Part 27

Rendkivüli tetszés üdvözlötte Atheát. A színterem ürege tele lett a taps ropogó hangjával, mint az égvidék szokott dörgéskor. A méla figyelmében lankadtnak látszott közönség villanyozva lőn, s élénk lelkesedett zaj- s mozgalomban osztá, cserélte elragadtatását. A zártszék hölgyei kézzel, kendőkkel integettek, a földszinti urak keztyűiket szaggatták a szakadatlan tapsban, a felső vidékek üvöltöttek mint a vadállat; a páholynép egymáshoz forgott, arczán öröm, elégültség jele, még azok is kitörtek, kik a másutt említett okokért fanyarolva szoktak művésznőt méltánylani. Koszoruk, s virágeső hullott Athea lábához. A szerényke angyal pihegve állott jutalmai között. Szemérmes arczait elpirítá az érdemlett dicsőség, ártatlan szemében galambi öröm ragyogott, s hattyú jobbját hálabókjai közt szűz keblén tartotta, óva mintegy a hullámzó indulat ostromai ellen. Lajos általellenesei a selyemurak szinte virágokat hánytak, de nem úgy mint ő. Lajos gúnyolólag azoknak egyes virágait, hat-hét lombos koszorút vetett egymásután, melyeknek értéke távolról is feltűnt. Athea gyermekileg, szellőkönnyűséggel lebegett ki és be a többszöri hivatások közben; végre növő lelkesültségiben enyelgve látszék repülni fel s alá, szellemléptekkel tapodva virágszőnyegzetét. A taps nem akart szűnni, a leányka imádó kezekkel, mint alabast oltárkép megállott, méla szemeiben ég felé emelte ama feledhetetlen költői ábrándot, tekintetével mutatva, hogy boldog, felette boldog; meghajoltan felkapott egy szálat virágai közül, csókkal illeté azt, újolag meghajolt s gyenge félmosolyban intett fel az égbe, mintha angyaltestvéreivel osztoznék a földi diadalban. A megcsókolt virág esetleg a selyemurak ajándéka volt. Ezek észrevevék azt s elkezdtek «Atheát», «éljen»-t kiabálva kinyujtott karokkal a botrányig tapsolni. Athea elpirult, oda tekinte, s akarata ellen elmosolygá magát. Lajos mindezt áspis-tekintettel kisérte; merev éles pillanatban szegezte villámló szemeit a vetélytársakra, s fehér fogait látni lehete, midőn alsó ajkába harapott. A selyemurak vigyáztak arra, s összenevetvén egymás közt, Atheát még erőszakosban kezdték tapsolni. A közönség észrevette e kötődést s jól mulatta magát; Lajos kékült, halványodott szilajodó mérgében, látszék, hogy nem tud magán uralkodni, s eszeveszetten vonagolva kapkodá és vágta koszorúit a színpadra, miket játék végére hagyott fenn, mintegy kényszerítni akarva Atheát, hogy azokból is csókoljon meg egyet… A művésznő nem jött ki többé; Lajos koszorúit színpadi szolgák szedték ölre, természetesen, hogy színfalak között szétczibálják Lucindáiknak. Lajos hebehurgya, féltékeny rohama botrányig szembeötlék, sokan szemtől-szembe felnevettek rá, a selyemurak pedig szerteszét reá vonatkozva integetének a páholyokba. Lajos dühbe jött egész azon állapotig, melyet, mint Rigó Ferke hallá, vadásza már emlegetett, midőn szolgálatbóli eljöttét indokolta… Vagy kétszer fogait csattogtatá, s szemét őrült zavar üvegesíté el; azonban sokan kezdvén ránézni, bevágta magát a páholyfenékbe, hogy ne lássák. Itt is felkeresék az átelleni páholykör gúnyoló csövei, s nehány percz mulva egész müveltebb társaság rajta nevetett, de ő azt mogorva lélekmerültségben ignorálni látszék, mignem rabiat ugrással felszökkent ültéből, mintha véletlen ötletét akarná követni, vadon hahotázott, hogy egész ház hallá, s hidalgó-köpenyét maga körül kanyarítván, szemrevágott kalappal maga után csapá az elhagyott ajtót.

