Part 3

– Özvegyi tartását felvenni. A főispán gőgje megsérült, mivel birói zárt akarék kérni; a fizetetlen évek illetékéről váltót adott, s Lőblhez utalványozá. Hugom okos nő, én eszelém őt, iparkodjék Lőblt oly nyilatkozatokba sodrani, miket használhatunk, s miknek erejével tanuvallomásra lesz kényszeríthető; s remélem, e csel sikerülni fog.

– S nekem miért kelle itt megjelennem?

– Mert a főispán most tizenegy órakor Lőblhez jövend, rég halasztott számolatok végett. Ő maga sem véli, mily rosszul áll, mily közel az értéki végkimerüléshez. Lőbl követelései alkalmasint ingerültté teendik, minek mi és ügyünk fontos eredményeit nyerhetjük. És te itt, ajtón át hallva beszélni őt, mint hallád egykor Márk szobájában, s az ajtónyilaton titkosan lesve őt, mint lesett ő téged esztergád mellett: alkalmat veendesz képzeted felmelegítni, lelked, emléked erejét összeszedni, megfeszíteni, hogy az alakra, mit tizenegy év előtt egy párszor láttál, de mely kebledbe égeté magát, s melyet, mint mondád, milliók között ki tudsz jelelni, ráismerj; s a sejtett, de még adatokkal nem bizonyítható bűnszövény vezérfonalát kezembe add… Féltő kincs ügyünkben minden legkisebb nyom, mihez a sors vezet, mert pesti gyorspostámmal kedvezőtlen hireket kaptam… Az irgalom-intézet, melyből Márk számüzetésbe, vagy talán halálra akart hurczolni, nincs többé. Alig van, ki emlékeznék rá. Tizenegy év előtt megszünt abban a kinzó kisdedóvás és orgazdai üzlet. Az épület eladóvá lőn, s dobra üttetett. Most egy csontégető birja, ki az udvar régibb titkairól mit sem tud. Talán szökésed miatt pusztítá el Márk, hogy ha netán fellépsz s az ellened vétkező merény fenyítő tárgyalás alá jövend, ne lehessen vádló bűnjelül a nyomozó igazság előtt. Márk orvos rokona Jefte, ki téged vörösdajka czím alatt kinzott, még az irgalom-intézet árverelése előtt eltemetteték. Márk azt állítá, őrült, mert végóráiban terhes vádakkal szidalmazá őt; s azt erősíté, hogy nem természetes halállal múlik ki. A kopasz morvát, ki orfészkét kezelte, szélnek ereszté. Jelenleg Lőblt szolgálja, s mint tudósítóm írja, alkalmasint itt van vele a vásáron. De a kopasz sem szólni, sem írni nem tud… Különben sem olyan jellem, kit igazvalló tanukká tehetnénk. Ha biztosabb cselpróbák előtt megközelíteném, csak lármát ütne; s akkor ügyünk végkép veszve van… A szolgáló lenne leghűbb és haszonvehető bizonyság, ki a vörös dajkánál a néma kegyencze volt. De ennek holléte ismeretlen titok. A kopasz tudná azt, de vallomását okszerűn remélni nem lehet. Talán ernyedetlen szorgalmunk feltalálandja őt. De most cselünknél több kútfő nem ajánlkozik. Arról szó sincs, hogy Márk s kancsi nővére, kivel jelenleg a Király-utczán lakik, valamit vallani fognak. Oly rögzött ördögöket önmagok ellen eszközül használni nem lehet. Irányokban vádper- s kész adatokkal kell fellépnünk. Pedig a lehető nyomozat nyakrafőre sietős, mert Szalárdy Lajos, Hortobágyon találkozék veled, s anyád hasonlata fagylaló gyanúba hozta őt. Tegnap keresett a pusztán, igérete szerint. Ha nyomodba jövend, mi nem sokáig akadályozható, meg fog győződni, hogy te a feltámadott vagy, kitől ő reszket. És akkor veszve minden remény a bűnt felfedni. Ezt megelőzni törekszünk e hallgatózó les kisérletével.

– Mi okon igényelsz Lőbl és a főispán közti számolatnál áruló szavakat? kérdé Vámostól az árvahalász.

