Part 30

Mind e készületek, a parkett, s barna tölgy ajtószárnyak ragyogó tiszták, hogy az ember alig fogná meg, miként lehet egy vadász és szakácsból álló cselédszemélyzettel ily csint eszközölni, ha nem tudná, miszerint ez ebédlőn kívül, az ősz lakos egész osztálya csak két szobából áll, s egyetlen, vendégtelen személy szennye nem ad sok dolgot.

– Csak mégis jó olykor-olykor, hogy oly Czeczilia-féle irgalmas szív akad, legalább a más edényeiből jól lakhatik az ember, ha magáét eltékozolta már, – odaveté irigy gúnynyal Lőbl, az úri ezüstre sóvárgva tekintve.

Gróf Szalárdy a rejtett méreg lázasztó elfojtásával szótlan hallgatta őt, s gyorsan sietett szobájába, hogy bezárkózhassék, de mielőtt betolhatná a lövőzárt, Lőbl rányitá az ajtót s egész szemtelenséggel utána ment. Az ősz aristokrata megvető hahotával kaczagott, melyben a harag, telhetetlen gőg, s önszánalom csodás vegyülete volt kifejezve, aztán könyvet vőn, s egy Balzac végébe merítve magát, minden további ügyelet nélkül üldözőjére, olvasott. Lőbl arczátlanul járt-kelt szobájában, feltett kalappal. Nyitogatá a társzekrényeket, kihuzgált asztal- és irótárfiókokat, hányt-vetett, motozott mindenben mindenütt.

– Ehhez, – úgymond, – teljes jogom van, mert az ily csődbe került nemes szeret holmit elduggatni a hitelezők csalárd kijátszásával, s az ember, minden kémjei mellett is, alig képes rájok felügyelni, hogy holmi értékes dugárúkkal vásárt ne csapjanak.

Aztán végezve a kutatást, Szalárdyval szemben leült egy fauteuil-be, másikat támaszúl sáros csizmái alá húzott s a mankót és szagos kalapját az asztal arab szőnyegére téve, nyujtózó kényelemben kezdte fennszóval olvasni az előtte fekvő könyvek czímlapjait.

– XVI. Lajos. Stuart Mária. X. Károly. Napoleon… Úgy látszik excellentiád nagy rokonszenvvel viseltetik a bukottakhoz. He he he! csakhogy irtóztató különbség van a bosszúálló népek és csődbirák, a vesztett királypálcza s árverő dobnyél közt. Bukott excellentiád biztos lehet, miszerint históriáját ki sem tévesztendi azokéval össze.

Szalárdy türelme a kitörésig volt már felfokozva. Szerette volna e tomboló gazembert, aljas visszaéléseihez méltólag, meggyalázni vagy ölni, de jól tudta ő, mily széles körben kereng az őt kisérő hír, mennyi harapdáló ellensége van szerteszét, kiket bukása gyáva rágalomra bátorított, tudta, mily szégyen-regények keletkeznének a Lőbl Simonon állandó boszúból: s az önuralkodás ritka jellemével visszatartóztatá kitörő ösztönét.

– Tegye le most excellentiád a könyvet, úgysem hiszem, hogy értené, mit olvas. Fontos conferentiára jöttem, végezzük el. Fogadja el indítványomat, tegyen egyszer legalább jót, mielőtt basreliefektől megkopasztandó sírjába becsuknák, – megszólalt kevés szünet után Lőbl, s orrára függesztvén szokott szemüvegét, kémlőleg szegé tekintetét adósára.

Inkább azon tapasztalni vágyó kandiságból, minő aljas tervvel akarja újabban megkisérteni ez ördögi szív? mint egyezkedési hajlam- vagy reményből tekinte Szalárdy Lőbl Simonra.

– Váljunk meg békével, – folytatá Lőbl. Egyezzék ki velem excellentiád, akkor többi hitelezőivel könnyen bánik s a csőd alól még életében kiszabadulhat. Elégítsen ki engemet, én módot, eszközt nyújtok… No, ne nézzen oly megvetőleg reám, most az egyszer sem kigúnyolni, sem megcsalni nem akarom. Én az excellentiád csődjében körülbelől háromszázezer pengő forintot fogok veszteni. Excellentiád kétszázezer pengőt s egy bécsi házat írt és adott jegyajándékul hűtlen grófnéjának. Perelje, vagy mit én kivihetek, titokban vegye vissza tőle az értéket, s adja nekem alattomban, a hitelezők tudta és sejtelme nélkül. Így én kármentesíttetem, s a többiek könnyebben tűrhetik a tönkre jutást.

