Part 8

– Úgy, majd elfeledém, szólítá vissza az ajtóból, mintha csak most jutna eszébe a tervezett eszme. Mint ön hiradá, a kopasz morva fogva van. Okát nem képzelem, de mindenesetre menjen a városkapitányhoz s kérje ki kezességemre. Az a kopasz mindig gyanakodott reám, végre még azt hinné, titkon én izgaték befogása végett s haragjában hazug rágalmakat szórhatna ellenem, miket nem örömest hall az ember keringeni. Azért legyen rajta, hogy bocsáttassék ki. Egy pár forintot kivethet ügyében… És ha szabadlábra még sem állíthatnók, beszéljen vele; győzze meg jóakaratomról; hitesse el, miként dolgában eljárunk s ki leend mentve… Addig is vigyen neki egy itcze ó szilvapálinkát, mit kiválólag szeret… Hol van az a befont üvegkulacs?… keresse valahol ott a szekrényben.

A héber segéd kikereste az üvegkulacsot, nem is álmodva, hogy az már Lőbl kezén forgott s előkészítteték.

– Ügyesen járjon el; utánveté Lőbl, távozást intve ebhű emberének.

E közben ostorpattogás hangzott a vásár utczáján s a sikoltva menekülők között, két szép ló vágtatott könnyű phaëtonnal szerteszét vágva, rugdosva a sarat falra és népre. Az urkocsis bársonyzeke, szellegvászon nadrág, könnyű rizskalap s feszes svédkeztyűben kergeté csikóit. Mellette pedig Pisze Pista ült paszományos tokban, körmén kapaszkodva a vánkos csatszíjjába, hogy ki ne fittyenjen a szokatlan ülésből.

Lőbl irodája előtt megállott a fogat. Szalárdy Lajos, gyeplőjét Piszének adva, leugrék s lorgnettjén futólag lovát körülnézve, a nélkül, hogy a sárpettyeket törlené magáról, vagy szivarját elvetné, belépett az iroda ajtaján. Üdvözlet nélkül haladt keresztül a gép-egyének között s nem kérdve, látható-e az úr, ostorral kezében, kalapozott fővel, kopogtatás nélkül nyitott be Lőblhez.

– Pénz kell, Lőbl bácsi! azt úgy is tudhatja, hogy ily magamforma lángész fizetni csak nem jő; monda otthonos confidentiával, miközben a pamlagon elnyúlt s sáros nadrágját a vánkosra feltevé.

– De ha nincs! mondá ellenkedve Lőbl s alászegült fővel, felsemvevőleg mosolyogta Lajost, mint szoktuk az ügyes műlovagot, midőn szerepét végezve, a fővenyre bókolni gyalog lép.

– Kinek ad, ha nekem nem akar? ki tud oly ügyesen a pénz nyakára hágni? ki bocsátja gyorsabban közforgalomba, hogy ismét önök vasládáiba kerüljön?… Még ha nem volna is, aláírna, tudom, hogy mástól nekem vegyen… Úgy-e Lőbl bácsi!

– De ha nem akarok!

– Nincs időm tréfálni, mondá s felugrék békevesztve Lajos. Gondolja meg Lőbl bácsi, hogy uram atyámat felizgathatom ellene s ha pénzügyeit máshoz helyezi át, sok zsíros koncztól elesik.

– Azon konczokról magam lemondtam.

– Nem értem!

– Majd megmagyarázza a kegyelmes úr.

– No, de magamért is lehet tekintettel. Ily népszerű főre mindig szüksége lesz a tisztelt zsidóságnak; s kivált most, midőn bukni kezdenek már a közvéleményben… Nem tudja Lőbl bácsi, miként X…-tól megvonta hitelét a bécsi bank, mert a kormány maga is megrémült, hogy minden eladó birtokot idegen veszen meg s a három perczentes pénzzel tizennyolczat zsarolnak.

– Hibázik, nemes gróf, igazítá pajkosan Lőbl. Új adatok szerint X… újólag hitelnek örvend. A pénz hatalma nem oly könnyen kiveszthető gyökér s a magyar javakat fajunk körmeiből, ily népszerü fejek nem fogják kivitatni tudni.