– Mert Lőbl és Márk, folytonos szövetségben állanak, a főispán banquierje pedig húsz év óta Lőbl; s mint kinrajzod után beszélted, fejed árát is hozzá utalványozá, hogy kifizesse gyilkosodnak.

Ez értesítő suttogás közben esküdt úr készen lőn az okirat kifoltozásával, s miután haját és barkóját egy szennyes zsebkefe háttükréből rendre utasítá: fontos tekintélylyel mártá tintába a nagy rendeltetésű tollat, melynek egy szokatlan bűntitok nyitányát kell papirra tennie, hogy őt mindvégiglen halhatlanítsa.

Azonban túl a vasajtón Lőblnél vendég jelenteték. Sugár, könnyű termetű úrhölgy nyitott be hozzá. Szűk ujjú, fedett vállú, sötétkék tibetruhában, hófehér csipkenyakfodorral, szalmavirágú lengekék kalapban, komoly ízléssel. A hölgy közel látszik negyedik évtizedéhez, de sajátos, megragadó arcz. Fehér halvány bőr, úszó ragyogványú sötét gránát szemek, mély szemöld, kisded, vérszin száj, mely a márvány arczon bájos ellentét. Vonásaiban kiállott bánatok kövesült nyugalma, s női szellemfenség. Ki az árvahalászt egyszer jól megnézte, lehetetlen, hogy e hölgyben anyjára ne ismerjen.

Lőbl, mint udvarias hébernagy, letevé szivarját, de összehúzott szemmel, azon üvegen, találgatva visszataszítólag nézett rá, mint nézni szokott a fővilág azokra, kiket nem akar megismerni.

– Nemde Czili ténsasszony?… néhai Szalárdy Elek özvegye?… alig birok rá emlékezni; mondá alázó mosolylyal, miközben egy kemény szalmaszékre leülhetést inte.

– A szegényt gőg és gazság feledni szokták; viszonzá Czeczilia hidegen, lenéző szemekkel, miközben egy damaszk pamlagon mint illető helyén, ülést vőn.

– Teljes igaza van… A világ hálátlan… Tudom, sógorát, a kegyelmes urat érti gőg és gazság alatt; mondá fogszorítva Lőbl, s szeplői között vörös pirulatban tört át haragja, a rá irányzott czimekért.

– Én szembe beszélek, nem vonatkozom senkire hát megé, felelt Czeczilia határozottan. Egyébiránt nincs időm önnek szókat értelmezni. Két okon jöttem; végezzünk kitérések nélkül.

– Ha egyiket eltalálnám is, hogy szorultságban van, s a főispán tartáspénzeért jött: másik okát képzelni sem tudom.

– Mert mult bűneit gőg és gazság feledni szokta, ismétlé Czeczilia éles jelszavait, s a haragvó zsidó a nélkül, hogy a mult bűnre hivatkozó czélzatot valóban értené, lelkében egy perczre megrebbent, mint minden gazember, ha elismert jellemű egyén, határozott vádjaival szemtől szembe bátran meglepi.

– Nem emlékszik-e, folytatá Lőblhez Czeczilia, hogy férjem éltében, termesztvényeinek adóvevő bizományosa volt ön?

– Elég sokat veszték rajta és miatta.

– Nekem tanum van, ki előtt ön férjem halála után beszélte, hogy évenként minden ügynökeit ki birta fizetni a tőle kapott tiszta nyereségből.

– Úgy-e, hát ez a bűn, melyet oly fennyen szememre hány?

– Nem; mondá Czeczilia. Csak azért említém, hogy szemtelen szaván kapjam az uzsorást, ki szabados jövedelmeit is elhazudozza, hogy jótevőjét kisebbíthesse.

– Dologra tensasszony, dologra. A mulatság elveszi időnket; mondá vigyorgva a képéből keledező Lőbl, kéjt találva abban, hogy aljas jellemétől a nemes nőkebel ingerülve van.

