Part 9

Zalánka könnyű fonott székre ült a grófnő közelében, s olvasni kezdé hozott könyvét, valamelyik jobb magyar irótól. Vágya, érzelme kiválólag honi tárgyakhoz vonta őt, s itt a hallgatag, rideg nagyúri házban, hol soha nemzeti eszmét nem hallott, hol mindig külnyelveken folyt a társalgás, lelkét csak magyar könyvekben találta otthon. Ha Vámost a család körébe hozták dolgai, boldog volt. A két lélekrokon felkeresé egymást ez idegen elemek között, s kölcsönbe osztva eszmét, érzelmeket: edzé, lelkesíté, tettre buzdítá a szivében meghonosult erélyt. Vámos tanítá szeretni a hont, az embereket; ő ismerteté meg vele e léha, sületlen, külsőségek után kapkodó házban a nemesb életérdeket; ő gyujta lelkében öntudatot, erélyt, fenszárnyalóbb ösztönt; s távolléte hosszú közein nem volt más szívhez szóló társasága, mint a magyar irók. Most is olvasni akart, de a betűk értelme összefolyt; lelke kívül maradt a könyv lapjain, esze elmerült a néma fájdalomba, mely váló barátját kisérte titkosan.

– Ugyan Zalánka, mit tudsz találni azokban a magvatlan és nyers magyar könyvekben? mindenikén szaglik a zsír és dohánybűz. Hogy is irhatna magyar úrhölgyeknek, holott a nemzeties tárgy nem több, mint juhászbunda vagy káromlás; s a mi nem ilyen, azt salonjainkból vehetik, miket nem ismernek?… Tedd le könyvedet, olvass fel inkább a Cháriváriból.

Ki tehet róla, hogy a grófnőnek ily előkelő ízlése volt? Ő durváknak tartá a magyar tollakat, s a Chárivárit con amore tudá élvezni… És a szemérmes leánykának olvasni kellett a szemtelen Chárivárit.

Rövid perczek után Lajos lépett a salonba, csak az imént mosdva, friss öltözékben. Szemei égtek, arcza felpirulva, mit a kölni víz nem birt halványnyá tenni, s egész lényén látható volt a félig csillapult szenvedélyláz, melynek csak az elébb kellett kitörnie. Ki az őrjöngő Mariskát dúltan elrohanni látta, akaratlanul gyanúba veszi Lajos reszkető testét, égő szemfényeit, melyek nem az erkölcs szelíd melegétől szoktak így kigyúlni.

Beatrice vevé lorgnettejét a balsac melletti könnyű asztalról, s tetőtől talpig faldosó szemekkel nézte a szép ifjat. Lajos ép termete csábítólag mutatá magát a jól szabott ruhában. Erő és arány szabályos tagjain, fesztelen könnyűség művelt modorában, plastikai tökély minden mozdulatin, a pajkos tűz hódító szemében, s mindez bágyadt, andalító lámpavilágnál, hallgatag díszsalonban: érdekes, megragadó alakká tevék őt.

– Mon cher! csak nézd ezt a fiút!… Magnifique!… Szebb, mind Alcibiad… Les compliments doivent être naturels: ha fiad nem volna, szeretni tudnám, mondá férjéhez Beatrice nehány percznyi sovár szemle után, mi közben halványka kezét Lajosnak nyujtá csókolatra.

Mi, kik tudjuk, miszerint Lajos nem fia Beatricenek, meg tudjuk mérni, mily női gyöngédtelenség volt a feljebbi kifejezésben, mit ő természetes bóknak nevezett, s mennyi szabadságot vesznek gyakran a tónadó salonhölgyek.

Zalánka félénk pillanatot vetett az ifjúra, melyből sejteni lehete, miszerint oka van, nem becsülni őt; s kapva a szabadulási alkalmon, eltávozék. Úgy látszott, nem örömest van Lajos közelében.

– Mamácskám, irtál-e Márknak? – kérdezi Lajos, miközben Beatrice kezét szelesen megcsókolá, s homlokát nyujtá annak ajkaihoz.

