Part 17

A park gazdaságos ültetvényein felül virágkert képezi az udvart, füszeres illattal környékezve a hársba borult ó családházat, mely sokszor lakatlanúl szállott firól-fira, csak akkor kapva néhány évtizedre egy-egy vendéget, ha valamelyik másod-harmadszülött, mellőzve körétől, vagy bántalmakat kapva a fővilág zajában, e félreeső zúgjószágba feledni és feledtetni vonult. Az udvart jelenleg délignyilóval befutott gyöngyszín rácsolat választá el a baromfi-majortól, melynek tágas telkén ezernyi ezer házi szárnyas zsibongott fel és alá, míg messze a domb alatt seregestől lepték vidám ludak s réczék, mindnyájan majori zsellérek, a fürdők felszinét. A közel szomszéd dombon pedig gazdasági udvar terjeszté le nyárhasábos kerítvényeit. Olcsó, de tatarozott épületek, csontos szálas ökrök, finom egészséges birka, a szénás kertben bőséges tavalyi takarmány, s mindezek körül vidám, jól táplált, tiszta öltözetű cselédség, kicsinyben ugyan, s mérsékelt földbirtok arányában, de példaadólag képezék a rendet, szorgalmat, hozzáértést s jutalmazó jólétet.

E házban lakott Czeczilia, melynek birtokát a főispántól, szerény özvegytartása mellé kiköté, hogy közel lehessen férje s kis leánya hamvaihoz, kik az angol park rónaszigetében feküdtek. Földje oly kevés volt e kisded részjószágnak, hogy alig érdemelt volna gondot és szorgalmat, de ő haszonbérlé a falu egy részét, sőt örökét eladván, földeket is szerzett, s mióta Ödönben mindenét elveszté, a gazdaság ölő gondjaival akarta megcsalni epesztő bánatát, védve, ápolva, tanítgatva az addig magokra hagyott jobbágyokat, példát, pályaképet nyitva az értetlen és rest földbirtokosoknak, s néhány év alatt tompúlni kezdett az emlékezet tőre, bőség környezé a szerény gazdasszonyt, áldása lőn alattvalóinak, dicsekvő híre a vidéki hölgyeknek, elégültsége önmagának, menyire a kirabolt szív az lehet.

Vámos elcserélte örökét egy odavaló közbirtokossal, hogy nővérének szomszédja lehessen. Mennyire hivatala, s önkénytes foglalkozásai engedék, ki-kirándult az igénytelen magányba, tett, rendezett, javasolt, tisztába hozá birtoktársi közt a jogviszonyokat, véghezhajtatá a tagosztályt, felügyelt a nép biráira, segíté őket pénzzel, tanácscsal, vállalkozások alapításival, oktatá, serkenté s gyakran példájával maga vezérlette, úgy hogy a nép fokonkint jogait értő és gyakorló, nyomatástól óvakodni tudó, megyei visszaéléstől ment, szorgalmas, elégült családdá lőn s a helyett, hogy ősi gyűlöletét urai iránt fiaiba átoltotta volna, imádkozni tanítá őket azokért.

Egy pár héttel az előbbi czikk eseményi után, reggelihez vala felterítve Czeczilia udvarán egy terebély hárs alatt. Nagy kerek asztal bevonva ragyogó fehér kamuka abroszszal, a házinő saját szövetése, megrakva tej-, tojás-, vaj-, burgonya-, friss kalácscsal, szóval mind olcsó, de tiszta s ízletes helybeli étczikkel. Az udvar lábjában a falu birái, nehány koszorús parasztleány s az iskolatanító mindkétnemű jelesb növendékeivel.

Kevés vártatva kilépett a házból a család, a helybeli kálvinista pappal. «Éljen kegyes urunk»! kiálta összesen az ünnepi csoport. «Barátotok, édes fiaim, nemcsak uratok», mondá a Zalánkát karon vezető Vámos. «Éljen új földes asszonyunk»! folytaták amazok a szíves üdvözletet. «Pártfogó barátnétok»; igazítá őket Zalánka pirulva, s míg ő sorra beszélgetett a koszorús dísz-leányokkal, Vámos kezet szorított a nép véneivel, kik otromba szidalmak, dúrva eltaszító bánás alatt őszültek meg legnagyobb részben. A ludimagister dictióhoz készült, melyet Mária Teréziától minden úri lakodalomnál meggyomroztak, de Vámos elengedé az izzasztó szakmát. A nép képviselői takarékos lakomához fogtak, a család pedig pappal s tanítóval körülülték a hárs alatti asztalt.