– 18** évben repczét, gyapjút, gabonát egy trieszti kereskedő ház számára alkudott ön el hitelben, s levéllel ajánlá az alku elfogadást; mondá Czeczilia, nyugalmát telhetőleg megtartva. Férjem nem ismeré a házat, s ön jótállás mellett igéré átadni a harminczkét ezer pengő forint értékű árúját. Férjem, válasza után néhány nappal ön ügyvédjétől levelet kapott, mely szóról-szóra így hangzék: «Lőbl úr kényszerülvén ügyei végett Pestről sietve távozni, rám bizá az ide rekesztett váltók átküldését». Benne két darab tizenhatezer forintos váltó Lőbl S. aláírással kibocsátva. Férjem nem tudva, hogy más Lőbl létezik, de túljó lelkében nem is álmodva, hogy ön a dúsgazdag, kinek különben is tízezerrel tartozék, s kit oly becsületesnek ismert, és hitt addig, csalárd csaló legyen: megelégedék a biztossággal. A trieszti ház ügynöke megjelent, s a termesztvény elszállíttaték. Két hó mulva, a váltók lejárta előtt, a ház megbukott, s a czímvezető Pestre jött lakni. Férjem felszólítá önt, mint kibocsátót a kármentesítésre. Ön először bámult, s csudálkozék, azután haragot színle, s zajt támasztott, miként lehete tőle fizetést követelni, holott a váltók alá írt Lőbl S. nem Lőbl Simont, hanem Lőbl Somát jelent, ön szatócs testvérét, ki azokat kibocsátá, de kinek semmije sincs. Férjemet egyiránt meglepte a tetemes kár, s e merész szemtelenség. Alig tudá hinni, hogy emberszív, szenvedély nélkül, hideg érdekért ily alacsony bűnre tudjon vetemülni. Alig tudá hinni, hogy igénytelen dús, mint ön, kinek szükségét jövedelme húszszor haladja, ki önzetlen részvét, gyermeki alázattal látszék hozzá, érdekeihez hajolni, s inkább házibarát volt és tanácsadó, mint bérencz és hajhász: ily hitcsaló rókává tudjon fajulni, s harminczkétezer forintért nevét, hitelét, sőt életét vakon veszélyezze, mert hiszen nem találkozhatnék-e ingerült egyén, ki ily orcsalót a keserűség első kitöréseiben keresztűl lőjön? Férjem elhült, elidegenült ön egész fajától, de e hidegség, mielőtt megkövesűlt volna, sírba vitte, vagy vinni segíté őt, a gyönge idegű s már akkor beteges testet, kit minden izgatottság rendkívül megragadt s áthatott. Megözvegyülve, árvám javait bátyám kormányzata alá bocsátám, ki önt megperelé, de siker nélkül. Ön részéről bebizonyíttaték, miként a kibocsátó nem Lőbl Simon, hanem Lőbl Soma; miként ön ügyvéde sem ira levelében többet, mint hogy «Lőbl» küldi a váltókat; s férjem válaszában sem vala több meghatározva, mint hogy «Lőbl kibocsátása mellett megelégszem a trieszti ház váltójával;» és így akármelyik Lőbl hamisítás nélkül kiállíthatta azt. Ügyvédem hiába bizonyítá be, hogy felperes Lőbl Somát soha nem ismeré, sőt létéről sem tudott; hogy Simonnal álla viszonyban, s alku válaszával csak őt érté, mást nem érthetett. A váltótörvény betűszerint itélt, ön tanúi nyomán. Árvám száztól huszat kapott a trieszti ház csődjében; a többit elveszté a nélkül, hogy ön, az orzó csempész, bűnvád alá jőne; ön pedig behajtá ellenem tízezrét, melylyel férjem adósa maradt… Ez jöttöm másik oka, mit ön képzelni sem tudott, mert gőg és gazság feledni akarja, veté utána Czeczilia az erényfenség megvető hangjával. És most irtózom ön rögzött arczkérgétől, mely szemeim előtt ily hideg nyugalmat tud színleni… Igen,… színleni; mert bensőleg megtöri önt a nyilt szemrehányás. Kevély lelke meggörbed, s letörpül a véteksúly s önvád terhe alatt, melyet szavam nyomán, megrakott emléke egymásra halmoz.