– Ne politizáljunk; itt kölcsönről van szó. Adjon Lőbl bácsi ötért három ezret; mondá komolyan az új gróf, pamlag alá rugva ugyanazon kinyujtózó inget, melytől már apja meghátrált.

– Nem adok biz én tizért sem egyet; felelé nyugszékéből Lőbl, miközben ballábát mankójára foná.

– Ez tréfának bolond, valónak otromba; boszantá Lajos, a pamlagra csapkodva ostorral, mi alatt Lőbl képére szivarából vastag füstvonalt fútt.

– Huj be védegyletszag, hebegé prüsszögve a tőzsér; adok én jobb szivart, nem illik e grófi fogak közé, s kérkedőleg nyújta egy száraz havannát.

– Tartsa meg, ez is jó zsidóbűzt oszlatni; s büszkén taszítá el a szivarnyujtó kezét… No ha nem ad az úr, mondjon jó éjszakát infrascriptusomnak, mert azt ugyan a váradi káptalan fogja megfizetni, a hol revocalom; mondá ingerelve, a nélkül, hogy eszébe forogna azt tenni.

– Ne méltóztassék fizető kezesről szorgoskodni; már én biztosítám magamat atyjánál; visszatorlá enyelegve Lőbl.

– Ha oly goromba volt, kétségkivűl adni fog újra harmadában, hogy legyen mit ismét biztosítni.

– Keressen bolondot hitelezőjének, mert pénzemen ugyan nem úrfiaskodik.

– No ha úgy van, hát majd súgok egyet. Ne mondhassa, hogy nem tanult tőlem semmit; mondá enyelgve s rögtön mielőtt akadályoztatnék, füléhez hajolván, fenhangon kiáltá: Lőbl bácsi nyúzni való hunczfut.

Aztán még egy tetemes füstgomolyt eresztett képére, hogy Lőbl orra hernyó módra viczkándott benne s fütyörészve ment ki félrevágott kalappal, maga után csapva az ajtót, hogy a vakolat hullott.

Mennyivel fessebb egy héber arszlán, gondolá Lőbl a távozó után s oly enyelgő kedélylyel, mintha dicső férfiunak czímeztetett volna.

Néhány percz után, mialatt orrát a füstből kiszabadította, füttyentett.

Ki már reggel óta várakozék, a váltó ügyvéd, megértvén a parancsoló füttyöt, belépe kalap nélkül, nyájas alázattal s az ajtófélen, mint a közkatona összetett sarkain megállott. Hitvány, miserabilis lény, ki rabszemekkel lesé Lőbl minden mozdulatát.

– Parancsol nagyságod? kérdé hajlongva s hogy kötelessége szerint elég nyájas legyen, egész szája hosszában mosolygott.

– Phüh, de büdös megint a pipaszagtól. Menjen, mindjárt mossa meg a száját. Hányszor mondtam már, hogy ne pipázzék, mikor nagy úrhoz megy.

Az ügyér kirohant s annak rendje és módja szerint megtisztálkodván, ismét megjelent.

– Tegye lábam alá azt a széket, balszáram megzsibbadt mankómon.

Az ügyér oda tevé.

– Be van-e már hajtva azon két váltó, mikben öngyávasága miatt felfüggesztni engedé a végrehajtást?

– Még nincs, mond szorongva az ügyér. Az elkergetett hivatalnok özvegyének gyermeke ideglázban fekszik s csak egy szobájuk van. Az orvos mondá, dobszó s árverési lárma s nyitogatás okvetlen halált hoz a kisded betegnek. Ez okból halasztá el biránk a kótyavetyét, míg a gyermek felgyógyul vagy meghal.

– Na hiszen szép törvényes igazság, közbeszól pöffedező gúnynyal a tőzsér. Mivel egy koldusbot örökösének tetszik kórságot színlelni, én tűrjek csonkulást jogszerű követelésemben. Mit nekem s a világnak, egy éhes porontytyal több vagy kevesebb? Rá kell vinni a dobot, ha első ütésre lelkét kiadja is.

– Teljes joga, törvényes igaza vagyon nagyságodnak, állítá az ügyér. Én épen ezt mondám a végrehajtónak; de most kényszerítni fogom a késett eljárásra s dobot veretek a halálos ágy mellett.