Gróf Szalárdy szót sem váltott ezen alkuhoz, nemcsak mert törvényes oklevelében örökre lemonda jegyajándokáról, hanem sokkal kevélyebb fogalmai voltak az aristokratiai jellemre nézve, hogysem bárkinek adott mit, valaha visszavenni akarná.

– Mit kétkedik excellentiád? – sürgeté Lőbl. – Hisz efféle esetek a magyar pertárakban gyakran fordulnak elő. S ha mások tehetik, miért ne bukott méltóságod?

– Nyomorult, te a mások példájában akarsz tetteimnek törvényt szabni. Azt véled, jellememben, a szegényültség, gépies alárendeltséget fog előidézni?

– Ha ha ha, egy kevély koldus, egy csődbe futott csaló, ki jellemről beszél! – közbevág Lőbl metsző gúnyhangon, melybe némi éles harag vegyült. – Hja persze! excellentiátok katekismusa így szól: én a századot vezetni születtem, miért követnék mást? kövessenek mások. Miért cselekedném idegen fogalmak és hagyományok szerint? miért vennék szabályul mások által tervezett modort, miért tenném elibe a teremtést a teremtőnek, azaz magamnak, mert hisz erkölcsszabályt magamnak teremthetek? s ha tévesztenék is, mért ne lakoljak inkább a bűnbánat benső törvényszéke előtt, hogysem a majomi utánzás bornirt szerepében elköznapiasodjam? A la bonheur! tisztelném e magaskodó függetlenséget, ha holmi életunt udvarmesternőktől, vagy affectált komornyiktől eredő salon- és életszabályokat oly minorenuis kegyelettel, buta szolgaiassággal és szakmás szigorral nem követnének, ha kedély- s örömviláguk, – mely a cselekvés egész rendszerének czélja és jutalma, – oly kisszerű s nyomorú nem volna és ha ebbeli elfogultságuk annyira nem menne, miszerint, ha egy nem osztályukból származott, de szabad lelkű, eszű egyén köreikbe téved s majomkantusaikat felölteni vonakodik, őt pimasznak tartják, vagy félkegyelmű filkónak, ki a magas ízlet nemesb természetét nem képes felfogni.

Gróf Szalárdy csak nézett, mit akar ez az ember? s egész szórohamra egy szánó mosoly lőn a felelet.

– Sose nézze bukott excellentiád, csalt-e már más is úgy? hanem vegye vissza jegyajándokát s adja nekem, – folytatá Lőbl. – A vállalat nem oly nehéz mint minőnek látszik. Grófságod azt hiszi: mivel Beatrice a bécsi házat eladta, a pénz pedig sikkasztható dolog, lehetetlen leend a visszaperlendő értéket kinyomozni… Nem igaz, én mindent tudok. A ház övé, csakhogy idegen névre van írva, a kétszázezer pengő jegypénzből ötvenezer státuspapirosokra van beváltva, melyek a grófné iróasztalában feküsznek azon vasuti és gyárrészvényekkel együtt, melyeknek értéke ismét ötvenezer. Harminczezerben bír egy hiezingi kertet, mely színleg bizonyos Montaniére agg kisasszonyra tartozik, harminczezer uzsorában forog Kaen és Bergovics héber hajhászok kezein, tizenötezer a londoni életbiztosító intézetbe van fizetve, tizenötezer kamat nélküli kölcsön májor Hepfingnél, kivel a grófnő legtöbbször whistezik, s végre tízezer nagynénjénél, a vak herczegnőnél,… no persze, a végső pontokat sohsem látjuk… Hiszi-e már excellentiád, hogy mindent tudok, óh egy zsidó uzsorás mindent tud, ha kármentesítő csődtömeget kell összecsinálnia. Tudom, és fogom tudni, mikor, mi, miképen és kik által fog történni ezen összeg kezelése, forgalma, csűr-csavarása körül? De tudom én, mi tartóztatja excellentiádat. Nem akar saját osztálya előtt kislelkűnek látszani, nem akarja egykori nejét, fiának anyját koldusbotra juttatni. Persze, nem tudja, mily gyalázatosan megcsalá nőhűség fejében… Excellentiádnak nincs fia, az őrült gróf Szalárdy Lajos fattyuvér!