Épen egy dalastyán nyujtogatá gégéjét a színpadon, kapkodva a néhai torokhangok után. Nyakinai kidőltek, mintha csövestől enné a tengerit; almaszín ajkait fülig feltátotta, mégis úgy hörgött, vagy műszóval úgy fátyolozva volt, mintha rozzant kútból szivattyúzná hangjait. A karzat et comp. üvöltött és tombolt, mert már benne volt, mint kántor az itczében; Rigó Ferke pedig minden kimélet és szertartás nélkül, mint jöve, gorombán kirontott, hogy Lajost el ne szalaszsza.

Kivül a csarnokban készen várta Lajost fényes vadásza, ki már a fogattal megjelent, de ő valamit súgva vadászának, haza parancsolá lovait s szemére vágta kalapját, köpenyébe burkoltan egy uratlan bérkocsiba veté be magát s elhajtatott. Rigó Ferke, s Pisze Pista, ki Ferkét válhatlan őrangyalúl kisérte, felkaptak a hátulsó bakra.

Az alatt földig borult hamvas felhőkkel az égkör, s tömött eső szitált a sötét város felett. Az utczalámpák homályos udvart vetének a vizes kövezetre s egy-két ereszcsatornából élesen csattogott a hideg esőcsepp. Mogorván néztek ki a zajtalan utczák… Lajos lelkén zavarban tolongott a színházi jelenet képe, mint beteg eszméi a váltóláz forrósága alatt. Izgatott gondolati befuták egész állapotát, s csüggesztő színt vetének a komor rajzra. Anyagi eltönkülés, hiúsult vágyak, bukott közvélemény, reményvesztett szerelem, gond és lenéző gúny állották őt körül. Sorsa jelenben tört hajó, árbocz és horgonyok nélkül, de a habok sötét szakadéki között egy világító villám kanyarog: a szenvedély s egy mentő deszkadarab: a családi nexus.

Hátul a bakon, Rigó Ferke közlé tervét Pisze Pistával. Ha Lajos boldog, meg fogja ölni őt, hogy megfoszsza a boldogságtól. Most meggyőződék, hogy szerencsétlen, s nem akarta kiragadni az örvény sodró gyürűiből. A gyalázat és mardosó veszteség kínjait akarta Mariska gyilkosában élvezni, s boszuja oda szegült, Lajost ezeknek átadni.

A bérkocsi Athea lakása előtt megállott; s alig volt idejök leugrani, ismét tovább rohant. Míg Lajos csengetett, egy kiálló szeglet árnyába rejtezkedének az összeesküdtek.

Gróf Szalárdy három huszast nyomott a házmesterné markába s pesti rendes szokás szerint, a nélkül, hogy kérdezve lenne kicsoda? vagy mi járatban van: szabadon bocsáttaték. Tapogatva haladt fel a sötét lépcsőzeten, melyen a takarékos házi úr nem tartózkodék annyi becses és becstelen nyaktörést öt-hat váltóforintért veszélyezni. Athea szobahölgyét, kinek hűségét bérben birta, kicsengeté Lajos.

– Bettikém, engedékenységedre számítok; mondá telhető nyájasan, miközben egy ropogó új ötvenest kezébe csusztatott.

Betti kérdőleg ismétlé a kétértelmű engedékenységet.

– Kisasszonyodat meg akarom lepni; rejtezve lesem meg esti óráiban s ha alunni készül, véletlen örömet szerzek neki deus ex machina megjenésemmel. Bocsáss be kérlek szobáiba, s hallgasd el titkunkat, ha játék után megérkezik.

Betti félelemmel szemlélte Lajos villogó szemében az izgatottságot s fejét tagadólag rázta, miközben az ötvenest kebelébe rejté.

– Mily gyermekes bátortalanság egy dalnő titkosnéjától… hisz a tréfa nem üthet rosszúl ki; biztatá ostromlólag Lajos, miközben elébbi indokát egy másod ajándokban ismétlé.

Betti elvette a papiros lepedőt, de fejét folyvást rázta, s úgy látszék, hajlandóbb lenne azt másnemű engedékenységgel megérdemelni.