Lőbl kegyelettel nézte végig az ügyért, mint nézzük a hasoncsúszó ebet, mely hizelgésből lábaink alá fonódik.

– A másik váltóadós fenyegetés alatt kért várakozást; különben uzsorási vádat fogott volna kezdeni.

– Csak hadd kezdjen; hisz ezen apró váltók mind M. H. Müller neve alatt vannak kiállítva nemde?

– Igenis nagyságos uram.

– Nohát őt gyanúsítja s perelheti meg. De meg mit gondolunk azzal? világos adat nincs; adósaink csak nem esztelenek tanuságot tenni, hogy aztán csőd alá juttassuk.

– Jól van nagysád; nyolcz nap alatt igyekszem személyét exequáltatni a családos tanárnak.

– Most vegye át amice térítvény mellett behajtás végett ezen csomó apró váltót, melyeknek egyenkénti értéke 200–5000 között van; óvakodjék elárulni, hogy ezek tulajdonaim; mint eddig, M. H. Müller czím alatt vegye keresetbe; a szokott száztólit kapni fogja tőlük.

– Nagysád titkait egy léleknek sem tudnám elárulni.

Kivévén azokat, kik nálam többet fizetnének; gondolá Lőbl.

– Ezen váltót saját nevem alatt nem perelhetem be, mert az adósnak is ügyvéde vagyok. Hanem átkölcsönzöm egyik társam czímét.

Nyomorúlt! négy pengőért épen ezt tennéd ellenem, gondolá Lőbl.

– Szalárdy Vámos Czeczilia özvegyasszony birtokában vannak, ha jól értesültem, bizonyos ellenemi hamis követelésre vonatkozó irományok, miket állítólag egy Triesztben megbukott s most Pesten álnév alatt üzérkedő ház adott ki. Ön ismerni fogja azon asszonyság ügyvédjét. Iparkodjék ezen iratokat meglátni, ha tán követelés végett emberének adná. Valami holt tanúk vallomása mondatik ott lenni: ki azt eladná testvéremnek, Samunak, egy pár ezer pengőt, azt hiszem, kaphatna érte.

– Biztosítom nagysádat, mond súgva az ember, hogy ha Szalárdyné az oklevélt ügyvédjének adja, t. cz. Lőbl Samu úr birtokába jutand.

Lőbl meghajtá fejét félig-meddig, jeléül, hogy az ember elmehet.

És az, miután jellemének rövid ismeretrajzát adta, mély bók után, sarkán megfordulva, lábujjhegyen kiment.

Nil quidquam publicæ mercis tam venale, quam advocatorum perfidia; emlékezék Lőbl Tacitus Annaleseinek II. könyvéből, melyet diák korában megtanult.

Ilyen Lőbl Simon…

Ilyenek a zsidó és keresztény uzsorások Magyarországon.

XXV. (Intéző tervek.)

Vámos és az árvahalász, vagy most már Szalárdy Ödön, elégülten hagyák el a gottscheber sátrát. Lőbl és a főispán szavaiból annyi és oly kedvező adatokat kaptak, hogy azoknak nyomán mindkettőt vallomásra kényszerítheték s a kopasz morva és más kútfők által remélt és szerzendő bizonyítmányokkal együtt, kivíni hiheték a bitorlott jogot, megbüntetni a lappangó vétket.

Feltevék, egyenesen a városkapitányhoz menni, hogy Lőbl befolyása ki ne szabadítsa az esetleg fogolylyá lett morvát, mielőtt vallomását veendik. Útközben zaj és vásári tolongás idézte magára figyelmöket, melyhez mindenfelől tódult a tömeg. Látták a nyurga, vigyorgó spanyolzsidót, aldunai társával s a kopasz morvával poroszlók kiséretében s a bőröndöt, mit a zsidótárs viselt, a hajdukáplár hóna alatt.

Vámos magához inté a káplárt.

– Miért vannak fogva ezek az emberek? kérdé csendesen, hogy a kiváncsi nép körül ne tolongjon.

– Ott a sátrak megett összeverekedtek s nekem parancsom van minden gyanús embert bevitetni, kivált ha zajt támaszt, hogy titkos társainak lopásra alkalmat csináljon. Azt hiszem, tolvajok s az osztályon vesztek össze; azért vevém el tőlük ezen bőrtarisznyát.