– A levél készen fekszik boudoiromban; felelé a grófnő. De valóban, édes, nevetnem kell babonás aggodalmaidat, egészen Macbeth szerepébe estél s mindenütt kisértő halottadat látod. Csak az még híja, hogy valamelyik Tátrán bástyába menj lakni, miszerint szereped tökélyesen betöltsd… Mitse remegj! Malcolmod nem él; s ha Vámos Macduffá válnék is, Ödön csontjait nem szedheti össze. Márkot én ismerem; ő félig semmit sem végez. Házi orvosunk volt; s tudom, jobban lekötelezém, hogy sem megcsalni akarna. Hortobágyi rémed csak a holdvilágból költözött agyadba.

– Hová tűnt tehát? miért kerül? hol rejtőzik e kijelölt találkozás elől?

– Ki fogná egy csavargó betyár utait ismerni? mondá nyugtatólag a főispán. Meglehet, befogták, vagy valamely bokorban fekszi a verekedés sebeit… Hagyj fel e gyötrő mesével. Végre még köztudomásra kerül, s gyanút, mende-mondát költ a társaságban… Azonban a grófnő levelét el kell küldeni Márkhoz… Mit irtál édesem?

– Hogy jőjjön le rögtön, egy rendkívüli sürgős érdek miatt. Ha itt leend, majd meggyőz és nyugtat. Efféle tárgyról nem tanácsos irni. A betű marad, a szót nem lehet elfogni.

Lajos magához vevé a levelet, hogy reggel postára adja; s elhallgatott a veszélyes tárgyról. Nem akará atyját izgatni, pedig látá szeméből, miként ez ügyben háborodva van, miként maga is kétkedni kezd, s irtózat fogja el a lehetőségen. Lajos engedékeny, elfogult, szinte tulzó tisztelettel volt mindig atyja iránt. Talán a grófné oltá szívébe, s fejté ki nála e gyöngéd, alárendelt alázatot, hogy ha egykor, mint ezerszer történt, a véletlen elárulná titkát, ha kisülne, hogy ő nem saját gyermeke, hanem családfertőztető váltott vér: legalább szokás, kegyelet, s nyomán szánalom kösse Lajoshoz a főispánt, s vegye élét a tapodó bosszúnak. Azért e csapongó, merész, makacs természet, mely senki, semmi által szabályt és korlátot iránya köré irni nem hagyott, a nélkül, hogy származati rejtelmét gyanítaná, gyermeki szokottság útján, hajlékony, szelíd, szófogadó tudott lenni a komoly, kaján főúr előtt; kimélte őt s remegett tőle.

Most sem czáfolgatá nyugtató szavait; gyöngéden meghajolt, s ülést vőn.

– Uramatyám ebédnél igérte, hogy iránytanácsaival ajándékozand meg, miket újabb terve siettet; – emlékezteté a főispánt, a ki már akkor szemeit Lajosra függesztve szólni készült.