Lőbl, nem tagadhatá, meg volt rendítve, s lelke kiforgatva kő héjjaiból. De nem bűnbánat és félelem bántá, hanem sértett kevélység. A tekintélytelen egyszerű nő, ki elvonva él, s kinél egyik ujja tízszer gazdagabb: ily éles gúnyban s parancsnoki megvetéssel érintkezik vele. Ő, a milliomos, ki lelkét tette rabbá, hogy ezreken országolhasson; ki hiúság, s birdühének áldozá eszét, álmait: nem élvezhet több földi szerencsét, mint hogy inasai, szállítói, s a váltóügyvédek nagyságolják. Csak az hajol meg nekie, ki különben is görbedt; a többi világ nevén nevezi őt, s ki tőle független, úgy bánik vele, mint ő azokkal, kik tőle függenek. És ha becsületes társaságba, főleg nemes közé téved, azon bizonytalan helyzetnek van kitéve, hogy nem tudja, mikor nézetik le, vagy támadtatik meg. Mily nyomorú táp, mily csekély adó gőgnek és becsvágynak, mely kitűnni akar, imádtatni törekszik. Mily sujtó fensége az erénynek, melyet a pénzgyűjtésért elárult; mily alárendelt meghunyászkodás a nemesebb elemű aristocratia előtt, melynek pénze által tagjává tolakodni vélt. A pénzfalók ujdonsült mágnásainak legérzékenyebb szerencsétlensége, miszerint a közvélemény apró szentjei szeretnének lenni, de az látja benne az ördögöt; miszerint készpénzért sem vehetnek hirtelenében egy pár századot, mely a gazdagulás piszkait elpalástolná. Még láthatók szemeik körül a rókaredők, mikkel az uzsora után hunyorítnak; még érzik aranyaikon a gubacsszag; s minden jó lélek, ki velök szembe ötlik, keresztet vet magára, vagy égető bélyeget süt rájok megvető szemével…

E sujtó, alázó érzet bántá Lőblt Czeczilia ellenében; de az embertelen szív percznyi törődése után feltámadt rögtön ama sóvár gőg, mely a pénzen vehető becset s erkölcsi fenséget mérgesen irigylé s mely nyomorú pénzzel s még nyomorúbb daczczal törekszik azokat egyensúlyozni.

– Ha mindaz úgy történt is, – mondá ingerlő közönynyel, – tettem-e több csalást vagy tolvajlást, mint mennyit a törvény el nem tilt? ha nem törvényesen vétkezem, itélet hozatott volna ellenem ön keresetében.

Lőbl szobája megett a fabódéban ezt súgá Vámos halkan az írónak: Húzza alá esküdt úr a közelebbi szavakat.

Czeczilia felboszankodék a kevély önhittségen, mely minden pénzaristocratiánál divatban van, miszerint a törvény gyengeségeit nemcsak felhasználja, hanem azokra szemtelenül hivatkozni mer. A hölgy márványarczát haragpír futá el, s türelemvesztve szökött fel helyéből, hogy elhagyja az aranyimádó farizeust; de czéljai, miket el akart érni, visszatartóztaták.

Lőbl mosolygott. Örvendve látá, hogy ördögi jelleme megrendíti az erény türelmét.

– Korán nevet uram, mondá Czeczilia, észrevéve a gúny szembeszökő insultátióját. Azt véli talán, hogy szemrehányásom nem több mint feljáró halott, mely az együgyűt korszakonként kisértni megjelen?… oh nem… Bűne feltámadt s szája, és körme van, mely vádol, s boszúlni tud.

Lőbl arczán elveszett a gúny, s egy tolvajpillanatot vete a beszélőre, mintha megtörténhetőnek hinné, a mit hallott.

– A trieszti bukott ház czimvezetője, ki a hamis csődben sikkasztott pénzt Pesten most apja neve alatt üzletben forgatja, hozzám jött… úgy hiszem magától is eltalálja ön, mit beszélt nekem. Elmondá, miként ő Lőbl Simonnal kereskedési viszonyban állt, s midőn bizonyos hajósülyedés, nagyobb házbukás, s több hazudott okok miatt csőd alá sietne, Lőbl Simon igéretet tőn, hogy hitelt eszközlend számára, miszerint a neki tartozott összeget lefizetheti. A hitel Szalárdy Elek úrnál eszközöltetett harminczkétezer forintig, mely árúszállítmányból ő mitsem vőn által, hanem csődbeli egyezkedés útján száztóli huszával fizetett érte árvámnak, hatezer négyszáz pengő forintot, holott Lőblnek nem tartozék többel háromezernél… Későbben a csőd megszüntetése után Lőbl Simontól követelé a tartozásán felül fizetett háromezer négyszáz forint, s szállítási bér visszatérítését, de Lőbl Simon, noha a harminczkétezer árú termesztvényt negyvenen adta el, s mindazt zsebébe sepré, nem akarta igazságos igényeit kielégíteni; sőt ha még egyszer jöend, kirugdosással fenyegeté. Ő hát feltevé magában, Lőbl Simonon saját veszélyzetével is méltó boszút venni; s nálam ez okból jelent meg.