Czeczilia foglalt helyt közepén, a szép termetű úrhölgy, kivel már Lőbl irodájában találkozánk. Fehér, halvány bőr, sötét granát szemek, örömtől ragyogvák, mély szemöld, kisded vérszín száj. Mellette Ödön fia, a márványarcz, s rokonvonások ugyanazonságával, mely csalhatatlanul megismertet bármely idegennel anyát és fiút. Mellette Zalánka öt héttől Vámos boldog neje, nyulánk, hajlékony szőke hölgy, szája eleven és piros, mint a százszorszép, s kezei kicsinyek, egy-egy almába lehetne rejteni. Nyugtató elégtét boldog szövetségben látnunk a sokat szenvedett párt; a hölgyet, ki hogy szerelmét kivivja, kész volt gyalázat, inség, éhhalál félelmével, szökve titokban kibujdosni az életadó házból, rettegést, nyomort, gyötrő éjeket cserélni jólétért, s egy süppedékes bozót vadai közt várni a jegyest, vagy halált; s üdv érzetében látnunk a férjet, ki elviselve rablánczokat, kínt, kórt, felkeresi a baljóslatú leányt, ki azokba dönté, megvetve szerencsét, életet, minden éjjel koczkát vetett a halálnak, fontolva, híven, ellentállhatatlanúl, hogy a malom-szigetben fentartsa azt, ki szerelmeért magát feláldozá.

Egész társaság arczán elöntve az egyszerű boldogság, mely kevésből kevésben megleli élveit; csak Zalánka szemében némi elfogultság, mely szerény szűzeknél az eskü óráját rendesen követi.

Évi gazdálkodék a reggeli körül, s oly vidám derült arczczal, oly öröm-osztó, enyelgő kedélylyel tudta az egyház tagjait, szép napát, férjét és sogorát, kiválóan pedig a minduntalan piruló Zalánkát ellátni, s oly édes gyöngéd tréfákat súgni el-elvont fülébe, hogy az új menyasszony ellenállhatatlanúl átfoná ölelő karjával, s felderülve a boldogság szorongatásiból, visszakapta lelkének eleven, vidító, játékos jellemét.

Mikor pap és tanító egy füzér szívből fakadt, jó kivánattal, (melyből a gyermekek, mint olajvesszők te asztalod körül, semmi esetre ki nem felejtettek) haza távozának, s a család magányosan maradt otthonos körében: Czeczilia, az angyal testvér égő örömmel szorítá meg az új pár kezét.

– Ti mindent birtok már, mit sorsotok adott, s mit tőle vártatok, mondá érzékenyen; de fogja-e Ödön szenvedési díjúl még jogát élvezni, mit tőle hallatlan vétek orozott el? utánveté aztán, s fájdalmas borulat húzódott arczára, mely terhét egy pár könnycsepben ejté el.

– Nyugodj meg édes Czilim, vigasztalá Vámos; a sír mélyebben fel van törve, mintsem halottját többé elrejthetné, a lepel jobban szét repesztve, hogysem titkát megvédhetné. Igaz, hogy pesti utam sikeretlen volt; nem tudtam rejtekére jönni Márk kancsi nővérének, s hiába nyomoztam a vörös dajka szolgálóját, kiket a néma jó tanúknak vallott, de én nem csüggedek. Oly ügyes egyéneket biztam meg, s annyira nem kimélék semmi áldozatot: hogy biztosan hiszem őket feltalálni; annyival inkább, mert a morva gyanítása szerint a kancsi aztán is kisdedóvót tartott gyermekkereskedés végett. Bécsben intézkedtem a fő rendőrségnél; lehetlen, hogy azok kívül legyenek a monarchián; oly alárendelt lényeket árulás veszélye nélkül nem bocsáthatott Márk messze magától; ha pedig a birodalom határin benn vannak, lehetlen lesz soká lappanganiok.

