Part 16

Azalatt visszafordult a láptól a két halász, Zalánka pedig vevén szép hárfáját, egy égerfa erdő megé tűnt el a lombok sátrában, mely hátat fordíta a távolban hagyott révnek és ligetnek.

Az ismerős magányba sietett, egy festői zugligetbe, melyet s melyhez hasonlókat a vidéki tájszó rónabereknek hí. Félkörben kanyarul be a lápszigetbe egy sima tóöböl. Tükre világos zöld s körülöntve nefelejcs-erdővel, azurba foglalt krisolithoz hasonlít. A tó felől sötét kákaszegély körzi nymphæa virággal, semmi szélmozzatot sem eresztve a kristálymederre. A lápmart benőve halvány tömött gyeppel, mely dudvátlan és tiszta mint a szálán szedett selyem; a legdajkáltabb angol pázsit nem mérkőzik vele. E nedűs hantok, hervadás nélküli örökdíszben élnek, reggelenként oly dúsan terhelve harmattal, mintha kosárral öntenék közibe a gyöngyöt. Szembe az öböllel, tojásdad vonalban éger- és tölgyerdő hinti félig reá ingó lágy árnyait; s egy haragos zöld gyepfolt közepén, kávátlan kútból bugyog az átlátszó kristály, mit a lápi kaszás buzérnek (buzgó ér) nevezett. A feneketlen forrást fekete nadálytő tartja hűvösben lilaszinű lombos virágival; körüle vad boglárka nyitja ki sárga csillagait s egy-két árva liliom halvány koronáját, míg odább a szurokfű piros szirmai lángolnak, vagy a szappanvirág hajtja meg lekókadt bokrétáját. Az erdőfalat itt-ott meténg s vadfolyondár futja el, a bozót aljában bolyhos iszalag von lengeteg szalagot s buja tömkelegben hajtja fel indigókék füzéreit az erdei szarkaláb; alul pedig a berek lábjában nehány csinos boglya nyujtá fel kúpjait, sötétsárga és zamatos szénájával, mint a jóféle sáfrány.

Itt vőn ülést Zalánka egy kidőlt nyártörzsökön, melynek fehér pamlagát támkarul ölelte nehány fagyaltő. Hárfáját az élő bokrokhoz támasztá s hozott könyvét a jegynél felnyitotta. Megette a dalos madarak zenéltek, elől a vad méhek altató zsongása s lelke bemerülten a velünk testvérnép édes regéibe.

Régibb költőink bűnösen elhagyák a reájok váró s őket érteni, méltánylani és követni egyedül tudó és akaró rokon népet. Isten tudja, minő lábatlan felhőkön kapkodtak Olymp s az óformák szépségei után, kicserélték érzelmeiket, rokontalan izlésnek kivántak tetszeni s egy-két idegen ég alatt nőtt babérlevélért megveték a honi puszták koszorúját; feledve a velek egy csontból lett népet, ki, bár növő súlya alatt költői vigasz nélkül, fentartá a vért, nyelvet, szokásokat, mik nélkül nemzet megszűnik faj lenni s a pávatollas szajkó sorsa vár fejére. Most már jobb csillagok vezérlik a költőt s a háladatos nép figyelni kezd reá. Ő nem tud mást adni, de szívét megnyitja s a szív melegében nemesebb gyöngy terem, mint minőt hideg gőg s pártfogó szerep nyujt panaszos jutalmul. És a nemesség jobbjai hozzá csatlakoznak, mint íme Zalánka, ki átadott érzelmekkel olvasta a vidék ősmondáit Tompa ihletett könyvéből.

Zalánka megett alább-alább szállt a nap, úgy hogy éppen délest középpontján állott. Sugári ráfeküdtek oldalt a tó párájára, melyet a napi hőség már átfűtött s itt sokkal szebb és csodásabb formában állítá elő azon tüneményt, mely az Alföld rónáin is elragadó. A vízi délibáb csillámlóbb ködű, ámítóbb rezgésű s gazdagabb képletekkel bir mint a síkföldi. A varázselem tisztább s a tó mint egy hombor tükör megkettőzi és magasabbra veti azt. A tárgyszinek élénkebb vegyben játszanak, vékonyabb, magasabb költőiebb alakokká nőnek; s távolabb függenek a térszíntől, honnan szabadulni vágynak, mintegy egyetemes mennybemenetelt rajzolva a csalódó szem elé. Azon rónaberekből, hol jelenleg mulatunk, csodás kilátás nyilik e varázsra. Zalánka tudta azt s könyvét letéve gyönyörét kereste az isteni játékban.