– Rágalom; irigy hazudság, mondá kissé zavarodva Lőbl;… ki adna hitelt egy bukott kalmár gyanúsításainak? toldá meg gúnyosan, de látszék, hogy a gúny szokott élét elveszté, s aggály és megütközés háborítja elfásult szívét, ily kényes titkot oly határozott ellenség birtokában tudni.

– Még sem hihetem, hogy rágalom volna, viszonzá Czeczilia visszatorlott gúnynyal; mert kezemnél tanuvallomások vannak, mik bebizonyítják, hogy a kérdéses gyapjú, repcze és gabona egyenesen Lőbl Simon pesti raktáraiba szállíttatott fel, s árát utolsó fillérig ő maga vette fel.

Lőbl felkapaszkodék ültéből, s horgas szemmel körülkémlelé a hölgyet, nincsenek-e nála az érintett okiratok?

– Ha ha ha! csak nem képzel ön oly együgyűnek, hogy magányosan szobájába hozzak ellene szóló bizonyítványokat, alkalmat adva erőszakos rablás által magát megszabadítni? mondá Czeczilia nevetve, s gyöngy fogain, vérszín ajka közül, oly bájosan fejezé ki magát a megvető gúny, hogy nem érdemes oly szörny ily szép szácska által kinevettetni.

– Az nem lehet, hiszen kik tanuk lehetnének, évek előtt mind meghaltak már, ellenveté Lőbl, szerepét tévesztve ezen eszes, éber, bátor nőjellem ellenében.

– Még éltökben történt a vallomás, mely hitelesítve van; felelé Czeczilia gyorsan, mielőtt időt vehetne a zsidó zavarából magához jőni.

– Tehát mit akar ön?

– Ellopott pénzemet kamatostól visszafizettetni.

– Nevetséges ábránd!… No de ha nagyon megszorult, s okiratai érvényesek,… majd meglássuk,… tán vetek értök valamit.

Lőbl szobája megett a fabódéban, halkan súgá Vámos az írónak: Húzza alá esküdt úr az illető szavakat.

– Ha ha ha, tehát mégis érhetnek valamit?! kérdé Czeczilia kitörő kaczajjal Lőbl gyávaságán, ki nem sejtve a boszúállás megette rejlő füleit, elárulá magát a meglepetés első zavarában.

– Azaz, én mit sem mondék azok értékéről; hogy is mondhattam volna valamit lehetetlenség felett; igazítá magát a kaczaj hangjától felábrándult zsidó; megnyugtatva magát azon gondolattal, hogy unus testis nullus testis, kivált ha saját érdekében tanuskodik.