– Mégis együgyűség oly tapasztalt hölgytől, mint te vagy Bettikém, ily gyáva tartózkodás; folytatá Lajos rábeszéléseit. Hiszen te fontos salontitkokat rendezni születtél. Aztán mit árthat ily megszokott garcon-vitz? Atheának öröme leend, s te mitsem veszítesz. S ha asszonyod oly szigorún venné, hogy tán elbocsátna: herczegi anyámhoz szerezlek kevés dolog s gazdag évdíj mellett. Birodalmi fővárosban fogsz lakni, élvezesz és ragyoghatsz körödben, mint egyéniségedhez illik. Ugyis talentumod magas házak szolgálatát igényli.

A hiú Betti örömest hallá e hizelgést; fejében különben is gyakran kalandozott a bécsi élet, s eddigi multját szerette száműzetésül tekinteni, melyből sorsa nagyobbakra virrad. Azért gondolkodó vonásokat ölte, s ujját homlokára szegzé mint ó regényekben a szorult ministerek.

– Abból csak úgy lehetne valami, mondá aztán fontoskodó arcznyomattal; ha én betegnek tettetném magamat s méltóságod elvállalná, hogy hírem nélkül, saját kulcsaival lopódzék be a szobákba.

– Jól van jól, mindent magamra vállalok te kis circumspecta; viszonzá elégülten Lajos, s egy pillanatra lebontakozék arczáról a hábor és feszültség, melyet lélekhelyzete arra idézett.

– De a herczegi szolgálatra számot tartok; mondá szorgalmazva Betti, mialatt az alkoven hátsó ajtaját benyitá.

– Egész nyakig számot tarthatsz; biztatá enyelegve Lajos.

– Hanem a bécsi útköltséget is fizetni fogja méltóságod, toldá meg követelését Betti.

– Minden bizonynyal, ha csupa kakastejet, marczifánkot s madárlátta pampuskát ennél is.

Az alkú meg lőn kötve. Betti lázt kapott, czitromot és czukros vizet tőn ágyfejéhez, homlokát keresztül köté jeges borítékkal, s egy leégett gyertyánál nyögve feküvék távol szobájában, mintha halállal küzdene: Lajos pedig dobogó szívvel rohant be Athea lakosztályába.

Lent a kapuban Pisze beszélgetett Rigóval, kinek vatermördere leázott a szitáló esőben s csonka lábát somfa botjával pótolá.

– Ha mégis csalódnánk, ha a leány szeretni fogná őt, s mátkám gyilkosa boldog volna! kételkedék Rigó, mert hiszen, mint mondod, senki más e házban, kihez Szalárdy mehetne; és ha oly gyűlölt lábon áll, mint a színházban gyanítám, miként jöhet éjjel oly bizton lakába? Miként várhatja őt saját szobáiban, henyén, vetkezetten, s tán hevítő borok közt?

Pisze vállat vonított, úgy látszék, őt is megzavará tájékozásiban e váratlan jelenet.

– Be kell mennem, szemmel kell tartanom a nyomorult kéjférget, hogy boszumat ki ne játszhassa; folytatá Rigó. Ha élvez, ha szeretve van, megfojtom őt részeg ölelkezése közt a leány karjaival, vagy lerántom csábító álarczát, hogy rohadt ínyeiből hadd lássék ki az alattomos agyar, s ijedjen vissza tőle a szelid áldozat… Bocsáss, bocsáss! ha itt várjuk meg őt, már birta a legfőbb boldogságot, s akkor késő megfojtanom; ittas lelke, kéjfáradt idege nyugalmúl fogadná a halált, melyben az öröm bágyasztó emlékével elaludnia jól esnék. Megyek, megyek, orozva kell reá ólálkodnom, hogy mielőtt erei gyúlnának, lehellete fogyna a boldogság miatt, kiránthassam őt a gyalázat fagyos vérpadára; s bőszülten rohant a kapufélhez, hogy becsengessen.

Pisze Pista visszatartá őt. «Megállj Ferke, veszélybe hozod magadat, mondá szorgoskodva. Ha felmégysz, meg nem állod, hogy be ne törj reá. És ha fojtogatod, megfognak, s a helyt, hogy a gazember veszne, téged magasztalnak fel, s akkor aztán nem a bosszuállás örömében vernéd össze bokádat. Jobb, ha én megyek, nálam több a hidegvér; ne félj, kurtán fogom én, ha kell, és ha nem, lekisérem ide körmeink közé, hogy tervedet végrehajtsuk vele.»

