Part 23

– Az egy örök isten, ki a megtérőnek szent lelkét küldé, megbocsátja vétkedet leányom. E halandóság völgyén a bűn árnyékában jártál, de megigazulásod felnyitá az öröklét kapuit, s az atya jobbján világosságod lesz, melyből Márk s az emberiség többi ördögei nem vihetnek kezeidnél fogva sötétbe, – mondá ájtatosan páter Sebastián, miközben fekete sipkáját leemelinté, s a kancsira megszentelő keresztet vetett.

– A földi igazság is tekintettel veszi, hogy benevolumodat nem kelle per vim et fortia kihuzni, mondá szolgabiró úr, hogy hátul ne maradjon mint törvényszék papja. Ha csak lehet, kimarad itéletedből a korbács, s vénhedt állapotodat tekintve, iparkodni fogunk, hogy mennyire lehet, saját lábaidon szabadulj ki az egyesből, ne koporsóban.

– A hit irgalma veszi őt ölébe, domine spectabilis, nem igen lesz szüksége az emberi törvény kegyelmére, s tán jobb is, ha rá nem szorul, sugá szolgabiró urnak a kórház orvosa. Ez a beteg annyira ki van forgatva minden erejéből, hogy alig élhet két-három hónapig.

Örömelégülten távozék a társaság a néma csend otthonos lakából, esküdt úr is szedte sátorfáját, s látva a hangtalan falórán, hogy még csak tizenegy, majd bevág, gondolá magában, Pesten a Páris-kávéházban egy pohár jó puncsot, ha már bohózatba nem mehetett, még sem fekszik le, mig feszes toilettejét, néhány éji vakand előtt legalább, meg nem mutathatja.

A kancsi ott maradt a hallgatag éjben, ismét egy erkölcsi játékszer az ösztön és körülmények kezében, ki értelem s nevelés hiánya mellett! hajdan rossz lett jóságból, midőn Márk iránti bizalma, ragaszkodása miatt vétkeinek eszközévé lőn, most pedig jó lett rosszaságból, bosszuszomjból döntve meg a virágzó bűnt, s adva győzelmi koszorut a tapodt igazságnak.

XXXIII. (Dr. Márk.)

Ezen esemény órái alatt, a Király-utcza egyik házában nagy változás történt. Egy másodemeleti lak főszobájában izgatva járt fel s alá egy sárga-fekete bőrű, alacsony borotvált képü, ötven-hatvan közti, de erőteljes férfi. Kalapja, s bő gallérköpeny széthányva, az ingerült vetkezés jelével. A szobában válogatott könyvtár, a hány darab, annyiféle kötésben, egy-egy mahóni vagy kirakott butordarab, ó zsellyeszékek, néhány olajkép s ezüst edények, többnyire egyszerű, vagy remekművek, de külön korszak külön izletéből csereberélve, mintha árverésen szedettek volna össze, s az arany és ezüst kelyhek, medenczék s többnemü dísz-edények zálogházból látszottak eredni, s darabonkint szorult vagy tolvaj-tulajdonosok olcsón adott áruinak. A képek közt kiáltó szinekben festett nemesi czímer lóg, melynek paizsában szenvedők felé terjesztett szabadító kar látszik s alatta ragyogó felirat: a nemes Erényesy család czímere. Szekrényének asztala lenyitva, rajta ezernyi jegyzet apró ércznyomványok alatt, nehány üvegcse ónpecsétek alatt, belvilága megrakva apró fiókokkal, melynek mindenike külön kulcscsal nyilik. A szekrény tetején bonczeszközök, egy pár kőmozsár, gyógyszerészi mérő, felnyitott könyvek, orvosi boncz- és kórrajzok, ég- és földteke, s egy-két legöngyölt posta, és térkép s ezernyi apróság, mely az egész készületnek ó alchimistai jellemet kölcsönöz, de mindez ámító kirakás, mert Márk úr, soha, kivételesen sem foglalkozik semmi nemü elméleti vagy gyakorlati tannal, kivéve midőn dúsbetegek számára mások receptjeit fejéből lemásolja.