Az ősz aristokrata rendkívül felindult, s akarata ellen mohó figyelem ragadta meg.

– Igen, igen, excellentiádnak nincs fia! – ismétlé Lőbl. – Beatrice grófnő magtalan. Egy pálinkaárusnő fiát lopták alá, midőn tettetett terhét elszülte. Első férjét szintén így csalta meg. Kezemnél csomagostól vannak oklevelek, melyek hiteles ereje mellett egész országot oda lehetne itélni. Dr. Márk vallomásai nálam vannak, s mind azokéi, kik a vérkeverő bűnbe befolytak. Dr. Márk igen haragszik excellentiádra, mivel börtönéből ki nem szabadítá, s midőn egy szomszéd ország törvényszéke, régebbi bűntettek nyomozása végett elhurczoltatá, sokat vallott excellentiád ellen,… méltóztatik érteni? igen sokat! És ha tán szavaimban kétkednék, íme tessék, csak tessék meggyőződni e hiteles formákban kelt másolatokból, – veté hozzá ingerlőleg, miközben felgombolt kaputjából egy iratcsomót terjesztett adósa elébe. – Itt van tizenkilencz darab, orvos-, bába- és tanuvallomás Beatrice grófnő magtalanságáról, az álszülési ismételt merényről, lopott gyermekekről stb. stb. Tessék csak egyenkint szigorún megvizsgálni, ítélni, és úgy határozni. Azonban jó lesz mindenesetre ínyem szerint határozni, mivel dr. Márknak másnemű vallomásai és adatai is vannak kezeim közt, bizonyos holdkóros gyermek őrültté tétéről, szenvedéseiről, álhaláláról stb. Ugy hiszem, nem kell magyaráznom, ki lett légyen ezen mellékági holdkóros!?… de ne rettegjen excellentiád, ha jegyajándokát kezemre játszsza: általadom az okleveleket, melyek a bűnvádi kereset alapja lehetnek.

Gróf Szalárdy György megrendülve s villámgyorsan forgatá az okleveleket. Tehát csakugyan igaz! A nő, kit angyalául hozott, borzasztón megcsalá. Démona volt az, ki életét éhes önzésből kisérte, mint rabló ölyv a tengeri hajót. Rangot és hivatalt szerze, beiktatá a főrend osztályába, de tékozló túlságaival megbuktatá, hogy mindent elveszítsen. Pénzért adta képmutatásait, elátkozott méhe gyümölcseül fogada egy bitangot, hogy szomjának aranyakat hozzon. Hazudott esküjében, kétszinű volt a női hűségben, csalárd anyai szerelmében, pártütő a vészben. Vérlidércz, ki a velőn függ, s ha nincsen többé táp, odahagyja a kiszítt cadavert. Vége mindennek. Megszentelenítve, elrabolva a vigasztaló emlék, az egyetlen végkincs, mit a hajótört sors vele együtt partra vetett még, elmerülve a biztató révpart, mely fiának reménylett ivadékaiban, felvirágzó grófi nemzetséget mutatott. Az ősz áldozat hideg lelke felháborodék, s először életében kiesék sarkaiból, melyet mindig gőg és önmérséklet vonsúlya őrzött. A boszú és kijátszott hit vérforgató érzelmeivel állt harczban. Egészen kikelt szokott vonásaiból, más kép, más lélek, más egyéniség látszék váltakozni a mult helyére, teljes lénye mutatá, hogy irtóztató terv felett határoz.

