Part 29

Lajos e közben, ideiglenesen legalább, magához jött. A fáklyalobogás, zaj, tolongás, hideg lég, s a tömött nedűvel szitáló eső élesen hatott érzékeire. Széttekinte szikrázó szemekkel, látta a kiváncsi gyülevész csoportot, a gúnyt és kárvágyat annyi üldöző arczon; eszébe jutott az est gyalázata, önmaga s a jelennek minden körülménye. Dühösségbe borult összeesett arcza, képére fordítá a köpenyke szárnyát, hogy álarczozza magát, s a cseléditől oly régen megjegyzett kapkodással rohant odarendelt bérkocsijához, melynek számát a fáklyavilágban meglátta.

Rigó Ferke alig érkezett nyomain, s a batard hágcsóján megfogta, hogy visszarántsa.

– Ne bántsd Ferke; mondá hátulról visszatartva Pisze Pista. A kocsis zsoldomban van, azaz retteg tőlünk, s oda hajt, hova mi akarunk jutni.

A kocsi elrobogott hátsó bakján ragadva Rigót s Pisze Pistát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Midőn a királyi egyetem orvos-szaki épületéhez értek, megállott a kocsi. A két boszúálló előugrék a batard ajtajához, s a merev tekintetű őrültet, a nélkül, hogy ellentállna, vagy tájékozná magát, vaskarokkal ragadá be a hideg bonczterembe, melynek asztalán nagy kések és csonttörő kalapácsok közt, halott lepedőjében fekvék Mariska.

Az ajtó szele megcsapta a lefolyt faggyúgyertyát, s a megmozdult csontváz rémesen csörgött a lobogó világban. Lajos nem eszmélt arra, máskép lehetlen lett volna meg nem borzadnia.

Rigó Ferke bekulcsolá a zárt, s lehányta a kölcsönzött ruhákat. Nem nekem valók úgymond, nem eléggé dühödtnek érzem bennek magamat. Aztán felölté az obsitos rongyokat. Ezekben szenvedtem miattad, ezekben terveztem a boszút, ezekben akarom élvezni azt, mondá fogát csattogtatva Lajoshoz.

De ő nem érté azt. Mozdulatlanul maradt a ponton, hová veték vagy taszíták s tévelygő, félénk, zavaros szemekkel, nyúladt vadult arczczal nézett maga elé.

Ferke bőszülten boszankodék, midőn megismeré, hogy őrült. «Csak addig tudnám eszére hozni, míg a holttal megismerkedtetem;» imádkozék tombolva. Aztán karon ragadta a csendes bolondot s egész erőből megrázta őt… Lajos reá veté szemeit s arcza átalakult, mintha gondolat jelennék meg nála. Ferke még dühödtebben megrázta őt s «kelj fel, kelj fel, Athea itt van»! ordítá közel füleibe… Lajos arcza villanyos hirtelenséggel vérszínbe borult, szeme vadul villámlott, de az öntudat normális kifejezésével. «Hol van? hol van?» kiáltá megrendítő hangon.

– Pszt! alszik; sugá Ferke a leplezett halottra mutatva.

Lajos egy pillanatra elhivé, mert esze emléke ott kezdé gondolatát, hol az elhagyta őt, s Athea szobájában képzelé magát, kinek ájultára még jól emlékezék. De a csalódás rövid volt; körültekinte a szörnyű helyszínen, feszült orrlyukakkal szaglálta a rothadás bűzét s borzalommal rázkódék össze.

– Te hazudol, Athea nincs itt; megtámadá Ferkét s lerántotta leplét Mariskáról.

A bájos alakot elváltoztatá a halál. Jó barát sem ismert volna rá, nemhogy a tékozló csapodár, ki az arczokra rövid pillanatig szokott ránézni.

– Nem ismered ugy-e? pedig egykor szép volt, mint Athea; kiáltá Rigó Ferke keserűen, miközben Lajos kezét ropogásig szorítá. Az én Mariskám az, kit buja erőszakod gyalázatos halálba kergetett.