– Tudod apai tervemet, kezdé fiához. Téged magas rang-, hivatal-, s befolyásra jelölt ki akaratom s az ősi végrendelet. Talpig bajuszos magyarnak kellene mutatkoznod, csepegned a nemzetiségtől, harsognod nagy szavakban, mert csak ez teende népszerűvé. Te már úton valál, s haladásod engem kielégít. Ismerős levél minden osztály előtt, kitűnő szájhős, nyelvforgató magyar, ki a közfigyelmet s véleményt korán és nagyban magadhoz ragadtad. Azonban, mint előttetek ma felfedezém, roskadt körülményem sietést parancsol. Nincs időm várni, míg mostani minőségedben kinövöd magadat, s bálványnyá hízol. Rögtön igénybe kell venned az érlelt közvéleményt, s hivatalba lépned válláról, mert emelkedésed, s vele befolyás, bevétel sürgetősb, mintsem halaszthatnók… Azonban e kényszerült sietség nem oly hátravető, mint lett volna ezelőtt. A kormány szelleme más. Most saját férfiait viszi, kik elveit bensőleg vallják, nem érdekűző színből. És ez helyén van. Ha évenként névjegyzékét adná azon nyelves ellenzékieknek, kik megyén s nyilvános életben apostoli tűzzel szájalnak tettei ellen, titkon pedig csúszómászó állatként kuncsorognak nála kegyért, hivatalért; ha lapokban közlené áruló irataikat, mikkel e versenyben egymást titkon becsmérlik: nemcsak hasznavehetetlen tömegtől szabadulna meg, hanem hátráltatná a közerkölcs sülyedést… Tehát tisztújítást tartok. Alispán leendesz; s a küszöbön álló országgyűlés első követje. Aztán szárnyaidra bizlak; ki oly alkalmas pontról nem tud felrepülni, méltó, hogy rögek közt veszszen. Én sejtém, mi leend ügyem vége Lőbl Simonnál, s számodra pályát szorgolék, hogy gondoskodjál magadról, míg engem dolgom elfoglaland. Mamád dicső jelét adá, mit tehet idegen ész a magyar földön. Nehány ellenzéki tag nejéhez leereszkedék. Salonjába hordta, házaikhoz ment, vigalmat rendezett, hátmegé magasztalá őket, szóval divatba hozta. Jovialis bátyja, a nyugalmazott őrnagy, megnyeré házamnak kártya s vadászat közt nehány víg czimbora hajlamát a jeune Hongrieből, s rövid időn a nők befolyása véleménybe kezdé emelni a főispáni házat… Ennyi jót, ennyi szíves barátságot stb. persze meg kellene hálálni, s miként lehetne nemesb, illőbb módon, mintha ifjú fiát alispánná teszszük, mondák a tisztújító hősök; különben is e ritka esetben lélekismerettel kedvezhet az ellenzék a főispánnénak, mert fia szabadelmű, elveink véde, a kormány pörölye… Készen lőn választási egész véleményed. Az ellenzék csak rólad beszélt, ha alispánról volt szó. Akkor az őrnagy terjesztgetni kezdé részemről, miszerint ellenemre van, ingerült vagyok, s nem tartandok tisztújító széket, ha melletted látom a választók többségét. Ez úton azt nyertük, miszerint a radikáltöredék, mely irántami gyűlölete miatt nem szövetkezék, most ellenemi daczból, pártodra állt; a kormány s a conservativ párt előtt pedig igaz, szigor jellemem érdemült, miszerint a közjó érdekében fiamat is kész vagyok buktatni, mint az ó Rómában Titus Manlius. Ma estve a conservativ fél fejei lesznek itt, kik e megye tisztújítást kérő levelét meghozzák. Azt hiszem, hatni fog rájuk, a nélkül, hogy korteskedés színét ölteném magamra… Azonban Gyapjasy is eljő; kegyenczeit kérte nálam bemutatni. Ő hiuságból az erősb félhez tartozik rendesen, de ha szavát adja: hű marad. Most nagy kortesed az ellenzék során. Nem akarnám, hogy megjelenjék, mielőtt a másik párttal szóltam. Azért fogadd el egy külsőbb teremben, s ha hamarább jőne, foglald el ügyesen, míg kár nélkül megjelenhetik benn.

Lajos, mint eszes tanítvány s hálateljes fiú, mély kegyelettel megcsókolá az intéző jóságért az apai kezet.

– De mielőtt a pályakörbe lépnél, itéld meg erődet igaz szigorral, birsz-e következetes lenni a tettetésben?

– Mint valék eddig, felelt Lajos. Határozatom szilárd, kitartás nem hiányzik nálam, ha egymit kivívni felteszek.

– Azért féltelek csak, mert igen ifjú vagy a polgári téren; s jövőd nem könnyű lesz, ha rokonszenved az ellenzékhez vonz.

– Egyikhez sem vonz rokonszenvem.

A főispán megütközék, s kérdőleg tekinte fiára.

– Az ellenzéknek jellemét gyűlölöm, a conservativeknek elveit; folytatá Lajos. Amaz egymást falja s töredékre hasonlik, emez szűkkeblű, s beéri araszos tervekkel. Amaz félig jó, ez félig sem rossz. Egyikben sincs szántság, nagyszerűség.

– Hogy akarsz s remélsz hát velök vagy általok czélt, jövőt szerezni?

– Mint géppel madarat. Eddig nevet fogtam ellenzéki lépen; most hivatalt fogok conservativ tőrrel. Élni tudó ész az akadályt is eszközzé fordítja. Ezt urambátyámtól tanultam iskoláim végén. Tanultam többet is, mikről egyszer-másszor sokat gondolkozám. S megérlelt elvemet sem Vámos buzgó tana, sem semmi vészerő ki nem forgatja lelkem redőiből.