– Úgy van, tolvajok, erősíté Vámos. Ők felette fontos egyének az igazság kezében. Azért semmi szín alatt el ne bocsássa káplár uram; a bőröndöt adja be városkapitány úrhoz, kitől a szoros őríztetés iránt parancsot veend.

A káplár büszkén vonatkozék hivatalos hűségére, miközben a nyujtott borravalót markába csempészte. Vámos pedig a városházhoz ment intézkedés végett.

Aznap alkonyatkor egy németutczai derék ház utczaajtajából szőke népleány rohant ki megtépve, roncsolt ruhában. Dús haja ziláltan, fényes kék szemében könny s kétségbeesés; arcza sötét pirral foltozva, ajka égett s egész fejében lobogni látszék a zaklatott vér. Ha az ember gondosan megnézte, ráismert azon szelíd szőke menyasszonyra, kinek vőlegényét, Fekete Ferkét, a henczidai jegyző ma reggel a templom küszöbén katonának fogatta. De a szelíd leány most furia volt, öklei rángottak, vonásai dúltak s őrjöngve rohant; csalhatlan jeléül, hogy szörnyű veszély érte, Pisze Pista szorongva futott utána, markában néhány fényes aranynyal.

– Mariska lelkem, legyen eszed, ne légy olyan dühös; vedd el ezeket a szép sárga csikókat, meglásd, Lajos gróf úrfi még többet is fog adni.

– Verje meg az Isten sárga csikóival; majd tudom én, mit kell az undokkal tenni. Vámos úrnál teszek panaszt, csak ő van köztetek, a ki Istent ismer, mondá Mariska kétségbeesetten s mintha égő házból futna, őrjöngve elrohant, mielőtt Pisze Pista több szóval érhetné.

Azalatt az épület egyik szobájában Vámos beszélt a főispánnal, ki a házat birta.

– Készen van-e ön a mult országgyűlési naplókivonattal? az országgyűlés közelg, szeretném, ha elég időm lenne átolvasni.

– Készen vagyok, felelé Vámos.

– Hát a grófném pere hogy áll, első férjétőli fiával?

– Az érdemi tárgyalást elkészítém excellentiád nézetei szerint. Az informáczió itt van. Jövő törvényfolyamon a per előterjesztetik, de nem hiszem, hogy a jövedelem negyedén túl itéljenek a grófné részére, mit fia előleg önkényt megigért.

– Majd meglássuk, mondá a főispán szemét összerántva, jeléül miként saját emberének nem engedé meg, érdeke ellen jósolni… Hát a zabomat eladta?

– Igen: íme az ára!

– Burgonyát szedett-e a pálinkaházhoz?

– Nem.

– No bizony, tán méltósága alattinak tartja? Hisz ily csekélységekért nem tarthatok Debreczenben tisztet… Hát itten fiam kosztja, háztartása rendben van?

– Igen, itt a számadások.

– No, van-e még valami jelentés?

– Excellencziád nem is kérdez fő- és sajátlagos feladatomról: fia kiképzési ügyében.

– Házi körülményeim más irányt s tenni valót szabnak fiamnak, mintsem magát többé képezni engedje. Ugyanazért ebbeli kötelezettségétől feloldozom önt s többi szakmáit meghagyva, kérem vegye át nevelőség helyett a cseléd- s háztartási felügyelést, mert évköltségeimet alább szállítom s komornyikot nem fogok tartani… Remélem, szives lesz a kertet is gondja alá venni s grófnémat megkimélendi a szakácsi ügyektől pontos kezelése által. Igy ön érdemével három egyén maradna ki ingyen fogyasztóim közül.

– Köszönöm kegyelmes uram e határtalan bizalmat, melylyel korunkban ritkán tiszteltetik meg szolgálati egyén; de e szerencsét nem élvezhetem. Magas kegyeit nem kivánom többé igénybe venni s lemondásommal helyet adok excellencziád valamelyik méltó kegyenczének, mondá határozottan Vámos, a nélkül, hogy arczán dacz vagy rosszakarat jellemzené magát.

