Part 18

– Bakatell az egész, kezdé rögtön Pipacs. Hogy Modryt megtartsuk, lobogót meszeltem egy ócska ponyvából s megeskettem reá minden kortesemet. Szép sereg volt pedig. A botforgathatók száma ráment másfél százra, ide nem számítva csonkát, bénát, özvegy asszonyokat s kik úgy elitták magukat, hogy ülésnek raktuk a szekéren. Az ellencsoport vezére untalan diffamált, hogy Modry parasztimádó s én csábító vagyok, ne higyjenek nekem; s egy-két józan közvitézem már szédelegni kezdett, de kihúztam zsebemből egy ócska contractust, megbizonyítám, hogy országgyűlési credentionálisom van, abban parancsolják, hogy Modry szolgabiró legyen. Ezen ravasz ellenfelem összecsapja kezét. «Isten vagy pajtás! gyere, hadd súgjak valamit»; általkiált tárt karokkal hozzám, s én mint valamely okos székely lófő, azt hivén, hogy hozzánk akar térni, kimegyek a swadronom szélére, s odatartom fülem, hogy belesúghasson… Persze elharapta, hanem hiszen hasznát veszem annak, ha ki nem nőne is. Aztán a tilókus, a ki kúrált, hánytatót adott be, mert mondja, kigyógyult azzal egy vinczellér is, kinek a térde volt megsrétezve.

– Hogy maradt ki Modry, ha zászlója is volt? kérdé Vámos mosolyogva, az asszonyok kedvéért, kiknek kedve telt ily híres korteshadnagy beszédmodorában.

– Csupa félreértés tette földönfutóvá azt a vitézlő atyafit. Pedig mit el nem követtem? Legharsányabb torkú kortesüket egy pár spionom oly rekedtté itatta sós puncscsal, hogy a választási ordításkor sihegve tátogott, mint az ősz varjú. Éjjel meg mint az ölfát, átszedtük a kerítésen vagy harmincz darab kortesét a vetélytársunknak, sőt ellopattam tőlök három kosár tépést, mit a sebesültek számára tartottak; de nagyon einschlágos volt a Modry bora s minden kortesemnek megveszett az esze… Előre betanítám őket, hogy majd a teremben, ha kucsmámmal intek, legyenek csendesen, hogy torkuk ne romoljék, ha pég kendőt rázok, ordítsanak mint a fenevadak. Ők megfordítva tették. Mikor főbirónak volt candidálva Modry; kucsmám intésére iszonyúan visítnak, pedig hiába, azt el nem üthette; mikor meg a kendőt rázom, fülelnek, mint a hal, s Modry ellenségét megteszi a pártja.

Azalatt odaérkezék két szekér, megrakva tanúkkal. Ott voltak a jószivü hortobágyi szállító parasztok, kik Gyapjasy úr elölt juhainak bőrét teregették. Ott volt Tógyer gazda, dobnak használható májbőr csizmái s insurrectionalis rongyaiban, melyet Lőbl egy szegény nemestől ráfogott csalásért exequáltatván, neki ajándékozta, s fertály év végével beszámítá tizennyolcz forintba, holott harmincz garast sem ért. Ott volt a János, a füredi nyeregcsináló is, az irha-ködmönös vidám, rövid ember, ki egy személyben kocsis, gazda, szíj- és kerékgyártó lova szekerénél. Öszvérfajta agyagcsatakos lovai közül csak három jött vele, a negyedik lefizeté már a halandóság súlyát. Velök jött a keleti szépségü Dudás juhász; fordított subáján ott függ a facsobány s balravetve pötyögős dudája, melyre egy kecskefő mulatságosan van kivarrva. Mellette ült a kenesei gulyása friss szalonnazsírban kifőtt inge-gatyájában, térdig érő szűrrel s csillogó, kent hajjal.

Vidám pusztai nép, mind jó ismerősek a hortobágyi eseményekből, kiket Ödön kedvkereső szeretettel fogadott, körül telepítve az udvar lábjában, a birák asztalához, hogy megvendégelje őket a hajdani emlékek boldog átváltozására.