Czeczilia azon kevés magyar nők közé tartozék a középosztályból, kik határzott életelvvel, önálló akarattal birnak. Azon rend hölgyei, melyhez tartozék, többnyire alárendelt fejlődést nyernek. Az apai tan, szeszély, házi körülmények, néha a czél, melynek eszközeül szánatott, leginkább pedig az anyára hagyományúl maradt alapeszme határozzák meg a nevelési irányt; de ennek aztán annyira rabjává szövődik a növendék, hogy ritkán képes egyéniségét saját ösztöne szerint kifejteni. Ez okból lehet ismerni magyar családokat, melyeknek egyike, ágról-ágra kendervető s réczeszaporító leányokat nevel; míg másikában őrjöngésig üzetik a zenetan s könnyen ájulhatóság, mintha a Lévi nemzetség ó törvénye szerint kellene szakmájukat leszármaztatni. A leányra ekként rátolt, ráragasztott jellemnek a férj többnyire ellenirányt parancsol, melyet az ifjú nő önerőszak nélkül con amore fel tud ölteni épen azért, mivel az előbbi sem vala lelkének szüksége, hajlamainak kifolyása, s ha már csakugyan majomnak kell lennie, inkább az lesz telivér férjének, mint anyámasszonyért. Innen tapasztalható, miszerint a nő, ki leány korában bőkezű, jótevő s minden ringyrongyra könnyelműn pazarol, most hatgarasos mosatlan ruhában űzi el fogóval a koldust; ki pipere, regény, táncz, s házi színpadon tölté leánykorát, mint nő lencsét, borsót szemel, minden harmadnap kegyesen beül a templomba; mígnem mindenkinek felnő leányában az anyai kötelesség gondja, s akkor mint egy fazekat, elővevén a rajta véghezvitt nevelési modort (melynek természetéről mit sem elmélkedék), megfőzi abban növendékét a maga leánykori képére és hasonlatára, hogy leendő férje ismét saját íze szerint szakácskodjék vele. Hogy e veszélyes rotatió, ez inkább nevelődő, mint nevelő rendszer, az ivadékon hagyja keze szennyét, nem tagadható. A minthogy minden vak magyar világosan láthatja annak nyomait a nemzeti ifjúság nagy részén, mely, midőn az apai emancipatio után az életbe ki-, a fővárosba pedig betódul és szétnéz, és törekszik tájékozni magát: kényszerül, mint a kigyó, hüvelyéből kibúni, hogy levetkezvén tetőtől-talpig rábőrödzött hibáit, helyet adjon egy második, jobb nevelésnek. Azonban mielőtt azt magán és magában bevégezné, többnyire elhanyagul, kedvetlenedik, áldozatul esik; s lesz belőle félig új, félig régi, halfarkon végződő habtündér, vagy inkább tökélytelen s hajladozó vegyanyag, mely sem közeszmék támasza nem lehet, sem magának hasznát nem veszi.

Czecziliát nem ily hétköznapi szülék nevelték. Ő nem volt bölcsőjében megrendelve sem kalaposnénak, hogy okvetlenül sipkákat béleljen, sem egy öt lovas alispán nejéül, hogy a kortesektől hagyja magát nyalni. Fejleni engedék hajlamát, benső törekvéseit. A czélkereső ösztönt nem bele hiteték, hanem tért, röptet nyitának a vele szülött eredeti egyéniségnek. Szabadon nőtt fel, mint ápolt virág, melyet az okos kertész öntöz és gyomlál, s férgek ellen véd a nélkül, hogy liliom helyett szegfűt erőtetne vele nyittatni, vagy fehér szirmait kopikékre mázolná. Szabad akarattal választa tervet, miszerint életét füzendje; eszméket, miket szentjeivé tegyen; s tárgyat, melyhez szeretetével hajoljon. Szüléi csak a hibát vagy erélyt, okot s eredményt, óvpontokat és kötelességet világosíták fel választásiban; s ön itéletével engedék birálni, mit kövessen, mit kell távoztatni. Szóval, saját erején, saját lábain taníták járni, csak őrkezekkel kisérve elbukás ellen. Innen öröklé a belátó elmét, akaraterőt, s határozott, önálló jellemét, mely sem vakon nem rohan divateszmék vagy csábító érdekek után; sem gyáván el nem pártol akadályok vagy áltanács miatt köz- vagy magánczéltól, mit megfontolás után magáévá tőn. Innen öröklé a bölcs hitet, a súlybiró kebelt, mely sorsát el tudja viselni, s ha mindent veszt, új világot teremt. Főleg becsülé a függetlenséget. Látá nyomorogni a képzelt szükség s százfejű hiúság rabjait. Azért józanon rászoktatta magát megérni azzal, mit jog és becsület, szolgaság nélkül ad. Jóllétet s örömet, mik e határok közt szerezhetők, szorgalommal törekvék elnyerni; de a lehetővel megelégült; s ha mit nem élvezett, másnak nem irigylé… Ki érdeket nem kerget, nem félt: nincsen elfogulva, s tisztábban látja az egérüző macskák alattomos cselét, összeütközését, marakodását, mintha maga is közöttük kergetőznék… Czeczilia ilyen volt… Fenékig át tudá ismerni a leglappangóbb szíveket, s mindenkivel úgy bánt, miként érdemlé… Tiszta, józan ész, s testesült nőerény. Azért mint ritka és szokatlan kivételt, e vastag anyagi korban a jobbak hidegen bámulták, az alacsony lelkek gyűlölve irigylék;… de senki sem szereté.