A főispán megütközék, de persze áruló jel nélkül. Lőblnél kifejlett viszonya különben is keserült hangulatban tartá s most el kell vesztenie egy érdemes férfiút, ki házához bizonyos osztály becsülését köté, ki sok dolgaiban jobbkeze volt s kinek őszinte, érdek nélküli szolgálata, ügyeiben biztos támasz volt. Tegnap tán nem érdekelte volna úgy e veszteség. Ő sokszor tapasztalá a jobbakat tőle elvonulni, vagy hidegség, távoltartó udvariasság beljegyével érintkezni vele. De gőg és szerencse könnyen megnyugszik efféle tapasztalatoknál. Irigység, fejletlen modor stb. szín alatt magyarázza az idegenséget. Most a jövő sujtó karát emelé reá s minden tekintélyi, társadalmi vagy egybeköttetési csonkulásban, sorsa kezdetét, a jövő természetét látta és érezte. De azért a megindulást nem engedé arczára jönni. Az megmaradt, mi volt: a hideg kőnyomat.

– Sajnálom, mond udvariasan, de nem éleskedés nélkül, hogy körömben tehetségéhez, vágyaihoz illő alkalmazást nem adhatok. Azt hittem, jót teendek önnel, ha öcsémnek rám szállt örökével magamhoz veszem, s megszűnt kormányzói szerepe helyett álláspontot adok.

– Nem nagyravágyás szólít el, viszonzá Vámos szerényen. Igaz, messzetértünk a kötelességtől, melynek vitelét elvállalám: de tudom, az engemet, ha becsületes vagyok, meg nem alacsonyít. De más térre szoríttatám, mint melyre képes vagyok. Excellencziád méltányosnak látandja másban is, habár szegény s jelentéstelen, hogy határozott elvek szerint éljen és működjék. Helyzetemben el vagyok ütve terveimtől s vannak új czéljaim, miknek érdekében maradnom nem szabad.

– És én nem akarom senki szabadságát erőszakolni, mondá halványult ajakkal a főispán. Félévi felmondása alól kimentem; ön e percztől fogva tőlem független.

Vámos illedelemmel meghajtá magát s távozék.

A főispán nője szobájába lépett. A porczellán lámpák méla fénye andalító világgal önté be az árnyvető tárgyakat. Gazdag szőnyeggel (nyáron!) vonva a padlat, ablakain nehéz moir függöny rojtokkal, ugyanazon szövettel borítva mahóni bútorok, néhány római ritkaság, egy bronzkörű servicen pompeji ásványok; egy pár ó velenczei szobor a másfélöles tükrök lábainál, két wegwood vázában szedett friss virágok, egy mahóni rakpadon válogatott élő növények stb. elárulák a költséges ízlést; mert ha ideiglenes szállásán, hol évenként egy pár napot tölt, ily kényelmet rendez: minő pompás lehet nyári kastélya, minő fényt űzhet a téli palotában?

A főispánné talpig kivasalt és simított úrhölgy, drága nyárruhában hajdon fővel, egy pár természetes cianával szőke hajában, ült egy balzacon, lábait egészen rányujtva. Szemeiben megőrzött tiszta fény, arcza fejérsárga, nyomaival a használt gyárvizeknek; ajka igen halvány, karjai felette gyengédek s keze szinte félelemig fehér. A nélkül, hogy belépő férjére tekintene, folytatá a párisi Charivarit, mit éppen olvasott.

A főispán leült egy hónaljig elnyelő nyugszékbe s karjain elnyujtva karjait, nejére szegült szemekkel gondolkodék, mintha nősélte eredményeit kisérné emléke.

A lefüggönyözött szoba elzárt és néma volt, mint egy sír. Csak a grófné kezében fordított lap adott néha neszt és egy szép papagály, mely asszonya mellett aggály nélkül mászkált állványa rézágain.

– Úgy látszik, Beatrice, nem igen törődöl intéző tervet találni körülményeink közt jövőnk rendszeréhez, mondá végre a főispán, félórai néma szemle után.

– Hiszen te gyöngédebb vagy, édesebb, hogy sem költségvetési tervekkel, házviteli bajjal akarnál kínzani hanyatló koromban, melyhez nem értek, felelé némi keserűséggel a grófnő, ravasz szemeit felvetve a lapból.

