Part 12

– Ismered-e ezen gyermeket? kérdé a koldust a kapitány.

– Hogyne ismerném, fogát csikarva a vallatott, hiszen a mi fiúnk; s mankójával oda kezdett biczegni, hogy magához vegye.

A hajdú visszarántá előbbi helyére.

– Hát melyikőtök fia a bandában? folytatá a városkapitány.

– Az enyém, nagyságos uram; állítá a koldus rettenthetetlenül.

– Dehogy az övé az Isten szerelmeért, közbeesék sírva a pórasszony. Csak ellopták tőlem a siklósi vásáron, de egész falut hozom bizonyságul, hogy az én méhem szülte.

– Mutasd keresztlevelét, ha tied; rivalt a kapitány a gyanús vádlottra.

– Nincs keresztlevele, nagyságos uram, mert pusztán született.

– Melyiken? – kérdé hirtelen egy újabb pont.

Az orzó egy pillanatra habozni látszék. – A sárszegi pusztán, – felelé aztán szemtelenül, minden hang- vagy léhlremegés nélkül.

– Ne hazudjál, vén róka, pellengérre jutsz és botok alatt koplalsz, ha nem vallasz.

– Nem bánom, uram, ha szemem, fogam kiszedik is, de a fiú enyim.

– Takarodjál be, ide az ellenszobába, hajdú! jőjjön másik.

A gyermekorzó őrizet alá véteték azon teremben, honnan a pórnő belépett, a poroszló pedig egy asszonyt vezetett be a koldusbandából.

– Melyikőtöké ez a fiú? – kérdé a vallató.

Az asszony elvörösödék, világosan kitűnt, hogy elkülönzve lévén, nem tanulták be a megmentő tervet.

– A Rucsa Mihályé, – felelé aztán dadogva.

– Ki az a Rucsa Mihály?

– Egy nyavalyatörős, itt áll az ajtó előtt.

– Hát ezt a vén tolvajt hogy híjátok, kit ide beküldtem?

– Az a basánk, Kakat Kádár ő kigyelme.

– Hát hol született ez a Rucsa Mihály fia? – kérdé a nyomozó, örvendve a rabnő áruló zavarján, miszerint alkalma leend a sepredékcsoporttól megmenteni az egész vidéket.

– A dengelegi árokban.

– Tehát nem a sárszegi pusztán.

– Nem a’, nagyságos uram, soh’se is vót’ arra.

A kapitány visszahozatá Kakat Kádárt s az asszonynyal háttal össze, velek szemben pedig egy-egy hajdút állított.

– Ha szóltok vagy mocczantok, vagy a banda közé egy hunyorítást tesztek, mindketten a legalsó tömlöczben fogtok elrothadni, mondá hozzájok fagylaló szigorral… Most jőjjön be a többi bűntárs.

Egy folt gazember lépett be a nyomor és kórság alakos undorában, mindkét nemből s minden szakából az életkornak, csak felserdült leány nem vala köztök.

– Ez a két gyehenna-hasáb elárulta minden titkotokat, valljátok meg ti is, hogy Siklóson loptátok azt a paraszt fiút, így legalább a kötéltől megmenekültök, dörgé mogorva homlokredőkkel a kapitány s csörgetve kavart a háta megett felaggatott békók s kurta-vasak közé, mintha a legnehézbeket akarná kiválogatni.

A két hajdú merően nézett a háttal állítottak szemébe, kik fogcsikorítva csipkedék egymást hátranyúlt körmökkel, mindenik azt vélve, hogy a másik lőn az áruló. Integetni lehetetlen volt, a hajdúk eltakarták egész arczaikat s a szurony döféshez volt tartva az első mocczanásra.

A tőrbe ejtett csoport összenézett s le lőn verve. Némelyek nyelvöket rágták vagy ökleiket feszíték boszújokban az árulók ellen, mások halványan remegtek, míg egy-két térdreesett könyörgőleg nyújtá kezeit, néhánynak pedig káröröm- s daczos diadalban rángottak ajkai, hogy kegyetlen basájok törvénykézre került.

– No hát nem vallotok? – rivalt az előbbi hang a késedelmezőkre.

Egy pár megvallá a vád igazságát s kegyelemért esdett, mások tagadtak, átkozódtak, sőt egy-két vadszemű betyár, elvetvén kezéről az álkötőléket, agyba-főbe kezdé öklözni s arczul karmolászni a hitszegő bandát. Poroszlók hivattak s kurta-vasba verték a dühöngőket. Most egy szálas nő bontakozék ki a gyülevész tömegből s hátraveté fejéről a vérpiros kendőt, melylyel arcza, mint a keleti hölgyeké, szeméig körül volt burkolva. Roppant haja, mit egyetlen szarúnyárs tartott kontyban, leomlék gömbölyű nyakára s nyaka kettéosztva a napsütött vonaltól, melyen alúl vakító fehéren tűnt ki a rongyokból ifjú síma bőre. Az asszony nem több mint huszonhárom éves, arcza szép s tűrhetően megvédve szél és nap ellen a burok tekercsében, de torzítva a folytonos irtózat kifejezésétől, melyet a lelkével ellentétben álló helyzet örökíte meg. Sovány izmai szíjasok, telve az ép inak ifjú erejével, fekete szemölde szinte egymást éri a harag redőiben, foga kifehérzik a lélekző szájból, karját fenyítőleg emeli s nagy szeme, mint az áspisé, villámlik a kitört boszú miatt.

