Part 22

– A keresztség felvétele után, következőket beszélte, kérvén mindazt feljegyezni, nehogy elfeledjem s bűnhödetlen maradjon, kit ő meg akar boszúlni. Lengyel-zsidó családból eredtem, úgymond az asszony, Lemberg közelében. Atyám vak és más üzletre erőtlen levén, rongyszedő volt a vidékben s nyolcz gyermekét semmiben sem gyakorlá annyira mint a koplalásban; de azért dolgozniok nem engede, mert úgymond, isten választott népe nem azért teremteték, hogy magát törje mint barom, hanem esze által tartassa el magát ellenségeivel. Idősbik bátyám, egy Lőbl nevű rabbi pártfogása mellett, annak fiával az egyetemet kitanulván, háziorvos lett Gácsországban egy herczegi háznál; többi testvéreim pedig egyenként szanaszét oszlottak hat-hat huszassal, azon apai parancs kiséretében, hogy koplalni, nyúzni, csalni tanuljanak, de ha árokban kellend is mint az ebnek megdögleniek, apjok nyakára soha egy perczig se jőjjenek. Azt hiszem, mindnyája megvagyonosult, különben felkeresendék nővéreiket; így kikerülik őket, hogy alamizsnát ne kelljen adniok. Orvos bátyámról napról-napra fényesebb híreket hallottunk. Először, hogy szép fehér gyolcsingben s drága ruhákban jár, aztán az udvarnak egy haszonbérlőjével közkereseti társaságba állott, majd ismét, hogy herczegének, idegen nevek alatt saját pénzét uzsorák mellett kölcsönözgeti; végre, hogy nevezetes tőkebirtokos, Lőbl tantársával, ki már grófi házorvos volt, egy kézre dolgozik s nehány pénzváltók szövetségében, magok és több kipusztult nemes nyalóczok befolyása által, az aristocratia kizsebelését nagy sikerrel űzi. E közben én, Jefte nagynénémmel nyomorban tartottuk zsémbes, fukar s kevés pénzét elásó apánkat. Egy ízben szerencsém akadt volna férjhez menni. Kétszáz váltó forintért elveende egy galandhurczoló, kinek málháit társai ellopták s megbukott. Irattam bátyámnak az öreg rabbival igen szép levelet, kértem érzékenyen, adja kölcsön nekem a kivántató menyasszonyi hozományt, idővel ha Jehovah segít, majd visszafizetjük. Durva, goromba választ külde a rabbinak; hogy merészel, irá, azon szemétféreg engem bátyjának nevezni? nem ismerem őket s megtiltom, hogy nevemet valaha szájokba veendjék. Aztán tudók meg, hogy már akkor hitét változtatta s Márk nevet vőn fel; mint vőn most is, magyar nemessé létekor, csakhogy rajta veszett azért rögzött neve. Azonban Lőbl orvost, grófja, bizonyos csalásért elűzvén, Márknak is, a szövetség félelme miatt, míg késő nem leend, pusztulnia kellett s jóhír és meglehetős vagyon birtokában költözék ki Valachiába, a legkérgesebb szívű megrögzött bűntevő, hol nehány év alatt értékét megkettőzé, nevét tovább-tovább vitte és rendjelt kapott. Sőt ottani laktában bizonyos szerződést kötött egy dúsgazdag czimborával annak születendő leányára, kit, ha csakugyan születnék s felnövend, nőül fog venni. Azonban most hallom, Lőblre mérgesen fenekedik, mert azon leányt valami gróf nejévé akarja szerezni, kinek apja neki sokkal adós… Azalatt a szegény család, melyből a fényes gazember származék, alább sülyedt inség s hagyottságban. Olybá tartatánk mint a bélpoklosok; saját feleink kikerülték házunkat. Vak atyám ásott pénzét ellopták s ha koldult kenyerünkből ebédlénk, a fukar kétségének Tóbiás átkait kelle