Szalárdy csudálkozék fiatal tanítványán. Huszonhét évvel ily fagylaló bölcseség, ily biztos érdeknézlet, ily számító terve az elszánt önzésnek, s minden elv s eredmény átgondolva, érezve, nem köznapi példány.

– S nemde tanod szerint a hivatalt fogó tőrt is elvetended, ha hasznát elvevéd.

– Míg ízesb érdek új eszközt nem szükségel, conservativ bőrömben maradok. De ha jőne idő vagy alkalom, mely kövérebb zsákmányt jelel ipardíjul, biz én tőr és lép helyett háló után nyulnék. Benső énem marad; csak modorom változik. S ha a festett vászon árúczikk lehet, miért ne kalmárkodnánk az elvvel, mely mindig azzá alakulhat, a mi divatban van, s azért kelendő?

A főispán tapsolni vágyott büszke örömében, bár nem nézheté irigység nélkül a politikus üzért, kinek oly sok ideje van nálánál nagyobbra vihetni.

– Hiszed-e, hogy nem fogsz felolvadni az ellenpárt szenvedélye s szóvészi között?

– Mint aczél a könnyű szalmalángban.

– Akaraterőd, több ifjú évednél… Nagyra vihetnéd; de féltelek; folytatá aggálylyal. Van egy ellenséged, mit véredben hordasz: a zsarnok élvösztön, csapongó kalandszenv… El tudnád-e űzni e kisértő lidérczet, mely a meghágott magasból leszédít, s ingoványba süppeszt?

– Tudnám, de nem akarom.

– Hogyan? – kérdé az apa növő bámulattal az önhitt ifjú felett, ki egy döntő szenvedély vad hatalmával így mer játszani.

– Nem akarom, mondom. Az nekem főczél, melynek törekvéseim szolgálnak. Közvélemény, rang, pénz, hatalom, befolyás mind alárendelt eszköz, miknek kulcsaival kéj és gyönyör paradicsomához akarok jutni. Mit nekem hideg fény, s alacsonyító bók? mit a kürtölt név, mit az idő elkap, mint a szél a csengetyűhangot? mit nekem a rideg nagyság, melynél a szolga meggörbed, a szabad eltávozik?… Nekem élet kell; öröm és élv szédítő tábora, hogy szolgáljon a világ, ne én a világot; hogy birjam az időt, ne az idő engem, mit e földi forma átvezet rajtam. Én magasra török, hogy embert hódítsak, s hódítok; nem hogy imádjanak, hanem hogy örömeiket elvegyem. Dúlni, fuldoklani, undorig úszni kéjben, csillogásban; élni mint Don Juan, mint Alcibiad élt. Megbocsát atyám, ha én czélom eszközeül veszem, mit ön élte czéljául tűzött ki; s elhiendi, hogy ki czélját, mint én, úgy szereti: nem könnyen játszsza el tőle magát vigyázatlanúl.

A főispánt fokonként jobban meglepé e határozott ifjú egyénisége. Ő rég ismeré fia titkos kalandjait; aggodalommal látá, mily bátran, könnyelműen veti lelkét, idejét a szenv hatalmába; de látá egyszersmind, mennyi eszélylyel tudja kezelni érzékeit; s ha czélját érte, mily önállólag tud uralgni a tárgyon, mely azelőtt rajta uralgott. Azért bizton hivé, hogy ha a különnemű kéjek ujdonsága vész, s a betelt kedély más téreket keres, ha komoly terv és irány vonja be az élet mély szerkezetébe, mind ez elmúlik, s kívül marad a levetett hüvelylyel. Azonban most remegve kellett meggyőződnie, miszerint Lajos rabja akar lenni a vele született epicur hajlamnak: s pedig nem vakságból, nem öntudatlanúl, hanem ész és határozat szilárd erejében. Ő, a tapasztalt fő, ismeré a szenvedélyek polyp természetét; tudta, hogy a meténg hajlékony indái végre megfojtják a csert; tudta, mennyi csáb, mennyi kisértő alkalom nyilik és örvényez fia későbbi körében, mely azt elnyelheti; tudta, mi veszélyek várnak a tüzes, csapongó ifjura ez élvkergető században, mely a dalházak, lovardák, táncznők stb. nyilvános csábjain kívül, a társas élet ezerágú tömkelegével hálóz és fenyeget; látta, minő jellemeket fejt és képezhet politikában és társas életben ez érzéki eszeveszettség, s fiában elszörnyedt a lehető jövőtől.