– Hát Márk hogy viselé magát, midőn a főispánné levelére lejött, s a rettegető gyanút megtudá?

– Rendkívül meg lőn zavarodva. Zalánka tanúja volt lenn töltött napjainak. Alig hinné az ember, hogy törhetik úgy meg egy, bűnben megkövült szív. Igaz, hogy már aggul, esze, lelke belefáradt annyi szövevénybe, s a jólét, nemesi kiváltság s hirhedt közvélemény élvét és adaját kivánná már nyugodt csendben bitorlani. Azonban igyekvék aggályát palástolni, nevette a pokolbeli mesét, biztatá, bátorítá a főispánékat, de rögzött arczait megjegyezé a mardosó tudat. Borzasztó is leend sorsa, ha elégséges vallomások mellett kereset alá jő, mert könnyitő bűntársul mégsem állíthatja gróf Szalárdy Györgyöt maga mellé. Az el van ámítva s húszezer pengőig megcsalva, mert Márk elhiteté vele, hogy Ödön valósággal meghalt. A főispán csak az Ödön örökét veszti el, gyilkoló befolyását aligha lehetend kézzel foghatólag bizonyítni, s reá főben járó itéletet érlelni. De Márk nem igen fog elkerülni halált vagy örök börtönt, ha minden, törvényes tanukkal lesz vádba állítva. Azóta folyvást nő mogorvasága. Kémeim úgy vették észre, tőkéit beszedi; alkalmasint szökéshez készül, ha a fejlemény kényszeríteni fogná, hogy más tartományban más alak s név alatt telepedhessék meg, mint már kétszer tevé; de én őrzöm minden lépteit, csak a halál vehetné ki boszúm kezéből.

– Én Lajostól rettegek folyvást; mondá borzongással Zalánka, megemlékezvén a vándor lápi éjről.

– Lajos nem folyvást oly dühöngő, mint midőn haragja vagy szenvedélye kitör; nyugtatá nejét a boldog férj, szép ajkát csókolva. Lajos nincs az egész esettel tisztában; látta ugyan Ödönt Hortobágyon, s háborgató gyanút költött rendkivüli hasonlata Czilihez. Tudja azt is, hogy te nálunk lakol, de zavarban tartja a mese, mit Ödönről hiresztelék, hogy gyermek korában elbolyongott rokonunk, mit házassága is igazolni látszik, mert Czeczilia csak nem engedne oly gazdag igényű örökösnek mesés pórhölgyet elvenni. A mellett Márk esküvése, hamis bizonylata, új tanúságai régi halálodról kétségét oszlaták; az ügyünkben történt vallatásról pedig hitelesen mit sem tud… Lásd édes Zalánkám, az éles szemrehányást, mit ő neked lápi megrohanásakor e titokszöveg érdemében tőn, maga sem hiszi. Az inkább meg-megújuló gyanú, mit láz mondat ki vele, s a harag, reám és reád, hogy apját elhagyva, mint valami rejtett ó-szövetség kötelezettjei nős életbe léptünk. Különben ő nem sokat hiszen már a rémes mesének, aggodalmait úgy is örömmel feledi, ha élve van, az pedig mindig van, mert keres. De ha búvárkodnék is e titokban, önszeretlenül tovább fonva az őt fojtó hálót, törekvését Ödön ellen irányzaná, könnyű leend más útra térítnünk. Őt egyedül az örökségi féltés izgatja, mert mind a mellett, hogy apjának értéki rozzanását tudja, nem véli javait végelmerűltségben, s azt hiszi, oly hatalmas helyzetben eszközöket teremtend jövőjét kivágni. Ha Lajostól az anyagi érdek ingerét elveszszük, nem marad többé indoka téged üldözni, mert hír, becsület, vélemény, az ő hite szerint, nem fog családháza részéről ez ügyben veszélyeztetni, de meg ezek másodrendű hatások lelkében. Már pedig őt könnyű örökségi igényeitől megfosztanunk; őt nem Beatrice grófnő szülte, mint tudjátok, hanem egy pálinkaárusnő csempészett gyermeke, mit bizonyítni eddig is jellemző adataim vannak. Ha hát ő Ödön ellen tör, tudtára adandom ezt, meg fogom fenyítni e szennyes titok dobra s törvényre ütésével, mely őt nemcsak neve- s örökétől meg fogja fosztani, hanem lehetetlenné teszi felemelkedését rangban, hivatalban, mit pedig jelenleg apai terv szerint is, bukott jövőjének védeszközeül vett. Néhány hét előtt alispánná lőn, néhány hét mulva országgyűlés, és ő, ugyanazon pártszerkezettel okvetlenül követté leend; s többé nem kétkedik pályaköréről, mert esze sok van, előtte pedig semmi szent, ha tervéért kell feláldoznia. Megyénket most kiüté sodrából, korszaka alatt ezer visszaélés fog minden ágra becsúszni, de az csak mulatag romlottság. Én és Ödön az eszökre térendő jobbakkal visszaidézendjük a közjót, igazságot, hogy virágzóbb fokra emeljük, mint volt e megye valaha.

