Part 21

– Valóban szűkkeblűség tőled Lajos, teremét egyedáruzni; szemrehányá a társak egyike.

– Az igaz, lehetlen tőle elfogadást nyerni. Foglaltság, házi baj, betegség, családviszonyok, távollét s ki tudja, mi minden? Szótár birná elsorozni ezer mentségeit, míg végre az ember türelme ki nem fogy, s felhagy az ostrommal.

– Sőt egy virágot sem fogad el férfitúl, ha csak színpadra nem veti; megjegyzé a másik.

– Hírét jobban védi, mint hattyú a tollát.

– S Lajosért mindez kivételt szenved.

– Okvetlenül szerelmes bele.

– S pedig egyénileg, nem körülményeibe.

– Világos… Hány dúsabb hódolatot utasított már el!

– Melyek tán csillogóbb körbe kapták volna.

– Vagy legalább jobban bélelnék a schatult.

– S a helyett hogy Lajost kiütné nyeregből, minden bajtárs eltöri lándzsáját.

– Egyébiránt előjoga is van, miután atyja pártfogása hozta a színpadra.

– Szinte pangó közöny kezd már uralkodni Athea iránt, a magasabb elemű férfitársaságban.

– Alig látni őket páholyban tapsolni; mi is csak Lajosért teszszük.

– Boszankodnak a mindent mellőző kijelelésért.

– Köszönet, hogy a tömeg ilymire nem ügyel, különben néma házban hangzanának a csábnő dalai.

– Könnyebben lelnének szót a napi hasábírók, a tomboló tapsvihar varians synonymjeire.

– Mit mondasz ezekre, irígylett lovagja az operasaisonnak? kérdé végre egyik a mélyedt házi úrtól.

Lajos úgy szinlé, mintha gondolati kötnék le figyelmét, pedig hiúsága nem engedé komolyan visszautasítni az irigy véleményt, melynek semmi igazságos alapja nem lehet. Ő betolakodék ugyan az angyal Athea óvott magányába, mert annak gyámatyja Gyapjasy, kötelességeül tevé elfogadását, s jó szíve nem akart hálátlannak látszani gróf Szalárdy György iránt: de komornája vagy nővendégek nélkül egy pillanatig sem bizá szűz keblét Lajos jelenlétére. A művésznő rajzó imádói, kiket első fellépteivel táboronként költött, minden lépést, legapróbb körülményt pontosan ismertek, mi a közös bálvány ostromára vonatkozék. Ők legjobban ismerik s ellenőrzik egymást, egyik a másik szerencséjét rontja, tör és áskálódik s kit boldogulni vélnek, közös ellenül tekintik. Ez történt Lajossal is. Tudták, hogy egyetlen ki elfogadtatik, ki a szép Atheát egyszer másszor játék után lakára kiséri; meg voltak győződve, hogy emlékajándokit viseli; s ha Athea szeme olykor Lajos páholyára tévedt, ha hangja megrezzent, s zavar és gyülölet miatt összepirult, csalhatlan jeleül vették kitört érzelmének. Lajosnak tetszék e balmagyarázat, s hol többet nem tehete, mindig kész volt azt beleegyező hallgatással örökíteni. Nemcsak hiúságát hizlalá e tévely, mi őt, a társaság jelesei felett kitünteté, hanem reszkető szerelme, s a féltő gyötrelem, némi biztosítékát találta abban; remélni engedve, miszerint ha vetélytársak kelleme, ostroma vele nem versenyezhetik, egykor mégis sikerülhet a hideg bálvány szívét meghajlítani, vagy legalább a szánat és könyör alamizsnául színlett kegyet nyerni.

A fentebbi kérdésre sem felelt volna semmit, de eszében forgott a pirító levél, s kétkedő lelke is gyanakvék, nincs-e társai közt egyik árulója, kiknek szégyenhozó szaván a levél alapult? Azonban nem akará megfosztani magát, határozott igazmondósággal az önző remény s közönség csalódásaitól, melyet az, reá nézve oly édesen vélt.