Lőbl Simon gyönyörködve leste az elárult harczot, s hosszú szünet után, hunyorgó szemekkel, de telhető lágy hangon szólalt meg: – Most láthatja excellentiád, miszerint azon jegyajándokot, befolyása nélkül is, a csődtömeghez csatolhatnám, de azért kívánom titkos felléptét kieszközölni, mivel így nem kellend azon összegen a többi hitelezőkkel osztoznom, s excellentiád egy csapásra két legyet fog ütni, mert a mellett, hogy tőlem megszabadul, azokat is megfosztandja legerélyesebb támaszuktól… No, ugye-bár, vissza kell követelnie tulajdonát a hűtlen grófnétól?

– Igaza van Lőbl; vissza kell követelnem, – felelt gróf Szalárdy mélyen megindulva, s az uzsorás nagy álmélatára, mit soha nem tőn, barátságosan szorítá meg kezét.

Lőbl Simon kémlőleg nézett, nem fortély lappang-e e hirtelen átalakulásban, de a gróf oly szelíd, oly őszinte arczczal nézett huzamosan reá, miszerint vonásiban a legrókaibb kétely sem fedezhetett volna fel semmi mentalis reservatát. Meg van csalva, e mellett szükség kényszeríti, mért ne okosodnék meg, holott becsülete úgyis oda van? okoskodék Lőbl magában, s mivel saját tapasztalata szerint, a szív mindenféle alakuláson könnyen átesik, hinni kezdett az ősz diplomatának.

– Engedje át kérem e másolatokat, hogy használat végett áttehessem jogigazgatómhoz, – mondá aztán szivélyes hangon s némi mosolylyal a kegyelmes úr, miközben íróasztalához ment, s levélpapirt vőn.

– Ezer örömmel, – válaszolt mélyen meghajolva Lőbl, s a felbontott csomagot az iróasztalra tevé, hogy bepakolás végett kéznél legyen. – De úgy-e excellentiád, a visszavett jegyen egy hitelező sem fog velem osztozni? He he he! ne méltóztassék feledni, hogy a példabeszéd szerint kéz kezet mos. Még én fontos szolgálatot tehetek. Ha excellentiád megosztozik velem, én megbuktatok minden hitelezőt, s mi a tömegből követelésemen túl marad, kettecskénké lehet,… mit? – súgá sunnyogó macskaalázattal a nyomorú, ki mindenkiben önmagát itélve, biztosnak tartá adósát egyik aljasságból másikba ránthatni.

– Ugyan édes Lőbl, jegyezze fel csak azon adatokat, miket a grófnő kihelyezett pénzeiről elsorolt, – kéré nyájasan Szalárdy a zsidót.

Lőbl Simon mohón engedelmeskedék. Az érdek és telhetetlen remény mély és szorgos elfoglaltsággal tartá őt, s míg a főispánnak háttal, egy könyves asztalon elmerülve írt: addig gróf Szalárdy a titkos rugóval felnyitott nyilatkán, markába csempészett íróasztalából egy kisded érczszelenczét, s a nélkül, hogy Lőbl észrevenné vagy reá ügyelne, kiment az ebédlőbe, mintha ottan jeges vizet innék, vagy cseléd után nézne. Az ezüst edények közt kicsavará gyorsan a czukrozót, a finom czukorliszt közé vegyíté a szelencze tartalmát, bizonyos halvány port, s e műtétel közben összerázkodék, mint midőn az ember megborzad. Mindez egy percz alatt történt, s másik perczben már asztalánál üle Szalárdy és levelet írt:

«Amice! az idezárt másolatokat, – melyeknek eredetiét Lőbl Simon irományai közt fogja koboztatni, – oly meghagyással küldöm az úrhoz, tartsa kötelességének, tulajdonomat, alku vagy per útján, törvényengedte lehetőség szerint a hűtlen grófnétól visszaszerezni, őt, az örökségi jog magtalan álarczozóját, illető bűnvádnak és gyalázatnak átadni, s azon őrültet család-nevem bitorlásából törvényesen kiütni. Az összeget, ha visszasajátolása sikerülend, uzsorátlan hitelezőim vegyék, de semmi esetre Lőbl Simon vagy utódai, kinek vagy kiknek csődtömegem iránti igényeit, a kezében levő adatok, bizonyítványok és tanúvallomások erejével, az uzsorafenyítő törvények értelmében, itélet által megsemmisíttetni törekvendik az úr. Ezen meghagyásomat pedig oly szigorún és lelkiismeretesen hajtsa végre az úr, mintha végrendeletemet teljesítené. Így kívánja és rendeli jóakarója gróf Szalárdy György s. k.»