– Hát a főispán miként vélekedik rólam? kérdezé Ödön.

– Márktól könnyű móddal engedi magát megnyugtatni, különben is képzelődési rém-mesének tartva az egészet. Most ágensekkel tervezget éjnapon, törlesztő kölcsönt iparkodik külföldön felvenni, hogy a csődöt, s Lőbl nemesfaló boszúját kikerülhesse. Már vett is némi igéretet s reményt, de úgy hiszem, Ödön ügyfejlése miatt elkésik a kölcsönvét segélye, s annak is úgy kell lennie, különben az uzsorás rabló megkapná törvénytelen zsákmányát, s ha gróf Szalárdy javak nélkül marad, a hitelező ház veszítené becsületes tulajdonát.

– Hát Beatrice grófnő hogy fogja viselni a lemondás áldozatait? ez élv- és mulatságfaló hiú teremtés, ki egy arab shawlon meg nem váltaná két falu életét? közbe szólt Czeczilia Vámosnak.

– Ott hagyta grófját a sár közepén. Felköltözött Bécsbe, honnan különben is mindig elégűletlenkedve jött le tavaszonként. Most fényesebben élhet, mint valaha. Pere eldőlt a főtörvényszéken első férjétőli fiával, de számára özvegytartásúl kevesebbet itéltek, mint az ifjú gróf per előtt önkénytesen igért. Ekkor a fiúra ráment Beatrice; réműltére tudtul adá, miként nem gyermeke a boldogúlt mágnásnak, kinek uradalmait most örökösi czímmel bitorolja, hanem váltott fattyú, kit ő tétetett maga alá, mert magtalan volt. Dühösen fenyegeté, hogy származatát el fogja árúlni, álarczát letépi, nevét elitélteti tőle, jólétéből kivetteti, s gyalázat és nyomor bélyegét s rongyait akasztja nyakába. Az ifjú kétségbeesék saját énje felett s szerződésre lépe a bőrét levetkező kigyóval, hogy fele jövedelmét annak haláláig évenként átadja. Ebből Beatrice húsz-huszonötezer pengő forintot húz; a mellett gróf Szalárdy jegypénzetéből, egy brüsseli bankból nyolczezret, a bécsi ház pedig birtokában van, melyet szinte a főispán móringolt. Gazdaságra, hazára, emberiségre félfillérnyi kiadása nincs, a birodalmi fővárost saját házában lakhatja, s jövedelme biztos. Kell-e ennél egy Beatrice nemű asszonynak több boldogság? fog-e vele gondolni, ha férje, jóltevője, inség, nélkülözés szorongatási közt végbukástól reszket? bántja-e lelkét, ha családját gúny, gyalázat éri? csak ő merűlhessen bőség-, élvezet-, fénybe, s csilloghasson régi körének salonjaiban, hol egykor, mint vagyontalan vendég s irgalom-morzsákon táplálkozó családkölöncz, harmadszerepű vala?