– Tévedtek ti édes jó barátim, felelé egyszerűn, féligmeddig ellenvetésképen a fentebbi tárgyalások nyomán; hogy ez oraculumi kétesség, biztosítsa ugyan, ha tán társai a valót sejtenék; de hárító szerénységül vétethessék azon esetre, ha a közámulat még csakugyan tart.

– Bár irányomban tévedhetnétek úgy! mondá komoly meggyőződés hangján a társaság egyike, miből kitünék, miszerint az elegánsabb körök, mikben ők forognak, folyvást valónak hiszik Lajos szerencséjét.

– Nem összepirult-e utolsó felléptekor, midőn rád tekintve látcsövedet magán találta?

– Nem felvette-e az immortel koszorút, mely páholyodból repült?

– Nem karodon vezetted-e haza ugyanazon dalműből?

– Nem egész délutánt nála töltéd-e következő nap?

– Nem éjzenét adtál-e ugyanakkor ablakai alatt?

– Nem viselte-e többszöri fellépteiben a gazdag gyöngyöt, mit te ajándékozál, mint fogja viselni ezen karpereczet is, ha legközelebb fellép, mert hisz a gyöngyöt is ezen helyen láttuk? kérdezé végre a szép sugár pajtás, miközben kezébe vette az iróasztalon felnyitva hagyott etuist.

– Miért kalamoltok mindenbe? közbevágott Lajos tettetett zavarral, mintha önmagára boszankodnék az ékszer óvtalan kinnfeledéseért, s el akarná venni barátja kezéből, hogy zár alá rejtse. De az nem adá azt. Sorról-sorra, kézről-kézre járt; szoros, részletes szemle alá véteték, hogy okvetlenül ráismerhessenek, ha egykor Athea harmatdad karjain fog az díszleni.

– Ki nem tudok békülni a mai esettel! felkiálta töprenkedve Lajos. A hirdetett dalmű elhalasztása, Athea hirtelen jött rosszulléte aggódtatá őt. Vajjon nem ellenem van-e izgulva? nem azért vonakszik-e fellépni, hogy gyűlölt szemeimmel ne találkozzék? nem tervezi-e végszabadultát ostromaimtól? nem akar-e szokatlan módhoz nyúlni híre érdekében, mi engem, szándékos czélzata nélkül, meggyalázand? Ezernyi kérdés borult-merült nyugtalan szívében, mert a vak szerelem, kivált ha kétkedik, kimerítlen forrása a balmagyarázatnak, mihelyt féltenie, vagy gyanakodnia kell, pedig arra minden legkisebb körülményt indokul ragad.

George jelenté a kertész megérkeztét, s az intett jelre be is bocsátá azt.

– Van-e sok és szép virága? kérdezé Lajos.

– Van grófi méltóság, mondá a haszonleső német; s a mi kertemből nem telnék, beszerzését magamra vállalom.

– Képes lenne-e reggel hat órára egy kisded nősalont felkoszorúzni, de úgy, hogy egyszersmind bokrétákkal töltsön meg vázákat, a szőnyeget behintse egészen megszedett virággal, s fonadékok környezzék az ajtót?

A kertész gondolkozék, számítani látszott, honnan mennyi virágot kaphat. «Ha cameliáimat, s egyéb drága példányokat szabad lesz használnom, kitelik».

– Éppen akarom, hogy mindent használjon, mi a pesti kertészettől telik.

– Kié a felékítendő salon? kérdezé a kertész.

– Athea kisasszonyé; de vigyáznia kell, hogy készület alatt fel ne ébredjen, s meglepje a tréfa, midőn salonjába kilép.

A fiatal urak dicsérték Lajos gyöngéd és költséges ötletét; a kertész pedig más szobába kérte egy magányos szóra a házi urat.

– Nem hiszem, hogy Athea kisasszony bebocsátna, grófi méltóság, sugá, midőn magok voltak. A minap sem akart helyt adni a virágbokroknak, miután kérdezte, hogy kinek küldeményi. Férfiaktól nem illik ilyesmit leánynak elfogadni.