– Nem, azt nem engedem; közbevágott Rigó, megkapva Pisze Pista kezét, melylyel a csengetyűvonó után nyúlt. Nekem van jogom a boszuhoz, te csak segédem vagy. Nem is jól jőne ki tőled, ólálkodni, ki cselédje valál; s ha megfognának, vagy gyalázatba hoznád, mindenesetre ő nyerne, mert a rossz nyelvek minden hitelt elvitatnának a hiteszegett szolgától. Aztán miért is hoznál veszélyt önmagadra? te még boldog leszesz; az öreg Peregi szeretettel vár, visszanyered hazádat, születésed helyét a gyepen, szabad leszesz a vadlovak hátán, s nem juthat eszedbe semmi bú, veszteség, melynél ujongató dalod torkodon akadna. A boszut majd elvégzem én; te csak várj itt reám, hogy ha elcsendesül az éj, megtehessük vele, a mit határoztunk.

Pisze Pista még nehány czáfolattal törekvék a kalandra magát indokolni, de végre engednie kellett, s Rigó Ferke a komornyiki frakkban és nadrágban, mint valamely gyalog maradt esernyőtlen lovag, becsengetett.

– De mit teszesz, hogy a vártán holtra ne únd magad? kérdé Pistától kapunyitás közben.

– Csontot kötök csengetyű-huzókra, hadd rángassák a kutyák, majd mulattatni fog a házmesterek «petyár» káromlása, ha egy-egy elrugaszkodott kuvasznak, gatyaszárban kitárják az ajtót.

Rigó Ferke jóváhagyólag nevetett Piszére, s mivel toilette-je elég pompás volt arra, hogy vallatás nélkül mehessen, behordta magát a sötét kapu alján, s a lépcsők tölcsérében elmerült.

Lajos addig otthon tevé magát a kedves termekben. Keztyűit, kalapját, s bársony bélésű köpenykéjét begyűrte egy virágpolcz megé, hogy mint sokszor történik, árulóivá ne legyenek. Fénymázos topánját megtörlé batiszt kendőjével, ragyogó fürteit félre füsülé fejér ujjaival, s egy arganti lámpa világánál nesztelenül járt-kelt a padlatok arabeszk szőnyegén.

Athea salonja halvány kékkel volt butorozva. Könnyű cseresznyefa-művek finomul és ruganyosan töltve, kellemes formájú fauteuillek, mély és nyulánk pamlagkák, egy karcsú balzac, s halvány rojtú causeuse, mind olcsó fényes gyolcscsal borítva, de oly csinos ajánlkozó körrajzzal s elrendezéssel, hogy a legfinnyásabb életúntság rögtön otthonosnak tudná találni, s meggyőződék az ember, mennyi előnnyel bir tisztaság és izlés a gazdag túltömöttség felett. A falakon színezett metszvény, sugár aranyozott rámákban s egy-két honi költő arczképe, kinek lelkét hölgyeink szeretik. A terem megtelve friss virágillattal, az asztal szőnyegén képek, költemények s egy virág-porczellán; a fátyol-kárpitok néma halk lengésben, s mindez lámpafénytől sárgán világítva, oly engesztelő bájban tűnteté elő a nyájas hölgyterem szépségét, nyugalmát, hogy Lajos kedélye pillanatokra önkénytelenűl kibontakozék mogorva boruiból s egy olvasó pamlag könyöklőjére dőlve átadá magát gondolatainak.