Egy mozaik asztalkán ezüst girandoleban két szál stearin, de csak egyike ég, s mikor ez két ujjnyit fogyott, gyujtatik meg helyette a másik, hogy idegen, ha jő, ne vehesse észre a szemrontásig fajult fukarságot. Jobbról két összefordított székre fekete érczlemezzel bélelt hosszudad útláda van felnyitva, s benne egypár csomag, az irszekrény ajtófiókjai közt pedig kettő-három kihuzva, jelével a félbenhagyott pakolásnak.

A férfiu összevont szemölddel, el-elsárgult arcz- s ajakkal, kezét hátratéve ingerűlten jár-kél fel s alá. Most a ládára, majd a fiókokra néz, újra pakolni kezd, de menten félbehagyja, s olykor-olykor ajkába harapva köpenyje után nyul, hogy ismét letegye azt, a legaggasztóbb küzdelem és bizonytalanság nyomait hagyván sejteni.

A mellékszobából, a színhagyott zöld selyemfüggönyü ajtóablakocskán néha ólálkodó szem pislant be, ha a függönyt feljebb emelintné, rá lehetne ismerni a Poltrás arczára.

De hátha csalódtam, s egész látvány furdaló káprázat? hol is járna itt télviz idején, s mit keresne épen a kórházban? gondolá Márk háborgása közben. Árulástól nincs okom remegni, hisz mióta könyörgő levelét hozá a napszámos, folyvást kémszemek alatt van, levelet nem irt s iratott sehova, a kórházban nem közlekedik senkivel, de meg ott hív körmök között van. Hogyan tudhatná ott létét Vámos? s mi oka lenne oly rögtönözve éjjel keresni fel, pedig holnap már bátran találhatja, mert a túléletig szót nem váltand vele… Mégis mi kergeti ilyen vadan véremet? mi futkos át mint a hidegsodrony velőim között? sejtése ez a közel veszélynek? vagy képzelődő önvád, melynek lidérczeit másokban nevettem?… Megyek rögtön a kórházhoz, meg kell menekülnöm e lélekfogyasztó felizgulástól, megtudnom, ha valóban Vámost láttam-e, vagy valami haldoklónak mentek utolsó kenetért… De mégis, van-e ok, vakon önveszélybe rohanni? ha nem ő, nincs miért aggódnom, ha csakugyan ő, nem tehetek többet, mint ama hű körmök, s mindkét esetben gyanut költök, vagy tán már nevelek vádló öntudatom iránt… És ha azon rohatag kórságost keresnék is, nem megirták volna-e már ama hű körmök? vagy nem siettek volna-e bele fojtani a szót, vagy merne-e, tudna-e a kábultságig erőtlenül dög-áruló vallomáshoz fogni, mely őt is börtönbe vettetné, honnan kevés segélye kell egy pár költött vádaimnak, hogy feje pallos alá billenjen?… Úgy úgy, semmi veszély! mily gyáva nyul vagyok, ki önárnyával kergetteti magát!… félre a szökés készületeivel, minő hazug sürgető ösztön az, vissza, helyre a pakolt csomagokkal!… De mégis, hátha a szabadítás kigyója az, mely bennem fulánkot öltöget, hogy menj, menj, menj? hátha minden kémem, ha a hű körmök, ha maga az Isten meg akarna csalni, s ellenem iszonyu tőr van vetve, mely, ha villámul nem szököm, menthetetlenül rám csattan, fogolylyá tesz s elveszt?… Mennem, rohannom kell, még ma eljárok minden vendégházat, egy óra kell s megtudom itt van-e? és ha igen, s a hű körmök késnének fojtani, az éjféli kakas messzeútban talál.

Már útban volt a fogadókat járni, midőn hajhásza benyitott, s gondos pecsét alá zárt levélkét ada. Márk elhalványult mint a viaszgyertya s feltépte a papirt.

– Uram! A kancsi beteget hivatalos urak környezik, kiket a bejáratnál velünk találkozó jövevény hozatott. Okvetlenül veszély és árulás, mert e jelenet előtt kiparancsoltatám a betegtől, nem volt időm a rám bizott végadagot beadni. Jó, hogy így van, ha rajta kapatom, még rosszabb követhet. Lélekszakadtan irom e sorokat, bizonytalanul, ha honn találom-e a hajhászt, ki szükség esetében gyorskövetül van kijelelve?… Hű körmök.