hallanunk. Irtunk, könyörgénk ismételt izekben a ragyogó tolvajnak, mondánk, nem akarunk sugáriban foltokul feltűnni, egybeköttetéseiben megszégyeníteni, alázó eredetét világa előtt elárulni; titkon, álnév alatt, rejtve, hallgatag eltemetettségben esdeklünk alamizsnájáért, mentse meg kinos éhhaláltól az atyát, kinek csontjait viseli, a szívet, melyen az ő vére, fogantatása előtt átfutott; de nem is válaszolt. Elaggott apánkat rongykereső utczalása közben fergeteg érte utól s egy sövény alatt halt meg. Azonban a vérség elleni bűnt még tovább tudta vinni; eddig csak megtagadt s veszni hagyott bősége közepett, de vétkeinek társaivá nem tőn. Hogy semmi ne hibázzék s jellemének teljes rajzát kiegészítse, megtevé azt is. Valachiából Pestre jött, mielőtt a gyanakvó törvény üzőbe vehetné, mint fogna elszökni innen is, ha körmeimet utána nem feszítném, hogy torkon ragadjam. Kigyói sikos tekergőzésiben fel tudott csúszni egy főispáni házba; hírt, közvéleményt, kapós orvosi szerencsét szerezni rövid időn; házakat és hírlapokat nyert meg; tisztelendő atyám bizonyosan fogja ismerni őt; ki előtt volna Budapesten Márk neve hallatlan? Összeszövetkezék a főispánnéval a főispán ellen s midőn házától elvált, az eszköz, alkalom, ismeretség, ezer szálai közt, mint a pók hálójának középpontján, elkezdé bűneinek üzletét, összeszőve fonva magát és viszonyait Lőbl Simon hajdani tantársával, ki már akkor Pesten rég települt s roppant értékű uzsorás vala. Engemet Jefte nagynénével, a családi bűnbánat s boldogító kegy álszíne alatt magához csalt Gácsország inségei, de egyszersmind nyugalma közül: rokonokul fogadott újólag, de azt titokban kelle tartanunk, hogy hitünk és aljas eredetünk emelkedéseit ne akadályozza. Azonban nehány rövid hó azon irtózatos tapasztalatra hozott, miszerint a szörnyeteg kezében nyerekedő koczka, szabadakaratlan rabnőkké sülyedénk, kiknek vak megadással kell bűneiben eszközöknek lennünk. Váltott gyermekcserék, uzsora, orgazdaság, méregkeverések s a huzavona és alattomos merény minden ágai tevék üzletét, melyben nemcsak díj és osztalék nélkül kényszerülénk segédeivé aljasulni, hanem véráruló gőgje bércselédek gyanánt tapoda bennünket. A felébredés első szakában irtózva tevénk szemrehányást, akarók elvonni tömött vétkeitől. Próbáljatok csak, úgymond, pártot ütni, már hálóban vagytok, társai bűnömnek, osztályosim a törvény s itéletben, sorsosi a bakóbárdnak. Remegve tőle, titkos boszuja s méregkeverékeitől, mint a boa igézettjei rohantunk önvesztünkbe, de biztatásai, igérete, a szájából kecsegtető jövők s régi üzletének folytonos sikere el is butíták nőkeblünkben a bűniszonyt, kiszedék a furdalat fulánkját s bizonyos reményvigaszszal altatának el, hogy ha állítása szerint üzletének nem soká véget vet s nemességet kapván, minket kikeresztelkedtet: közös családi jólétet élvezendünk idegen földön, messze e borzasztó élet szinpadától… Csalódtunk! nem ismertük még. Van-e sátán, ki oly alacsonyig tudjon gondolni, mint ő cselekedni képes? Midőn az igérettöltének közelében hivénk magunkat, Jeftét méreggel megölte. Igen igen, megölte, most is látom kinos rángásait, kidiódzott szemét, kötéllé dagadt ereit; az nem lehete természetes halál! A főispán öcscsének egyetlen örökösét akarta őrültté