Átalellenben nád, sástalan vízróna feküdt mérföldnyi távolban gyepmarttól ölelve. A napfény bevegyült a remegő párákba s megcsalva a látást, kiveté a ködöt az alacsony partra; aztán felveté magasan, mintha a látvány egész szélessége mélységgé alakult volna. E rezgő bűvös elemben lovas kócsagok jártak a tószélen. Reszkető tollaikon szikrázott a fehérség: puszta napon ki nem állhatja őket a káprázó szemvilág; ilyenkor némileg elmosódik rólok az a vakító fény, de a fehér szín hattyútisztasága felülmul minden bérczi havat. E délczeg madarak őrködve, félénken járkáltak fel s alá; a délibáb megnöveszté őket, lepelbe vont hószín alakok nyulongtak a szem előtt, mintha fehér habszellemek fürdenének ragyogó kristályban; de ha támadó szél veri fel a vizet, elhajtja magáról az ingó párákat, a kócsag tova száll s az igézet eloszlik. Zalánka reszkető örömmel kisérte a csábító látványt s hárfát vevén dallá a regét, mit akkor a nép költött. Régenten, a boldog jobb időkben, tündérek lakták a belföldi lápokat s a berencsi tófokra jártak el fürdeni. Egyszer a tókirály meglesvén egy örvény alatt őket, ellopá közülök a legeslegszebbiket. Akkor elköltöztek lakni az ecsedi tóba; azóta aztán csak nyaranként járnak el a fokhoz fürdeni, de most már félénkek s szüntelen remegvén, csupán árnyaikat eresztik a vízbe; és ha a hab mozdul, mert a tókirály jön, tüstént seregestül elrepülnek onnan… A regét bevégzé, de tanult ujjai tovább is a lágy hurokba merültek s dalokat énekelt a nép és nemzet nagyobb költőitől, lelkesedve, meleg bensőséggel, örömjegyül miként birja és akarja a nemzeti érzelmet tőlök eltanulni.

Énekét egy fülmile bájos csattogása vágta keresztül. A leányka letevé hárfáját s édes ábránddal, féltékeny vágygyal kisérte a világ legnagyobb dalnőjét… Óh be boldog vagy te Athea, kinek magas művészeted megközelíti e mesternőt; ki ezer kebelt gyujtasz szent lángra, ezer vágyat költesz pályád nyomán s a hon századának csodája, bálványa leszesz… Óh mily alant repül gyenge szárnyú lelkem egy művésznő magas csapongási mellett! istenem ha enyim volna azon érdem és dicsőség!… De minő irigy önzés ez bennem? hát nincs-e más tér, melyen használhatok s a becsülést kivívjam, csak erőm s akaratom legyen? Mily könnyen hasonlóvá lennék azon tehetetlen, durva, gyáva magyar emberekhez, kik irót, művészt csak azért sem fognak méltánylani, hogy övéknél kitünőbb névre ne kapjon; hanem erő és fáradság nélkül ragyogni akarnak, egyedül… egyedül; a helyt, hogy örülnének, ha a nemzetnek valamije van; s meggondolnák, hogy azok csak küzdést, kínt, nyomort viselnek kirekesztőleg, dicsőségök pedig az övék is.

Azonban az esti árnyékok megnőttek; Zalánka nyugtalanul nézett a sötétedő vizek távolába, aggódni kezde Vámos késedelmén; s a veszély félelme, féltés baljóslata kezdé szorongatni. De mégis tudva az aggály természetét, hogy annál élesebb és gyötrőbb, minél inkább fogai közé vetjük magunkat, törekvék megcsalni kétkedő vágyait. Most ligeti bokrétát szedett, melylyel meglepje szívének lovagját, majd a hárfa keblébe önté tiszta gerjedelmét, vagy a métely lilaszínű ernyős virágát dugdosá a tóba mulatságul, mely a vízszín alatt kénkőszín lángot vet.