Márk jó eleve hátat fordított a hajhásznak, hogy színváltozatait ne lássa. Mire a rövid tartalmon átszaladt, ereiben megálla perczre a fagyó vér, s mint ki lövést kap, megtántorodék. Aztán némi szünet következék, hang és mozdulat nélkül, csalhatlan jeleül, hogy a megrendült lélek tétlen zsibbadtságban, tetszhalálban van. Ez eddig, nagy esemény körül, ha véletlenül jött, többnyire minden egyénben hasonlag megy véghez, de az első megdöbbenés után különbözteté meg magát Márk jelleme.

A levélt elégeté, s hogy keze reszketését ne árulja el, a gyertyát vitte ahhoz. Aztán hajhászához fordult, ki epés arczbőréhez, alattomos vonásaihoz sokat hasonlíta. Közelebbről nézve emlékezni fogunk, miszerint tagja volt azon Wurm-kávéházi zsidóklubbnak, mely Lajos hirén osztozkodék, s csődjét elhatárzá.

– Barátom, gyorsan indulnom kell, – mondá kézdörzsölve a sárgazöld hajhásznak, s arczán a harcz és rettegés vonagló görcseit képes volt barátságos mosolyba szedni. Siessen rögtön Budára, vegyen gyors parasztlovakat a Fejérfarkasnál, fogasson saját kocsijába s parancsolja a budai parthoz, hol rám várni fog, a pesti parton pedig rendeljen csolnakot, s lehető sietve térjen vissza hozzám bérkocsival, mely engem a Dunáig ragadjon. Magas beteg ágyához sietek, ki a végveszélyben támadását csak tőlem reméli, pénzeért nem mennék, de fontos érdekek kötnek életéhez.

A hajhász tudta ugyan, hogy Márknak szándoka van valamikor álnév alatt külföldre utazni, mert az ő nevére iratott útlevél régen nála hever, mint már a Poltrás Vámosnak elmondá, de hogy épen ily véletlen rohammal, s ily hózivataros februári éjszakán kerekedjék fel, annál kevésbbé képzelé, minthogy semmiféle szökési okot Márk életében és titkai között nem ismert, s következőleg tökéletesen hitte az őrültség perczében mesteri közönynyel koholt hazugságot, s teljes lelkéből sietett betölteni a vett parancsokat. Márk pedig azért titkolá főleg családi czéljait, nehogy szökése előtt árulója lehessen, ismerve érdekűző jellemét, melyet nagyrészben saját példájával fejte ki nála.

Alig távozék a hajhász, lefüggönyzé ablakait, minden ajtót bezárt, s neki vetkezvén titkolózó elfogultsággal, orozva, mintha önmagát lopná, pakolni kezdett, s miközben az útláda fekete üregét tölté, iratcsomagokat hamvaszta el apránként, miket külön rejtekekből, a régi rekedt lég állott szagával szedett ki. Égjetek el, sötét iratok, hamvatokban leljen temetőt az ifjúkori szerzeményeimben lappangó minden idegen jog, gondolá magában. Semmisüljetek meg, nehogy belőletek veszélyes halál vadszavát olvassa ellenem valami tolvaj szem. Vesszetek ti is irgalomintézet s orgazdaság jegyzőkönyvei, általatok semmi vagyonszaporító követelést, semmi számoltató pert, huzavona igényt nem lehet kezdenem, mert kikre vonatkoztok, megrohadtak már, vagy szegényebbek az országút koldusainál… De titeket viszlek becses irományok, gondolá torzmosolylyal, az irszekrény balfelőli rejtett fiókjából, melyet a kancsi említett, két ónlemezbe göngyölt köteget vevén ki. Ide, ide, útládám fenekére, ti vagytok nekem országos levéltár, melyből mint valamely ó Verbőczy-buvár, ürügyet, igényt, jogot, erőszakot kurkászok, kitől mit lehessen, pénzt, pártfogást, birtokot magamnak rabolni. Ha ha ha! mily mulatságos lesz egyik-másik virágzó dús dandynél menyegzője napján, vagy utazási élvei között, a menyasszony megül vagy romrepedékből mint egy Homodei előállni: add vagyonod felét, különben törvénybe idézlek, mint jogbitort, te komornyikvér, vagy váltott fattyu, vagy aczélrugókból kisajtolt üszög?… Jer, jer te is, te Lőbl-csomag, gondolá fogcsikorítva. Soraidból kötelet fonok nyakára, hogy kidiódzott szeme a szellőből fog reám bámulni, ha eljátszsza kezemről a bukaresti jegyest. Ostoba, azt véli, hogy a hurok, melyet rávethetek, engem is megfojt, nem gyanítja, hogy minden reám vonatkozó okiratot saját testvére, Lőbl Soma által lopattam el, kinek váltói aláirásával ő Szalárdy Eleket, a trieszti bukott ház terményvásárjában megcsalta.