– Te az epicur szentkedők új rendéhez látszol tartozni, – mondá Lajosnak.

– Mely érzéki elvtársaim boldogságaért állítaték elő.

– Büszke önhivő vagy, s túlbecsülöd eszed, s lélekerőd. Törékeny csónakkal be akarsz vágni a habtorlatokra, szirt és örvény közé; merész koczkát vetsz egy hamis játékossal, mert a szenvedély az… Ne feledd, hogy szerkezeted csak halandó erő; a természet érted nem teend kivételt, s mit senki még nem tudott megbirni, a szenvedély túlsúlya téged is elveszt. Emlékezzél a történetek nagy egyéneire, kiket e vad elem megdöntött. Tarquin királyi székét veszté; Antonius Cleopatra miatt veszett el. S ha a kéj és bűn merít, megbirja-e lelked a Borgia-véget?

– Uramatyám példákra utasít, – mondá túlhiú bizakodással Lajos. Hát míg példa nem volt, mi vezérlé az előidők fiát?… Nem lehetek-e én példa önmagamban? nem nyithatok-e új példasort a jövő nemzedéknek? nem kezdhetek-e új történeteket?

Ime egy mutatvány a büszke, erejében hivő keleti tűzvérből. Egyike azon magyar ifjaknak, kik siker s kedvezés által kényeztetve, tapasztalat s tárgyismeret nélkül főknek, elsőknek tartják magukat sajátságaikban, s önző képzelődéstől biztatva meghaladni vélik, mi másoknak nem sikerülhet. Mutatvány egyszersmind a kor gyurmáiból, miket annak felületes, erkölcstelen jelleme szül és idomít. Tökély és czélfenség nélkül rohanó gép, melyet ki nem tisztult ösztön vadan hajt. Bomlott erőmű, mely roppant pályakört megbírna, de elszédülve a környező csáboktól, erény helyett a kor bűneiben törekszik kitűnni.

Beatrice helyeslőleg rázta meg kezét az eszméje szerinti salon-lovagnak; s büszkén veté szemét az aggó főispánra, mintha mondaná: nézd ó stilű nemes, az új patriciust, kit én teremték.

– No hát repülj, míg szárnyad nem szeged, ha Icar kívánsz lenni, s atyádat nem követed. Én pályád megnyitom, a pályatér tied, úgy nyersz, miként futsz; mondá Szalárdy… De most még, míg rád fér, fogadd tanácsomat, s tisztujításig közeszmékbe ne avatkozzál, hogy egy vagy másik párt kegyét ne veszélyezd. Légy nyájas, előzékeny, kedvleső, zárkodó; adj alkalmat alispán igényedről szólni, s fogadd el mindentől az üdvözlő bókot.

– Inkább senkitől sem, viszonzá Lajos. Sőt szókat hullatok el, mintha nem kivánnék hivatalba lépni, mintha áldozatul nyujtnám az elnöki terhet. Így elleneimnek fogát töröm fortélylyal; feleim pedig buzgóbban ragaszkodnak szerénységem miatt.

Gróf Szalárdy György szótlanul bámúlt a korán felül képzett diplomatára.

– Csökönösi báró Ózugi Orbán, nejével, nehány urak kiséretében jelenté egy benyitó inas.

A főispán karját nyujtá Beatricenak, s vendéget fogadni léptek egy téresb terembe, hol theához gazdag ezüstre terítve volt; Lajos pedig egy külső terembe távozék, hogy Gyapjasyval, ha jő, találkozzék.

Hosszú sovány öreg jött be körömhegyig szabott kaputban. Arcza összeesett iszák, fülei fényesek, szemeiben bazilisk ragyogás; gyönge teste csak úgy fityeg lábain; karján padoliai Comtesse Wolfsmaul, kétszáz fontos porhüvelyével, az öreg úrnak hitestársa a halandóság határin belül. Ugyanazon indigena pár, mely nehány nap előtt báró Ózugi törvényes czímével egyetemben a Hortobágyon keresztül utazott. Utánok nehány fűsült és fűsületlen sötét alakok tolakodtak be; egyik a másiknál elébb akarván a főispán színe elé jutni, mint ezt az érdemes, előkelő, vagy fő főtáblabirói vetélkedő rang magával hozta.