– Titkon szóljon a komornájával, viszonsúgá Lajos. Kérje meg nevemben, ő mindent megtesz értem, s elintézi a dolgot, hogy minden megtörténjék.

A kertész távozott, Lajos visszament barátai közé. E közben játékasztalt készített a vadász, bevilágítván azt a lejebb vont függő lámpával. Az ebédlő-teremben asztalt terítének theára, és hideg franczia étkekhez, egy rézhűtőbe pedig moet pezsgőt raktak jég közé, míg Lajos házgazda-tiszt szerint fáróbanknak vetett nehány darab százast, melyeken az öreg Salamon bélyege messziről megismerszett.

Az ifjú urak még folyvást a szép karpereczet nézegeték. A fentebbi jelenetekből kiderül, minő viszony létezik az erényes művésznő s e hiú úrfi között; kiderül, mi módon és okból tudta Lajos rávennni Henyéldy grófnőt, hogy Salamontól vett gyöngyeivel megajándékozza Atheát, mint Beatrice megajándékozandja karpereczével. Meztelen látszanak az adatok, melyek után az ama viszonyra vonatkozó félreértés alakul és fejlik; újabb példáját adva annak, mily igazságtalan lehet a közvélemény, még ha indokolva látszék is lenni. Mily méltatlanul rovatik meg az ihletett művésznő, ki minden időt, tehetséget a szorgalomnak áldoz; a szerény, házias angyalnő, kinek erényéhez egy vonalnyi árny nem férhet. És még mennyi újabb kútfő balmagyarázatra, ha a tündér-éji virágdiszítmények híre fut; ha ama karpereczet Beatrice sürgetéseire színpadon használja, s ha Lajos kocsijában meglátják, midőn anyjához vitetik, pedig hogy meglássák, kisértő ördöge gondoskodni fog. Az ártatlan hölgyjellem, mielőtt észrevenné magát, oly összevisszafont szövegébe lesz bonyolítva gyanú- s rágalomnak, hogy saját mentségére hitelét elveszti; s hiába nevezendi meg a vádló ajándékok igaz eredetét, költött ürügynek fog az tartatni, melylyel lovagja, megszánt áldozatja hirét védni vállalkozik… Lajos végszámítása oda vonatkozék, miszerint ily erkölcsi bukás végfokaiban, a magára hagyott erőtlen nőszív, hogy legalább őre és támasza legyen, kétségei között, karjaiba fogja vetni magát.

Alig hinné az ember, hogy ezen úr, ki a közügy gondjait kérte és vette vállaira, hiú szenvedélyek ezerféle üres vagy alacsony üzleteire lopja el lelkét és idejét. A jellem baljegye, mely fokonkénti erősbödés által már természetté vált, sohasem hazudtolja meg magát. A fösvény fukar marad, ha Anglia adósságát neki fizetik is, a részeges bort kér, ha bár tenger istenévé teszszük; és a könnyelmű épen úgy eljátszik egy virágzó nemzetet, mint a tört sarkantyú rézgombját.

Azért alig lehet statusra veszélyesb, mint ha fénykapkodó, hiú, szenvedélyes, epicur hajlamú önző egyének horgászszák el a közhivatalokat. Efféle lelkület minden vizet saját malmára visz; bizalom, vélemény, hír, ész és hatalom, mindannyi gyilok kezében, melyet a közjó üterébe döf, hogy falni való vért onthasson magának.

Dölyfe, erőszakja, vagy rejtett árulása önmagát neveli, mint az ó római hydrops, mígnem a szörny megnő, térkörét körmébe ragadja, s zsarnok lesz belőle. Mindegy akármi eszméhez, akármely felekezethez tartozik, szerencsétlen az ügy, párt, vagy testület, mely magát kezeire bizta, vele és általa nincs, nem lehet siker és virágzat, mert ha rosszabb lenni alkalmat nem vehet, legalább gőgös marad és hiú, dolgainak mélyen és egészen nem adja át magát, s legjobb esetben pangást, hervadozást idéz fel körében.