Aztán egy szép, hosszadad angoltokot pakolt el, melynek bársony üregében kutyabőr tekercs, az új nemeslevél volt rejtve. Hozzá tevé régi és újabb bizonyítványait, kül- s belföldi lapok kimetszett czikkeit, miknek magasztaló halmaza tetemes helyt foglalt s mintegy gúnyoló tényadatokul, azon tekercsek redőibe dugdosá az irszekrényben látott ónpecsétü apró üvegcséket. Ha ha ha! buta, bárgyu világ, gondolá magában, te papirok után osztod az érdemeket, miket osztályos czimbora vagy együgyü vakand betűvel tele irt, te azt nézed, miket irattam szivemről, nem vizsgálva, mi van szivembe beírva, s azért örök rabja maradsz önboldogságodnak, apostolaidat megfeszíted, mig a kebleden függő vérszopót melengető öled becsület és vagyon csalárd örökjébe neveli… te akartad, én is megtevém.

Most következék a pakolás lelke. Márk összeszorítá fogain az ajkat, s ördögi derü ömlék el fekete-sárga arczredőiben. Nyakát meghorgasztá, mint a zsákmány után sunnyogó róka, lábujjhegyen járta el az ajtókat, ha jól bezárvák-e? s ólálkodva forogtak szemei, nincs-e a falaknak valahol elnyelő szája, vagy szomjazó szeme?… de mégsem jutott eszébe, hogy az ajtóablak függönykéje megett áruló tanu rejlhetik. Aztán halkan megnyitott egy falszekrényt, melynek borított ajtaja, a szobafestéssel egyenszínt viselt, s kulcslyukait saját hálóágya fedezte el. A szekrény aljában erős érczláda volt vastag csavarokkal falba és padlatba foglalva. Ezt nyitá fel Márk, miután titkos zárlyukait a czirádák rugói közül kikereste. Henger alaku bádog szelenczékkel volt az színig telve, melyeket karimázat alá rejtett kapcsaikon kivül, kővé keményedő enyvragasz forrasztott össze fedeleikkel. Kettőt-hármat felbonta, ha vajjon nem csal-e a súly, a jeltelen ép zár, s valóban bennfekszik-e az imádott tartalom? A girandole másik ágát is meggyujtá, hogy annál érezhetőbben élvezze a rég nélkülözött gyönyört. Vakító ragyogvány reszketett az arany-ezüst felbontott tömegén. Csillagfényü tallérok, s tallérnyi aranyok látszottak éllel vagy lapjára az öblös szelenczékbe zsufolva.

Márk lekötve, megigézve, mereven bámult a híjatlan kincsre. Örömkönyűi megeredtek kérges szemhéjain, s letérdelt az érczláda mellé, hogy ölelő karokkal ráborulhasson. Mint ragyogtok óh fényes rabjaim! nem, nem, nem vagytok ti rabok, a szabadság lelke sugárzik rajtatok, csak bolond állíthatja azt, hogy rabbá teszitek a gyüjtögető lelket, gondolá nyiladozó szivvel, melynek mogorva redői kiderültek az egyetlen gyönyör fejtő melegében. Mily tiszták, mily elevenek vagytok! hogyne, hiszen pazarló kezeken soha sem forgátok; a pénzverő házból, a gép perselyéből váltogatálak titeket, hogy nyugalmatok legyen nálam, mint volt a föld gyomrában.