Lajos elsápadt s reszkete. Hihetőleg a hajdani alacsonyságokra gondolt, mert szemeit lesüté s a szégyenérzet csalhatlan bélyege mutatkozék rajta, utolsó fellobbanása a kihalt becsületnek. Rigó Ferkének diadalt adott a Lajos lelkét égető öntudat.

– Igen, Mariska az, folytatá újolag feldühült haraggal. Mariska, kiért most kezeim között vagy. Jól tudtad te azt, hogy rajtad boszút állok, s nézd, lábamat vágtam el, hogy soká ne várakoztassalak. Várhattál-e több udvariasságot egy bitang csavargótól, kit közkatonának kötéllel fogattál?!… Ha most boldog volnál, hozzá kötnélek e hullához élve eltemetni, hogy férgeivel tápláld magadat… Az Isten, ki az élő és halott sorsát ismeri, jól tudja, hogy azt érdemelnéd… De mivel nyomorult, igen nyomorult vagy: megelégszem azzal, hogy nyomoruságod neveljem. Kihirdetem jellemed rajzát, megismertetlek a világgal, s ha itthon befolyásod akadályozhatná azt, keresek országot, hol azt tehetem. Megbélyegzem multadat, bevágom jövődet, megfosztalak hivatalodtól, s a hon növendékeit irtózni tanitom nevedtől… És mivel kirablott kevélységed a születésben keres révfokot, hová a kárpótló remény zászlaját felütéd: elveendem születésedet. Adatokkal bizonyítom be, miként nem vagy gróf, nem vagy nemes, hanem egy pálinkaárusnő fattyú gyermeke, kit a magtalan Beatrice béres czimborája gróf Szalárdy György családjába lopott… Kivetkeztetlek családi igényeid hitéből, nevetséggé teszlek a fővilág előtt, letapodlak szenny és szemét közé, hova tartozol…

Rigó Ferke még tovább is kinzotta volna az őrültet lucidum intervallumában, de a születési kérdés catastrophája visszaejté Lajost tébolyába. Ez egyetlen vala, mit még birt, s az utolsó érdeknek is vége! A veszteség irtózatosan megragadta. Egyedül e hatás lőn még képes izgatottságát feljebb fokozni, s annyira túlszökteté azt, hogy elkezde fagylalón, kétségbe esve hahotázni. Athea! Athea!!! hangoztatá leirhatatlan kifejezéssel, mely egyszersmind a kín és a kaczaj felkiáltása volt. Aztán hirtelen összerogyott s alvék vagy ájult, vagy félholt vala.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Két óráig tartott e zsibbasztó tetszhalál. Midőn felébredt, rettegve, rángató szemekkel, felmerevült hajjal tekinte fektében körül. Aztán ólálkodó settenkedéssel, félvállról kémlelve, lábujjhegyen, de fogcsattogtatva kerülgeté a hullát, mint egy lesbeállott ragadozó… Hirtelen ráugrott, mint a párducz, s Athea!! kiáltá idegrázó hangon… Athea kelj fel!!! sikoltá mégegyszer s belemarkolva a halottba, erőszakosan rázta azt.

Gróf Szalárdy Lajos gyógyíthatlanul megőrült.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy példánya a temérdek korszaki társaknak, kik a drága időt, észt, vagyont, születést, a boldogság s boldogítás becses eszközeit, egyedül hiúság s feslett szenvedélyek rabjaivá teszik. Azon temérdek társaknak, kikről, (ha egyéniségük s eszközeik hiányában az előttünk álló tökélyig ki nem fejlhetnek is) jó lelkiismerettel elmondhatni, hogy többé vagy kevésbbé: őrültek.

XXXVI. (Két hulla.)

A fentebbi botrány, mint csepp a tengerben rég elmerült már a főváros egymásra toluló eseményi között, midőn néhány órányira Czeczilia lakától, egy népes magyar falu sáros utczájában, viaszvászonnal ekhózott zöld szekért vontatott, négy jó széltiben fogott ló.

A faluszélben, ős jegenyesorok s egy buja park lombborulatai közül ó franczia fedél emelkedett ki rozsdalepte bádog gombokkal, s a kert végén sugárkúpozatú sírbolt nyúladt fel, melynek bas-reliefjei felett a grófi koronán megaranyozott gombok remegőn fénylettek a megtört napsugárban.