De a zömök szolgabiró nem engedé még most a lakomát. Józanon végezzék, úgymond, a lélekismeretes dolgot. Ki látta azt, teli hassal esküdni? A tanuk beballagtak az udvarházba esküdt s szolgabiró vezérlete alatt. Vámos mindnyájokat üdvözlé; a füredi ködmönöst pedig megállítá egy szóra.

– No János, örvendetes dolgot ujságolok kendnek. Bécsből leküldték már a kend igazságát, pedig akkorra várta, mikor meg lesz fagyva a temető alatt. Földes urasága tartozik visszaadni telkét, miből kibecsülték.

A vidám emberke megszomorodék, de ez a mély öröm valóságos jele, midőn jótett s nagylelkűség a szivet meglepi.

– Az Isten megfizeti, hogy boldoggá teszen, ha én elébb meghalnék, mint meghálálhatom – mondá lágyult hangon, s szemében és arczán oly igaz tisztelet nyomai látszottak, minőt egy romlatlan, természetes kebel kifejteni képes.

– Hogy van sorsa mostanában, mióta nem láttam? – szólítá meg Vámos, hogy kiragadja őt a néma alázatból.

– Mindig alább-alább, tekintetes uram, de’szen nem félek én, csak a telkem visszakapjam. Már nem volt egyebem egy rossz vityillónál, s három rossz gebémnél, az is egyik karórágó, másik csillagvizsgáló, a harmadik meg cseberbehágó.

– Hát a negyedik hova lett?

– Elmaradt az úton, a bőrét begyűrtem hátul a kasfarba.

Vámos feltevé magában a becsületes iparkodó Jánost kölcsönnel segítni, de jelenleg óvakodék ilyesmit előhozni, nehogy vallomási meghiteltetés előtt ügye iránt elfogulttá tegye. Ödön s a ködmönös bementek a házba a többi tanuk után. Ottan szembesíté őket a hajdani árva halászszal a törvényes bizonyság.

A kis szolgabirót jól ismerjük már hivatalos buzgalmairól. Vámos iránt, mint kinek esze, véleménye kitünő hatásnak örvendett megyén s tisztujításokon, különben is megkülönböztető szenvet s kötelezettséget képzelt magában, e rejtelmes bűnszöveg tárgyának pedig nemcsak azért volt hajlandó magát elfogultságig átadni, mivel hírneve országos eseményekkel jövendett egybeköttetésbe, hanem a vagyonörökösödés érdekéhez illesztett díj, hivatalbeli eljárásaiért, annak rendje és módja szerint meg volt igérve. A hortobágyi tanúkat is, tehát oly részletező szigorral s a bőbeszéd rekedtségig vitt szőrszálhasogatásival űzte és fűzte, hogy ezen, már csak mellékes vallomásoknak csupa szembesítő meghitelesítése álló estig tartott a nélkül, hogy a tanúknak levegőnél egyebet magukhoz venniek engedett, vagy maga, czitromos vizen kivül más tápot halandó kebelébe helyezett volna.

Kevés vártatva a többi tanuk után az öreg Cziriák is felkullogott, mint berendelt species facti, kivel Ödön árva halászi minőségében félig-meddig szolgálati viszonyban állott. Ősz bajusza és szemöldei mint krétapingálás retekszínű arczán, hátán az apjáról maradt kendertarisznya gyékény pórászokkal, s kérges inge könyökig felgyürve, mintha most is hivataloskodnék, azaz halászatban járna.

Vámos, ki a még folyvást falatozó Pipacs Gyurkával a hárs árnyában ült, magához inté az öreg halfogót.

– No Cziriák, hogy tetszik ez a mocsáros világ?

– Mint a kecskének a só, teins uram, – felelé süvegemelintve a vidám öreg. – Csík, hal van annyi, mint a bűn, asszonyom meg jobb a falatkenyérnél, nem hiszem, nem pünköstkor küldötték a lelkét.

– Hát meg van elégedve a sorsával?