Türelme végfogytán állott s közel vala menthetlenül az ingerült gyötrelembe sülyedni, mikor hirtelenül, rendkívüli jelenet csalta meg egy időre lázongó elméjét.

Egy darab éretlen uszó láp kezdett égni a vizen; hihetőleg szárcsatojás szedő pásztorgyerek gyujtá meg. Soká emésztődött a gyökeres cseret, mint valami óriási tapló. Végre tűzkút kerekedék a réteg közepén, majd boglyafenéknyi nagyságra nőtt s tömött bőséggel kezdé felfelé ontani a szikra-zuhatagot, melynek oszlopában millió paránya látszék lételt venni a hulló csillagoknak. Először fekete füstörvény akarta borítni a varázs-mutatványt, de öble fokonként folyvást fehéredett; majd folyó tűzfulánkok kezdtek benne nyilazni, mígnem fellövődő lángsudar törte át, bepettyezve szállongó tűzpelyhekkel. A rémes lobogvány lefesté magát alul a tó csendes méhében s ezen megkettőzött rajz malombálvány alakot adott az égésnek, mely, látkörszínen nézve, a légben látszék függeni. A hojsza és vészmadár, csüllő és sirályok visítva kerengtek az ismeretlen elem fénykörében; fehér vagy ezüstszín hasaik kisértetiesen csillogtak a remegő világban s szárnyszegetten hulltak le a tűzbe, ha a hőség véletlenül elcsapta. A lápréteg szélein vérpirosra festődék a habtükör s mint testetlen folyó-világosság látszék magát közbevetni föld és víz válvonalául. Sok fajú apró hal s a vizi tenyészet formátlan szörnyei ezrenként tódultak oda, mesés arany- és tűzteremtményekül nyüzsögve az átlátszó világban. A cseret súlya könnyülvén a hamvadás által, a terjedő lángok öbleiben pedig forgószél verődvén: megindult a vándorláp, mintegy tűzkisértet, mely önmagát üldözi; s szélverte üstökkel kerengett a tó-pusztán. Tán Phaeton balesete óta nem volt szebb látványa a földnek, mint az égő láp ha a szélvész űzi. Alul a réteg szélen felfújja a gyökerek pernyéjét, mintha czetszörny tűzínye villogna, mely a tavat be akarja nyelni; fején a lángfürtöt hátraveri, mint egy furiának csapkodó hajait s a tűzcsoda hátrálva látszik nyargalni előle. Láng-utat fest a tó a menekvő előtt, a liget s náderdők félénken néznek át a rajtok átszárnyaló vérpiros világon s a tó sötét rejtekeit elárulja a fény, hová éji világ nem hatott a teremtés óta… Apránként elhalad a sík távolon, nem hallik többé a recsegés, robogás, messze úszik vele a táj rettegése; már csak úgy tünik fel, mint az égő hajó, mit apró örvény közt lánglobogók visznek; míg nem az úszó fény alább-alább merül s végre mint erőtlen pásztortűz kialszik. S a vándor láp könnyű hamva szerteszét száll, a szép hölgy hullája a légben oszlik fel, reggelre a vizen nincs látható nyoma, mintha a szabadság szárnyán szállt volna el költőélet után költőibb hazába.

Zalánka e sajátságos tűzhalál átmentét csodálta végig s úgy vélekedék, hogy az enyészet nem hozhatja elő szebb formáját az átváltozásnak.

Ezen csalódás is elmult. Többé nem lehetett a szerelem aggályát elámítani, egész fergeteggel rohanta az meg a leányka szívét. Hol van? mi ok, mi veszély tarthatja őt vissza? őt, ki minden igéretét betölti s legcsekélyebb fontosságú szavára sem hágy senkit várni? Nem ezen hó végnapját jelelte-e ki, a főispán debreczeni házánál hozzám irt levélben? nem ezt tűzte-e ki Pestről küldött tudósításaiban, nem kért-e újolag, hogy Cziriákot a tulsó révhez rendeljem? Egy levelet vőn elő kebléből s a holdvilágon át meg átnézte százszor olvasott tartalmát… Igen igen, neki itt kellene lennie; tán baj vagy betegség érte útközben, vagy tán, óh szörnyűség! a csónak sülyedt el?… úgy van, úgy van! a vizen érte veszély. Különben hová maradt volna a hű, a becsületes Cziriák? ha látta, hogy nem jő, nem érkezik: egyedül is elő kellett volna eveznie; hiszen tudhatta, hogy oly késő nem jövend; ki bizná magát éjben hosszú vizi út bizonytalanságira?