Lajost bensőleg megismerők, midőn intéző terveik közben atyja előtt vallomásokat tőn. Ime az egyéniség ugyanaz maradt, mint akart maradni; s csak lázasztó akadályok kellenek, hogy szörnyeteggé legyen, vagy lehetlenségek, hogy szörnyű véget érjen.

Egyébiránt az éj igen vigan ment el. Lajosnak nem csak igen jó étvágya, hanem excellens szakácsa szokott lenni; barátjait pedig rendesen a legpénzesebb körökből tudja válogatni; s e három tényező közbenjöttével éji két órára felségesen evett, dicsőket ivott, s hatszáz aranyat nyert, a mi különben nála mind nem ujság.

XXXII. (A kancsi.)

Ekkor tájban, azokra nézve, kik e történetet részvéttel kisérik, érdekes vendégek érkezének Pestre. Esti hét órakor, következőleg nyaktörő sötéttel, jött meg a Fehérhajóhoz a debreczeni gyorskocsi. A kerékagy s küllők közé fagyott ilvány és agyag meghízlalva újabb sár-rétegtől az oldalhegyig felverődött csatak, megpántolt repedék nyújtón vagy talpakon, s kötelekbe fűzött erőszakos törés a saráglya karján, a leküzdött pálya mindannyi sebhelye, eszünkbe juttatják a hortobágyi útat, hol fuvaros véreink csoportjaival egykor találkozánk.

A gyorskocsi bőr barlangjából alacsony, zömök ember mászott ki, száján, mint mordálycsőből füstöt lövöldözve cseresznyeszín tajtékpipájából; utána nyalka termetű fiatal úr tette magát földre, ki épen most göndöríté ki utolsó fürtjét a bőrpióczából, melybe útközben haja tekerve volt. Ámbár pedig rókatorkosában nyűttes állapotban villogott a narancsszín csiku világoskék nyakravaló, menten rá lehete ismerni a feszes nadrágú esküdtre, ha szolgabiráját elhibáztuk volna is. Itt levén a működő legale testimonium, semmi meglepő nincs benne, hogy a bőrbarlangból Vámos az árvahalászból feléledt Szalárdy Ödönnel együtt előbuvék, nagyot nyujtózván a bordanyaggató üléstámlák után.

Vámos mielőtt szobákat nyittatna, csengeté a házi bérszolgát, s félreintvén a lépcsőzet megé, suttogó halk hangon bizományt adott ki, melyet úgy látszék, jól meg akart értetni, mert hosszan magyarázta. A bérszolga sietős készséggel rohant ki a kapu alatt; Vámos még egyszer visszakiáltá útjából.

– Mint mondám, jól vigyázzon; tudja meg pontosan, otthon van-e dr. Márk, és ha igen, ne is menjen be a szállásába, vagy ha bement s ott találná: kérjen gyógyszert vagy színleljen valamit: ha pedig otthon nincs, beszéljen szolgálójával s híja ide rögtön; csak azt mondja neki, hogy felérkezett a hortobágyi úr.

Azonban jövevényeink felhurczolkodtak a Fehérhajó férges szobáiba, holott esküdt úr, tetemes mosdások után rangjához illő hüvelybe öltöztette magát, s nyakrafőre színházba akart illanni, kivált miután megtudta, hogy bohózatot adnak.

Vámos karon kapá illanása közben.

– Kedves barátom, legyen szives velünk elviselni az est unalmait, holnap aztán, vagy mikor dolgunkat végeztük, a hol akar, inkább páholyt veszek, s kölcsönzök számára vagy két operaguckert; de látja, most fontos eljárások várják, nem tudom, melyik perczben, tán egy-két óra mulva kell végrehajtanunk azon kihallgatást, melyért feltörődtünk, s melytől annyi érdek végkifejlése függ; mondá szeliden, miközben a felkráglizott bohózatkedvelőt kanapéra nyomta.

Esküdt úr nyájasan ajánlkozék a halaszthatni vélt tiszti eljárásra, de lelke izzadt a megtagadás miatt, s szemeiből látszék, mily keserves áldozatba kerül neki a hivatal.