A jogkormányzó, kihez e levél czímezteték, jónevű nemes családból származott, tisztes ősz egyén, közbecsülésben álló hazafi és családatya, tiszta jellemű és vagyonos ember: mégis gróf Szalárdy soha más hangon és modorban mint leveléből kitűnik, vele nem érintkezék.

A levél be lőn pecsételve, az oklevelek hozzá csatoltattak, s a csomag azon parancscsal adaték a gróf vadászának, hogy hiteles gyalogkövet által rögtön küldje a megye székvárosába.

Lőbl Simon ragyogó arczczal köszönte az eljárást.

– Elvárom a sikert excellentiád, s azon esetre mindennemű szövetséges szolgálataimat előlegesen ajánlom, most pedig nem kívánok tovább terhére lenni, – mondá alázattal, s mankóját hóna alá véve távozni készült.

– Ne menjen Lőbl, legyen nálam ebéden, – marasztá nyájasan gróf Szalárdy György.

Lőbl Simon elbámult, s merev figyelemmel szemlélte a felfuvalkodott aristokratát, nem gúnyolódik-e? de annak arcza oly szelíd, szeretetsugárzó s tettetés nélküli volt, mint még soha sem.

– Ne ütközzék meg, fogadja el kegyeimet, melyeket, míg bővebben oszthatám vala, elvontam öntől. Látja Lőbl, mindketten megőszültünk, életünk folytonos egybeköttetésben folya le, s mégis ellenséges lábon állottunk egymással. Nem szép volna ez ellenszenvet a halálba átvinni, azért feltevém békében élni önnel, míg e földön még maradásom leend, – folytatá leereszkedőleg, s Lőbl hunyászkodását egy száraz mosolylyal bátorítva. – Maradjon nálam ebéden, feledjük a multat, kezdjünk meg együtt egy új életet s legyünk baráti egymásnak.

Az uzsorás alig vala képes tájékozni magát. Szeplős keze remegett a gróf fehér hideg ujjai közt, szemében a megalázó győzelem nemtelen öröme gerjengett, s tartózkodó bók és nyájasság közt ült le egy pamlagra.

– Megbocsát, hogy levelezésemet a postaóráig végeznem kell, olvasson addig valamit, – mondá az ősz adós hivatalszerű udvariassággal, s íróasztalához ült.

Gróf Szalárdy sokat, igen sokat jegyzett, melyeknek töredékei e könyv szövegébe iktatvák.

Lőbl Simon elgondolkodva ült a hallgatag csendben, s a grófot arczélben szemlélve, elmélkedék az átváltozás történetéről. Mérgezési terv gyanúja esze ágában sem fordult meg, hiszen a gróf mitsem tudott előre az ő eljöttéről, azóta szót sem cserélt cselédeivel, de meg gorombául, némán, megvetőleg fogadta őt s el akart előle zárkózni, hogy eltávolítsa.

Ellenben sok és természetes oka volt hinni, miszerint a megbukott aristokrata viselete rejtelmetlen, igaz, és őszinte, mert szükségszerű. Gróf Szalárdy György szövevényes bonyodalmaiban, barát és segély nélkül, ellenségitől körülvéve áll. Ha én akarom, gondolá magában, végkép veszve van; okirataim erejével halálos vád alá vehetem a mellékörökség miatti gyilkos szövetségért. Egyedül én vagyok, ki őt a bűndíj alul elvonhatja, s csődjéből kiragadhatom. Miért ne simulna hozzám s keresné kedvemet, miután megtanítám, hogy velem daczolni siralmas? miért lenne koldus szerepében folyvást kevély és megvető, hogy nagyobb-nagyobb nevetségül legyen? miért ne törekednék engemet magáévá tenni, holott általam még némi jövendőt remélhet? nincs-e nagy szüksége reám, neki, az erkölcsi halottnak, ki szégyenkő alatt zárt magányban eltemetve él, s számüzött lelkével véd és jóakarat, nyugalom és vigasz nélkül, neje- s gyermekétől kirabolva áll, ridegen elhagyatva, vész alatt mint a pusztai omladék? E győző okok mellé járul a nyugalmas hangulat, szelid, izgatottság nélküli arcz, melylyel a gróf jegyzeteit folytatá; s a mély és átadott merültség foglalkozásába, mely semmi álkodást, semmi gyanús tervet, s még kevésbbé borzasztó merényt sejteni nem engedett. Ugy, hogy Lőbl Simon egészen természetesnek és okszerűnek találva adósa viseletét, a csendet haszonüző ábrándokra fordítá, s jutalmas tervekkel kaczérkodott, melyekből egykor, – ha gróf Szalárdy csőd alul kijövén befolyásait visszanyerendi, s vele közkeresetre g’schäftelend, – nevezetes nyereséget húzhat.