tenni, hogy birtokát amaz örökölje. A tébolyítás nem sikerülhete, a gyermek anyja útban volt hazafelé a tengeri fürdőkről s megérkeztével veszve leendett a húszezer pengő, ez ördögi merény bűnbére, veszve a nagyúri kegy, sőt fenyegeté a kivilágulás és nyomán a hóhér. Tehát halottnak hirdeté s eltemettetve helyében mást, őrizetére bizta Jeftének, honnan a gyermek elveszett. Ezért kelle Jeftének halnia. Árulónak vélte a szörnyeteg, hiába esküvék Jákób hitlenül el nem hagyott istenére, pedig meggyőződheték vala Márk, mert a szolgáló, ki a gyermeket megszabadítá, elszökött… Nagynéném halála után még szörnyűebb lőn az egybeköttetés. Márk mogorvább, szigorúabb volt hozzám mint valaha, Jeftét mint vérárulót átkozta koporsójában s mintha bennem élne Jefte, engemet üldözött a megboszult vádért. Megszűnt minden remény; igéret helyett vad parancs, kilátó vigasz helyt fenyegetés kényszeríte igája alá s nehezedő sorsomban nem volt kivel enyhítő szót cserélnem többé, legfeljebb Jefte hamvaihoz fohászkodám. Végre, látva, miként Márk dühét a bünhödés félelme folyvást lázasztja: rettegve, hogy éltem Jeftevéget ér, titokban elhagyám Márk bűnbarlangját s szülőföldemre menekvém, hol két kezem után kenyeret reméltem s lehető nyugalmat Márk nyomozási ellen, mert a tartomány, mely annyi vétkeit fedte, könnyen őt árulhatandá el, ha abban nyomaim bizgatja… Nem akarom tisztelendő atyámat több mint tizenkét év keserveivel untatni, a babyloni fogság nem volt eleimre nézve borzasztóbb, mint nekem azon kor. A föld, melyen tartózkodám, polgárok helyett megrakva rongyos koldusokkal, kik egymás kezéből kapkodák a földes kenyér falatjait. A forradalom nyomai folyvást élnek és növelik egymást. Azon vidéknek nincs ábrázatja, mintha isten a zűrzavarban felejtette volna. Romban fekvő városok, bozóttá vadult falvak, melyeknek odvaiban a kigyó együtt lakik az emberrel s szántatlan határin elszaporult vadak kergetik a kiéhezett pórt… Sorsom folyvást rosszabbá lőn, időm is eljárt, egészségem bomladozni kezdett, reszkettem, hogy apám halálával halok meg, mint a kivert eb, sövény alatt, kétségeim között, akaratom ellen, mindig Márkra szegült emlékezetem. Hallottam, igen jól megy dolga, nagy becsületben van, nemességet kapott; bizonyosan húszezer pengőt is, gondolám magamban, mert nemességét épen azon kéz mozgatá, melynek azon összeget kellett fizetnie. E szerint minden titok maradt s meggyőződheték Jefte hűségéről, tőlem sem reszkethet, ha ily hosszú nyomorban el nem árultam őt. Ó-Budára utazom, feltevém magamban. Még Márknál laktomból vannak ott némi ismerősim, kikkel Márk viszonyban állott. Valamelyiknél meghuzom magamat halálig. Márktól nem kérendek egyebet a legfukarabb állati tartásnál, csakhogy az országúton ne rohadjak el. A multak titkait nyelvem alá ásom; pedig irataim vannak; miért bontanék fel ótemetőt, hogy az élők között dögvészt okozzak. De Márkot nem akarom, nem fogom soha látni, veszszen magának és a lelkiismeretnek; majd számol vele az isten, kit elhagyott… Ezen határozattal jöttem ide. Lábaim nem birtak s a legolcsóbb fuvarra felment tizenkét évi keresményem; midőn egy óbudai napszámoshoz beszálltam, fél forintom maradt. Felkerestetém a gyógyszerészt, kihez Gácsországból ajánlatot