– Egy száz fontos harcsa se jobban, ha így megy, még a bajuszom is ki fogom pedreni. Van véterem, varsám, szákom, bóném, két nagy gyalom, csónak, csáklya, szigony s ezek az én ekém. Dolgom van elég, s ha uraságom szakmáját leróttam, másnak vetek hálót, felében. Olyan szerencsém van, mintha az Úristen fizetgetné vissza, mit a nyolczszáztizenhetediki drágaságban az éhenhalóknak hitelbe kiadtam. Igaz is, hogy tudom ám a nyitját, hol van a hal fészke, úgy ismerek már itt minden ziget-zugot, mintha ebb’ a tóba születtem volna, oszt meg könnyű is itt fészkére akadni, mert bőség okáért minden fokot «Cziriák öblé»-nek lehet nevezni.

– Ekként jól megy dolga?

– Ha tovább is így foly, még csizmában járok. Bezzeg meg tudom most a porcziót fizetni, s anyjukom szemét sem eszi ki többé a keserű füst, még gyökeret sem vertem ebben a lágy földben, s galyabítottam már magamnak vityillót, most meg a fiamnak kötök egy jól bélelt kunyhót, ide szállítom menyestől, mert nagyon az orrába vette, hogy Lajos urfi menyasszony korában vagy kétszer nyaggatta.

– Igaz, Cziriák gazda, most már elmarad kend a Lajos urfi ajándékaitól.

– De van keresetem. Bölcsen átláttam én, mit a teins ur Hortobágyon egyszer-másszor mondott, kegyelem s ajándék nyomort nem irt ki. Leköt, alacsonyít, sikere elmulik, mint rövid esőnek. Hasonlít egyszeri fűtéshez kemény tél hosszában, utána még dermesztőbb a fagy… Tökéletes igaz, munka kell a szegénynek, aztán meg igazság. Magyar embert sohasem láttam én még koldulni, ha dolgot kap s ha éhezik is, inkább lopni megy, mint az ajtófelen itt-ott kuncsorogjon. Ajándékból, szegény feje egyszer kisegíti magát, s eszköz nélkül megint benne a hinárban, s ujra arra tátja száját, hogy majd kihuzza más. Ha pedig dolgát megfizetik, hozzá lát, s túrós lepény után nem kell koplalni, de kenyere megvan minden nap egyformán. Czeczilia teinsasszony ismeri, hol fekszik a nyúl, Lajos úrfi nem tudja, hogy kell rakni a feneket s ha rá biznák, mind hegyire állítná a boglyát.

– Mégis úgy hiszen kend neki, hogy minap is majd végveszélybe kevert huszárja szavára, – mondá Vámos megbocsátó szemrehányással, a vándorlápi eseményre vonatkozólag.

– Mert nem tudtam, hogy alattomos álnok. Eddig tűznek, víznek szemtül-szembe neki ment, ha kellett valami, ki gondolta volna, hogy oly erőszakos ember hazudozik is? hiszen a farkas sohse avatkozik a rókaszokásba… De volt is ám eszem, úgy-e teins uram? mert csak felgondoltam, hogy éjjel nem tesz olyan hosszú utat a ködös tó vizén, s jókor eliszkoltam, hogy a csillag feljött, csak azt kellett volna még felérnem észszel, hogy révünk helyett a libegő lápnak vegyem az utat.

– Most már sebaj, Cziriák! menjen az urakhoz s tegye le a hitet, – utasítá Vámos az öreget, maga pedig kitölté Pipacs Gyurkának a második palaczk utolsó poharát.

– Hozatok még egygyel, ha iszol, Gyurka, – mondá töltés közben.

– Inkább egy kis szilvoriumot, úgy aztán rá bort, hogy még egy kis szalonnát ehessem, mihez jó lesz foghagymát is hozni, – felelé Pipacs, házias bizodalmában, melylyel öt percz alatt mindenütt otthonivá tevé magát, s minthogy a hölgyek már eltávozának, bocsánatot vett kancza-mentéjét levetni, meglegyezvén magát két oldalon.

E közben Czeczilia, önalapította kórházában tevé meg reggeli szokott látogatását. Közel a majorhoz, szellős halmon állott egy téli ablakokkal jól ellátott kisded ház, kövér gesztenyefák körében, melyek télen vésztől, nyáron hévtől oltalomban tartják. Czeczilia a tiszta pitvarkából egy kézi gyógyszertárba nyitott, melynek rendezett padjain sorban álltak feliratokkal ellátva írek, vízek, ragaszok, mind házi készítmény s egész halma a vidéken termett gyógyfüveknek, mik kötés, heggesztés, fürdő s többnemü használat eseteiben sikerről ismervék.