Így, s így törődék a rettegő leány. Szerelme egészen elhiteté vele a végveszélyt. Őrjöngő gyötrelemmel futkosott fel s alá a parton, bármely nyomorú rozzant csónakot találni, melybe szállhasson; de nem volt semmi menedék. Sikoltani kezdett segélyért, de a tócsend eltemette szavát; azt hivé szegény, a hang is olyan erős, mint a szerelem.

Végre a csüggedés főfokán suhogást halla a remegő sás közt. Oda tekinte s az égerárnyaktól megszűrt holdvilágban csónakot láta meg a part felé csúszni. Itt van, itt van! kiáltá erőfogyottan s tárt karokkal reszkető örömmel várta őt, hogy nyakába, keblére boruljon, mit eddig soha sem tőn.

A csónak parthoz ért s Lajos kilépett a tiszta holdvilágba bátran, merészen, mint egy szép rabló.

Zalánka ereiben megállott a vér, nehány másodperczre megszünék benne az élet, a véletlen rettenet megfagyasztá azt. De aztán feléberült, lelke összeszedé erejét, felegyenesült mint egy parancsosztó királyné s rendítő villámmal nézett a megtámadóra.

– Itt vagy tiszta szűze a rejtett éjkalandnak?! ez hát a kigyói erkölcs, mely hajlamaim előtt oly ügyesen el tudott siklani?! Az úr kegyét megvetéd, hogy szolgájának pásztorórákat oszsz elszigetelt éji magányban; mert hiszen több-e irányomban Vámos egy szolgánál, ha kedvem jő a sógorságot tőle megtagadni s mint zsoldomban állott mindenest tekintem? Te leczkéket adál, ha olykor jó kedvemben tetszésedet kértem; Atheát óvtad, őrizted, távolítád tőlem mint az ördögtől; na hiszen szép angyal vagy magad itt a titokfedő árnyban, szerelempirosan, társadat várva, mint a fészkelő gerlicze!! mondá Lajos gúnyosan az önérző leányhoz, kinek éles birálatú szeme megtörte a szóban elvetett tőrt.

– Hagyd el a nagy szókat, halljuk, mit akarsz?

– Hogy szerelmemet fogadd el.

– Ha ha ha! felkaczagott gúnyosan Zalánka s a vizi visszhangban liget és náderdők kineveték Lajost.

– Legyen, hát leveszem egész álarczomat, ismerj meg, ki vagyok? felelt ingerülten Lajos.

– Nem szükség vetkezned, lelkedig ismerlek. Vaknak kellett volna lennem, hogy mocskos jellemed foltjait ne lássam.

Lajost meglepé ezen bátor visszatorlás. Azt hivé: Zalánkát megtöri a véletlen merény s mint tehetlen áldozatot hatalmába adja a segélytelen magány; most meg kelle győződnie, hogy önérzetében éber őr magának s lelkének az erkölcs arszláni erőt ád.

– Te azt véled, játszom, pedig bosszúm megért. Különben is családomnak árulója lettél. Elköltözél apám házától, mely alacsony sorsodból felemelt, melynek rokona vagy; s idegenek közé fészkeltél, Czecziliához, kit mint fattyúágat oltott törzsünkbe nagybátyám könnyelmű szeszélye; Czecziliához, ki tőled távol esik, nem is rokon, alig több mint ismerős. Ottan titkos szövetségbe léptek, vermet ástok családom alá, ördögi mesét koholtok, egy halottat kihúztok a sírból, megelevenítitek, igényt és hajlékot adtok neki magatok közt, felruházzátok jogokkal, tanúkat vesztegettek, hogy nagybátyám öröke reátok szálljon, koldussá legyek én s együtt habzsoljatok a hallatlan közkeresetből!… Mily szép ősanya fogsz lenni e lopott családban! Ha ha! de enyim lesz tőled az első csók. Amaz ügyben törvény és börtön bűnheszsze részvéted; de itt magam állok kellemes szerelmemért; mondá Lajos gyönyörködve a sugár délczeg hölgyben s közelebb lépvén a hátráló leányhoz, a holdfény mutatá termete erejét, férfias szép arczát s vadász öltönyében a legdeliebb test csábító kellemét.