– Nem feledkeztél meg édes sógor, a hortobágyi tanúkról? kérdé a szerény Évi utánvetőleg, midőn másnak már nem volt több kérdése, kezet adva az azt nyújtó Vámosnak.

– Nem, nem, te kedves, hű teremtés; adá feleletűl. Nyúl Icziket kihallgattatám Lőbl és Márk viszonyszövegére nézve. A hortobágyi pásztor-embereknek s fuvarszállítóknak szinte vallását vétetém, kik Ödönnel ottan társalkodtak, s tudták jól az időt, melyben őt a pesti kalváriánál találkozó parasztnő lehozta. Ezek is igen érvényes tanuságtételek, s szembesítés végett ide rendeltetem őket, mert nem tanácsos Ödönt most még fészkéből bocsátnunk.

E közben elvégzék az udvar lábjában lakomájukat az üdvözlő nép küldöttségei; búcsúvét végett feljöttek a családasztalhoz.

Vámos apró iskolakönyveket oszta ki a gyermekek között.

– Tanuljatok, úgymond, hogy szüleitek és én tovább szeressünk. Szeressétek egymást, mint jó testvérek, ne árúlkodjatok egymás ellen, mert annál nincs rútabb, hanem ha valamelyik hibáz, a többi tartóztassa vissza, s adjon jó példát önviseletével. A gyengébbet gyámolja az erősebb, a restet serkentsék a szorgalmasak, s az okosabb oktassa a bárgyút. Így aztán jó emberekké nőttök fel, s nagykorában visszafizeti szeretetével, a kinek most javára voltatok. Gyakran meglátogatlak titeket, mint azelőtt, s ki megkülönbözteti magát, jutalmat kap.

A gyermekek eltávoztával közelebb inté Vámos a nép véneit.

– Tegyék fel kendtek kalapjaikat, mondá nyájasan. No, biró uram, hogy, mint van a helység?

– Békességben, tekintetes uram; felelt a biró bátor tisztelettel.

– Ki van-e osztva a díj, a múlt évi legkitüntebb földmivelők között?

– Igenis. Tavaly már kétszáz köböllel több lett a határ termése, mint harmadéve; pedig rosszabb időjárásunk volt.

– Hát a marhakiállításnál ki kapta az ezüstpénzjutalmat?

– Egy féltelkes gazda. Olyan rugott borjai voltak, mint egy két esztendős bika, pedig a mellett káposztás kertet vett tej és vaj árából.

– Próbálták-e a burgonyaültetés módját, mit a múlt tavaszon magam mutogattam?

– Igen, vagy öt gazda. Annyi termésök lett, alig lelték helyét; az idén már minden ember úgy ültetett.

– Hát a trágya másodvetés szokásba jött-e már?

– Egészen. Ha valaki rest, minden kicsúfolja; ha pedig elkésik vagy jószága gyenge, közös segítséggel meghordatják a földjét.

– Úgy látom, takarékmagtárra nem igen szorúltak az idén; majd minden zsellérnek azon módon meg van betett tizedrésze.

– Mert takarékosan tudnak gazdálkodni; mióta tensuram, meg az özvegy tensasszony tanítja, vezérli ezt az árva falut, minden megváltozott. Nincs itt rest, se éhes, vagy aki adós vón! Most már örűlnek a gabona árának, mit a tensasszony el fog adatni a falu takarékmagtárából, miután látszik, hogy az aratás jó lesz.

– Van-e a csapszékben sok adóssága az adózó népnek?

– Mióta kivették a csapszéket a zsidó kezéből, egy csepp tartozás sincs; pedig több italt elfogyaszt a helység, mert jobb módja van benne.

– Megfordul-e gyakran a falúházánál a járásbeli szolgabiró?

– Mióta tens úr közbeveté magát, elégszer. De most új restellátió levén, az új tisztet még nem ismerjük.

– Adó vagy a megye dolga nincs-e a helységre túlróva?

– Nincs biz’a, tens uram! Mitől fogva kegyes volt panaszunkat a nemes vármegyére vinni, nem tapasztaltunk afféle igázó kihágást.