Báró Ózuginé, mint régi ismerős, rövid üdvözlet után tele ülte a pamlagot Beatrice jobbján, s mit szájában hozott, bizonyos czukorcsemegét majszolva, szétnéze a theához felrakott ennivalók között.

– Ónas Lipót, Üszögi Dávid, Hitvánszky, Buzás, Hiabalovics táblabirák; ajánlá sorban, nejének a főispán, mint valamely állatmutogató az ismeretlen fajt, s a jövevény gyarmat öt ló-erővel letelepült a ruganyos butoron, kivéve Buzás Mihály urat, kinek egy berlini nádszék jutott, s szőnyegkimélő lábait a vékonyan esztergált keresztfára szedvén, azt menten eltöré.

– Mi ujság megyénkben? kérdé a főispán, hogy vendégeihez illőleg kezdjen társalogni.

– Négy jó ház ismét tönkre ment, felelé Üszögi, kik négyszáz év óta táblabiráskodnak, s gyermekeik gatyás kortesekké lesznek.

Beatrice férjére lopá pillanatát, nem idéz-e áruló pirt arczán a tönk említése?

– Rossz gazdák, s könnyelműek voltak, megjegyzé Hiabalovics. Gépekkel szántottak, kapáltak, rozs helyett repczét termesztének, a birkát nyárban is mindig aklon tarták, s jövedelmeiket gazdasági épületekre pazarlák.

Hiabalovics azon kaptára ütött ó magyarok közé tartozék, kik a hagyományos rendszerhez lapúlva, egész életökben árpát és kétszerest vetnek. Télen tavalyi paszuly-, nyáron füstölt disznóval táplálkoznak, ünnepen bővítvén fél font pecsenyével a hétköznapi ebédet. Marhát és cselédet nem tartanak; tiszta inget vasárnapon, vagy közgyülésre vesznek; jövedelmeiknek három negyedét költik el, a hátralékot zacskóba varrva tevén pihenni. Minden jó eszmét ebrudon kivetnek, újításnak, jólétnek esküdt ellenei, az élv nem szükségük, s magokat jó gazdáknak tartják. Ekként nem csuda, hogy a szóban forgó házak rendszerét elkárhoztatá.

– De bizony eszesek voltak ők, mondá Ónas Lipót, de pénzhiány, rossz utak, közszükség, csel s más ezer bajok szövék fonák agyon. Áruikat olcsón kellett eladniok, ősi adósságuk volt, rossz évek jöttek stb.

– Meg nem is lehet birni a lábrakapott országos uzsorát; megjegyzé Hitvánszky, a vékony, modoros tisztaságú egyén, kit fő salonhősnek tartnak a vidéken, s kinek száraz, fejér kezén papirnyi vékonyra kopott a pecsétgyürű, mely százhetven év óta éjjel-nappal a család ujján volt.

– Úgy hát koronként kevésb jut a korteskedésre, szóla a főispán, más irányt adólag a tárgy folyamának, mert tönk és uzsora nagyon friss szaggal boszantá emlékét.

– Nem mondhatnám, közbeszólt Hitvánszky; a tisztujító szék azon egyetlen tér, hol a nemes még szájjal és ököllel hős lehet, hol érdek és bosszú harczsíkot talál, s ezt nem könnyen adja. Már itt ujjtövig nyúl a zsebébe a zsidó, habár könyökig váj is aztán érte a mienkben. Meglássa excellentiád, mint foly nálunk hat hét mulva pénz, mintha vizimalom öntené.

– De most folyjon is, helyeslé Üszögi, midőn érdemdús főispánunk fiáért lobog a józan párt zászlaja.

– Hogyan? hát reá gondolnának? kérdé aggódva a főispán, mintha bántaná ezen ragaszkodó buzgalom.

– Ha rá gondolunk-e? szólt Hiabalovics, nyakravalóm is leoldom egy oly vicispánért, mint Lajos grófból lesz.

– De már azért magam is felbontok két vagy három vermet, pedig a nagyjából, ajánlkozék Buzás Mihály uram, mint egy békepontul az otrombaságért, mit épen egy csésze izzasztó (olvasd thea) feldöntésében elkövetett.