A viaszvásznas szekér vontatva haladt az agyig érő sárban, messziről látszottak idefáradni a megrángatott lovak. A sovány kocsis egy hajdani livrée rongyaiban kuczorgott a szennyes lóharákon; s ez a hámok toldozott ósága, a szekéren avult örökös piszokkal, különös ellentétben álltak a tizenhat markos vérlovakhoz, melyekről a mostani gondtalanság nem volt még képes leveszteni a nemes eredet typusát.

Midőn a szekér a templom közelébe ért s egy iszapos kátyuban nagyot nyekkent, az ekhósátor oldalszárnyait kopott mázú fekete bot tolta kétfelé belülről, a nyilaton tömött vöröshajú szeplős arcz nézett ki borotválatlan állával, melynek őszbecsavarodott tüskéit nem igen tiszta gallérka környezé. A hunyorgató szem s álnok rókamosoly, mely e komoly arczot mintegy torzan világítá, oly ismerősnek látszik, miszerint bár azt töröttség s vénhedés senyveszté, ki Lőbl Simont, debreczeni vásárirodájában ügynökeire lesni látta volt, igen hajlandó, ezen emlékeztető alakban, őt magát keresni.

– Állj meg itt a deszka-kapus házánál; parancsolá kocsisának a vöröshajú arcz.

A szekér megállt egy tisztán meszelt kőkéményű ház előtt, mely a jobbágylakok sorában némi előkelőséggel díszelgett. Az ablakalatti kiskert lécz-rácsait délignyitó folyta be tömött szőnyegével, a csepegő hosszán teljes viola és fájvirág állongott gazdag füzériben, s a tornácz-ágason lopótök lógatta súlyos gyümölcseit. Egy tisztes tiszta öreg sárga őszhajakkal, fekete posztó házisapkában, egy ingben behúzó nadrágban hátratett kezekkel gyönyörködék a kert ágyai közt s itt ott gondosan takart ki a levelek közül egy-egy sárgadinnyét a nap melegének, vagy eligazítá az egymásba fonódó virágos indákat. Most félbehagyta bibelődéseit s a megállott szekér felé figyelt. Zömök termetű, sánta egyén szállott le arról, sötét bő kaputban, fekete mankóval támaszolva hónalját; s a kertben foglalkodó öreghez biczegett.

– Jó napot tiszteletes uram! nem tudja, itthon van-e a gróf? kérdezé a rácson keresztül.

A lelkész tetőtől talpig mérte az ismeretlen jövevényt, kinek vonásiban annyi visszataszítót talála s viszonozott üdvözlettel felelt.

– Nem tudom, honn van-e? mert hozzá senkinek sem szabad bemenni, mióta hivatalát letevé, engem is kitiltott: de úgy hiszem, itt lesz, mert a szomorú események óta sosem lépte át udvarküszöbét, s mint a hír beszéli, erős fogadást tőn, hogy életében nem is lépi azt át.

– S mint van megelégedve új sorsával? kérdé kárgúnyosan a mankós ember.

– Midőn a megtalált Szalárdy Ödönnek törvényes örökét visszaadá s hivataláról lemondott, színből legalább titkolta lelki csüggedtségét, felelé a lelkész; de mióta valami Lőbl Simon nevű gazember, uzsora és csalárd adósságok miatt csőd alá ejté, egyetlen fia pedig megőrült, borzasztó komor és zárkózott. Nem hallani róla, nem látja senki s épen azért azon gyanú kereng a környéken, hogy talán megbolondult, vagy megölte magát; annyival is inkább, mivel lélekismeret üldözné a Szalárdy Ödön ellen tett bűn miatt; mert olyan hír szárnyal, mintha megegyezéséből kínzotta volna azt a fogságba esett dr. Márk.

– Nem sejtette tiszteletes úr, hogy valami csempészett czikkelyek birtokában volna az exföldesúr? mi törvény szerint a csődtömeghez lenne sorozandó? mert az ily úrféle adósok, vagyis supplens bébillérjeik szeretnek, ha mit szép szerével lehet, védenczeik részére elkörmölni; kérdezé savanyodott arczczal a jövevény, kit a Lőblre ruházott «gazember» czím némileg érdekelni látszott.