Jertek, jertek összegyűjtött sóhajtásaim; mindenitek egy-egy megtestesült fohász, egy-egy életveszély emléke; mindenikben egy-egy száradt örömkönyűm, s egy-egy halál lenne, a melyik közületek hiányzanék. Habzó színetek szebb, mint az egészségé, hangotok többet ér, mint a kijelentés szava, csengéstek nekem az isteni igék, kik ájtatos lelkemhez beszélnek… Mily bolond az anya, ki ölébe szedett gyermekeinek sír, mily nevetséges a költér, ki szívképző műveinek örvend, mennyivel dusabb vagyok én, mennyivel drágább és méltóbb örömöm, úgy-e áldottaim? ti, kik egy egész eget be tudnátok nekem csillagozni, hogy istennek üljek közepén! Óh mért nem olvadhatok közétek, hogy folyvást érezném atyafiságos érintkezésteket; vagy laknátok gondolataim helyett lelkemben, hogy meg tudnálak óvni, s magammal vinni síromba mint azokat. Miért is nincs üresnek teremtve az emberi kebel, hogy volna hova rejtenem titeket, éjnapon velem leendőket? Mennyi elférne közületek azon idétlen darab hús, a szív helyén, mely ha lágyan hagyjuk, bolonddá tesz, ha pedig kővé keményedett, hasztalanul foglalja a helyet. De így is, veletek egyesülve, hozzátok kötve vagyok, mennyire lehet. Ti vagytok vallásom, lelkem édes gondjai, álmaim; s feltámadni is csak azért kivánok, hogy újra együtt legyünk. Hadd nevessen engem a fitogtató őrült, hadd írjon irigy gúnyt a kolduskodó bölcs, én azért hivetek maradok egyetlenegyeim… A józan bolondok! gyűlölik a fukart, mintha abban nem lehetne nagyság? Egyik szereti hitvesét, másik honát, harmadik az erényt;… én szeretlek titeket, nem, nem, e szó kevés: imádlak, bálványozlak. S nem több eszem van-e, mint azoknak, kik veszendő dolgok rabjai? nálatok a becs, a valódi érték, s maradandó érvény. Ti nem változtok mint a bölcsészet tanai, nem rohadtok, mint a döggé lett hitves, nem lesztek hálátlanok, mint érdemes fiaihoz a hon! országtok örökké való, s nekem nem kell más királyság, mint a tietek!

Ily gondolatok közt hordta útládájába a bádog szelenczéket, fogult szerelemmel szorítgatva szivéhez remegő léptei közben, mintha a hideg ércz érezni vagy viszonozni tudná azt. A rejtek fenekén hosszu selyemharisnyaszárban volt egy rakás lengyel arany; de már az útláda úgy tele volt, hogy a szelenczék hengerei közt alig maradt egy két ujjnyi nyilás. Ezekbe próbálta csömöszölni a harisnyát, szétfolytatván benne a sulyos tartalmat… Ide kell férned, te legelső magva felnyilt eszemnek. Te legközelebb állsz a buta és czudar időkhöz, midőn szegény voltam, alázatos mint az eb, s hulladék után kellett kuncsorogva lesnem, a helyett, hogy tőkét rabolhattam volna. Ha ha ha! még most is emlékezem, midőn háziorvos koromban herczegi főnököm e harisnyában járt, s én mint a kiéhezett, nyájbeli nyáleresztő sertés először tudtam meg asztala végén, mit tesz az jóllakni! Most már itten a harisnya: s benne egy két vásárra ment uradalom dézmája; de jobb tartalom is harisnyaszárnak, mint amaz angol csontu rohatag lábikra. He he he! ha olyan füles nem lett volna a gácsországi aristocratia, hogy kóbor idegennel töltse meg udvarát, most nem hevernének így szerteszét a lengyel aranyok, mig ő gyalog gázol rokonlátogatni.

