már évi 150 frt fizetésére kényszerítette a községeket. A legújabb időben pedig a Hétfalu hosszas perlekedés után kénytelen volt összes erdőségének és havasi legelőinek egy harmadát átengedni Brassónak, csakhogy a többit békén bírhassa.

Már az eddigiekből is láthatta a szíves olvasó, hogy szegény csángó népünknek évszázadról évszázadra mind küzdelmesebbé vált az élete, mert az adók terhe mind súlyosabban nehezedett vállára, jövedelme pedig mindig igen csekély volt. De hogy más vidékekhez képest való elmaradottságát kellőképen megérthessük, hozzá kell gondolnunk azt is, hogy mit szenvedhetett e szegény nép a XVI. és XVII. század háborus világában itt, a hadak országútja mellett, a török, tatár, oláh és császári német seregek fegyveres és gyujtogató kezétől. És mindezek tetejében ennek a népnek, a mely a szenvedésből nagyon is kivette részét, a vallás vigasztalásában is csak félig-meddig volt része. Mert azóta, hogy – bizonyára Brassótól való függése következtében – a reformatio idején a szászokkal együtt áttért az ág. ev. vallásra, mindig csak szász papjai voltak; vagy ha volt is egyszer-másszor egyik-másik falunak magyar születésű papja, az csak olyan lehetett, a ki megbízható szász érzelmű volt és – szász leányt vett feleségül. Hogy e szász, vagy szász érzelmű papok nem sokat törődtek híveik anyagi és szellemi javával, az tiszta sor. Semmiesetre se törődtek vele annyit, mint a szász községek szász lelkészei, a kik évszázadok óta igazi vezérei voltak népüknek; még pedig anyagi és szellemi téren egyaránt. De a mi szegény csángó népünk századokon át nem sok reális jót köszönhetett papjainak. Akadt ugyan ezek között is mindenkor egy-egy derék, népe testi-lelki javával igazán törődő pásztor, de a mit ő egy élet munkájával épített, azt ismét lerontotta az utódok közömbössége. Igy volt ez a legújabb időig, szinte addig, a míg sikerült elszakadniok az erdélyi ág. ev. szász püspökségtől és csatlakozniok a tiszai ág. ev. egyházkerülethez (1887). Most már mindegyik községnek nemcsak magyar születésű, hanem magyar érzésű papja is van. Remélhető tehát, hogy ennek jótékony hatása nem is fog elmaradni.

Szellemi téren máris szemmel látható a haladás, mert a Hétfalu iskolaügye ma már olyan rendezett, a milyen hazánknak nem sok vidékéé. Szívesen említem fel ezt, mert ez az első örvendetes dolog, a melyet a Hétfalu története felmutat. De a midőn megemlítem, nem hallgathatom el azt sem, hogy ez majdnem kizárólag a hosszufalusi származású Molnár Viktor vallás- és közoktatásügyi államtitkár úr érdeme. Nyugodt lélekkel mondhatom ki – s a nélkül, hogy a hízelgés vádjától kellene tartanom – hogy évszázadok óta ő volt a csángó nép első jóltevője.

*

Minden nép jelene múltjában gyökerezik. Mai anyagi és szellemi állapota csak olyan lehet, a milyenné a múlt századok folyamának kedvező vagy kedvezőtlen viszonyai között kialakult. Minthogy a hétfalusi csángók sorsa az utóbbi 3–4 évszázad folyamán meglehetősen mostoha volt, mindenesetre mostohább, mint a magyar nép nagy tömegének átlagos sorsa, sajnos ugyan, de érthető, hogy mai állapotukról sem lehet sok örvendeteset mondani.

A mívelésre alkalmas föld csekély terjedelme miatt a múlt századokban csak úgy tudta e nép magát fenntartani és csak úgy tudott megfelelni a szántók szász tulajdonosaival és Brassó városával szemben való súlyos kötelezettségeinek, hogy a gazdálkodást legtöbbször asszonyára hagyta, férfia pedig más keresetforrás után látott. Iparűzés útján biztosítani a megélhetés föltételeit, lehetetlen volt, mert ezt Brassó városa szigorúan tiltotta, nehogy az ő szász iparosai ezáltal megrövidüljenek. Annyira ügyelt erre, hogy a 20.000 lakost számláló Hétfaluban a hatvanas évek elején még egy fia varga se volt megtelepedve. Jobb mesterség híjján tehát fuvarozásban keresték a csángók nélkülözhetetlen mellékjövedelmüket és az öregek még ma is sokat tudnak beszélni róla, hogy Budapestig és Galaczig, sőt le a Balkán-félszigetre is szekereztek, közvetítvén a brassói kereskedőknek egykor nagyon tekintélyes árúforgalmát. E jövedelmező fuvaros-mesterség azonban a vasutak kiépülésével rögtön megszünt, s helyébe lépett – a romániai kivándorlás.