Azonban a bérszolga visszaérkezék, s magával hozta a megrendelt szolgálót. Sovány, nagyszájú leány, sápadt rostos bőrü, gyenge szemű s félénk tekintetű; ki őt régiebb időkben vizsgálta, emlékezni kezdett vonásaira, hosszasb szemlélet után eszébe kellett jutnia, hogy a Hortobágyon látta, s felismeri benne a Poltrást. Alakja hasonlít a betegállapotihoz, csakhogy ajka most nem rángatag, szeme nem merevény, szemhéja nem akadoz fel, s arczában nincs örökös remegés. Ezen különös ábrázat általában elveszté kisértetiességét, annyival inkább, mert holt képét nem torzítá természetlen festék, mint midőn először láttuk őt, de bágyadt, erőtlen kifejezése, színvesztett ajka és arczai mutaták a kimerültség s kiállott szenvedések nyomait.

– Van-e jó dolgod? megszólítá Vámos részvéttel.

Midőn Vámosnak kezet csókolt, felélénkült komoly tekintete, s piruló ereit elfutá az élet. A hála öröme lelkesíté az egyszerű kebelt.

– Hogy ne volna, felelt igazoló hangon a leány. Betegségem egészen meggyógyult, mióta a kórházból kijöttem, görcsöm soha sem volt, sem vér láttára dühösségbe nem jövök. Gyenge vagyok, az igaz, de azért tudok dolgozni, mennyit kötelességem hoz magával.

– De Márkhoz rossz helyre szereztelek úgy-e?

– Felette rossz ember, viszonzá a Poltrás, de örömest szolgálok nála jótevőmért. Fukar, dühös, álnok s igaztalan; koplaltat s béremet elhúzza; lehetetlen lett volna megélnem nála, ha a tens úr ajándékából nem tartom magamat.

– Nem jött-e nyomába, hogy én játszottalak házához?

– A világért sem. Azt hiszi, félbolond vagyok, kit más el nem tart, kinek fapénz is jó, s azért mentem hozzá. És mivel minden üldözést, húzavonát szó nélkül szenvedek, nem is igen czirkál utánam, baromilag elterhel parancscsal, de aztán dolgaimra hagy.

– Hát reád bizott ügyemben tapasztaltál-e valamit? volt-e nála kancsi nővére valamikor, vagy nem sejtheted-e, hol lakik? életben van-e?

– Nem tudok semmit; mióta nála szolgálok, semmi jele, nyoma sem volt, miből legkisebbet gyanítni vagy következtetni lehetne.

– Hát a vörös dajka szolgálója, kinek személyes leirását úgy a szádba rágtam?

– Megismerném százezer ember közt utczán, templomban, akárhol, de sohsem jött előmbe, sem Márk úrnál egy szót sem szóltak felőle.

– S Márk viseletében sem vettél semmi különöst észre? vagy nem nyomoztad esti kijárásaiban valami szokatlan új helyre? folytatá kérdéseit Vámos, aggódva a cselvetés sikertelenségein.

– Ez előtt három héttel egy havazó estvén levelet hozott egy rongyos napszámos; azóta nagyon nyugtalan lett Márk úr; felelé a Poltrás.

– Küldött-e választ azon levélre?

– Nem, csak egy üveg orvosságot.

– Kérdezted-e a napszámostól, honnan jött a levél?

– Igen; azt mondta egy betegtől.

– Mért nem tudakoztad bővebben?

– Tettem száz kérdést is, de egy szót sem felelt.

– Mit tőn azóta Márk?