Lőbl jól ismeré e nőjellem szigorát, ez átható kritikai erőt, s nem volt képes szorongás nélkül vele együtt lenni. Ő, a jegedzett, szilárd gonosztevő, ki habozás nélkül tudott hazudni, s hidegen hajtá be a hamis követelést; ki zsarnokolni tudott rajtok, kiket megcsalt; ki nagyok ellenében gúnyos és arczátlan, középrend iránt megvető és gőgös: e női erény- s elmefenség előtt zavarba jött. Esze ingatag, fulánkja erőtlen, akarata bátortalan lőn, s ha a hölgy éles tekintete szemében olvasott, kénytelen volt azokat lesütni. E független fensőség, ezen alázó ellenállhatlan szellemuralgás okozá, hogy Czeczilia előtt szerepét vesztve, tévesztve, a szemrehányt bűnökben elárulá magát.

A nő elérte czélját, mit Vámos terve szerint el kelle érnie; s Lőblt nem akará czáffal ingerelni, midőn áruló szavát visszavoná; nehogy további tervét veszélyezze, hanem papirokat vőn elő egy hajlékony sötét-moir tárczából.

– Itt vannak, úgymond egész nyugalommal, a főispán önhöz utalványozott váltói, mikről már, tapasztalám, értesülve van; miután jöttöm egyik okát eltalálta.

– Mennyiről szólnak? kérdé Lőbl csillapult kedélylyel, de melynek álközönyén átlátszék, hogy gondolata a félbenszakadt tárgyon jár.

– Három évi hátralék, – hat ezerről; felelt Czeczilia.

– Tehát négyezret kifizetek értök; válaszolá Lőbl, visszaesve, mint minden lehető alkalomnál, uzsorási rabló szerepébe.

– Mit gondol ön? kérdé Czeczilia megütközve… Az összeg teljes harmadát lehúzni!? A váltók csak három hóra vannak kiállítva. Hisz ez százharminczhárom percent volna.

– Én többet nem adok. A kegyelmes úr hitele százharminczhárom percentig bukott. Jövedelme alig fedi már a kamatokat; fizetéseiben fennakadozik, apró váltóit is folyvást prolongálja; s tudja tensasszony, hogy az ily előhaladásból végtére is csőd kerekedik ki.

– Zsidó körmök közt és kamatok mellett kétségkívül.

– Hogy kivánná hát keresztényileg, hogy a váltókért ez esetben két harmadánál többet kifizessek?

– Mért nem volt ön ily óvatos, midőn a főispán, első örökét pazarlá? Adóssága akkor is haladá már-már értékét, s mégis ön folyvást aggály nélkül hitelezett nevére.

– Mert tudám, hogy testvére birtokát örökölni fogja.

– Honnan tudhatta ön, hiszen még akkor élt fiam? kérdé Czeczilia sietve, hogy hangja ne remegjen a szívdobogás miatt, mely Lőbl haszonvehető szavainál megkapta.

– Márk orvos mondá, hogy bizonyosan meg kell halnia.

– Miként tudhatná azt egy orvos, meghal-e betegje, ki még végveszélyekben nincs? vallatá tovább Czeczilia Lőblt, visszakapva szilárd arczkifejezését.

– Mit Márk orvos állít, annak teljesülnie kell; az teljesülni szokott, teljesült ez is; felelt a zsidó, a nélkül, hogy észrevenné, mennyire bement a kivetett hálóba, mennyire másként jár esze és nyelve e nő előtt, mint mások ellenében… Különben is az eset oly gyanútlan feledésbe merült, s oly visszhang és részvét nélkül avula el, hogy nem juthatott eszébe félni vagy vigyázni, midőn reá emlékezik. E mellett zavarban tartá a trieszti fenyegető ujdonság, mely neki kárt és gyalázatot hozhat; s eszét egy cseles ötlet tartá elszórva, miszerint Czecziliát rabjává tegye, s üldöző szándékától megszabaduljon.

A szoba megett, a fabódéban, Vámos aláhuzatá az esküdttel Lőbl nagyfontosságú szavait.

– Tehát kifizeti-e váltóimat vagy nem? fordítá tárgyát Czeczilia, nehogy túlzással elrontsa, mit oly sikerrel épített.

– Négyezret, ha tetszik.

– Miként lehet ily kicsinykedő egy milliomos tőzsér?