Ózugi Orbán, prüsszögve ugyan, de mágnási fönségét védőleg, nyolczvan akó dézmabort ajánlott, s az étkes bárónő, mihelyt bársonyajka a kalácsfalattól szólhatáshoz ürült, tépést igére a sebesültek kór-telepéhez.

– Uraim, e titkos terv engem zavarba hoz, pedig úgy látom, a tűz annyira elterjedt, hogy legjobb akarattal sem olthatom el; megjegyzé a főispán. Nem félnek-e önök, hogy fiam alatt az ellenzék erőt és szarvat ölt?

– Legyen nyugodt kegyelmes uram, mond didacticus merev nyakkal Hitvánszky. Hiszen nincs ő kényszerülve lázadást vezetni. Neki esze, származata, neve s vagyona van. Maradt-e még nemes a szájaló faszéken, ha fensőbb kegyelem pamlaggal kinálta? Ismerem én őket. Lajos gróf conserválni fog, s ebben túlhaladand édes mindnyájunkat. Hogy is ne? nézzük meg, kikből áll megyénk ellenzéke? Gyapjasy úr csak olyan teszi-veszi ember a politikában; csak ő hírre kaphasson, a többivel nem gondol. Pötyő úr dühöng a főrendre, születési hiuság miatt, pedig tegnap ott hagyá az asztalt, melyhez egy gubás polgár ült; az osztályokat törleszteni vágyik, megbuktatá a paraszt esküdtet. Zabos táblabiró szédülésig szaval a statuskormány ellen a törvény sérelmeért, s ellene mindig öt-hat jobbágypanasz az urbéri törvényhágásokért. Vadkerti Uszubu, Esdrástól Ifflandig minden frázist megmagolt az emberi jogok érdekében, mégis valamennyi cseléd szeme karikát hány philantropi pofonjaitól, Zalánky ajkáról szinte csepeg a lemondás, áldozat, sorsosztó nélkülözés, igaz is, hogy az ige hússá válik szájában, mert ha a földtörvény megbukik, damendineét rendez, s ha egy asietteje izetlen, földig szerencsétlen… A többi annyit sem ér. Hiuság, divat, érdek vagy irígység izgatja őket. A kormány ellen féltésből küzdnek, a jogtalan osztálytól féltésből ovakodnak, s a feudalis dacz, mit ellenzék czím alatt drágán rovatoznak, hamis dugáru. A gazdagokat gyűlölik, a proletariustól félnek, parasztjaikat zsarolják, s mert könyvtől, értelemtől távolesve, szájról szájas harmadrész tudomány birtokában vannak, főknek, bölcseknek képzelik magokat, megvetnek észt, irodalmat, egyént, hogy a dicskörben sengelton álljanak, s a két araszos ködben ne legyen több isten csak ők. Barátaiknak lázas érzeményt adnak, s később összevesznek egymással; izgatott versenytársak telve mentalis reservatákkal, úgy hogy a rossz kormány örül, s a jó szomorkodik felettök, mert a valódi fejlődés gátjai. Hogy tarthat hát tőle excellentiád, hogy éles eszű fia ily álarczos bachansok közt meg ne fogjon őszülni? Azért engedjen fellépni bennünket, hadd nyissunk kört közöttünk egy oly hasznos oltoványnak.

A főispán jól tudta, mily ferde rajz, mit Hitvánszky felvetett, mily kevés való van felületes férczelt vádjaiban; tudta azt is, hogy az érdemes táblabiró úrnak kétséges perei vannak függőben, melyek alispáni itéletet várnak, s neki és fiának bő pártfogással kellend egykor és sokszor ezen lelkes dictiót megszolgálniok, de a világért sem mosolyodott volna el, mert ha az első lépcső elmarad, fiának ugrani kell, pedig ugrani bajos oly süppedő pontról, minőbe a család sülyedni kezde.

– No ha önök nem félnek tőle, s vélik, hogy nevem és elveink compromissióba nem jőnek, én korteskedésbe nem avatkozom; mondá a főispán, s bandsal szemével gúnyosan birálta a pártvezetők birkajóságát, mely gyapjat és bárányt olló és kés alá ad.

Még egy válogatott beszédet tarta Hitvánszky, melyre a főispán fülét sem billenté, de melynek győző hatalmát nagylelkűen méltánylá, s melynek, miután a kortesavatkozás tárgyában nehány pillangós óvást elkanyarított, a haza javára meghódolt.