– Egy darabig semmit, csak hogy izgatott volt, sokszor éjszaka is behítt, hogy takarítsam ki a szobát, pedig, tisztább a tükörnél; bizonyosan félt magában lenni. Hanem ma két hete, mikor a kórházak napi jelentését elhozták, mert mindig hordatta, rettenetes boszúságba jött. Sohasem láttam oly dühösnek, majd felfalta még betegeit is, a kik hozzá járnak. Azóta sokszor kiment este. Én a tens úr rendelete szerint, mikor lehetett, utána lopóztam; elkisértem a Dunáig, onnan csónakba ültem utána, de a budai parton mindig bérkocsit vett. Azoktól tudtam meg, mert számukat megjegyzém, hogy az… kórházhoz jár, de nagy baja lehet, mert a kapu alatt suttog mindig egy betegápolóval, s elégületlenül jő vissza. Azt magam is látom, nagyban töri fejét, mert hajhászát magához hivatá, s parancsolta neki, hogy legfeljebb egy hónap alatt mind beszedje, a mi pénze még uzsorán kinn van, akármennyit kelljen engednie, hol az idő nem folyt le egészen, nehány adóst pedig meg is idéztetett, sőt a hajhász eldoboltatta már köztük némelyiket. Azonban Márk úr késő estéken zárt ajtó megett szed, vesz, tesz, rakosgat; irásokat is égetget talán, mert vagy két reggel papirhamvat leltem a kandallós kályhában. Pénzét pedig mind aranyra váltja a hajhásza; talán bizony el akar szökni, mert a hajhász Bécsből hozott egy útilevelet, hogy majd ő utazik más országra véle, mégis Márk úrnál hagyá.

– Hasonlít-e arczban Márkhoz a hajhász?

– Nagyon; a termetben is.

Vámos ingerülve hallgatta a Poltrás tudósításait. Homlokát komoly redők lepték el; zsebéből egy levelet vőn elő, melynek következtében Pestre jött, s látta, hogy kelési napja tökéletesen egyezik a Poltrás azon adatával, melytől fogva Márkot az… kórház körül ólálkodni állítja. A gondviselés csodáira gondolt, s a remény sugára deríté át arczát, hogy végre diadalt szerzend tán a vétkezőkön, s Ödönt visszaadja jogviszonyainak, mikből a hallatlan bűnterv kitépte.

– Hát most hol van Márk? kérdé némi szünet után a Poltrástól.

– Alkalmasint ottan, mert ilyenkor szokott odajárni.

– Menj haza, s légy szemes, mit teend Márk, ha visszaérkezett; azt hiszem, még éjfél előtt megszünik őrködő szereped.

A Poltrás menni akar.

– Még egyet! utánszólt Vámos. Mariskáról még sem tudtál semmi hírt venni, kit Debreczenből felküldtem s szolgálatba állítám?

– Lehetlen nyomába akadnom; míg ott volt szolgálatban, sokszor voltam vele; de hogy terhe növekedett, halálosan szégyenlte magát. Bizonyosan azért szökött el szolgálatából;… talán meg is ölte magát, mert nem hiszem, hogy azóta engem fel ne keresett volna.

Vámos egy könyűt törle ki szeméből, mely a népsors iránti részvétből fakadt… «No csak Márkot figyelmedbe ajánlom»; mondá a távozónak.

Vámos jól tudta Márk régibb s folytatott készületeit, s eleve rendelkezék arról, hogy szökése lehetlenné váljék; ha pesti kémeit megcsalva a határvonalokig elillanna is, ott várja a csalhatlan veszély. Őt csak az… kórház meséje izgatá, s azon összevágó körülmény, mely a levél s Poltrás közleményeiből egyhangúlag kikerekedék. Maradhatlan levén ennyi izgató érdektől, esküdt urat köpczös főnökére bízá, hogy bohózatba ne ebláboljon, maga pedig télruhát kanyarítva nyakába, átkelt a Dunán, s bevágódva az első batárdba, kihajtat az… kórházhoz.

Innen az egyházon, egy szűk sikátorban, üres bérkocsi várt a havas esőben.

– Kit hoztál? kérdé Vámos a batardjába menekült kocsistól.

– Nem tudom; felelt az egykedvűn.

– Honnan jő?

– Pestről.

– Hova ment?

– A kórházba.