– Bocsáss meg, kérlek, de lásd, a baj komoly. Ha már a nevetséget nincs mód, legalább a nyomort iparkodjunk eltávolítani. Még eszközünk volna, a lehető legrosszabbat kerülni, ha beleegyeznél, ha jóságod segédkezet nyujtana.

– Mibe egyezzem? mihez nyujtsak kezet? Nem elég-e, hogy ma estve már beszagoztatom salonomat pipás táblabirákkal fiad érdekében? Azt csak nem követeled édes grófom, hogy papagályomat eladjam, s megcsókolá kedves madarát, mely a balzac karjáról hajvirága után nyult.

– Lásd Beatrice, ha a kétszázezer pengőt, mit nősülésünk alkalmával neked móringoltam, melyek erejéig ősi örököm Lőblnél zálogban van s melyet te külföldön négyért kamatoztatsz, holott tőle itt tizenkettőt fizetünk, ha mondom, ezen tőkét adósságunk lerovására fordítnád, a bécsi ház úgyis birtokodban maradna, melyet nevedre irattam. Így csak másfél milliót kellene Frankfurtból kölcsönzenünk, melyek négyszáztólija mellett botrány nélkül élhetnénk rangunkhoz mérve. És ha még hozzá, azon nemes lemondást ajándékoznád, hogy három-négy évig, mialatt birtokom jövedelmeit megkétszerezem, nem telelnél Bécsben s fürdőkre és utakra nem mennél: egészen rendbe jöendnénk; s a törlesztő kölcsönt legfeljebb egy uradalom árpótlékával bevételeinkből tisztázva, halálom után nyüg és teher nélkül örökösödnél, mondá a főispán kérő s nyájas hangon és a grófnő lábaihoz ült, hogy a családi bizalom és részvét osztozó viszonzását élvezze.

– Nem tehetem George! felelé Beatrice nyájasan férjének s a gomblyukán függő rendkereszttel játszott, mintha legőszintébb áldozatát nyujtná. Mit mondana néném, a herczegnő, agg élte végnapjaiban? mit beszélnének barátnéi az udvar körében, ha meghallanák, hogy egy magyar mágnás visszaveszi neje móringját? nem emlékszel-e, mi mindent itéltek első férjemről, hogy végrendelet s biztosítás nélkül hagyott a törvény és fia körmében, kivel most özvegyjogomért perelni kell? Aztán meg mit mondanál magad, csak gondold meg, ha nyomorogni látnál a miatt, mert adósságidat magam tulajdonából fizettem… De mégis én annyira szeretlek, miszerint lehetőleg áldozni kész vagyok; és hogy meggyőződj női részvétemről, három-négy évre, míg ügyed rendbe jő, Bécsbe megyek lakni saját költségemen. Így kiadásod tetemesen megcsonkul, legfeljebb egy pár lovat küldesz évenként s egy kis jó magyar bort német vendégimnek.

Ezzel megcsókolá férje homlokát, mintegy viszon hálajelt követelve hallatlan áldozatáért.

A főispán elszomorodék. Vegye a csüggeteg érzet- s haragvó önvádnak tevé elfogulttá. Életfolytán gyakran érezte ő, mily valótlan részvét, mily gyér hajlam szövi nejét hozzá, mily hideget terjeszt családkörében mint egy darab jég s mily idegen s önző vágyak után eped házi életéből: de azt még sem tudá vala hinni, hogy a sors próba-perczeiben seb és rázkódás nélkül el tudjon szakadni, mint merev szirthegy az elvált kőhasábtól; nem tudá hinni, hogy buktában védkarba ne ölelje, mint öleli a folyondár indáival a roskadó támaszt. Most megismeré őt a szív fenekéig. Látá, hogy lelke egész szerkezetét érdek forgatja. Érdek s önszeretet. Látá, hogy ez idegen nemzetű asszony nem több, mint nemes kiadásban egyike azon hölgyeknek, kik, míg pusztítható érték van, hizelgve fonódnak ideiglenes barátaikhoz s ha a van elfogyott, szerelmök önmagokhoz fordul. Látá, miként a sors kezében osztozó társ, biztató vigasz nélkül elhagyottan áll s önerejére van szorítva. Hátha még tudná, hogy egész nősélte számolt üzleti terv? ha tudná, hogy a magtalan nő idegen vérnek kölcsönzé el nevét?… Komoly bánalom szállta meg; önváddal emlékezék a bécsi herczegnő theaestélyire, hol Beatricevel hálóba szöveték; s keblében nehéz sóhaj kelt, de azt ajkain nem ereszté ki, mert nem volt szokása érzelmeit másokkal sejtetni. Megszorítá neje szép kezét, mosolygott s elébbi székébe visszaült.