Czeczilia két tégelyt vőn le, szemvizet egy kristályhengerben, s néhány csomagot a száraz füvekből, s mindazt e czélra rendelt kosarába tevé, átment a pitvaron a kórterembe. Olcsó, de magas, száraz, s igen tisztán tartott falak, bő és gyakran szellőzött levegővel telve. Benne tizenkét sásból font nyoszolya, miket a helybeli nép készített saját betegeinek. Köztök szükség esetében, a földön még egy-egy beteg bő fekhelyet kaphat, de most a nyoszolyáknak is fele üresen van, úgy megkevesedett a nyári betegek száma, mióta Czeczilia mérsékletes élet- s pontos elővigyázat-, elemektőli óvakodásra oktatá a népet. A nyoszolyákban tiszta egészséges ágynemű, melynek haját, tokját a férjhezmenő hajadonok szövék, fonák, tollát, pelyhét pedig a lúdtenyésző helybeli pórnők tartozott ajándokul adják. Az ügyeletet egy nyugalmas agg özvegy vezeti, ki a szenvedők iránt rokonszenvvel, kegyelettel érez, s ki utasítás nyomán ápolja, kezeli a Czecziliától naponként meglátogatott betegeket. Őr gondjaiért a takarék-magtárból von illő táplálékot, segédeül pedig változtatva alkalmaztatnak azon helybeli nők, kik már a kórintézet jótétét élvezék, s e mellett a helybeli bába hetenként kétszer, vagy ha szükség, többször tartozik megjelenni felei között.

E nemes gond, s emberbaráti intézet egész rendszeréből kitünik, miszerint a gyöngéd s eszes Czeczilia nem fitogtató kegygyel kaczérkodik közvéleményért, nem akar félig-meddig végzett baj s nyüg muló áldozatán osztlan dicsőséget aratni, sem érdemlenekért, önsegély és csatlakozó járulat nélkül magát folyton növekedő teherrel igázni, hogy darab idő folytán megunva gondot és költséget veszni hagyjon, hanem eszközt az intézettel eszmét és közjót s alkalmat nyujt jobbágyainak, hogy saját betegeiket ápolják; élő példákban rendez oktatást, hogy mit egyes szegényház kellőleg végezni nem képes, vállalat útján közerő viselje s mi önerejükből kitelik, ne várják bárgyu és resten Istentől, vagy szánakozó szivtől, hogy végre is nélkülözniek kelljen azt, hanem fogjanak hozzá s tegyék meg. Ő megalapítá a kórházat, rendszerére felügyel, sőt, mig értelmes vezetőt képezend, eljárásait is örömest végzi: de úgy alkotá az egész intézetet, hogy kellékei, szolgálata, folytatási eszköze, fentartó és biztosító gondja a népen feküdjék s ne ingyenvetett irgalmat kelljen hunyászkodva köszöngetnie, hanem büszke lehessen a betöltött kötelesség érdemét érezni, szomszédaik között példaadólag ébreszteni. Czeczilia művelt szivvel, itélő tapintattal birt átlátni, hogy a nép és birtokos nemesség közti viszony természete, ilynemü kötelességek gyakorlatát feltételezi, hogy ilynemü szálakból fonódhatik azon, egyezségi kötél, mely nemcsak a földbirtok s jogviszony jövőjét biztos révhez kapcsolja, hanem együtt érző nemzetté fűzendi a válatag elemeket, melyek mint a rossz tégla első ütésre szerteszét porlanak. És habár nem törekvék is e prózai enyém-tiéd szakban pátriarchai ábrándokat megtestesíteni, habár nem akart is apa és gyermek, vagy osztályos rokonok közti viszonyban állani alattvalóival, s átruházni rájok saját árvájának elrabolt örökét: de zsarnoka sem volt vérző rabszolgáknak, nem csattogtatá rájuk vadállatul fenekedő fogát, sem szükségtelen önvédlet örve alatt megtámadó pontokat nem keresgélt, hanem állott velek, mellettök, s felettök, mint jó szív- s józan észhez, mint jobbágy- s földesúrhoz illik és kell, ha veszni nem akar.