Délután négy órakor jelenté a vadász, hogy a leves az asztalon van. A gróf összepecsételé jegyzeteit, s vendégével az ebédlőbe lépett. Csak egy személyre volt az asztal készítve; Szalárdy még egy terítéket parancsolt. A vadász tetőtől talpig gorombán végignézte Lőblt, s némán engedelmeskedék; Lőbl Simon daczoló gúnynyal mosolygott ellenségére, ki őt a portalénál ki akarta vetni, s most szolgálatára lenni kényszerül. Gróf Szalárdy nem hagyott Lőbl számára külön vizet és bort tenni, hogy az ő palaczkjaiból tölthessen, s valahogy gyanú ne keletkezzék rossz lelkében; és ezt a zsidó megkülönböztetésül fogadta. Az asztal, rendes szokás szerint, egészen ezüstre volt terítve; fel volt téve a nagy fontosságú czukrozó edény is. Az uzsorás jó izűen evett minden tálból. Nem győzte eléggé dicsérni az étkek válogatottságát s a műértő szakács ügyes tanát. Minden éteknél elmondta, miszerint olyasmit igen ritkán élvez; és az igaz is volt, mert becsületes ember nem ülteti soha asztalához, saját költségén pedig mindig fukarkodott jól enni.

Végre a pecsenye után, megjelent utolsó étekül a tészta. Omelette souffléet hoztak, melyhez sok czukrot szokott venni a gourmand izlés. Gróf Szalárdy minden remegés vagy színváltozás nélkül fogta a czukrozót, s vastagon behinté a nyalánk étket. Soha ily hideg határozottsággal senki a halált nem kezelte. Aztán maga számára vőn az étekből, s haszonhajtó tárgyról kezde beszélni, mely Lőbl Simont rendkívül érdeklé, hogy megcsalja figyelmét, vagy netán gyanakodó eszméletét a legfontosabb perczben. De arra nem volt szükség; az uzsorás teljesen el volt ámítva, hitt, bizott, remélt s jó adagot kivőn a czukros tésztából. Midőn látta a gróf, hogy sírásója mohón falja a halálos mérget, enni kezdett ő is nyugalommal, s folytatá a tárgyat biztos, bátor, öntudatos hangon.

– Vegyen még ebből a delicat nyalánkságból; Laurent hozd elő a tálat! mondá a főispán; midőn Simon a maradék czukorlisztet késhegyen szedte fel figyelem közben tányérja széléről.

Lőbl szerényen szabadkozék a kinálást elfogadni, de gróf Szalárdy, tányérjára rakta az egész maradékot, s vendéglátó szivességgel beczukrozta neki gazdagon; ráhintve az edényke egész tartalmát, hogy másnak veszélyt ne hagyjon abban.

Lőbl Simon mohó nyalánkolással falta azt fel.

Ebéd után kiparancsolá Szalárdy a vadászt s bezárta belőlről a terem ajtatát. A cseléd tudta, hogy ilyenkor nem szabad urát háborgatni. Aztán karon fogá Lőblt a főispán s szobájába vitte, s bezárta ajtaját, a kulcsot a légfütés nyilatba veté.

Lőbl megrettent e magyarázhatlan készület miatt, s mankót és kalapját véve, komoly esküvel állítá, miszerint okvetlen és haladék nélkül távoznia kell.