Itt él tehát ő, a kedves szellem; gondolá magában. Itt törekszik az égi művészet szent tökélye felé. Itt követi lelkének isteni ösztönét; itt használja el napjait czélszerűn, szabadon s boldogsággal telve… Óh mily dicső hivatás! Itt veszi magát körül a művészet és izlés csodáival, nemesíti erkölcsét, finomítja lelkét az élvek avatott megválasztási által. Itt uralkodik szelleme, kelleme, a tisztaság és tökély szelid hatalmával; innen veti meg a bolond és gyűlölt kéjelgők fitató csoportját, kik őt könnyű zsákmányul tekintve szennyes ösztön s önző vágyak buta hálóival rohanják körül. Itt emelkedik felül a rágalom és rosszakarat aljas és ízetlen törekvésein s él lelkének önlelke által, dicsőségeül fajunknak… Mennyire más én! A megbomlott gép, kit a vak indulat útfélre hajtott s tört szerkezettel most magamat tépem… Itt gondolatja végig sikamlott saját eseményei között s mint egy tüzes kigyó visszatért mai napjáig. Az est története, féltés, bosszú, kapkodó kétség, sorsának képe árnynyal és romokkal borítva tűnt elé, felkölt az üldöző képzet, felkölt a láz, önvád, elégületlenség, a páholyi érzelmek egész hagymáza s mintha futni vágyna saját eszméitől, merev hajakkal szökék fel ültéből.

Hátha elvenném őt? folytatá megszakadt gondolatit gyorsuló jártában. Hátha magamhoz kötném egész paradicsomát? az őszinte szenv üdvét, országát, melynek határiba most oly irigyen s sovárogva nézek? Igen, igen, el kell vennem őt. Úgy is mi életem? tátongó vágy, öröm-meddőség, sikertelen önhajszolás, melynek fáradalmi elnyeldesik sivár napjaimat; s mégis, ha egyszer-egyszer veseszakadásig meghány paripám, vagy a tomboló éj gourmand czikkei közt rossz gyomorral, szédelgő fejjel megvirradtam, elbolondítom magamat, hogy boldog vagyok. Mi más a nős élet, kivált oly hölgygyel, mint Athea, ki imádtatik hiúság nélkül, fénylik lemondva s százszorszép kecséhez szellemfenséggel bir! Mi kéj lesz megpihenni vele, általa. A csendes üdv, a kedély nyugalma, család-bék, osztozó szerelem… ah mi gazdag szótár!!… Mért is ne venném el? Rangom különbsége s a polgári állás magassága miatt? Feszes érczpánczél az, mely magunkhoz szigetel, másokra világol, magunkat szorít és elfulaszt… S nem feléri-e az ő érdeme világi polczomat? Nem elég magasan áll-e a dicsőség fokán, hogy lehajlás nélkül karomba vehessem?… Lám, lám, mily igazán írják a költők, miszerint a tiszta szerelem megnemesíti szívünket!…

De vajjon hozzám jön-e?… Hogyne? Hiszen a gazdagság mindenható pótlék sajátságaim mellett; pedig én gazdag… hah! dehogy vagyok gazdag, én a mindenből kiforgatott hotelier, kit a prædestinált átok utolért, kinek fején apám vesztegető keze, anyám faldokló önzése megnehezedék; kit földönfutóvá tőn az átkozott Márk, kinek az árva halászt el kelle vala vesztenie… Most apám, lemondva czímeiről, odaadva javait, szobáiba zárkózik s vagy éheznie kell, vagy kegyelem-kenyeret ennie, kinek számára uradalmait a törvény elszedé; én pedig példabeszédül válva, adósságba sülyedten, örömünnepét ülöm az igazság győzelmének s hivatalom filléreire szorulva, jó étvágyat kivánok a lakomákhoz, miktől örökre elestem… És mégis esztelenül, vagyon által tervezek hatni a nőre, kiben üdvözülni törekszem!… De leragadom, le kell ragadnom sorsom nyakából a koldus-tarisznyát. Koczkát vetek a szerencsével, kártya- vagy sorsjáték legyen lökerőm, mely a fény tetőire felvet… És ha a szerencse ellenem esküdnék? Üldözni, kényszerítni fogom anyámat, hogy osztakozzék velem értékén, mit apám könnyelműsége után bir s ekkor uzsora-forgatás segélend, vagy jőjjön jobb véletlen, mialatt az osztályrészt pazarlom… S ha másként nem lenne, társul szegődöm bármi szövetséghez. Úgy, úgy… minden eszköz szent, fiascót csinálni nem akarok, nem akarok!!

És itt újra felmerült, mint halálos refrain, helyzetének üldöző képe. Gondolati szálanként összeszedődtek; eszébe fonódék a páholy gyalázata, a féltés, bosszú, a bukott élet és szerelem, s a zavar dühében lelke égett, vére forrt.