Midőn a kórházba lépett Czeczilia, enyhület és öröm fejeződék ki a betegek éledő arczain. Tisztelet s bizalom olvadt össze bágyadt szemeikben, minden jele nélkül azon hitlen közöny- s tartózkodó félsznek, melylyel szegényrendü betegek, a megvető, hanyag, s gondban és kérdésben fukar orvost többnyire fogadják. Czeczilia, mint bátorító szellem jelent meg köztök, részvét és biztatás balzsamát hozva szavában és nyájas szemeiben, mely gyógyszertárban nem árultatik. Nyugtató okokban türelmet, kétség-oszlató tanácsadásiban annyi vigaszt tudott előidézni s észszerü szelid bánásmódja oly feledtető varázszsal birta enyhíteni a fájdalmat, nyomort, hogy betegei szinte sajnálattal váltak meg a kórháztól, melylyel Czeczilia közelebbi érintkezéseit is el kellett hagyniok.

– Jobban van-e szemed, Rebeka? – kérdé egy zöld selyemmel fedett szemü szép leánytól, miközben szereit letéve, ágyához ült.

– Már nem szúr oly élesen, – felelé a leány, – de érzem, hogy tele van még vérrel, s ha nap hozzá fér, erősen nyilallik.

– Lásd gyermekem, hogy is tudtál oly balgatag lenni? mint elrontád magad, – viszonzá Czeczilia szeliden, miközben a selyem-lemezt épkézzel emelé, hogy a szenvedő szemeket meglássa.

– De mikor azt mondák a faluban, hogy szebb leszek, ha lánczfű-gyökérrel mosom a képemet, – menté magát a szép ifju gyermek, s fájdalmasan zárta el pilláit a világosságtól.

– Pedig épen az hajtotta szemedbe a vért… milyen hivékeny vagy! hátha irigy társad csak azért javasolna valami mérges szert, hogy arczodat elrontsd, s ő nála rútabb légy?! Aztán szebb volna-e a bepancsolt bábu, mint a természetes szépség? Épen te beszélted, mennyire megijedtél az oláhtemplom képeitől, mégis bemázoltad magadat, mint azok… A szépség úgy ér valamit, ha a leány semmit sem tud róla, különben a hiuságért minden okos legény kinevet, s olybá tart, mint a rakamazi boltot, melynek ajtajára bazsarózsa van festve, aztán benne kindruszt árulnak… Most már javul szemed, csak használd a vizet, im itt a friss tépés, szemvizet is öntök a csészébe, de ha megszabadulsz, többé hiú ne légy, s óvjál másokat is e pirító hibától.

– Elbeszélem minden pajtásnémnak, hogy lánczfűgyökértől ne vágyjanak soha megszépülni, – mondá hívő megadással a kis leány, s Czeczilia meg volt győződve, miszerint az egyszerü gyermek szava és példája jobban megölendi a falu nemzedékében a hiuság ragályát, mint egy kilencz rőfös feltulipánozott okoskodás.

– Hát kend, Timárné, könnyebben van-e? – kérdé a közben a gyógyító angyal, megtapintván a szomszéd ágyon fekvő halvány nő üterét.

– Biz édes galambom, teins asszony, nem viszem én többször kútra a korsót, olyan gyenge vagyok már, mint az árvacsalán; osztán mintha mindig a hideg lelne, hogy lelkem is reszket.