hoztam, hogy ha Márk itthon nem lesz, ne veszszek el, míg jő. Ezzel irattam levelet, alázattal fejezve ki a fentebbi szerény kérelmet. Megirattam, csekély alamizsnája soká nem kellend, hogy beteges vagyok s igen olcsón válthatja meg testvérét, az apjáéhoz hasonló haláltól… Csak képzelje tisztelendő atyám! a napszámostól, ki levelemet vitte, egy üveg gyógyszert külde válaszul. Igyam meg, ugymond, ha beteg vagyok. Elborzadék ugyan, de a hitnek egy sugára világított bennem. Azt vélém, hogy mint más romlott kebelben, maradt még egyetlen magva a megjobbulásnak; hogy annyi évek furdalati után, megragadja engesztelő alkalmát a bűnbánat s ki egész világot eltaszítá magától, családjának egy töredékét legalább a síron innen visszafűzi száműzött lelkéhez, hogy legyen egyetlen ajak a földön, mely róla átok nélkül szól. Csalódtam! elfeledém, hogy Márk zsidóból tért által s a keresztség nem moshatta le a lélek szennyét, minthogy az merevült szennylélekké lőn… Azt hittem, mondom, hogy pártfogásba vesz s e gyógyszert csak előre küldé. Hitemben a gyógyszerész is megerősített. Az üveg tartalmát megvizsgáltatám vele, nem méregkeverék-e? Mert Jefte története eszemben forgott. Erősítő szer, állítá ő megvizsgálás után. Ezt vettem három vagy négy napig s epedő fohászszal vártam szabadító intézkedéseit. Azalatt elfogyasztám a pénzmaradék utolsó fillérét s a napszámos felmondá hajlékát, ha nem fizethetek, mert, úgymond, csavargók kiveszik tőle fekhelyemet. Azonban egyszer virradóra kezembe vevém gyógyszeremet, s úgy tetszett, valamivel többecske van benne, mint előtti estvén; s alján is némi üledéket véltem sejteni. Ki Márkot mint én, úgy ismeri, ily esetben könnyen gyanúra fakad. Bizonyosan kicserélteté az éjjel, mert hisz annak ezer látatlan keze van, mindent tud, hall és lát, mi őt érdekli, a nélkül hogy őt látni lehessen. Nem vettem be többé s másnap a gyógyszerész újabb vizsgálata azt bizonyítá, hogy az üveg nem az s a kicserélt szerben gyilkoló méreg van. Nálam az üveg, az irt bizonyítványnyal… Kimondhatlan gyűlölet támadt erre bennem. A harag és undor, mely bennem szunnyadozék s minden izgató kisértete a régi emléknek s az új szenvedésnek késztet és ösztönöz megboszulni az erényt, a közigazságot, családomat, magamat. Ha ő így meg tudá tagadni a vért, megtagadom én is. Felfedem vétkeit, elárulom irtózatos multját s megtanítom rá az ámított világot, ki ő, az elhirhedt, becsült, megnemesített gazember? És ha magam börtönbe jutnék is, ha bűnül tudatnék a kényszerített szerep, melyet a műveletlen, nevelés nélküli s alárendelt nővér Márk parancsára a bűnhödési szövevény félelme alatt játszott; mégis ki fogok törni vallomásaimmal, legalább lelkemről lehengerítem az öntudat kövét s miután nemletté tenni lehetetlen, megigazítom vétkemet s e hálátlan szörnyet például adom az igazság kezébe. Azért tisztelendő Atyám, a szent szűz nevében kérem, melynek leányává tett, vagy hallgattasson ki törvényes formában, vagy idézze fel azon urat, kinek azon álsírba temetett élő halott, családjához tartozik s itt a tens táblabíró úr nevét említé. Ide megy ki a kancsi kórnő gyónása, minek következtén kegyedet saját érdekében felsietni kértem; befejezé hivatalos komolysággal elmondott szavát pater Sebastian.