Aggodalmi között megálla összefont karokkal s szemei akaratlanul megakadtak egy pár igénytelen metszvényen, mely ellendarabul egymás mellett függött. Egyikén idylli naivság angyalvonásival állott egy népleányka a pásztori háztáj békés udvarában. Körüle kalászok, gyümölcscsel hajló gally, kezén galambkája, – egy egész boldogság – s gömbölyű arczában élet és egészség. A kép alatt ez irat: «Oh, ha gazdag lennék!» Az ellendarabon ugyanazon alak volt festve, aranybojtú bársony kárpit megett, márvány kandallónál, egy díszasztal ezüst edényi közt. Csipke köntöséről drágakő és gyöngyök füzérei lógtak, de álmodozó szemén izgatottság dulong, fonnyadó arczai vágyaktól sóvárognak s elégületlen keblét nyomni látszik a fulasztó boldogtalanság. A kép alatt ez irat: «Bárcsak szegény volnék!»

Lajos megdöbbent az eszmék ellentétén. E kép megmutatja, gondolá magában, mennyire nem kútfeje a kincs a szív boldogságának; s lehet-e hinnem, miként a nő, ki e képet tartja, ki ezen eszme értelmét százszor átérezé, imádni tudna egy vesztegetőt gazdagsága miatt, melyért én, egy pillanat előtt, ég és föld ellen összeesküdni vállalkozám.

Mennyivel magasabban áll ő, hogysem bűn, vagy földi érdek hozzáig felérne s mennyivel mélyebben én, hogysem tiszta szerelmével reám találni akarjon… Mennyivel bölcsebb ő, ki a lélek házias csendében keres nyugodt kéjt, élvet és szerencsét s az önbecsülést előbb teszi minden vásárnemű zajos ragyogásnál; míg én mindenütt otthontalan, mindenünnen számüzött kedélylyel pénzen akarok venni boldogságot, kitünést, érdemet. Pedig mily nyomorúk a pénzen vehető örömek, mily hitvány osztályok előtt lehet pénzért nagyoskodni! Nyomorúlt hiú én, ki külsőségekben törekvém birni a világot s benső világom nem volt más, mint csapongó szenvedély, mi nem egyéb sodró zuhatagnál, ragad és elsülyeszt s a szerte rombolt szívet szakadékos mederré furkálja… Mint megjóslá apám, mi leend belőlem, ha szenvedélyeimet könnyelműen el fogom kapatni; de én megvetém a tapasztalat szavát, bölcs akartam lenni nyargaló vérrel, érczlelkü, húsz éretlen évvel s kevélykedém, miszerint az Alcibiadok és Borgiák ellenében új példasort fogok kezdeni. És most megtörve, megalázva lázongok a vagyonvesztés s megtagadt szerelemke miatt; vérzem, csüggedek, kétség tép s öngyilkossági eszmékkel kell vínom. Óh ne kérkedjék senki lélekerejével; veszítse el csak, miben boldogságát lelé, meglátjuk, mily kevés leend a bölcs, ki hideg nyugalmát meg tudja tartani!

E mardosó gondolatok között önkénytelen könyűk törtek fel szeméből. Szánta, siratta önmagát s az egymásra ható indulatrohamok alatt fel-felkaczagott fagylaló hahával, melynek csukló töredéki közben szeme elvadult, arcza vonaglék, fogai csattogtak; s ha ilyenkor tükörbe nézendett, elismerte volna magán az őrültség jeleit, miket már több cselédje megjegyzett.

Iránytalan jártában a nyilt zongorához tévedt. A dalnő pályakoszorúi ott függöttek egy üvegszekrényben. Gróf Szalárdyt meghatá a gyöngéd kegyelet, mely e száraz maradványokat gondviselé. Mennyi ábránd, mennyi emelő önérzet van ezen egyszerű érdemjelekhez kötve! mennyi vigasz, mennyi nyugtató becs!! Irigylé Atheától a multakat, az elégültség és dicsőség gazdag emlékeit; irígylé azok szerencséjét, kik ezen koszorúkat adák, a köszönő mosolyt, a hálapillantást, miket a lelkesült művésznő azokért cserélt;… irígylé mindazt, mit ő nem bir, nem érezhet, egy tiszta s gyöngéd lélek emlékezéseit.