Zalánka feddő haragos szemekkel tiltá el magától, de visszaléptében megtartá a lélekjelenlét határozott nyugalmát.

Most erős szélroham csapta meg a lápot, minő e vidéket gyakorta átfutja. Nehány fa ketté tört, s a földréteg alatt bizonyos vonalban recsegés surrant el, mintha a gyökerek szakadoztak volna.

– Te mondád, legyen úgy, kiáltott Zalánka szép megtámadójához. Amaz ügyben ítéljen a törvény felettetek; de itt, majd gondoskodom én magam védelméről; s beljebb hátrálva, nyilazó szemekkel néze szét.

– Hiába nézsz, menhely és szabadulás után, közbevág Lajos örvendezve titkon az élvét biztosított tervnek s alkalomnak. Vámost ne várd, Cziriákot elrendeltetém a kanyári hegyhez, éjfélig nem mozdul ki a nádöbölből; s gerle-párod nem kap sajkát a meneten, mert minden halászt megvettem előle. Innen se várj segélyt, zsoldomban a csónak, mely téged ide hozott, s Vámos a szárazon haza nem érkezik éjfél előtt; akkorra én lovam hátán viszem a karjaidban talált forró boldogságot.

– Köszönöm, köszönöm, mondá szikrázó szemekkel Zalánka. Tehát jegyesem veszélyen kívül van, óh ennek tudata megvetteti velem a magamét. Hát ármányod tartá vissza tőlem, irigy rabló… Igen, igen te kedves jó lélek, vágyam drága gyöngye, te siettél, jövél a hűség kincsével váró jegyesedhez; s harag és gyötrelem tépi most szívedet, hogy ennyit kell esned; de ne félj, a vétek el nem vehet tőled, megvédem jogodat a föld s alvilág ellen.

Lajos előtt mindig megfoghatatlanabb lőn Zalánka, kiben a növekedő veszély, erő és bátorság fokait tovább-tovább fejté. Kétségbe akará őt ejteni a magány s védtelenség rettegéseivel, s íme az elhagyott küzdő biztosítást, lelkesedést merít saját szerelméből, mely őt elszánttá, hősnővé emeli, hogy még éberebb tudattal szálljon szembe a fenekedő erőszak daczával.

Azonban az előbbi szélroham ugyanazon vonalban ismétlé magát; a ropogás megújult, s a parthosszán széles karéj-föld inogni tetszék.

Lajos mitsem gondolt azzal; édes gerjedelemmel nézé bájos foglyát, ki az ügyesen kivetett hálóban vergődik.

– Annál jobb szép rabom, ha nem esel kétségbe, folytatá önhitten; engem legalább nem vádol a kisbíró, s te is kellemesebb emléket jegyezhetsz menyasszonyi naplódba a vándor lápi éjről.

Zalánka megvetéssel fordítá el arczát, s Lajos háta megett keresé szemével a kikötött csónakot, de a vigyázó vadász figyelmezett arra, s ha galambja szöknék, útjában elkapná.

– Úgy, úgy, jer szívemre, te az elhagyott tó vendég királynéja! Mért remegsz, mért vagy oly félénk, mint az árnyék, hiszen boszúm nem öl; lehet-e nemesebben büntetni, mint ölelő karokkal? Jer, jer, a liget hí, a hold nyájasan kér; mondá Lajos kellő szenvedélylyel, melyben a boszú gúnyos vonása félreismerhetlen volt, s határozottan kezde közeledni a beljebb-beljebb menekvő hölgy után.