Azonban a harisnya általában nem fért a szelenczék közé; a ládafedelet nem lehetendett miatta lezárni. Márk kirántotta azt, hogy másként pakoljon, de az avult selyem nem állta ki az erőszakot, mit az arany súlya kétszerezett; szétszakadt, s földre ontá a csengő, pattogó aranytömeget. Márk összerettent; minő lélektani helyzet és indokok idézték azt elő, arra csak fukar felelhet; mert hiszen kincse ott maradt a zárt szobában, s nem is lopni akart, hogy a zörej kétségbe ejtse. Tán attól rebbent meg, hogy a hajhász ráront, mielőtt felszedhetné, s nem viheti tervét végre, mely annak irányában eszében forgott. Elég az, szívdobogva, mohó szemekkel meredt a szétömölt aranyra, mintha tekintetével akarná visszafaldosni. Aztán neki esék tehetetlenül, s vonagló tenyérrel markolászta fel, hogy ujjai meghorgosodtak a beleállott görcs miatt. Térden, négykézláb, sőt hason is görnyedt, csúszott asztal és ágy alá, hogy «sóhajtásait» összekaparja, mignem, a nélkül, hogy valaki rátörne, készen lőn izzadt homlok- s szorongó lélekkel. Most beleszámlálta egy üres edénybe, reszketve, mindenik darabnál, hogy számítás végén fog kisülni egynéhánynak híja. Már mind az edényben volt s Márk ijedten kapkodott zsebeihez, a harisnyaszárhoz, vevé a girandole-t, s kémelve szétnézett, nincs-e élő lény, ki ellophatta volna? csak 2999; még egynek kell lenni, gondolá fuladozva a fogyatkozó léhl miatt. Itt kell lenni, Isten, itt kell lenni, s eszeveszetten kereste a padlat nyilati közt, butorok alatt, s minden zúgban. Az arany nem volt sehol; Márkot kiverte a hőség, s feledve szökést, életet, terheit, magát, fanatikus lázban fürkészett s tőn tűvé mindent a szobában. Végre azon gondolatra jött: vajjon talán az ajtó nyilatba akadt; s rögtön kikulcsolva, felrepíté azt, mielőtt a leskődő Poltrás elugorhaték.

– Tolvaj, add ide aranyomat; kiáltott rá vadul, mérgesen tombolva, hogy meg ne mocczanjon.

A Poltrás kővéváltan nézett rá, hogy tán megőrült.

– Add ide aranyomat, egyetlenegy volt, s midőn útra akarok menni, azt is elloptad; ismétlé durva kitörését dr. Márk.

– Isten látja lelkemet, én semmi aranyról nem tudok, menté magát remegve a Poltrás, folyvást hóbortnak tulajdonítva a megtámadást.

– Add vissza egyetlen aranyomat, vagy megfojtalak, s mozdulatot tőn fenyegetését végrehajtani.

– Kimélet tens úr, mert mindjárt gyilkost sikoltok, s összeszalasztom az egész házat, Istennel bizonyítom, hogy keresett aranyát szememmel sem láttam, de inkább mint verjen, húzza le a béremből, ha a tolvajságot csakugyan rám akarja fogni.

– Béredet más kártételekért húzom le, az sem telik már ki belőle; viszonzá fogcsikorgatva, s körme közé ragadta a Poltrást, motozni kezdé mint egy dugárust.

Ránczigálás közben meglátta a leány Márk szobájában az ágylábhoz éllel támaszkodva fényleni az elveszett aranyat s megmutatá azt.

– Hamis lelkű, magad vetéd oda, mormogá a dühlázas fukar, s mohón rohant felkapni a darabka érczet, melyért kész leende szöktét, s avval együtt éltét veszélyező rohamokra kitenni. Aztán kilökvén a leányt, bezárkózott ismét, óva most már minden kémszemektől, s kiszedve az iratcsomagokat, helyet csinált útládájában minden kincseinek, befedezvén felül fejérnemükkel.