– Az Isten jobb, mint te, édes lányom, ki benne nem bizol, meggyógyítja azt is, ki maga okoz magának nyavalyát. Miként kétkedhetik egy keresztény asszony? ki marad melletted, ha elhagyod az Istent. Vallás a nők vigasztaló angyala, ha magad hitlen vagy, lehet-e keresztény leányt nevelned? pedig két gyermeked van, ki büntető ostorul nő fel nyakadra, ha szivükből Isten félelmét kiirtod. Lásd, betegség mindenkit érhet, jó és rossz együtt van a gondviselés igazgató kezében. Tövisek között rózsa terem, s a rózsa alatt ismét kigyó rejlik. Aztán nem magad vagy-e betegséged oka? Negyednapra felkeltél az anya-ágyból. Ez már nálatok köz szokás. Hisz az igen jó, el nem kényeztetni magát az embernek, megedzeni arra, mit a természet bir, de te, édes leányom, első felkeltedkor kenyeret dagasztál, s magad bevetetted. A gyenge szerkezet nem birt még annyi törődést, okvetlenül meg kelle betegülnöd… nem könnyebb volt volna a háznépnek azon egy sütést mással végeztetnie, mint most hetekig nélkülöznie két dolgos karodat? de meg annyit szenvedsz? hogy kell idegen bérkezekre adnod kedves gyermekedet, a nélkül, hogy felügyelhetnél rá, mily könnyen történheték vala, hogy örök nyomort huzassz nyakadra, ha én nem vagyok, ki orvosról gondoskodhattam, mert efféle bajon házi szer nem segít? Mennyi ép, erős, dolgos asszony elronthatná így magát! Én megkértem tiszteletes urat, hogy bölcs igéivel óvja meg ez önmaga elleni vétektől a vigyázatlan népet… Egyébiránt ütere bátrabban ver, homloka sem oly lázas, Isten vele, édes leányom, csak vegye tovább a szert, holnapután ismét jő az orvos, bizzék Istenben, meg fog gyógyulni.

– Angyalom, teens asszony! adasson ennem, megmered a nyelvem, úgy kivánom a gyomorerősítőt. Egy kis zöld almát, vagy kövér disznóhúst legjobban megenném, de beérem ugorkával is, ha egyéb nem volna, – kiálta nyöszörögve a harmadik ágyról egy jól táplált, köpczös, pozsgás pórnő, ki épen lázban hánykódék, hogy vakszeme zöldült, s fogai vaczogtak.

– Majd biz enni valót, hiszen most is rázza a hideg, – felelt mosolygón Czeczilia. – Épen azért fekszik kórházban, mert kivül nagyon nyalánk. Nem szégyelli magát, egész faluban nincs több beteg, ki gyomrát rontotta el. Ha százanként ette az éretlen szilvát, most tudjon koplalni. Hat hét mulva ehetik disznóhust, addig pedig itt vannak a füvek, láz után beköti vele a segédnő, – s azzal átlépett egy vászonfalon a férfiak osztályába, ott hagyva a torkos kornyadozót, ki hiába próbált kövér disznóhusért néhány sallangos kérelmet még elkeríteni.

– Hogy van a takács karja? – kérdé Czeczilia halkan a segédnőt.

– Nem gyógyítja meg azt az Isten se, mert a világos rontás – mondá szemét felvetve egy sötét arczú, fekete vérü, nagy, barna paraszt, ki azelőtt takaró alá vont fejjel, aludni látszék.

– Minő babonás kishitüség az ismét? – mondá szeliden Czeczilia, szánakozó mosolylyal nézve a nehéz vérü rásztkórost.

– Nem kishitüség az, hanem szent való, – felelt mogorván a takács. Olyan igaz, mint hogy ebből a vaczokból temetőbe visznek, a Sánta Pila rontott meg, mikor négy nyüstös vásznát ki nem adtam hitelbe. Olyan sötéten nézett rám, mintha a kéményből pislogott volna, aztán meg a ház végénél megfordult, s balkezével megfenyegetett.

– De uram Isten! hogy ronthatta ezzel meg Takács gazdát?

– Miért támadt hát karomon harmadnapra, épen pénteken éjszaka ez a kelevény?

– Mert sürű a vére, tisztítni kell,… sokat ül, sokat haragszik, nem beszél senkivel, s többet is iszik, mint kellene.

– Iszom biz én, mert úgy is elveszek, még harmincz esztendős sem voltam, azóta soh’ sincs egészségem.

– Higyje el, szégyenlenék oly babonás lenni, okos mesterember létemre. Nálunk már a gyermekek is kinevetik, ha valaki boszorkánynyal ijesztgeti őket, nem hiszem, volna a faluban Takács gazdán kivül élemedett ember, ki babonára adjon.

– No, én megittam a levét, akarom vagy nem, állnom kell, hanem hiszen csak érjem életben Lucza-nap éjfelét, kiviszem Pilát a karádi égető hegyre, ha mindjárt kantárnak szabják is bőrömet a seprőparipához.

– Mutassa csak karját,… asszonyom! bontsa fel a kötést.

– Hiába nézi a tekintetes asszony, nézettem én már azt özvegy gólyaszemmel, fekete fecskével, nem ér annak semmit, mentül jobban gyógyították, annál jobban dagadt, – mondá türelmetlenségig izgulva a vaklelkü rásztkóros.

– Hogyne dagadt volna, – mondá Czeczilia, ha kuruzslóhoz ment. A tetemtódó (toldó), keresztes bodza, s in-nyujtó fű nem minden testi bajon segít, pedig jósbanyájok csak ezekkel gyógyít. Most czélszerü írrel kötözik karját. S ha szorgalmasan bevesz, két hét alatt felgyógyul.

– Fel bizony, mert deszkát árultok a föld alatt. De’szen tudom én, hogy holtig való járvány az ilyen rontás vége. Szegény embernek nem adnak hitelt, pedig csak mi látjuk, mi történik velünk. Tavaly is ráült egy gyermekre a fekete macska, soh’ sem lett többet csont a fél térdében. Sulykosnét meg télen lecsalták a kengyelérhez, s a zsombokon halt meg, másnap hozták haza.

– Igen, mert részegen megfagyott.

– Dehogy részegen! vállán minden körme helye meglátszott a sánta Pilának, én meg láttam, hogy éjjel két fejérség egy nádszálon háromszál gyertyával repült vele… Hát mikor engem minden este egy fekete ló kisérgetett haza, seprüfarkkal s homlokán tükör volt?

Takács gazda kifogyhatlan leendett az idétlen idézetekkel, mik a környéki népbabona maradványaiból lelkébe tapadtak, s miket sötét, szellőtlen rögeszméi közül kiverni sem nem akart, sem nem tudott: de Czeczilia betiltá a folytatást.

– Nem akarom üres rémeit egyenként elkergetni, Takács gazda; most kérem, hallgasson, s ha a kórházból kimegy, szünjék meg a nép közt babonát hinteni, egyetlen beteg lelkű ember képes lenne egész vidéket, e józan szabad fejü népet, vakság hirébe keverni.

E közben kibontá Takács karját a segédnő.

– No nézze, győződjék meg saját szemeivel, mint lohad, mint megfehéredik a szederjes vérelem; két hétre lábra áll, s dolgozhatik: mondá Czeczilia a győzelem nemes örömével.

– Ne higyje tensasszony; boszorkány ravaszság! innen elviszi Pila a kelevényt, hogy másuvá tegye, meglássa, holnapután horgasinamra olvassa.

Czeczilia, a nélkül, hogy reá figyelne, írt ada a szerencsétlennek, s decoctumát megnézve távozék.

– Hát még kérem átosan, kiált utána rivalkodva a Takács, Tarcsán is feljárt egy boszorkány, mert az átkozottak nem tudnak meghalni, oszték oszt’ felásták, somfa szeget ütöttek a fülibe, úgy maradt meg a koporsójában…

– Ne darálj annyit, biz az eb is megdöglenék tőle, mert úgy megnyomlak, hogy jobban megérzed, mintha boszorkánynyal álmodnál; szólt egy szomszéd lábtörött, ki már javulásban volt, s erőt érze, igéretét, szükség esetében végre is hajtani.

Mig Czeczilia szánat és irgalom szerepében népét boldogítva önérdemét nevelte: addig az új családtag, Zalánka, s a szerencsés igénytelen Évike gazdasszonykodó üzletben oktatá, formálta, fejté és gyakorlá a jobbágy hölgyeket. A majorudvar gazdag gyarmata volt a baromfiaknak; piros ajkú, kék szemü, fehér arczu libák, alacsony termetű tipegő réczék, kevély hidalgók kakasokból, csirkék, gyöngytyúkok, sikoltozó pávák, temérdek pulyka és kappanok, vidám tollászkodó nép jó húsban, erőben, örök tolongással, mintha Noé omnibusza akarná egy másik özöntől megvédeni a házi szárnyasokat.