– Vissza! kiált Zalánka némi ijedséggel, s fenyítő ujját parancsnoki szigorral veté fel. Ha közelítsz, ha érinteni mersz, nyakadba ugrom, mint vérszopó párducz; elébb megfojtanak karjaim, mint te erkölcsömet, reád fonódom, halottá szorítlak, mint az éhes boa, vagy vonni, sodrani foglak, mint az örvény, az őrültség erőt adand karomba, te nem birsz ellentállni, s magammal rántlak le a tó mélységébe.

– Mily szép temetés lenne, mondja Lajos gúnyosan mosolyogva: egy tündér kebelén hullámsírba halni! De ezen szerencsét el nem érem soha; te nem birsz velem, nyúlánk ifjú szép őzecske, haragod Dejaniráé, de erődben csak Zalánka maradsz. Küzdelmeid csak elvemet nevelik, ah mi dicsők vagytok ti hölgyek az átok s harczvívás pillanataiban!… ki is kivánná egy ájúlt vagy alvó nő szerelmét érezni, vagy valami bárgyú olvadóét, ki az egymást érő sóhajban elalélt?… Jer, jer harczra tehát, az gyúlasztja bennem a reszkető gyönyört.

Lajos e szavakkal határozottan sietett Zalánkát elérni, s tárva vitte karját, hogy első rohammal felölelhesse őt. Zalánka utállal nézte, fenséges arczát haragvér lepte el, vadan széttekint körében, látja, nincs menekvés s egy szabadító terv ötlött eszébe, mitől maga is elszörnyedt. Mindez rövid pillanat eredménye, mely alatt Lajos gyorsan és ingerülve közelít. Zalánka védőleg hátrál, hogy beleugorhasson a feneketlen buzérbe, mit a nadálytövek lombos virága fed; Lajos rohan, hogy megelőzze őt, Zalánka hátrálva szökött odább-odább, de irányt tévesztve megbotlik a fehér nyártörzsökben, hol olvasni szokott, s visszatarthatlanúl reá hanyatlik. Lajos alig volt már négy lépésnyire. Szép szemei égtek, keble reszketett, karjait kitárta, hogy szívhez szorítsa őt… Zalánka sikoltott s védőleg nyujtá kezét maga elé.

E pillanatban szörnyű csapással ront elő a szokott szélroham. Szárnya keresztűl vág az erdőn, az éles harsanás harmadszor fut végig a lápréteg méhében, szétszaggatva annak gyökér szövegeit, a part karélya Lajos és Zalánka közt elválik, s az uszó láp, nyárpamlagán viszi a megszabadított leányt.

XXX. (Czeczilia családja.)

A két föld folyvást távolodék egymástól. Zalánka magához jött ijedelmeiből, s hálaadólag térdelt a szakadt part füvére. Ott az éger és nyár erdő sötét sátra előtt egy imádkozó hölgy szétbomlott haj s égbe emelt arczczal a hold gyöngyszín világában; itt deli kalandor a láp-szakadékon kisérő szemekkel a hiusult boszú s vágyó gerjedelmek égető pirjában, s köztök a sötét tó fekete kék vize rakva csillagokkal… megragadó tájkép!

Alig egy óra mulva, a rév megetti ligetből, két lovag vágtatott ki a tófokok között; egyik könnyű vadász ruhában s egyenesen ülve, mint a nyíl, másik ragyogó gubában, vállán kétcsövűvel s lónyakhoz hajolva, hogy ne fogjon szelet.

A révtől errébb pedig hosszú, keskeny ladik hasítá a vizet, s tisztásra vergődve a parti sás közül, mint a sebes búvár úszott az árnyék és holdvilág közein, gyorsan haladva a megszakadt láp felé, melyen Zalánka várt szabadítást. A ladik orrában Vámos ült, komor arczczal, vigyázó szemekkel; s midőn a vizen hozzáig hangzott lódobogásra nád és bozót nyilásin elnézvén, a lovagokat megismeré, vonagló ököllel fenyegetett a vészhozó kalandor után. A ladik farában Cziriák csáklyázott a legbuzgóbb iparral. Éles fehér üstöke, épen úgy, mint Hortobágyon, kibúvik a túri süveg alól, arczbőre kérges, mint a répa-hély, öltözete nemzeti ing s réz gatya, de keblében tiszta szív, mint az olvasztott arany. A ladik tovább-tovább repült s már beére Zalánka látkörébe. Vámos üdvözletet inte szalmakalapjával, melynek sárga színe a hold fényen messze elvilágolt; Zalánka pedig fehér kendőjét lobogtatá a partról, s míg a ladik közeledék, virágokat hinte a vízszínnek jegyese útjára.