– Nincs annak uram annyija se, mint a templom egerének; felelé a lelkész. Összeirtak nála a végrehajtáskor arany-ezüst edényt, bútort, fegyvert, még a felesleg ruhát is. Árveréskor aztán úgy vette meg igen magas áron Czeczilia, hogy haláláig használatul átengedje neki s ne vonhassák ki alula lepedőjét a zsidó hitelezők.

– Igy hát régi kényelmében maradt a bukott tékozló? kérdé az idegen irigy fogcsikorgatással, mit a lelkész nem vőn észre.

– Igen, mi a lakást és asztalát illeti, de különben most is mindenét elszedik. Minap árvereltek tőle saját udvarában négy szép angol lovat, inkább boszantásból mint kármentesítés végett.

A mankós ember rápillanta féloldalt angol lovaira, s undok öröm hunyorgott szemében. Ilyen az a gőgös főrendű nép; míg úr és tékozol, barátait is lenézi, ha tönkre jutott, elleneitől is kegyelmet fogad el; megjegyzé elégületlenül.

– Az nem igaz uram, viszonzá a lelkész, bátran szemébe nézve emberének. Czeczilia nem ellensége senkinek, s gróf Szalárdy György nem is akarta elfogadni ajánlatát. Csak addig szándéklott igénybe venni azt, míg grófnéjához költözik, vagy tőle évdíjat eszközöl.

– S Beatrice grófnő magához veendne egy bukott ősz férjet, vagy nyugzsoldot vet a kolduló rokkantnak?

– Egyiket sem tevé. Mitsem akar többé róla tudni; sőt válópert indított ellene, mint ki a mellékági örökösödés gyanújával, az árvahalász híres esetében, őt is beszennyezé, tékozló természeténél fogva pedig a grófnő vagyonát is végpusztulással fogná koczkáztatni.

– Hisz a jegyajándok Beatrice grófnő birtokában maradt; s öngyalázatául, még férje csődje előtt, azzal örök lemondást vallatott be, hogy a megcsalt hitelezők igényt ne próbáljanak ahhoz formálni… Oly dús feleség és kegyelemrágó férj?! gúnyolódék keserűen a mankós.

– Az öreg gróf rendkívül haragvék; folytatá a lelkész, Beatrice grófné arczképét kivetteté szobáiból, egész éjjeleket gondolkodva virrasztott, de biz őt senki sem szánta, miért vett idegent, ki fajtánkat megveti, pénzünket kihordja s egész családot elmagyartalanít.

– Azt sem sejté tiszteletes úr, nincs-e a grófnak valami lappangó jövedelmi-forrása, a húsz krajczár napi tartáson kívül, mit a törvény a csődtömegből részére elrendeli? mert úgy hallom, két cselédet tart, s úri módon főzet; kérdé folytatólag a szeplős idegen.

– A jószívű Czeczilia szánakodik rajta, s fizet számára évenkint kétezer pengő segélypénzt, mennyit ő özvegy tartásul, a mellékági javakból nekie fizetett.

– Aha! jó, hogy tudom; ez hát a tömeg jövedelméhez iratik, s a szegény hitelezők kielégitésére lehet fordítani.

– Nem lehet biz azt, közbevág a lelkész, mert Czeczilia egyenesen kiköté, miszerint csalárd uzsorások zsebét ő nem tömi, s adományát, mihelyt igénybe perlenék, rögtön megszüntetné.

– A hálátlan kígyó, hát így köszöni meg, hogy koldus korában hat ezer forintjáért négyet adtam neki?! mormogá magában a kérdezősködő; s a lelkész figyelme mind inkább érdekült, mi czél lehet e szorgoskodó tudakolásban?

– De mindenesetre érzi gróf Szalárdy, minő sorsot cserélt? mondá a zömök idegen ördögi mosolylyal.

– Élte levert s felettébb szomorú, csak egy remény látszik fentartani, miszerint tébolyodott fia kigyógyuland.

– Nem tudja még, hogy neki nincs gyermeke; mondá magában, érthetlenül a mankós.