A zongora-támlán hangjegyek feküdtek. Lajos beletekinte. Azon darab volt, melyet Athea, apjánáli bemutatásakor, Zalánka védelme alatt, oly feledhetlen bájjal énekelt. Ez felkölté eszméiben az akkori viszonyok állását. Megemlékezék ébredő szerelméről, melynek annyi szerencsét jóslott; megemlékezék a szépség és művészet erős hatalmáról, mely az ifjú leánykában őt oly lekötőleg meglepé. Eszébe jutának az attól lefolyt történetek. Mennyit haladt azóta Athea érdem- és erkölcsben! mennyit sűlyedt ő lélek- és reményben. A különbözés ezer árnyéklati újra felmerültek s az üldöző önvád annyira élesíté keserű ingerültségeit, hogy el kelle hagynia ezen izgató tárgyakat, ha őrült kitörésbe nem akar esni.

Átment a hálószobába. Fehéren volt az egészen behúzva. Az öltöző asztal egyszerű, de nemes ízletű ezüst és elefántcsont eszközökkel. Egy kis szegletdiván fehér damaszt hüvelyben s nádfonatú olvasóasztalka honi regényekkel. A széles cseresnye-ágy meg vala vetve; egészséges tollnélküli készülete mutatá a helyes izlést s kékvirágú könnyű kötött paplan kivánatosan volt lehajtva a ragyogó mosásu vánkosról. Gróf Szalárdy vágyódó szemekkel élvezé az ártatlan álmok nyughelyét s kebeléhez szorítá az aranynyal hímzett török czipőt, mely a vetkező angyal lábacskáira várt. Aztán felvette a háló-főkötőcskét, mely az ágyon előkészítve volt s mintha benne volna a legszebb fejecske, össze meg összecsókolá azt… Ily gyermekes gyengeségei vannak titokban a szenvedély lágyult emberének, ki a társaságban kevély és gúnyoló.

Az alvóhely szemlélete közben csintalan öröm derült fel a beesett arczokon, mely számításiban ez éj történetére látszék vonatkozni. Majd széttekinte irígy szemeivel a titkos falak közt, melyek az óvatlan szépség bájainak már annyiszor boldog tanúi valának; s az íróasztal ékei közt megpillantott egy aquarelleben festett férfi-arczképet. Mohón rohant azt megtekinteni. Ritka szabály és erő ömlék el annak lelkes vonásain. Magas, tiszta homlok, elmerült, de mégis átható szemek, vonzó vérszín száj s az egésznek nemes, emelkedett kifejezése az egyszerű öltözet keresetlen, ízletes díszével elárulák, miszerint annak eredetije nem mindennapi kenyérfogyasztó.

Csoda-e, ha e kép láttára mely Athea hálótermét osztatlanul laká, Lajost, a gőgös és reménytelen imádót, a legleverőbb féltés ragadta meg? Ki lehet a szerencsés hölgyrabló, ki annyi vágy, annyi égő szív asszonyát el birta orozni? kérdé nála egy aggódó gondolat; s e pillanatban Petrarca alabástszobrára esének szemei az asztalon, melynek mintája, vésüje, szelleme tökélyesen egyezék az anyja birtokában levő szoborral s elárulá a működő kezek ugyanazonságát. Eszébe jutott Athea viselete, midőn Beatrice salonjában e szobor párját meglátta; eszébe jutott a fogultság, a remegő titkos tűz, mely lelkét átlobogá s feléledt, meggyőződéssé vált gyanúja, miszerint Athea egy olasz szobrászba szerelmes, kinek arczképe oly megragadó. A gyulékony féltés rögtön elfoglalá fáradt lelkét s hideglelős ingerültségbe hozta idegeit. Gyanakodó irígy kutatással keresé több-több bűnjeleit a művésznő ártatlan s szabados szerelmének. Egy bontatlan levél feküvék az iró porte-feuilleen, mely Athea kimenete óta érkezett. Lajos felkapta azt, de a pecsét s postabélyegről ráismert, hogy Gyapjasytól van. Az asztal jobb felén, egy bronz pirata lábai alatt csakugyan talált egy kis olasz levélkét, mely választ látszék várni, vagy válaszolás után kinn feledtetett. Szikrázó szemekkel olvasá tartalmát: