Part 13

Azonban egy zömök, kerekszemű, széles kalapú, magyarkába öltözött középkorú egyén lépett be, kezében kostök s hosszúszárú cseresnyeszín tajtpipával, kiben Vámos örömmel üdvözlé az aggályosan várt szolgabirót.

– Bocsánatot kérek spectabilis, hogy egy kicsit késtem, mondá lihegve, miközben izzadt homlokát piros koczkás zsebkendőjével letörlé, s szép büdöskőszín ürömtaplóba kiütvén, egész élvezettel rágyújtott. Ezzel a semmiházi Nyúl Iczikkel volt bajom. Egy kani nevű sárga lovat értek a kezén, meg egy marhakupecz hajtott haza istállójából két appropriált tinót, kit valami gyűszösök megcsaltak. Feljelentés történt, s haladék nélkül be kelle fogatnom. Nem is hiszem, hogy öt-hat esztendeig szabadlábra álljon, mert igen sok ellene a panasz. Azt hiszem, Lőbl irányában hasznát fogja venni spectabilis, mert úgy látszik, szövetkezésben áll vele. Mikor benevolisáltam, reá appellált, hogy majd kezességet vállal érte, de biz az nem akar semmit tudni róla. Kezde is Nyúl Iczik mindjárt kigyót-békát reá kiáltani, s többi közt állítá, hogy Gyapjasy úr juhát Lőbl dögleszté el Márk segítségével; de tudja spectabilis, az emberre nem tartozik egyéb, mint a mit feladnak, avval is eléggé meggyűl a baja, s diurnumok nélkül. Hanem ha valaki uzsorapert s fenyítő vádkereseteket szeretne Lőbl Simon nyakába kerítni, Nyúl Icziket illő sikerrel meg tudnám vallatni szokott díjak mellett.

Vámos nem bibelődheték e gazdaságos hivatali buzgalom tárgyalásával; hanem felszólítá őket, a törvényes bizonyságot, éber figyelemmel kisérni mindazon jelt, intést vagy jóváhagyó helyeslést, melynek kifejezésére egy néma képes lehet.

– Minő viszonyban álltok a némával? kérdé a szolgabiró a nyurga aldunai zsidót.

A két bűntárs elkezdett hebegve hazudozni, hogy magát minden vád és fenyíték alul kivonja.

– Ne reszkessetek, szóla hozzájok Vámos szeliden. Befogatástok oka különben sem oly vétkes, csak botrányt okoztatok egymásközti czivakodástokkal, mi nem vagyunk üldözőitek, bizonyos történet és titok nyomozása végett kivánjuk vallomásitokat. Csupán eszközökül veszünk, a czél nem ti vagytok, az, a mások vétke. Azért bátran szóljatok igazat, ha hibások volnátok is. A jótét, mit véghezvihettek, megengeszteli a bűnt, mit nemletté többé nem tehettek.

Bozontos czimborája felpislogott alattomosan a száraz zsidóra, s nyugtalan szemeivel nógatni látszék az őszinteségre. Az aldunai pedig kétkedőleg nézett a szolgabiróra.

– Bízhattok hitlenek, mondá a kis zömök, füstbokort pöffentve, mit a spectabilis igért, én is coramisálom. Nem lesz semmi bántódástok, csak adjatok jó benevolumot.

A zsidók meg akarták kezét csókolni, de ő mind a kettőt nyujtá, hogy egyik meg ne csalja a másikat.

– No’s no’s, régen vagytok-e a kopasz morvával egybeköttetésben? sürgeté Vámos.

– Tiz év óta már nem; de az előtt igen, felelé a nyurga.

Vámosnak épen ezen időszak titkaira volt szüksége.

– Merre, mikor, mettől-meddig, s minő és mely nemű dolgotok volt ezen pokolpozdorjával? vevé át a kérdést Vámostól a tömzsi szolgabiró, mintegy próbajelét adva, mint kell felhasználni a nyomozó szótárt.

– Szállítója voltam evvel a harmados companistámmal, viszonzá a nyurga. Pestre sosem menénk, hanem a néma hordott le nagy mennyiségű és értékű vegyes málhát Aradig, vagy a Dunán Zimonyig, melyet mi aztán száztóliak mellett bizományban eladás végett átvevén, Moldvában, Valachiában, s néha Szerbiában is szétoszlattunk.

– Azon dugárúk, megjegyzé Szalárdy Ödön, miket Márk, a pesti tolvaj- és csendbiztos szövetség utján összelopatván: három hóig az irgalomintézet vasas raktárában szokott tartani.

– S ezen abnormis üzlet, folytatólagosan és rettenthetetlenül gyakorlódék köztetek időről-időre? kérdé továbbá a szolgabiró uram, megtörölközvén a phrasis után.

– Szokott vágásban ment a kereskedés; évnegyedenként átcseréltük, én a beárult pénzt, ő a friss szállítmányt. Könyveink voltak, de a számadás mindig kosarakról viteték, mert ő úgy volt a pesti adófizetők névsorába vezetve, mint kosárfonó.

– Micsoda nyelven beszéltél evvel a némával? kérdé továbbá vallató bölcseséggel a kis szolgabiró.

– Saját nyelvünk van; jelek által tökélylyel kifejezünk mindent, s a legapróbb szótagig teljesen megértjük egymást.

– S a kereszténység rémületére még most is bátorkodik folytatódni ezen vétséges czimboraság? vagy mint feljebb kikottyantád, félbe haraptátok már? s ha igen: mikor, miért és miképen? közbevág ismét a szolgabiró, de a kérdés majd torkán akadt, pedig az előbbi feleletet is azért nem hallá, mert ezt fogalmazta.

Esküdt úr felüté fürtös fejét, nyakravalóján egyet rántott s nem akará írni a kacskaringós bombasztot, szolgabiró úr féloldalról odavágott balszemével s a toll rögtön járni kezdett, csakhogy esküdt urnak saját styljében tette fel a kérdést.

A nyurga izraelita pedig nyakonfogott alázattal felelt:

– Egyszer azt mondá Zimonyban, hogy utólszor jelent meg; mert jövőre fel fog hagyni az üzlettel. Azon ízben nagyobb mennyiségű málhát szállíta, mint rendesen; e mellett egy tonnát megtömve drágaságokkal. Lánczok, keleti gyöngy, drágakő, órák, ékszerek, ó gombok, kapcsok, paszomány, ezüst edények stb. stb. valának abban összetömve, s ezeknek jegyzékét szoros titokban adta át a hozzá mellékelt árszabálylyal együtt.

– Ez okvetlenül akkor történhetett, megjegyzé Szalárdy Ödön, mikor Márk, elszökésem után orvudvarát eltörlé, s minden árut egyszerre kellett szétoszlatnia; mert azelőtt efféle czikkeket mindig Tógyer gazda hordott el Lőbl Simonhoz egy fekete ládában. A morva alkalmasint saját részére csempészte a tonna tartalmát apródonként, vagy az akkori zavarban.

– S miért, hogy mégis össze kell jönnötök ez idegen földön és tartományban, ha már pokolbeli czéheteknek vége van? kérdé a nyomozó.

– A tonna-kincs értékéről adogattam számot évenkint itt a debreczeni vásáron, hova a néma, mostani gazdájával eljárt; mert szoros titokban kelletvén árulni, nem volt mód tuladni hamar a portékán.

– S bevégezéd-e már fináliter, ezen nyakveszélyeztető sáfári számadást?

– Igenis, nem végeztem. Jelenleg akarám visszaadni némely el nem kelt czikkeket, miket drágán tartott, vagy különösségük miatt nem akadt vevőjük. Azonban ő azt állítá, hogy tartozom neki az árjegyzék szerint készpénzzel fizetni, mert az nem bizomány, hanem megvettem alku szerint. Épen ezen veszekedtünk, mikor a nemzetes hajdu urak befogtak.

– Hol van azon detestabilis species factik?

– Ezen kopott bőrzsákban, könyörgöm alázatosan.

A bőrönd felbontaték. Néhány antik szelencze, egy pár keleti dús pisztoly, kövekkel kirakott templomi kehely, egy füzér gyűrű, drága gyöngyösmarkolatú tőr, nagy értékü főpapi kereszt, s egy rakás ezüst mosdóeszköz eszményi sárkányfarkon, vagy mistikus czirádákon végződő torzszörnyek alakjában idomulvák.

Szalárdy Ödönt hideg borzadály futá el. Ráismert mosdókészületére, melyet Márk kisértő szobájában, a holdas őrültség fokozataiban használt. A szörnyek torz ábrája eszébe juttatá a sötét bronzrámákat, melyek a halálfejű tűzlovagot, s a fedéllyukon akadt alvajárónőt, szobájának kétségbeejtő képeit befoglalák. Eszébe juta a hátratöpörödött, rohadt inyű nyihogó fenevad, mely kisértőn zúgó kandallóját képezé; eszébe jutott a villitánczos óra, a kancsi szolgáló hideg nyirkú tenyere, s nyöszörögve mondott rémes meséivel, az undor, irtózat, rettegő félelem, melyet kiszenvedett, s mintha a bőröndbeli emlékjegyekkel újra kezdődnék üldöztetése, reszketésbe esék.

Vámos szinte ráismert azokra az árva halász beszélyéből, s repeső örömmel vette kezéhez térítvény mellett a nagybecsű bűnjelt.

A morva görcsök között, nyögve vagy alélt szűnközökben, de mindig szembehúnyva hátravetett fővel feküvék a közelebbi vallomás alatt, hogy ne lássa Ödön emlékeztető vonásait. Ha olykor magához tért, s a nyurga zsidó árulását hallgatta, mérgesen, tagadólag rázta öklét és vad fejét, s egy dühös kitöréskor fogát csattogtatá, mintha szét akarná tépni a hittörő czinkost. Azonban megviselt erei, a szaggatott izmok, egész életmű-szerkezete fokonként fáradt, erőtlenült a méreg és ellenszer harczában. Az orvos jó adag enyhítő cseppeket adott be, sürgeté a kihallgatást, mert veszélyesbülni látta a jeleket. A morva arczát kiereszté a vonagló rángás. Homloka elsimult s látni hagyá a szakadozó erek kidülyedt szálait. Szemeit megnyitá, s kék üregeiből tompán és mereven, de nyugalommal nézett.

– Barátom, nézz fel, figyelj rám, érts meg jól, szólt hozzá Vámos szeliden, miközben kezét megfogá. Lát’d, mi nem akarunk büntetni társaid vallomásáért. Nem törekszünk rajtad boszút állni, meggyógyítunk, könnyű és jó szolgálatba helyezünk, kereseted és nyugalmad lesz, nem üldöz, nem bánt, nem teend szemrehányást senki. De gondold meg, egy becsületes embert tehetsz szerencséssé, kiért az Isten egykor megáld. Nézz fel, ismerd meg ezt a halvány urat, s ints, adj jelt, bizonyítsd be, hogy ő gyermekkorában a vörös dajkánál szolgált, mikor te dr. Márk szolgálatában voltál.

A néma haragosan szegezte szemét Ödönre, kezét elrántá Vámostól, s iszonyú rázkódással intett: hogy nem igaz; egyszersmind védőleg szorítá durva markaiba Lőbl Simon rábizott csomagát, a hűség és ragaszkodás erős zálogául.

A szolgabiró oda akart tolakodni, hogy hivatalos tekintélylyel, s illő szigorral támadjon rá a makacs tagadóra. Ödön és az orvos visszatartóztatták.

– Látod, szegény fejed! megcsalod magadat, folytatá Vámos. Látom, mily gondosan őrzöd gazdád leveleit; te most is híven ragaszkodol Márkhoz és Lőblhez, pedig ők irtózatosan vétettek ellened. Márk kiszabadított a brünni börtönből, de nem engedett soha megjavulni. Folyvást újabb bűnökbe kevert, hogy végkép elkárhozzál, ha tenni nem akartál, bosszúállóan fenyegetett, miként mint szökevényt kötélre juttat. Aztán, midőn már félt vak rabságodat tovább használni, jutalom gyanánt elvert, mint egy rossz ebet; durva elterhelt szolgaságba cserélt, Lőblhez, kinél csekély díjért kínosan kergetve otromba munka közt kelle végkép előszülnöd. Méltók-e ily rossz emberek, hogy kiméld? érdemlik-e ily állatkinzó gazdák példás háládat? fel tudnál-e ily gonosztévőknek áldozni egy ártatlan szenvedőt?… Tégy vallást, édes jó öregem! látod e jótét újjászül; Isten ki fog veled békülni, templomba járhatsz, szeretni fognak, ha betegágyba esel, ápolva lészsz, s a jó emberek imádkoznak érted.

A néma türelmetlenül hallgatá végig a beszédet s az előbbi makacs átalkodással intett ismételt tagadást.

Vámos csüggedezni kezdett; a szolgabiró nyakvast és husángokat akart hozatni, a többiek megtilták. Az orvos komoly aggodalommal függeszté szemét a betegre. Megtapintá üterét, s lázas halántékát.

– Az élet igen gyenge, úgymond; egy-két rohamnál nehezen fog többet kitartani.

Minden reményről kezdtek lemondani.

– Istenem, te nem akarsz hinni szavaimnak, beszélt ismét Vámos, nyugalmát megtartva. Sokkal jobbnak hiszed gazdádat, mint a minő; sokkal jobb vagy iránta, mint ő tehozzád. Vétkesen és halálig hű maradsz hozzá, és ő még sem bizik hűségedben. Árulónak, becstelen hitszegettnek hiszen tégedet. Nem bizott titoktartásodban, s megmérgezett, hogy vallomást ne tehess ellene, mert hiszen ismered befont kulacsát, tudod, hogy a pálinkát ő küldé, pedig irtóztató kinaidat a beleöntött méregtől kaptad.

A néma felkapta fejét, mint a szélvész, reszkető karával a szalmazsákra könyöklött; irtózatosan kezde figyelni, s Lőbl edényére vadan, kétkedőleg nézett.

– Igen igen, mond hirtelen Vámos alkalomhasználva. Visszaélt hűségeddel; becstelenül megcsala, árulónak tartott, rád süté a gyalázat bélyegét, s most megöl, miután hiredet elvette, neved bemocskolta, s koporsódra bélyeget sütött… Kétkedel talán? mindjárt meggyőzlek.

Vámos fülébe sugott az őrhajdunak, s egy ebet hoztak be. Aztán megnedvesíte egy darab kenyeret a kulacs tartalmából, s oda veté az ebnek. Néhány percz alatt iszonyú kinban veszett el az állat.

A néma rettentő képet ölte. Erőtlen szeme villámlásba jött, gyér haja megmerevült, fogát csattogtatá s erőszakosan szaggatá ki kebléből Lőbl bizományát, a védett iratokat. Ingerültsége másodperczenként szilajult; alig tudott birni roskadt dühével, s a nyurga zsidónak titkos jeleivel inte, hogy hozzanak még egy másik ebet.

Az eb behozaték. A néma felült s magához kecsegteté. Körül vizsgálta, ha egészséges-e? aztán egy darabot tört ugyanazon kenyérből, melyből a másik kapott, s oda veté neki. Egy darabig kémlelődve várt; az eb vidáman, farkcsóválva közeledék, s leste a következő falatot, jeléül, hogy a kenyér természetes, minden ölő elem nélkül. Aztán más darabot tört, közepébe önte a mérges pálinkából s beveté a kutya torkába. Sokkal rövidebb idő alatt mint a másik, összerogyott az.

Ekkor dühlázba jött a néma. Felszökkent zsákjáról mint egy tömeg rugany; de a méreggörcsök megkapták s visszavágták a földhöz. Először rugkapált s bőgött, mint a fenevad, aztán a mint izmai huzódtak, tagjait zsibbasztó marjulás állta el, nyögött, nyöszörgött, végre csuklani kezde és makogott.

Vámos elveszté a végreményt, Ödön összefont karokkal lesujtva szegzé földre szemét; a végzet nem rendelé, hogy igazolva legyek! gondolá magában. A jelenlevők mind megrettentek; esküdt úr plane keblébe rejté megült zsebkendőjét s lábalóban volt, a judlium alig tudá benmarasztani. Az orvos mindent elkövetett. Gyógyszerét betölté az összekapcsolódott fogak közt, fáradtan dörgölé, s dörgölteté a merev tetemeket; perczenként kisérlé az életmeleget, s lehetőnek remélt még egy üdülést.

Hosszú kín után az életerő még egyszer meggyőzte a halált. A néma tudathoz jött, szemét felnyitá, érzett és eszméle, de gyermekies elgyengültségben. Arcza elváltoztatá vonásait, alig lehetett reá ismerni. Szemfényén üveges udvar, vére félig meghülve s lankadt bőrén kitört az enyészet hideg veritéke.