A Romániába való kivándorlás, mai napon legfőbb keresetforrásuk, községeiknek határszéli fekvése és gyenge anyagi helyzete miatt természetesen régen sem volt ismeretlen a hétfalusi csángók között, de tömegessé, rendes, megszokott kenyérkeresetté csak azóta vált, mióta a vasút véget vetett a fuvarozásnak. Azóta alig van férfi vagy nő, a ki éveinek kisebb-nagyobb számát Romániában ne élte volna. A legutóbbi népszámlálás alkalmával is Hétfalu lakosságából csak 22.526 lélek volt jelen, 3512 pedig távol volt, azaz – talán csak egy csekélyke töredék kivételével – Romániában.

A romániai kivándorlást, elfogulatlan szemmel tekintve, nem lehet föltétlenül károsnak mondani. Eltagadhatatlan tény ugyanis, hogy a csángó sokkal jobb keresetet talál Romániában, mint akár Brassóban, akár a Székelyföldön, szülötte falujáról nem is szólva. A míg pl. a cselédek Romániának akármely városában legalább kétannyi bért kapnak, mint Brassóban, mindaddig teljesen hiábavaló sopánkodni azon, hogy miért mennek a csángó leányok szolgálni oda és nem ide. S a ki néhány esztendei romániai tartózkodás után hazatér, szinte mind hoz magával egy kis megtakarított tőkét, a mely persze az egyesek szerencséje, ügyessége és takarékossága szerint nagyon változó. Akad közöttük azonban olyan is, különösen mesterember, a ki hosszabb idő múlva, tekintélyes vagyonnal tér vissza. Érdemes megemlíteni ezek sorából egy derék ember nevét, a bácsfalusi Simon Istvánét, a ki 1849-ben mint egyszerű csángó legény kiment Romániába, ott becsületes szorgalommal vagyont szerzett s négy esztendővel ezelőtt hazatérve, azon való örömében, hogy a jó Isten megengedte visszatérnie hazájába: szülőfalujának vízvezetéket építtetett, egyházközségének pedig orgonát és temetőhelyet vett, összesen 38.720 koronán.

A romániai kivándorlás káros következményei sorából mindenesetre legkárosabb az, hogy sokan végleg künnrekednek s így a magyarság számára mindenkorra elvesznek. Mert ha ők maguk talán még nem is, de gyermekeik már föltétlenül eloláhosodnak. Sok panasz szokott esni ugyan arról is, hogy milyen erkölcsi veszedelmek fenyegetik különösen a Romániában szolgáló cselédleányokat, de én nem hiszem, hogy ebben a tekintetben ott sokkal kedvezőtlenebbek volnának a viszonyok, mint Brassóban vagy bármely nagyobb magyarországi városban. Legfeljebb a hallatlanul magas romániai dajkabérek gyakorolhatnak e részben kedvezőtlenebb befolyást; mert hogy ilyen ok mennyire megkönnyíti a leányokban és szüleikben az erkölcsi érzés lazulását, az könnyen elgondolható.

Az oláhokkal való sürű érintkezés (Romániában is, meg itthon is, a csángó falvakban) egyébként is erős nyomot hagyott a csángók ethnikumán. Észrevehető ez először is azon, hogy minden csángó, szinte kivétel nélkül, tud oláhul. (Viszont azonban a hétfalusi oláhok távolról sem tudnak mind magyarul.) E kétnyelvűség következményeként aztán sok oláh szó honosult meg a hétfalusi csángók nyelvjárásában. Ezt bizonyára e kötet olvasója is észre fogja venni a közlendő mesék szövegében. A hétfalusi csángó népnek a megszokott átlagnál is erősebb babonás hajlama bizonyára szintén oláh hatásnak tulajdonítandó. Súlyos betegség esetén pl. sokan még ma is jobban bíznak az oláh pópában, mint az orvosban és szívesebben adnak pénzt az oláh pópának imádkozásáért, a mit oláh szóval _dëszkintálásnak_ mondanak, mint a legolcsóbb orvosságért.

Nyelvükön és lelki életükön kívül még külsejükön is meglátszik az oláh hatás. A férfiak pl. szinte arasznyi széles bőrövet viselnek, a melyben pénzüket, dohányukat, késüket s egyéb apróságaikat tartják, s a melynek _dészü_ a neve. (A köznyelvi _tüsző_ szó változata.) Ezt és az alóla arasznyira kilógó ingnek divatát az oláhoktól vették át.