– Hát ellenünk nincs-e panasza valamelyik jobbágynak? Nem történt-e húza-vona a földes uraság nevében? ispán vagy hajdúk nem tettek valamit az új törvények ellen?

– Egy pálczaemelintést vagy robotvakarítást sem, hálát adunk az igaz istennek, hogy ezen úri ház jobbágyi lehetünk.

– Fogja biró uram, itt egy csomó jövő évre szóló mezei naptár, oszsza ki a szegényebbek között, de vigyázzon, olyanok kapjanak, kik tavaly elmaradtak. Vegye át e nehány könyvet is; újabb gazdasági munkák nép számára. Olvastatni kell a gazdákkal, a mit nem értenek, a jegyző vagy ispán megmagyarázza. Aztán meg kell őrizni a helység könyvtárában a többiekkel együtt. A Vasárnapi Ujságot jövő félévre is megrendeltem számukra.

Egy pár hattyúősz birák szeme könnybelábadt; megemlékezének a helység múltjáról, midőn ó törvények szerint, durva, telhetetlen urak űzték, zsarolták a kipusztúlt népet, nehéz iga, éhség, bot és vad butaság nyomta a falu adózóit, de megemlékezének a szomszéd helységek alig valamivel jobbúlt jelenéről, s a kitörő hála térdhajtó hódolatával járultak a jóltevő család kezeit csókolni, de egy sem fogadá azt el annak tagjai közt s Vámos kézszorítással bocsátá el szeretett barátit, kiknek gondját s ragaszkodó szívét a végzet ő reájok bizta.

E közben Zalánka a koszorús leányokkal ismerkedék meg. Elkérdezte mindenik nevét, sorsát, foglalkodásait. Résztvevő gyönyörrel hallá tőlök Czeczilia nevét áldatni, nem színből, hizelgésből, hanem indokolva. Némi gêne-t érze, hogy neki nem juta eszébe csekély emlék-ajándokot osztani, mint kedves férje tevé; s a helyett a koszorús lányok által igéretet tőn a helység szűzeinek, hogy a ki mátkájához ágyat s fehérneműt, saját szövése, fonása s hajadoni szorgalma után visz, nászasszonya leend s lakodalmát ingyen kitartja.

Alig mentek el a birák, egy himlőhelyes, bőrereszü cséza döczögött elő, négy személyből álló konya fülű, vemhes fogaton. Elől, a bak helyén tarsolyos huszár ült, kinek horpadozott pléhkardja mérgesen villogott a kósza napsugárban. A cséza színig tele volt ülve három emberrel. Balról a kis, zömök szolgabiró, mint házi vagy kocsi gazda, mellette szép, fodros hajjal az esküdt úr, ki közeledtükben szűk keztyüket vonszolt melegtől megdagadt sötét ökleire; elől pedig egy pipacsszínü nyakravalós egyén, kit még nem ismerünk, de kit Vámos mosolyogva vett észre.

Leszállván a recsegő járműről, felhőt vertek magokról porzó kendőikkel s beköszöntek a szives vendéglátó családnak. Évike rögtön elfutott rendelkezni az üres gyomrokról, a jövevények pedig menten leültek a hársfa árny alá, hogy valami módon el ne fáradjanak a sok ácsorgásban, úgyis csak hat órát kuczorogván még ma a szoros csézában; az esküdt azonban ama szokott elővigyázattal élt, hogy selyem kendőjét aláteríté.

– Megérkeztünk biz ott spectabilis, mondá szolgabiró úr, miközben kostökjét öklén megpofozva, cseresznyeszin tajtjából rágyujtott. A tanuk is mindjárt jőnek két szekérrel; vagy kilencz dűlővel elmaradtak tőlünk, mert egy kicsit gyenge a vontató erő, s lovuk megszédült.