– Térj vissza az erkölcshöz barátom, haldokló ágyadon érdemeld vissza Jehovah irgalmát, mely bölcsődben veled született, tégy tanúbizonyságot a szent igazságról; kérlelé Vámos szánó részvéttel s feje alá tevé az üres bőriszákot, hogy magasabb fekvése legyen.

A néma elveté azt s jelek által tolmácsoltatá a zsidóval, hogy miután Márk és Lőbl hitlenül elárulták, kész ellenök mindenre felelni. Aztán kezdett titkos nyelvükön jelek szerint közlekedni aldunai bizományosával, ki mindent szóról-szóra megmagyarázott a nyomozó törvényes bizonyság számára.

– Emlékszel-e barátom a dr. Márk irgalomintézetére, melyben kisdedóvója s üzleti raktára volt? kérdé Vámos könnyű, társalgó hangon, hogy a beteg kedélyét fel ne izgassa.

A szolgabiró hite szerint meg volt győződve, hogy az ő magas nyakú, feszes derekú attitudejére s involute fogalmazott kérdéseire szigorúbb hűséggel felelend a deliquens; minekokáért magának követelte a deutri pontokat, annyival is inkább, minthogy beszélgetés nélkül a pipa sem esett jól: de Vámos mindenáron maga foglalta el a haldokló tanut.

– Hogyne emlékezném, – magyarázá azonban a néma feleletét műértő rabbija, a pesti Józsefvárosban sárkány- és örömvölgy utczák közt vala az. Benne laktam s viseltem a dugtári és málhaszállító hivatalt, gondoskodám az örves ebekről, mostam a kosztosokra, udvart seprettem, szóval a legaljasb napszámmal voltam terhelve.

– Ha ott lakál, úgy hát okvetlenül ismerned kell ezt a halvány urat; nézd meg csak jól! ő is az irgalomintézetben lakott gyermekkorában, próbálj csak reá emlékezni; vonásaira bizonyosan ráismersz, csakhogy most már megnőtt és sokat, igen sokat szenvedett; szólt Vámos ujolag rábeszélőleg.

– Igen igen, ide nézz jó öreg, én vagyok azon félénk gyermek, kit a te szeretőd úgy szeretett, mondá Ödön a figyelmes némához, remélve hogy a szeretet, kietlen multjának egyetlen fényhuzó sugára, világot vetend zavart emlékére.

– Nem kell nekem semmi tájékoztató tárgy, vagy emlékeztető történet, felelt a nyurga a néma nevében. Jól ismerem én azon urat; mintha most is látnám száraz, súlytalan termetét, vézna, sárgult arczát, ijedős szemeit. Mikor éjjel Márk úr oda hozta, egy kosztos meghalt a káposzta között.

– Mit végzett ez az úr Márk intézetében?

– Gyermeket étetett, – folyt a vallomás; – aztán a padlásról le és felhordá őket kenderhevederben, napközben pedig őriznie kellett.

– Tökéletesen megegyezik hortobágyi beszélyed adataival; sugá Vámos Szalárdy Ödönnek; s nyomon új kérdést tőn a fáradó tanunak. Soká lakott ez az úr nálatok?

– Tán öt vagy hat hétig: akkor Brünnbe akarta Márk úr titkon elküldeni, de a vörös dajka szolgálója, az én felejthetlen jó barátném megszánta s kilopván álmomban a kulcsot fejem alul, a keresztépület hátsó tolvaj-lyukán kiszöktette a kertészek földjére.

– Honnan vitte oda Márk az új gyermek-őrt?

– Nem tudom, mert az előtt nem láttam soha, de azt hiszem saját házától, mert éjjel öltözetlenül jött vele a gyermek. Erre legbizonyosb feleletet adna Márk úr huga, a kancsi szolgáló, ki akkor nála lakott.

– Hát nem lakik már nála?

– Óh régen; de nem tudom, hol van. Azt hiszem, valami eldugott falusi majorban folytatja Márk urral egykézre a gyermekkereskedést, mert mikor Jefte, a vörös dajka meghalt s az udvart árverelték, a kancsi szolgáló vitte el szekerén a kosztos kisdedeket.