A siket csend újolag beállt. Beatrice a Charivarit olvasá, a papagály elült s gróf Szalárdy György mélyen gondolkozék.

A salonba könyvvel kezében Örsy Zalánka jött be, a főispán nagynénjének vagyontalan árvája, kit ő örökben tartott s mióta fölnevekedék, grófnéjának körnőjévé tőn. A háziúr kegyencze, vigasza, lelkesítő öröme, kinek szelíd, gondűző enyelgése gyakran eloszlatá a komoly élet felhőit; s kinek édes hű lelkével remélte enyhíteni hontalan házában a keserű jövőt. Vidám, eszélyes leányka, ki a ház rokontalan szellemében hű tudott maradni igénytelen s honszerető nemes elveihez, a nélkül, hogy jótevőit bántaná, vagy nézeteikkel harczba tenné magát. Egyszerű honi kék szövetbe vala öltözve, mely e kiáltó pompa közt könnyen cselédnek hagyná gyanítni, ha a rendkívüli tisztaság, kisded, finom kezek s a lelkes, szabad tekintet és mozgalom első pillanatra meg nem ismertetnék lénye nemesb voltát. Most némi aggály látszék árnyalni derült arczait s széttekintve a hallgatag pár között, azon családórák egyikét vélte jelen lenni, melyeknek kellemetlen tárgya és hatalma ellen vigaszt, elszóródást kell bátyjának nyujtania. A puha szőnyegen siket léptekkel futott a főispánhoz, mint egy tánczoló silphid, a nélkül, hogy a grófnő észrevenné vagy venni akarná; s letérdelve alacsony székéhez, hogy arczához emelhesse szemét, karját karjába fűzvén, borongó hangulattal kérdé:

– George bácsi, igaz-e, hogy Vámos úr elválik tőlünk?

A főispán intett fejével, hogy igen.

Zalánka feltünőleg elkomorult. Egy könyű csilláma s a kebel gyorsúlt pihegése mélyebb részvétet látszék jegyezni, mint a minőt a ház eddig észrevett.

A főispán kérdőleg veté rá szemeit.

Zalánka észrevevé, hogy szűztitka, mit önmagának is alig mert elárulni, gyanú alá jött.

– Ki fog engem a honleányi kötelesség s irány elveiben ezután oktatni? kérdé önmerült szemmel. Ki fogja hazámat velem ismertetni? ki vezérlend éles itélettel, hogy rajzó korunkban túl ne becsüljek eszmét vagy személyt; hogy a gyöngyöt kiismerjem a törékeny habragyogványok közt? ki tanít meg, kit és mit kövessek az önző nyegleség s áltörekvések alakosai között? ki jelölendi ki a nemzeti könyveket, melyek szenvedély helyett igazságban járnak?

A főispán megsimítá a kegyenczke arczát, s újolag szemébe nézett, mintha kérdené: nem tetszenek-e tanaim?

Zalánka megérté a vádló szemét.

– Bácsi nem ér rá, hogy velem sokat társalogjon, menté magát. Aztán országnagyra egész hon számít; hogy venném el tőle, én, csekély leánya?… Jobb, ha bácsit akkor keresem fel, midőn felhős kedélye nem akar derülni; így folyvást szeretni fog, a nélkül, hogy únna.

Zalánka mindig el tudá zárni magától a főispán elvtanát, s ha olykor nemzeties érzelmiért vonatkozó ötletekkel éleskedék felette a grófnő, ügyesen átsiklott más tárgyakra, mielőtt ingerültség jöhetne közbe.

A mogorva főúr rámosolygott a nyájas árvára. Arcza elveszté rövid pillanatra kaján bélyegét, de a másik percz visszaidézte azt, s gyöngéden inte, hogy hagyja nyugton.