Vámost az emelkedő öröm foglalta el. Alig tudta megköszönni az irgalmas férfiunak részvevő és gyors eljárását.

Lehetlen volt azonban a történet azon lélektani fejletére nem eszmélnie, miszerint az annyi időkbe s leplekbe beszőtt titok a miatt nyert kellő világot, mivel a fukar és hálátlan bűntevők erőszakosan akarták elfojtani eszközeiket s szükkeblű terrorismussal kezelék azokat, a helyett, hogy bőkezüség és méltánylat utján a titok őreivé iparkodtak volna tenni.

– Itt van-e a kórházban a vallomástevő asszony? kérdezé Vámos pater Sebastiánt.

– Igen is, folytonos felvigyázat s gyógyrend alatt, de naponként veszélyesen gyengül; épen ma mondám, hogy ha még holnap választ nem veendek, ki fogom hallgattatni érvényes modorban.

Vámos rendelést tőn, hogy a Fehérhajóban maradt társai rögtön jőjjenek.

– S azóta nem tapasztalák tisztelendő urak Márk ólálkodásait? kérdezé aztán az ájtatos atyától.

– A beteg igen félt s könyörgött is nekem, hogy szoros szem alatt tartassék kórágya, mert Márk üldöző keze az oltár szentségtartójába is beférkezik. Ez okból az igazgató egy ápolót rendelt saját őreül. Különben a szerzet mondott titkaimról mitsem tud, mert a gyónó csak kegyednek engedé felfednem.

– S azon ápolóba lehet tökélyesen bizni, hogy vesztegethetlen?

Pater Sebastian kérdőleg s agálylyal nézett Vámosra.

– Nem tarthatni-e tőle, hogy azon folytonos erőtlenülés Márknak becsempészett lassu mérgétől jő?

Pater Sebastián, a nélkül, hogy felelne, futott a kórházba s kiszólítván az ápolót a beteg kancsi mellől, parancsot adott ki, hogy mig vissza nem jöend, a küszöbön senki be ne lépjen. Ha a kancsi ágyát zöld vászonfal nem szigeteli el, a gyóntató atya észreveheté vala, miszerint az ápoló, ajtóbenyitáskor, ijedtében kiönté a kanál szert, melyet épen beadandó vala s elkapván a széken álló gyógyüveget, helyette zsebéből másikat hagya ott. Ki tudja? tán ha azon adagot beveszi, kebelében viszi sírba a törvényes vallomást.

Azonban megérkezék Ödön s a legale testimonium. Midőn a kórterembe mentek, dévaj robogás tört végig a folyosó szárnyán. A beteg őr kergetett egy szomjas collegát, ki, mig ő egy alélt beteget megfordulni segíte, boros korsóját a szélső ágy alul kicsippentette. Utólérve az italkedvelő dominust, kar ki kar, hónalj szakadtából viaskodtak a kancsón, mignem a töredékenységben hozzájok hasonló cserépedény füle tövestől az egyik kezében maradván, a virrasztó nedü mind a két confrater érzékeny rövidségeül, a padlaton felmeríthetlenül végignyujtózott. Mig a betegőrt e kegyes kitérés a terem küszöbétől távol tartá, az ápoló, kit pater Sebastian Vámos figyelmeztetésére kiintett, beszökvén a betegek közé, egy nyoszolya végén a földön meglapult, ellesendő, mi fog történni e szokatlan csoportozat által.

Vámos megállott társaival a kancsi kórágyánál. Ébren feküdt az álmatlan, gyengesége miatt; a vékony takaró átmutatá aszott körrajzait, mintha csontváz vonta volna magát alatta össze. A lenge, hálónemü vászonfal zöld homályt vetett rá, melynek vonala arczát megosztá, annak felét az éjlámpa világában hagyván. Törődött üres kép, ajaka gombás, szája beesett s csaknem fülekig terjedő. Arczbőre rostos, porusaiban látható szőrökkel; szeme kancsal és kiholt. Látszék rajta az ifjukori formátlanság s hogy szokatlan nyomor szűrte meg. Egyike azon teremtményeknek, kik körül önkénytelenül e kérdés meríti fel magát: miért állítá elő a természet? mért nem hagyta nyugodni az undort nem költő semmiben?… Az ápoló látva, hogy kihez jöttek a váratlan vendégek, azonnal kitünt.

– Asszonyom, itt vannak az urak, kikkel beszélni kivántál, kiknek titkaidat felfedni akarod; megszólítá őt pater Sebastián.

A gyóntató ismerős hangjára feltekinte a kancsi. Eleven mozdulattal vőn más helyzetet rozzant termete, arcza felélénkült, szeme fényesen fordult körül a társaságon, látszék, hogy meg van indulva s lelkének még rejtező ereje összeszedi magát.

– Ismeri-e a tanú ezen urat? kérdé hivatalos modorban a zömök szolgabiró, miközben Szalárdy Ödönt a kancsihoz vezette.