– Nem tudsz valamit róla, nem temetett-e el Márk valami gyermeket ezen úr helyett és neve alatt?

– A barátném mondta, de hihető is, mert oda jötte estéjén vittem Márk úrhoz az előbbi gyermekpásztor összetört hulláját, ki a padlásról leesett.

– Nem is hallottál semmit a vörös dajkától vagy kancsi szolgálótól, ki a titkos fiu, kivel Márk az előbbi gyermekőrt felváltá?

– Barátném beszélt valamit, de ő sem tudta, én sem emlékszem. Azonban csak elszökése után gyanítám, hogy igen fontos egyénnek kellett lennie, miután megtudám, hogy Brünnbe akarták küldeni s Márk úr halálosan üldözött a gyermek elszöktetéseért, sőt Lőbl Simonhoz csapott szolgálatba; a szomszéd utczákban személyes leirást keringtetett a szökevény elfogása iránt, az udvart pedig három nap alatt nemcsak megszünteté, hanem el is adta.

– Miért nem tettél jelentést, miután láttad, mily fontos érdekek forognak fen e vétkes erőszakban?

– Nem mertem, mert Márk úr rögtön visszaadott volna a brünni börtönbe. Igy is gyakran fenyegetett. Barátnémnak is szigoruan megtiltám: senkinek ne merje a kis udvar titkát elárulni.

– Hol van most barátnéd, a Jefte szolgálója?

– Nem tudom. Azóta kivánom a halált s nem is bánom, ha pihenni mehetek. Egy darabig én viseltem gondját; megtanítám kosárfonásra s csinos szobaműveket készíte berlini modorban, miket nürnbergi kereskedésekbe vagy házakhoz maga adott el. De egy éjjel eltünt; azt hiszem, Márk úr lopatta el, mégis későbben engem üldözött, fenyegetett érte.

– Nem tudnál-e arczátlan gazember, valami magadnál becsületesb tanut igazítni, ezen Krisztusboszantó vétek országos bebizonyítására? kérdé nyakonkapva a rövid szünidőt a zömök szolgabiró, ki már tovább nem állhatá, hogy rangját, eszét és kötelességét ne gyakorolja.

A néma megrezzent e rivalló megtámadáson. Törött szeméből egy pár könyű facsarodott ki s jelbeszéde elnémult; reszkető ujjait egymásba fonta pihenni.

– Nem ismersz öreg barátom senkit, a ki az irgalom-intézet történeteiben tanúvá lehetne? felvevé Vámos a szelid kérdezés vonalát.

– Az egy Tógyer gazdát, inte titkos jeleivel a néma; ő hordta Lőbltől a fekete ládát s vitte vissza velem megrakodás után. Meglehet, látta ott a halvány gyermeket, de nem hiszem, hogy a titok szövegébe be volna avatva.

A méregtől összetépett morva fokozatos izgatottságba látszék ismét esni. Szemei fennakadoztak, ere feszült, szaggató görcsök jelentkeztek. Az orvos szert adott, de alig észrevehető sikerrel. «Siessetek uraim, mindjárt bevégzi»; mondá halkan a körülállókhoz.

– Tehát csalhatatlanul ismered e halovány urat?

A néma összeszorongatá merevedő szemhéjait s inte hogy: igen.

– Kész vagy-e megesküdni reá, hogy ez az irgalomintézeti elszökött gyermekőr s minden vallomásod igaz?

A néma készséges örömmel intett, hogy igen.

A talmudot meztelen lába alá helyezék, fejére a vallásos imaszőnyeget, egyik kezét saját szivére tevé, másikat az Ödön fejére: mellét megfeszíté a támadozó görcsök közt, érthetlen dadogó hangokat tördelt fel torkában s jellel tolmácsolá, hogy a Jehova nevében esküszik.

Alig tevé rá szavaira a hit pecsétjét, lerogyott. Az erőtető kín összehúzta, majd merevvé feszíté tépett tetemeit. Vonaglása hasonlított a kigyóéhoz, melynek feje a zúzó sarok alá szorult. De a szaggatás nem tarta már soká. Nem volt életerő, mely küzdeni birjon a halál marczangoló karjával; összeesett a kimerült hulla, elaluvék s kék fagy vonta be.