Nem messze ezen tófoktól észak és nyugat közt, merről a révhez jött, feküdt egy csinos park. Úgy látszék, hajdan dísz és nagyszerűség volt czélozva elrendezésében, most haszonhajtó telekké lőn átalakúlva, csak annyiban tartva meg parkias jellemét, mennyiben tekervényes utak oszták fel, s főtömbjei körül kaszálónak meghagyaték a gyep, sőt dísz-szegélyekül virágos gyógyfüvek voltak ültetve. Térei, melyeket hajdan virágfoltokkal tarkázott angol pázsit fedett, művelésben állnak. Kövér porondja legjobb kerti föld, s buján tenyészik benne a gondviselt növényzet. Többnyire hüvelyes vetemények foglalják el a táblák hasábjait; néhol kukoricza, czirok, burgonya, bécsi tök, a partos oldalon sárga- és görögdinnye, egy széles lapályon pedig roppant fejekbe borúlt káposzta, s marharépa ültetvény. Mindenütt rend, tisztaság, siker; a parki folyam partján, melynek csatornája a tóból jő s tóba megy, hosszu végvásznak vannak nyujtóztatva, miket dallos paraszt leányok fehérítnek, a vetemény közt foglalkodók, míg vásznuk egyszer megszárad. Néhol zöldséget szednek fel s raknak puttonokba, hogy a szomszéd piaczkákra vigyék; másutt beültetik a megürült ágyakat, odább kapások bibelődnek a másodtenyészettel, a háttérben huszonnégy szép alföldi tehén hallatja kolompját a kövér legelőn. Szinte szokatlan szorgalom az apróbb birtokú nemesek vidékein, az egész kép és mozgalom hasonlít egy kis texási ültetvényhez.

A parknak csak egy rejtett öble hagyaték régi rendszerében. Porondos fehér út visz oda virággal gazdagon borított szegély közt. Válogatott fajok, egymást váltó virágzatúak, de mind honi égtáj flórája, melynek tenyészetéhez gyomláláson kívül semmi áp, semmi üvegház, s semmi költség nem kivántatik. Az út lombos fák alatt kanyarog s végre sűrű juhar- és bignónia-tömbön keresztül gyöngy színű híd visz át egy gondosan tisztított róna szigetre, melyet vadgesztenye s fenyű tömötten vesz körül, árnyaival védve az eleven zöld éden örökös flóráját. A legszebb fű között ragyogó nedűs virágcsoportok égnek vagy tarkálnak lengő koronáikkal; úgy látszik azonban, előkegyet bírnak a halvány hortensiák, s nehány ritkább faja a georgináknak. Jobbra egy roppant cser mohos karja közé gránitemlék nyujtja fel sugár kúpját, megkoszorúzva az élő lomboktól e felirattal «Elek»; átellenben vele, törpe jázmin közül emelkedik fekete márvány talapon kisded fehér szobor, mely mosolygva alvó gyermeket képez, e bevésett névvel «Czeczilia». – Közepén a virágszigetnek füves völgyecske mélyedett alá, melybe csigaösvény vezet le. Fenekén egészen elfedve szem elől, csodaszép és gazdag nyilásban virágzott egy bokros rózsatő a páratlan bájú centifolia semperflorens. Tövét faragott kőszalag foglalá gyűrűbe, mintha bokrétának volna összekötve s a szalag szárnyain ez egyszerű vers írva:

Bár alacsonyan s felejtve Légy hálátlanúl elrejtve, Te vagy fő disze kertemnek: Képe az elzárt érdemnek!

Asszonyos gondolat, de épen azért gyöngéd s felemelő; s itt annyival inkább, mert a biztató jelmondat asszonya sorsára látszik vonatkozni.