– Mondogatni szokta öreg szolgájának: «fiamnak legalább grófi czímet hagyok örökül. Az ősi végrendelet e pontját betöltém, keressen ő kincset, betöltendve annak másik pontját, s hagyjon utódokat, hogy betöltsék a harmadik pontot… Óh ez mind meglehet, hisz ő meggyógyulhat, s akkor fiam van!» Ez álmodott öröm mutogat még neki egy biztató jövőt.

– Elvesszük azt! mormogá magában ismét az idegen s kaján vonásiban oly őszinte öröm fejezé ki magát, mintha övéinek boldogságát látná. S hát csak gazember az a Lőbl Simon? mondá aztán kötődő szeszélyben, mankójával felgyűrve ajkait s éles tekintetet szegezve a lelkészre.

– Még pedig országos; válaszolá ez.

– No hát íme, bemutatom, előtte látja őt; közbevág gőggel Lőbl Simon, megdöbbenteni akarólag e váratlan kifejlés által.

– Bár inkább a fán látnám; felelé nyugodtan a jámbor lelkész.

Úgy látszék, Lőbl Simon gyakorlatában volt efféle visszavágásoknak, mert hóna alá kapván mankóját, minden további perlekedés nélkül odább hordta magát, s a jegenyesorral szegélyezett uton, amaz ó fedelű kastélyhoz hajtatott.

A grófi lak körül egyetemes pusztulás látszott. A sáncz hantolása itt-ott omladozék s vedlett oszlopai közt száradó félben függött alá a loncz és fanzár. A kapufelek kőoroszlánai megtöredeztek, s a vaskapu dárdás rácsairól lepattogzott az egykori máz. A járatlan küszöb táján porcsin vert gyökeret, a park jegenyéi rakvák varjufészekkel, s idegen sertések turkáltak a vakolathullató kőfalak tövében.

Lőbl Simon kívül állított meg, a lakatolt kapun semmi fogatnak nem volt szabad behajtani; még maga is hosszú zörömbölés után juthatott be.

Az udvar egygyé volt olvasztva a parkkal, de ronda és néptelen, mintha kihaltak volna belőle. Gyom és szélhordta gaz szerteszét az úton, a fák alja terítve felszedetlen gyümölcscsel, komló és iszalag fojtogatá a nemes idegen fák sinlő koronáit, egy két veszendő verbena nyitogatá véletlen virágát, vagy magról költ georgina lengeté szomorúan színvesztett csillagát, míg fattyúhajtások, meténg és tövis közt vadultak el a legszebb díszbokrok. Az elkótyavetyélt szobrok talapjain fű nőtt és vadgyopár, a szökőkutak medre bepillézve zöld vizinyálkával, s a kerti házakból kitépett diszborítás helyén férgek s nedűs penész vonták be a falat. Istállók és kocsiszínek zárvák, a melegházak üvegszárnyai elhordva s bent csak tört cserepet, egy-két omlott ládát, vagy kiszáradt növénytövet mutattak a kirablott osztályok.

Mint elhagyott anya ült e pusztulás közepén az ősz kastély. A lakatlan szárnyak ablakredőnyei közt verebek fészkeltek, az álltány damaszt sátra szakadtan vitorlázott a szélben, üresen hasaltak ki az alsó ablaksor aggott rostélyai: csak a portale lépcsőzete volt tükörtiszta, nehány emeleti ablakon ragyogott át a szobák függönyzete, melyekbe szőnyeges lépcsők vezettek fel, de meleg égalji virágkarzat nélkül, nem úgy mint hajdan.

Legborzasztóbbá tevé azonban e puszta háztájat a magány és némaság. Semmi nesz, semmi jel, hogy itt ember tartózkodik, semmi élő állat a pusztító madarakon kívül, melynek serege a park ligeteiben szaporult. Egyetlen, mogorva, szótlan cseléddel találkozék Lőbl, ki, miután az utczaajtót hosszú dörömbölésre megnyitá, vászon csuhát ölte paszományos testére, s tovább tisztítá a portálén tölgyfába faragott czímert és koronát.