Ödön formája sokat változott, alig tartott meg valamit a régi kifejezésből. Annyi szenvedés, annyi melancholia, annyi néma foglalkozás az elzárt lélekben, egészen más jegyet, jellemet adtak arczának. Haja is meggyérült s benne ősz szálak mutogaták a kora vénhedést. Csak szemében maradt meg a delejes bűbáj s csak a régi ijedezés nyomai, átalakult vonásaiban. Ritka szem találta volna el, ki őt gyermekkorban látá, hacsak Czeczilia hasonlata útba nem vezeti; de a kancsi, ki oly csodás egybeköttetésben élt vele s ki ébren és álmaiban ezerszer képzetében forgatá vonásit, kinek furdaló lélekismerete kitörölhetlenné edzé az üldöző képet, mindjárt emlékezék.

– Hogyne ismerném? felelt villanyozva, miközben a hozzáhajlott Ödön arczait száraz, hidegnyirkú tenyerével megveregeté. Mint egy kövér berbécs: szoktam neki mondani, midőn Márknál az ijesztő szobában le-levetkeztetém, de szegény úgy reszketett, mintha vesztőhelyen bontanák ruháiból.

A vallomás oly rögtön s minden előkészületi szertartás nélkül kezdődék, hogy esküdt úr selyemkendőjét sem terítheté alá, hanem lehevenyészvén magát egy kopott szalmaszékre, térdén jegyzé a jegyzendőket kétvégen faragott irónnal.

– No, de nézze meg jól a tanú, nehogy Márk elleni bosszujában idegent ismerjen el a helyett, kiről vallást akar tenni; szólítá a kancsit pater Sebastian szeliden.

– Az ez! az ez! a kis Ödön úrfi, közbevág a beteg növő élénkséggel, hiszen ébren vagyok, eszmélek, emlékezem. Ez itt tisztelendő atyám, kinek meggyóntam, mikor a szentszűz leányai közé felavatott; az ott Vámos úr, ki az Ödön urfi anyjával gyakran volt nálunk, midőn a halott betegsége, halála, temetése felől tudakozódtak; e pedig itt a szegény Ödön urfi, ki nálunk annyit szenvedett, kinek nyihogó gyapjas kandallóján meggyujtogatám a kábító barátsüveget, ágyánál borzasztó boszorkányokról meséltem, ablakába kisértő lidérczül csonkatollas bagolyfiat rejték s rettegései közt titkon őrzöttem, hogy senki meg ne közelítse.

Ödön emlékében felköltek a néhai iszonyok, s mint kiállott kín és hábor képei szoktak sötét óráinkban, megrázták lelkét, melyet már a kancsi veregető keze fellázasztott.

– Tudja-e és ha tudja, adja elő a tanu, miért bánt dr. Márk oly középszázadi istentelenséggel Ödön urfival? – kérdé sietős buzgalommal szolgabiró úr, nehogy más valaki ujolag megelőzhesse.

– Hogy húszezer pengő forintért őrültté tegye, – felelt határozottan az éber és öntudatos kancsi.

– Be tudná-e bizonyítani a tanu, hogy e pokoli merény csakugyan alku fejében követteték el?

– Itt a fejem alatti irományok közt van Márknak első nyugtatványa, melyet Ödön urfi áltemetése után, a huszezer pengőről irt, de mivel rögtön ki nem fizettetett, iróasztalában tartá s én titkon elvevém, hogy ha osztoztatni nem fog, fegyverem legyen.

– Hát arról nincs-e valamely kézzelfogható species facti, miszerint Márk úr Ödön úrfi helyett, más halandó hüvelyt temettetett el?