Az idegennek fél füle fekete selyembe volt kötve, s bármint türtözteté magát, szörnyen fútt. Prémes, világoskék kancza-mentében, fehér sujtásokkal, almaszín zöld, szűk magyar nadrág s borjubőr csizmaszár, gombos rézsarkantyúval, nem is bolondság ily forraló hőségben. Ezen atyánkfiát egyébiránt, tetszett a sorsnak, mint kurta nyíri nemest a világba beszólítani. Azonban magasabb rendeltetést érezvén gyomrában, hatodrész őstelkét egész instructióstul, azaz garagyástól, bodzafástul együtt, nagyreményü ifjuságának kezdetén megette, aztán pedig jobbra-balra lengyeleskedett, azaz ázsiai természetü házaknál több-kevésb időre vendégnek felcsapván, evett, ivott és aludt. Egyszer-kétszer el is adta magát, de haszonvétlensége miatt ismét szabad lábra kapott. Többek közt egyik tulajdonosa agárért cserélte, új gazdája pedig elkártyázta, mig nem ismét későbben egy füstös gubán kelt el. Tökéletes haszonvehetetlen, de enni és hazudni borzasztóan tud. Installátió, statutio, restaurátió, követválasztás, nagy temetés, disznótor, keresztelő, lakodalom, templomszentelés, szóval minden torkoskodás alkalmával ott van, s mindig a státus vagy társaság bolondja. Részéről újabb időkben felette állhatlan kóbori természetet ölte, egy helyben világért sem marad, s azért nekünk sem lehet vele bővebben megismerkednünk; egyéb iránt a vidéken mindenki szereti, mert jókedvet viszen és nem kér semmit. Családnevét századik sem tudja, a közvélemény Pipacs Gyurkának nevezte, mert színét igen kedveli s ritkán van a nélkül, miről nyakravalója jelenleg is bizonyságot tészen.

– No Gyurka, ugyan kivetkeztél bőrödből, mióta nem láttunk. Lám, mint megszépültél! mondá tréfásan Vámos, végig nézve sikoltó uniformisán.

– Hja, spectabilis! ez új aquisitió, azóta ám bot is fütyült húsom körül, tisztújításunk volt, új viczispánt ettünk, vagy akarom mondani tettünk, felelé Pipacs villogó arczokkal, kapva az alkalmon, hogy szava sort foghat. Ezt a kancza-mentét s uszubu-nadrágot meg ilyeténképen kaptam vala. Megmérettem magam Samuléval, a zsidó szabóval, s váltóra elvezettem tőle a pofonlűtt mondurt. Hogyne adtam volna váltót hetednapra, mikor Modry szolgabiró igérte, hogy ha megtartjuk, ki fogja fizetni. De biz ő kicseppent, s a váltóadósságnak nem akadt ura. Modry ellensége lett szolgabiróvá, s minthogy választáskor lehuztam a kortesek hátáról, jeles személyemet odaitélte, a zsidrák olló alá. De Modry nem volt rest furfangos eszével. Engemet bedugott mellékszobájába vagy harmadmagammal; oszt a zsidó szabót magához hivatja, s elkezdi mocskolni, hogy miért üldöz engem? A zsidrák henczegett, s Modry addig-addig bosszantja, ingerli, hogy a czérnabök-harapó elkezd engem hunczfutozni. Akkor kirohanunk a mellékszobából, neki a szabónak, hogy meri a nemes embert hunczfutozni? A dehonestatióra actiót azonnal felnyomtuk. Samule megijed, s hogy perelni és száz pengőt veszíteni ne kelljen, elengedé hetvenes kontóját, igaz, hogy huszonötöt sem ér ez a lótakaró.

Ezalatt Évike visszatért, friss reggelit emelve jövevényeinek, egy megrakott táczán. A törvényes bizonyság ült, de Pipacs Gyurka fanyalogva pislogott az idylli czikkekre.

– Tán valami egyebet parancsol, kérdé Czili mosolyogva, ki kárvallott képét észrevevé.

– Bizony mást kérnék én nemes tens asszony, ha rászabadítnak. Ó szilvapálinka, egy kis jó szalonna, egy tuczat zöld foghagymával, meg vagy két itcze bor csak inkább megjárná kotyogós gyomromat, mint fél pohár tejfel.

A két ifjú nő jóízűen mosolygott, s őszinte vendégszeretettel rakták körül György lovagot a szittyareggelivel.

– Meséld el már azt is, mi lelte a füled? felszólítá falatozás közben a kis szolgabiró.