Aztán aranyezüst-edényei előtt állt meg hátra tett kezekkel, s a halálos sietségben időt vőn fukar- és kárélvvel bennök gyönyörgeni. Titeket hagynálak-e itt nemes termem díszei? többnyire emlékajándékok azon bolondoktól, kiket tönkre tettem; gondolá csendes gúnymosolylyal. Minő tiszták vagytok a hosszú nyugalomban, semmi jele, koptatása a torkos lakomáknak, melyek előbbi uraitok kezén úgy megviseltek. Mily szépen illik rátok a letörött ó lengyel czimerek helyébe a magamé. Nemes formáitok aggszerű alakja régiséget hazudik ujdonsült családomra, mintha fény- és dicsőségben elhalt ükapákról szálltatok volna rám! Hát ti magyarhoni keresmények, melyek csekély zálogértékekben vesztetek nálam, vagy az irgalomintézeti orgazdaság lopott maradványi vagytok! mennyi ízlet, pompaszenv és bőség sugárzik rólatok reám, ha valamely földrészben, mint rásztkóros dynasta, kit honja megsértett vagy ki nem elégit, udvart nyitok olcsó tónom szellemében. Miként fogok díszleni aggságotok által, mert hiszen ki merné gyanítni, hogy rongyszedő apám fatálból tíz körmével ette a marhapaczalt?… Ugyanezért elővette a szomszéd szobából azon koffert, melyben azok az irgalomintézet dugtárában hajdan rejtve voltak, s puha őzbőrök közé berakta a gazdag edénykincset, melynek árát becsületes úton egy századig be nem kereshette volna egész családjával.

Most egymáson voltak a bepakolt ládák. Itt van mindenem, ötvennégy év egész eredménye! gondolá telhetetlen szomjjal. Igaz, hogy adósságon kezdtem, s a legnagyobb középkori rablók sem hagytak több örököt, kik várurak voltak s fegyveres sereggel űzték a tolvajlást. De mégis! de mégis! ha a bukaresti milliomos leányt nőmül elhozhatnám, másik két ládát zsufolhatnék színig… Veszszen meg Lőbl agyveleje, mely áruló önzésből Lajos kezére törekszik játszani, hogy apja adósságát vele fizettesse! De hiszen tőröm nem vetém el, csak elrejtettem.

Azonban eszébe jutott, mit el sem felede, hogy a két ládán kivül több értéke is van. Dobaz fehérbőr tárczát vőn ki zsebéből, melynek aczélkapcsát alig lehete beakasztani a teljesség miatt. Egy türet ezrest, tovább százasokat s végre ötvenes bankjegyeket számított meg abban; s undok lelke nem állhatá tovább, rettentő hahotával kitört, melynek gúnyos hangulata ilyesmit látszék értelmezni; szegény világ, csakugyan futóbolond vagy te, mindenrendü törvény jog- s becsületviszonyoddal egyben!

Mégis tudott lenni ok, mely pokoli örömét, az üldözet s halál feledt félelmei mellett is, keserűen elmérgezni tudá: a fukar bírvágy telhetlen éhe. Néhány váltót vett ki a tárcza másik szárnyából, s összeadá annak értékét. Szörnyűség, majd négyezer váltó forint! aggódék ajkát harapva. Szeretném megenni magamat, vagy fülemet leszakítani azon hanyagságért, miszerint a többivel együtt be nem szedettem. Mit kimélek én kitünő egyéneket, kiket lehetlenség akadályoz fizetni? ember ember; előttem mindegy; sőt becsületesb a négy lábon csuszkáló háztörő, ki erőszakosan lop, hogy adósságát fizesse, mint egy közügyekért ingyen fáradozó egyén, ki miatt húsz krajczárt veszélyeznem kell. S mégis mily bolonddá hagyám magam tenni, mintha szívem lágy szurokból volna. Hatvan perczentért prolongáltam nekik, s ki tudja most, hajhászom nyakába tudom-e varrni e váltókat a nélkül, hogy a hatvanas kamatból veszitsek? Átkozott legyen az a percz, melyben többé saját érdekemtől egy fél perczig vagy félóranegyedig eltérek! Aztán sovár tekintettel szemlélte végig darabról darabra az ó butorzatot, mindeniknél emlékezvén annak feles harmadrész árára, melyen összeszedte. Hogy kell itt hagynom, gondolá fanyar fájdalommal: nekem majd száz pengőmben van az egész, pedig, ha csakugyan kergető nyomozás alá hozna a kancsi, nem rendelkezhetem róla levélben, hogy fogamat veszélyezzem miatta… Talán hajhászomat lefőzhetem vele.

E gondolatok közben erős kopogás történt a zárt ajtón s Márk rossz lelkiismerete mint a villám vissza lőn kapva a készület előtti önvád s gyötrő aggály rettegéseibe.

– Ki az? kiált erőszakolt mogorva hangon a kopogtatásra, de remegő szava elárulta, miszerint a kérdés nem oly bátor, mint látszani akar.