Vámos megindulva nézte őt. Egy szétpattant gépet láta benne, mely saját czél s szabadakarat nélkül, másoktól kiszabott körben működék; melyet az emberi tehetetlen önzés elhasznált s úgy szemétre vetett. Ki merné ezen halottról állítni, gondolá magában, hogy ép oly becsületes nem leendett, ha sorsa jók közé vezeti, mint a minő erkölcstelen lett Márk és Lőbl czimboraságában? Az alárendelt személyek egyénisége legtöbbször uraik jelleméhez idomul s ha azokkal szoros viszonyban együttlétben élnek, mint szokásaikat, úgy a hajlamot, fogalmat, erkölcsöt magokra engedik ragadni. És mégis a fenyítő szigor előtt hányszor vész áldozatul az eszköz, kiben idegen akarat hajtá végre a bűnt? épen olyan, mintha az érzéketlen gépet okolnák, melynek mestere volt kontár vagy rosszakaratú. Mi, mi vagyunk a természet salakja, mi érdemeljük a földi kárhozatot, kiknek birtokában van az eszköz és értelem, ha társaink alacsonyságára visszaélünk azzal.

XXVII. (Mariska esete.)

Midőn az aldunai zsidó, bozontos társával a városi őrizet alá visszaadaték: Vámos urat szobájába kéreté a kapitány.

Ifjú szőke leány álla ott, kinek kellemes arczán és termetén nehány nap előtt virító szépség és csin köté le a szemet; most feldúlt csüggeteg alak, kisírt szégyenlős szem s pongyola hagyottság jegyével. Első tekintetre rá lehet benne ismerni azon hajadonra, kit a czegléd-utczai tűzből a diák kimentett; s a hajduk mint gyujtogatót befogtak. Vámos beléptével nyiltabbá lőn a zárkózó nőarcz s erő és bátorság mutatkozék azon.

– Ime itt a gyujtogatónő, kezdé a kapitány, kinek esete önt annyira érdeklé, hogy számára különszobát kére s vallatását elhalasztatá, míg láz és ijedezés tökéletesen meg nem szűnik rajta. Orvosi bizonyítvány szerint esze s idegzete már egészen nyugodt, normalis állapotban van; s ezt ön szinte tudja, minthogy nála gyakrabban megjelent. Megigértem, hogy önkénytes vallását az ön jelenlétében veendem; s azért kérem, tessék ülést venni, mert tovább, hanyagsági vád nélkül, nem halaszthatom. Már az magában több, mint hivatalos engedékenység volt, hogy önt, terhes gyanú alatt álló rabhoz, vallatás előtt menni engedém, de tisztelt jelleme kellőleg biztosít, hogy méltatlan iránt nem engedné ily fokig emelkedni pártfogó részvétét.

Vámos köszönve szorítá meg kezét a jeles férfiunak s széket vevén maga alá, bátorítólag üdvözlé Mariskát.

A kapitány felszólítá a leányt, mondja el röviden, hol lakott, mivel foglalkozék s vannak-e bizonyítványai, mielőtt szűrszabó bátyja házához vette? mert habár azótai erkölcse, szelid, józan, nyugalmas jelleme tanusíttatik is: korábbi időkről dologtalan, tekergő élet s vagyonvesztegetés vádja alatt áll, mi a gyújtogatási gyanú hihetőségéhez igen nagy súlyt kölcsönöz; annyival is inkább, mert ő gazdag örökével korán szülék nélkül maradt, pedig mint árva hajadon, vagyonáról sajátkezüleg nem rendelkezhetvén, a vesztegető romlottság és könnyelműség nem kis mértéke kivántatott arra, hogy házaló állapotra jusson, cselédül lévén kénytelen irgalmas rokonához huzódni.

Mariska elpirult s kötényébe rejté égető könyűit, miket bántott önérzete a biróig vitt méltatlan rágalomért ejte. De a tiszta tudat s nemtelen sérelmek izgató érzete, mely nemcsak művelt egyéniséget, hanem az igénytelen pór egyszerű lelkét is kiragadja a megadó, tétlen szenvedésből s a védelem vagy épen megtorlás ösztönét költi fel: büszke önállást ébreszte szivében s megvetve az alacsony rágalmak meséjét, annak kútfejével együtt, bátor, elfogulatlan hangon beszélt birájához.