– Itt maradsz nyomorult;… itt kell maradnod! kiálta a boszuálló patricius, s kevély ajkairól ördögi vad kaczaj tört elő, melynek gúnyos hahotája megrázta a lelket és velőt.

Az uzsorás borzadva állott e végitéleti hang előtt, s szakadozott töredékben rettegve kérdezé: Minő erőszak az, mely engem maradni kényszerít?

– A halálos méreg, melyet ettél; felelt átszegő tűzszemekkel a gróf, s a velőtrázó kaczaj ismétlé magát ajkain.

– Gyilkos! felsikolta Lőbl, de e pillanatban szaggató kínok, égető rágás, s fojtogató görcsök teríték a földre.

A főispán keresztbe fonta karjait, s az elégtét vad élvezetével kisérte kínjait.

– Orvos, orvos! hörgé az emberek legirtóztatóbbika.

– Gyógyítson meg lélekismereted; válaszolt a tomboló ellenség.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Papirt, papirt!… feljegyezni elásott kincseim helyét, hogy örökösim reá akadjanak; rebegé Lőbl egy pár percz mulva, gyengült, töredező halálos hangon.

– Adok, ha kincsed harmadát közczélokra hagyod; mondá gróf Szalárdy papir után nyulva.

– Inkább vesszen mind örök rejtekében!! hörgé a bűn és érdek átkozott vakrabja, s a fetrengő kínok tekergőzési közt, vadállati bőgésben fútta ki gyalázatos lelkét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gróf Szalárdy arczán, – kinek több időt engedett a méreg kevesebb adaga, Lőbl halálával megszűnt minden izgatottság. Nyugalom és szenvedélytelenség látszék csendes szemeiben, mint azéban szokott, ki békébe lépett önlelkével.

– Most már sírba szállhatok, mert ellenségem lábaimnál hűlt meg; mondá a méregszaggatástól gyengült, de nyugalmas hangon, s iróasztalához ment.

Bepecsételt jegyzeteit czímezé ahhoz, ki őt a világon legjobban szánta, vagy legkevesebbé gyűlölte, az angyallelkű Czecziliához. Aztán egy grófi koronával hímzett vánkost tevén feje alá, olvasó pamlagára feküvék, s a panasznak egy hangja, a kínnak egy mocczanása nélkül, nehány percz mulva végképen elaludt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Harmadnap két hullát vittek ki a kipusztult kastélyból; egyiket a gróf Szalárdy családsírboltba, másikat a zsidó temetőbe; pénz- és születési aristokrata két hulláját, melynek mindenike már életében a polgári szerkezet erkölcsi hullája volt.

XXXVII. (Beiktatási ünnepély.)

Egy évvel e szomorú események után, 10. Szeptember 1846. élénk zaj, zene, néptolongás volt azon kastély parkjában, hol Czeczilia, fiával és menyével lakott, s hol azon nemes jellemű nemzetség családéletének tanúi voltunk. A park újólag hajdani szerkezetében volt. A burgonya- és kukoricza-ültetvények eltűntek, díszpázsit, ragyogó virágcsoportok foglalták el azoknak helyét, mert Czeczilia, fia örökének visszavétele óta, az uradalmak rangjához illő udvartartást nyitott.

Egy facsoportoktól övezett gyeptéren roppant levelesszín volt vonva, melynek sötétzöld sátrában hűvös asztalok voltak teritve a nép számára; odább csíkos vitorlavászonból vala felütve egy hosszú szellős sátor, melynek kamukával s ezüsttel terült asztalai az úri vendégeket látszottak várni. Háttérben iszonyú tüzek robogtak gyepszint vagy hantból rakott konyhákon, s a majorsági historia naturalis minden osztálya süldögélt körülök kisebb-nagyobb körben és távolban. Minden rendű, rangú, és terjedelmű tinók, juhok, malaczok, borju, bárány, szarvas, őz, nyul, pulyka, liba, rucza, kakasok, fáczán, fogoly stb. stb. sült-főtt rangjához illő nyárson vagy mártalékban, s borzas szakácsnék veszekedtek vagy hahotáztak, mint annyi vörös furiák, a lobogó tüzek körében. Az öreg Cziriák pedig válogatott halakat osztogatott szét, szépen megtisztítva, a konyhák illetéke szerint.