Érdekes azonban, hogy a nők viseletén nem oláh, hanem szász hatás mutatkozik. A leányok és fiatal menyecskék fejéről pl. a szász női viselet módjára, ünnepi alkalmakkor széles himzett szalagok lógnak le szinte a czipő sarkáig. A szászoktól vették át a 3–4 ujj széles, aranyozott pléhből, esetleg ezüstből készült és színes drágakő-utánzatokkal diszített övet is és az ugyanilyen technikájú tenyérnyi boglárt, a mely keblüket diszíti.

A szász hatás természetesen nyelvükben is kimutatható, bár szász eredetű tájszavaik száma távolról sem olyan nagy, mint az oláh eredetűeké. Szász egyházi hatóság alá való tartozásuknak ez egyszer valóban üdvös hatását kell látnunk még abban is, hogy a fiatalság régebben a község lelkészének vezetése alatt álló és pontos rendtartásokkal biró legény- és leánytársaságokban volt szervezve. E társaságok a szász községekben még ma is nemcsak fennállanak, hanem virágzanak is, a Hétfaluban azonban már régóta csak tengtek-lengtek. Újabban az országosan szervezett ifjúsági egyesületek vették át erkölcsi feladataik művelését. Működési terük lesz elég, mert a csángó erkölcsök, sajnos, elég fogyatékosak. Általános a panasz, hogy bizonyos vadság és durvaság jellemzi őket, s erről a hétfalusi szolgabiróság és a brassói törvényszék aktái is sok szomorúat beszélhetnének. Igaz, hogy a rideg valóságban a székely ember sem egészen olyan ám, mint a milyennek az irodalomban és a közfelfogásban meglehetősen elterjedt romantikus színezet láttatja, de a csángók között nagyobb mértékben és sürűbben jelentkeznek az erkölcsi fogyatkozások. Nem láttam okát ez igazság elhallgatásának vagy bár kendőzésének, de szívesen elismerem, hogy ebben nagy része lehet a hosszú nemzedékek óta tartó hányódó-vetődő életmódnak is. No meg természetesen a 7 falu 67 korcsmájának és pálinkamérésének is, a melyek valósággal sisiphusivá teszik az egyház és az iskola munkáját.

Azt hiszem eltéveszteném czélomat, ha e bevezetésben teljes néprajzi leírását akarnám adni a hétfalusi csángóságnak; ha részletesen el akarnám mondani mindazt, a mi e nép mai testi-lelki életében valamilyen okból figyelemre és feljegyzésre méltó. E vázlatban az én nézetem szerint csak annak lehet helye, a mi más vidékek magyar népétől, különösen pedig a székelységtől megkülönbözteti, a mi tehát mintegy sajátos, jellemző vonása a hétfalusi csángóságnak. S e megkülönböztető vonásokat, a mennyire néprajzi és nyelvészeti tanulmányaim folyamán tudomásomra jutottak, az eddigiekben már jóformán mind előadtam. Csak egy-kettőnek felhasználása van még hátra, hogy a kép lehetőleg teljes legyen.

Negativ vonása a csángóság néprajzának, hogy a székely háznak közöttük már szinte nyomát se találni. A telek és a ház beosztása és belső berendezése nagyjában még meglehetősen egyezik ugyan a székelyekével, de már se czifrán faragott deszkával elzárt _eresz_ (a mely különben már a Székelyföldön is fölötte ritka), se székelykapu nincsen a Hétfaluban. Faházat se igen látni már; az újabb házak már mind téglából vagy kőből vannak felépítve. Hogy a népies ősi építkezés helyébe az építő iparos munkája lépett, abban bizonyára a város közelségének hatását kell látnunk.

A népszokások sorából, mint hétfalusi különlegesség, említést érdemel e helyen is a _boricza-táncz_, a melynek részletes leírását az Ethnographia X. kötetében közöltem. Körtáncz ez, a melyet a legények deczember 28-án, aprószentek napján járnak. Egy-két héttel e nap előtt a legügyesebb tánczost megválasztják _vatáf_nak, a kinek az a feladata, hogy begyakorolja velük a táncz bonyodalmas figuráit s majd előadását is vezesse. Magának a táncznak négy része van: egyes, kettes, hármas és török boricza. Előadásakor csizmaszáruk külső oldalára piros posztódarab van varrva, a melyen párosával 6–8 _őrharang_ zörög, kezükben pedig egy-egy czifrán kifaragott és kifestett _lapoczkát_ tartanak. Utczáról-utczára járva minden leányos ház udvarán bemutatják tánczukat. Útjukban két álarczos _kuka_ kiséri őket, a kik a szünetek alatt mindenféle tréfájukkal mulattatják az egybesereglő közönséget, és két _nyárshordozó_, a kik a megtisztelt házaktól ajándékul kapott ennivalót gyűjtik. Ebből aztán este a korcsmában víg lakomát csapnak, a melyet rendesen tánczmulatság követ.