– Jefte néném, kit Ödön urfi Vörös dajka név alatt ismert, midőn halálos ágyon kinlódék s azt Márk mérgének tulajdonítá, kihallgattatá magát éjjel titokban, mielőtt gyilkosa oda érkezett, s bizonyságot tőn róla, hogy az irgalomintézetben leesett gyermekért adá ki halottul, Ödön urfit pedig oda cserélte az ő őrizete alá, mig maga Brünnben vagy Prágában járt, hogy az urfinak sikkasztó helyet készítsen, mert megölni nem akará, hogy későbben is pénzt csikarhasson általa a főispántól, de aztán az urfi, mielőtt elszállíthatták volna, elszökött. Jefte vallomása is fejem alatt van, végórájában, mikor Márk úr, kínját nem nézhetvén, az ablaknak fordult, inte nekem, hogy lábainál van valami, oda akarék nyulni, de megtiltá, s midőn nyujtóztató padon volt, találám szalmazsákja alatt azon irományt. Egyébiránt azok igaz voltáról magam is igaz hittel tanuságot teszek, mint szinte arról is, hogy Márk az orvosi consiliumtól helybenhagyott gyógyszereket mindig kicserélte, s Ödön urfi őrültséget hozó italokat kapott.

– Nem adhat-e utasítást a tanu, hogy a Vörös dajka néhai szolgálóját, ki a kérdéses időben következőleg tekintetes és vitézlő Szalárdy Ödön úr mártiromsága alatt, nála bérben tartózkodék, melyik szegletében lehetne feltalálni a nemes megyének, országnak, birodalomnak avagy világnak? – kérdezé továbbá a kis szolgabiró neki szelesedve az örvendetes sikertől, melyet egyenesen és egyedül czikornyásan nekikanyargatott kérdéseinek tulajdonitott.

– Azon leány a Jefte néném örökben tartott árvája volt, kit Galicziából segédül hozata, nehogy az itt fogadandó ismeretlen cselédtől az udvar titkait féltenie kelljen. Most már az férjhez ment, Prmedzowban lakik, férjének neve fel van jegyezve leveleim között, de Ödön urfinak személyesen el kell hozzá menni, s előadnia az elszöktetés minden körülményit, mit ő senkinek, még nekem sem mondott el. Erről fog ráismerni, kinek kelljen vallania, különben majd tagad, mert azt fogja vélni, hogy tán Márk üldözi, vagy a néma morva törekszik még egyszer kelepczébe kerítni.

– S azon méregüveg is megvan, melyet Márk a tanu orvossága helyett becserélt, a gyógyszerész bizonyítványával egyetemben?

– Itt van fejem alatt, egyébiránt Márk irószekrényében, balra felül egy földszinti rejtett fiókban egy egész rakás oklevelet lehetne találni, melyek őt saját alakjában fogják ismertetni. Galicziából és Bukarestből maradt adatok, Lőbl Simonnali egybeköttetéseit tárgyazó jegyzetek, bizonyságjelül használható levelezések, hogy a magtalan főispánné gyermekeit ő szerezgette, s több, Isten tudná, mi minden papiros titkos irásmóddal, de melyet Prmedzowban lakó szolgálónak férje ismerni fog.

Még egy sereg részletező kérdéseket tőnek a szövevényes multakra vonatkozólag, melyekre a kancsi, világosan, tájékozó határozottsággal felelgetett, s melyeknek tárgyalását esküdt úr ki-kinyujtózó háttal és karokkal hűségesen feljegyzette.

Végre kinyilt és felfakadt az igazság és szabadulás forrása, melyet az oly hosszu és kínos időkön keresztül, az ármány, erőszak s árulási szövevény eldugva és betemetve tartott. Ödön és Vámos boldogító könyűket sírtak egymás ölelkező vállain, s szemeikben új élettel vidámodék fel a gyászviselt lélek, mint midőn hosszú vész s utánmaradt borulatok után illat- és színderüvel nyilik a zártkelyhü virág a kibukkanó napra. Érzékenyen ölelék koszorúba a gyóntató atyát, s Ödön e világölelő lélekváltozásban, feledve a multak bosszura lázító rémalakjait, kiengesztelődve kegyetlenség és bűn jelenetei iránt, békekezet nyujtott a kancsinak, s lázas borzalom nélkül tudá megszorítni a hidegnyirku kezet, melynek kisértő nyomait fél életen át irtózva érezte arczain.

A kancsi megcsókolá a nyujtott feszületet, rátevé kezeit Ödön fejére, s ünnepélyes formában megesküvék az élő isten minden szentjeire, hogy igaz lélekben s igazságban vallott, átadván feje alul a rég tartogatott tényjeleket, mikre vallomásaiban hivatkozék.