Ez ő! gondolá Vámos magában, miközben a közel kórház előtt megállítá kocsisát. Az ajtót félig nyitva találta, mi ilyenkor szokatlan, s a bejárat boltozata alatt, hova a lépcsőlámpa félig bevilágított, két alakot láta rejtélyesen egymással suttogni. Midőn Vámos a lépcsőzeten felkanyarult, az egyik suttogó, alacsony termetű, gyors járású férfi, szemére vont magas kalappal, hátra kanyart bő gallérköpenyben kisuhant mellette az ajtón, mint egy elcsapó fecske, a másik pedig egy hajadon fejű ifjú betegápoló bezárva utána a kórház ajtaját, elérte őt a lépcső fokain. Vámosnak eszébe jutott a Poltrás tudósító híre, s meggyőződék a pontos igazságról, mert a beburkolt, s fedett arczú idegen termetében, Márkéra ismert, s észrevevé a gallér nyilatán éles szemeit, miket a kalapkaram árnyából ő reá szegezett.

– Kit tetszik keresni? kérdezé Vámost az őt beérő ifjú, egy tömött hajú, széles fejű szláveredet, apró alattomos szemekkel.

– A gyóntató pátert; felelé Vámos egyszerűn, mialatt keményen a kérdező szemeibe nézett.

A betegápoló egy ajtóhoz vitte őt, melynek szemöldökén sárgult ó papiron «pater Sebastian» felirat látszék a folyosón függő lámpa árnyas világában.

– Itt lakik, tessék bemenni; mondá a vezető, miközben a kórházajtó felé indult, s Vámos bekopogtatott.

– Tisztelendő úrnak köszönhetem e nagy érdekű levelet? kérdezé kölcsönös üdvözlet s ismertetés után, kivonva zsebéből azon iratot, mely már a Poltrás tudósításihoz tájékozó magyarázatúl szolgált.

– Igenis én írtam, mondá nyájasan az öreg lelki atya, miközben faggyúgyertyáját elhamvazá s Vámosnak a kemény szőrkanapén ülést ajánlott.

– Ebben a Pestre sietés feltéte alatt, különös érdekű felfedezés igértetik nekem, mely nem csak a fenyítő igazság kezébe adand diadalt, hanem családom nehány tagjainak jogviszonyát rejti.

– És az tökéletes igaz; felelt őszinte örömmel a jó Sebestyén atya, melyből kitünék, hogy szerzetének nemes szelleme, a másoknak használni, szivében testet ölte fel.

– Siessen tisztelendő úr, alig tudom perczig nélkülözni az izgató szerencsét, minek kifejlése után tizedektől várok.

– Két hét előtt kezdé pater Sebastian, hanyatlott korú nőbeteg kéredzett kórházba. Beköltözteték, mert vala üres ágy, más kérdés pedig sosem fordul elő a felvétel körül. Orvos helyett gyóntató papot kivánt, s természetesen velem érintkezett. Formátlan kancsi asszony, igázott testű, dugult sárgabőrű, semmi jelével a valahai tisztaságnak, nagy titkot akarok a tisztelendő atyára bízni, mondá nekem, midőn négy szem közt valánk. Micsoda hitfelekezeten vagy, kérdezém tőle. Izraelita, felelt ő. Úgy hát nem fogadom el gyónásodat, hacsak meg nem térsz, mert bűneidet meg nem bocsáthatom, viszonzám én.

– Az elég gyöngédtelenség volt tisztelendő úrtól; közbevágott Vámos, remegve, hogy e hiterőtető szigor miatt maradt vagy maradand öröktitokban ama nagy érdekű igazság.

– Ez nekem felesküdt kötelességem volt; menté magát pater Sebastián. Egyébiránt a kórhölgy nem tőn semmi ellenvetést, úgy látszék, sokkal többet gondol teendő vallomásaival mint ősi hitével. Jól van, úgymond, szivesen leszek keresztény, különben is undorral kell saját feleimtől elfordulnom, kik nemcsak a keresztényt, de saját sorsosikat, családjaikat, Mózes törvényeit, magát az Ábrahám istenét csalni, megtagadni, önzésük árujává tenni vetélkednek.

– Nos, nos a vallomásokra!