– Maga se kérd, se hall; végig néz az emberen mint egy gyilkos, s azután otthagyja mint szent Pál az oláhokat; mondá Lőbl Simon, oda menve a működő szolgához. Maga, hallja, goromba; pedig már alább hagyhatna vele, mert az csak nagy urak cselédjének competál; vagy még mindig nagy úrnak tarja gazdáját?

– Csak nagyobb, mint egy ilyen rühes zsidó; viszonzá mogorván, a mocskolódással megtámadott cseléd.

– Soha bizony! talán még be sem bocsátana, ha nem tudná, hogy nekem a törvény ahhoz jogot adott, körülnézni, mikor akarom, nem akadt-e adósomnak olyas tulajdona, mit tőle elvehetnék?… He he he! milyen nevetséges, én a nyakravalót kioldom nyakából, s ő mégis aranyozott koronagombjait csiszoltatja, hogy messze kifényeljenek az országútra.

– Te csiszolás nélkül is messze fogsz látszani, az igazság fáján; felelt az ura bántalmáért haragvó hű cseléd.

– Ha urad bukásáért szántál engem fára, úgy velem függnél, mert tudom, két kézzel dolgoztál egy zsebre, s azon zseb a te nadrágodon volt.

– Én megtakarítám a tékozló ajándokait, s mostan szolgálom őt bér nélkül; te a végső tönkig kirablád, s jelenleg boszú és gúnynyal zsarolod a nyomorban: itéld meg, hasonlik-e az első zsidó az utolsó cselédhez?

Lőbl Simonban forrott a méreg, hogy vele, ki a grófon szeszélye szerint szokott pajzánkodni, szolga így mer bánni; pedig már megszokhatta volna azt, épen úgy, mint mások ellenében; s annyival is inkább, minthogy jól érezte, miszerint ilynemű társalgást teljes tökéletesen megérdemel.

– Tessék velem közleni kérem, hol lappanghat a gazdája? nem reményleném, hogy ismét elbújt volna előlem; kérdé aztán metsző sarcasmussal az ingerült cselédtől.

– Uram ott lesz talán a sírbolt körül! de ha szokás szerint, boszantani jöttél s előttem gyalázod, bántod, keseríted: orrodat hasítom fel tövig, hogy jobban szaglálhass a rabolni való martalékok után.

Lőbl Simon perlekedés nélkül odább hordta magát, mint a lelkésztől, s egy gyertyánfasor sötétzöld sátrában a kijelölt hely felé indult. A sűrűbb lomb, a fekete árnyék alagúttá képezé e sétányt, s a hosszú boltozat nyilatán belátszék a sírbolt oszlopos talapzata, melyet gróf Szalárdy György az ifjúság, az álmok és remények szakában annyi gőggel és hiúsággal építe.

Lőbl kiért a sétány pinczéjéből, s szétnéze a halottak kastélya körül. Szalárdy ott volt. Mi, kik régen nem láttuk, alig ismerünk rá. Felettébb megőszült s kopaszodott; alig van halantéki és tarkója körül egy pár gyér koszorúcska maradvány-hajából. Himlőhelyes bőre még jobban elfekete-sárgult, arczai mélyen beestek, s ugyanazért elveszett vonásaiból ama kaján mosoly, mely képét hajdan kiállhatlanná tevé. Bandsal szemei megüvegesedtek, termete rokkant, s egész alakján látszik a gyengeség. De homlokát azért fönhordja, léptét és tartását, egész tekintetét kiirthatlanul bélyegzi a belerögzött kevélység. Magas kalap, fekete frakk, nadrág, fénymázas csizmák, fehér nyakravaló volt öltözéke, mint egész életében, s gomblyukában függött az annyira imádott rendkereszt. Balkarját csipejére tevé, nádbotra támasztva, s egy közelhozó csövön a napsugárkupozat basreliefjeiben gyönyörködött;… ennyire túl tudá vinni aristokratiai hiúságát a halálon.

– Ezen faragványokat elfeledtük a tömeghez iratni excellentiád! pedig azok nem a halottak tulajdonai, kik csupán sírjaikra és személyeikre nézve vétetnek a csőd alul. Le fogok vájatni minden szoborművet, úgyis én fizettem ki az árát, így legalább a veszett fejsze nyelében kapok valamit, s ennek értékén nem osztoznak a többi hitelezők; mondá Lőbl gúnyosan gróf Szalárdy Györgynek, miközben feltett kalappal közelébe került, s tobákkal kínálta az arany szelenczéből, melyet egykor tőle kapott ajándékban.

Gróf Szalárdy elsápadt a méreg és a meglepetés miatt; de megvetőleg nézte le az alacsony jellemet, s egy szóval sem felelt.

– Igen rossz aquisitor excellentiád, mióta lovait dobra üttettem; nem sejtek az ős telken olyas új szerzeményt, melynek értéke a dobos napi diját kifizetné… Apropos! akarja látni excellentiád legutolsó telivérjeit? itt vannak szekerembe fogva! szerszámaik nem igen csillogók az igaz, mert gróf Szalárdy György elcsalta tőlem a fényes hámra valót.

A gyengült öreg idegeit reszketésig izgatá ez átható sarcasmus, s felgombolá frakkját, hogy szabad léhlt vehessen a toluló vértől, s ismerve már Lőbl ördögi gúnyjait, a kastélyba indult, hogy cseléd legalább ne hallja megaláztatásait.

– He he he! még mindig oly finom fehérnemű?! ha ismeretlen látna bennünket, bizony nem gondolná, hogy bukott excellentiád a hitelezők haszonbérlőjétől haszonbérli tulajdon lakását, – mondá Lőbl, midőn a nyitott frakk alatt megpillantá a ragyogó mosású batiszt-inget, s angol piquet mellényt.

Gróf Szalárdy annyira ingerüle ez elégíthetlen szurkáló viszketeg miatt, hogy a nervositásba szinte megtántorodék, s nádbotjával tartá magát fel.

– Szolgálok mankómmal, ha gyengék lábai – mondá undok rókamosolylyal a zsidó. – Ni, bizony talán még haragszik érte!? azt hiszem, ily koldust, mint excellentiád, megillet a mankó, ha kopott is.

Az ősz aristokrata mindezt némán tűrte, de tört szemeiben villámlék a harag, s minden sugarában egy-egy fulánkja lövelt a boszúnak.

Azonban a kastélyba értek.

– Ezt a palotát minden esetre megtartom magamnak – mondá Lőbl Simon, midőn bemenetkor a portale ívei alatt szétnéze. – Kapujáról legyalultatom a főrendi czímert, s héber betűkkel helyébe metszetem a bibliából: nékem adád ellenem örökét… Valóban itt szellős fészke leend leprás nemzetségem szaporodásának! És bár bukott excellentiád tömegében nehány százezrem oda vesz: köszönetet szavazok azon dicsőségért, miszerint a pénzaristokratiát, születésinek gyengültével erősbítenem alkalmat adott, s kegyesen megengedi fényes örökébe költözni a pogányparaszt ivadékot, melyet onnan, – csőddobbal legalább, – soha sem lehetend kihajtani.

A hű szolga, ki már akkor, levetve vászon ruháját, paszományosan s tisztelgő állásban nyitá meg a kaput, szörnyen felingerült Lőbl szemtelenségein. – Engedje meg excellentiád nyakkal kivetnem e szabadalmas tolvajt, magamra vállalok minden következést, – mondá a hűség kitörő buzgalmával, s karjait a műtételhez irányozni készült.

Gróf Szalárdy sötéten elpirult szolgája előtt az uzsorás alázó bánásmódja miatt, de tilalmat inte az indítvány ellen, s gyorsan és némán haladt fel a széles lépcsőzeten, melynek magas kapuzatú téres világos öble, királyi menetnek is díszhelyt adhatna. A zsidó uzsorás és keresztény adósa, egy tágas előtermen keresztül bementek a roppant ebédlőbe. Egészen régi szerkezetében díszlett az. Sötét vérszín kamuka függönyök, a falkörön ragyogó szattyánnal borított rococo székek, roppant cseresznye asztal középen, két porczellán credenz egymás ellenében, posztós polczaikon rakvák arany-ezüst asztal-edényekkel, s lábközi padjaikon evőeszközök súlyos tokjaival, melyeknek társait, az edények legdrágábbjaival, Beatrice már régen Bécsbe vitette.