– Véget érsz hát egyszer lappangó fenevad – kiáltá szilaj hangviharral, miközben öklével a koldúsbasát fenyegeté. – Átkom megfogott s fiamért most a hollónak adlak. Ne higyj uram e vén istentagadónak, még a biblia is hazugsággá válik mirigyes szájában. Nem hiszem, hogy a gyermeklopást megvallotta volna, de megvallom én. Tizenegy gyermeket orzott, mióta vele csavargok. Eladá őket csatorna-tisztítni, hóhérinasnak, vagy a mire vevője akadt. Ha el nem kelt, kisüté egy szemét, elvagdalta kezét, kitörte lábát, megcsonkítá, vagy hunyorral, kigyófűvel, mérges vizekkel daganatot, kelevényt hajtott rajta, hogy beilljék vakvezetőnek s kiosztá a parlagi koldusok közt, hogy felében neki keressenek, kérdjék meg azt a siklósi gyermeket, nem Kádár vágta-e kezét el? nézzék itt köztök ezt a tízéves leányt, alig kilencz hete, hogy anyjától ellopta, már mind a két lába rakva van sebekkel, mert tele verte szegényt száraz macskatövissel. Az én uram becsületes bojár volt, juhát úgy szerette, mint az istent, harmadéve megittasodott a nádudvari csárdán és ez az ördögborda, ki ekkor dudás képében bitangolt, rávette, hogy lopják meg együtt a korcsmárost. Aztán fenyegeté, hogy feladja, ha velem együtt bandájába nem áll. Mit mindent! Sallangós szűrt, patyolat kenyeret, csakhogy rézvárat nem igért, míg elcsábította. Én követni tartoztam uramat, mert megesküdtem vele, s csavargókká lettünk. Öt hét mulva befogták mellőlem, nem hiszem, hogy nem ez az alázatos róka árulta el. Magam maradtam egyetlen fiammal s attól fogva nyakamba akasztotta magát, hogy legyek felesége. Esztendőre meg eladta fiamat egy somogyi kanásznak, hogy pénzéből kikopott, mert eldorbézolná ez a Krisztus palástját is. Térden rimánkodtam, hagyja meg gyermekem, kész leszek akármilyen kínos napszámba járni, malomba őrleni vagy lopni, hogy árát megkeressem. Nem ért semmit, huszonöt itcze borért od’adta, mert töltelék kellett az égő pokolnak. Azóta megfojtottam volna álmában, de mindig őrizteti magát, ha alszik, fel akartam adni ezerszer, de tudtam, hogy minden bűnéből kibeszéli magát s ha kiszabadul, szent, hogy engem megöl, vagy uram megöleti. De most nem bánom, ha a föld elnyel is. Kezekben van, akasztassék fel, minden törvény nélkül megérdemli. Különben sohse kapják rajta, mert a kigyónál jobban tud csúszni. Hányszor volt már fogva, de mindig összezárták a bandával s oly ravaszon betanítá őket, hogy mindig kihazudták egymást. Higyjenek nekem, adják hóhérkézbe. Szökött katona, hamis passusa van s ruhazacskójában most is ott az óra, mit az elmult vásár alatt lopott. Dereka roggyant, de azt csak tetteti, keze be van kötve, mintha elszakadt volna, nem igaz, bontsák ki, majd megtapasztalják, lábát felsugorítja, mintha igazi fekélyek lepnék, kapartassák le csak, meg fogják látni, hogy az nem egyéb, mint tökhaj-, kovász-, kékkeményítő s álkörmösből készült nyomorúság… Ezen szerint bebizonyítom többi vádamat is.

A poroszlók, hivatalos parancs következtében, letépték a basa képmutató lábát s a vád valósult, kibonták kezét is s a rongyfoszlányok közepében egy tagbaszakadt ép tenyért találtak izmos öt ujjal, végeiken erős körmökkel ellátva. Kádár dühödten morgott az asszonyra, s tán megfojtja vala, ha bocsátják, de a keresztvas segített a dolgon.

Néhányan e bandából ajánlkoztak a vádló részére tanuságot tenni s a kapitány önkénytes vallomást kivánt a basától.

– Mit mondasz ezekre, – kérdé a mogorva vadat.

Kádár neki egyenesedék, egyet csavarított bajuszán s mintha nem is ő volna, kire golyóbis vár, nyersen felelé:

– Mind egy szálig szemenszedett hazugság, mit ez irigyek koholtak. Hogy is hihet nagyságod ily szemeten kapart gaznépnek.

– Hát a lopott óra zacskódban?

– Ez az urahagyott czanga csente bele, hogy rám esküdhessék.

– Hát a világcsalás ép kézzel és lábbal?

– Nyomorék voltam én a mai szent napig, az isten csodája, hogy így meggyógyultam, dejszen megesett ez az ó-testamentomban is a bélpoklosokkal.

– Hát a többi vád, a gyermekvásárok?

– Sült mese. Még ha ők akartak is valami ilyesbe belekeveredni, én őriztem őket minden kisértettől.

A kapitányt meglepé e szemtelen jellem. Vonásiban, szemében kémlelte, ha vajjon nem tréfa-e, hagymáz vagy őrültség neme e daczos vakmerőség, mit tán ijedség vagy mardosó tudat idézhetett elő? de az ábrázat normális typusa, a bátor szembenéző szemek, a színében és nyugalmában maradt alak meggyőzé, hogy annak kútfeje egyenesen a szív, az átérlelt, rögzött, megkövült gazság, melyet kimélnie nem kell, nem szabad. Gombolyagba köttette az erkölcsi szörnyet s perczenként húzatta összéb a kötél hurkaiban. Mellcsontja begörnyedt, ízei ropogtak s midőn töredelmes bűnbánatát várták, kötődő gúnyhangon dörmögé térde közt: – Ha golyóbissá kötnek s ágyúból lőnek ki, sem vallok én, mert ártatlan vagyok, mint a megvigasztalt Lázár, kit Jézus vacsorára hítt paradicsomba. –… Még egy próbát tőnek, csavarba vették a kezeszárát az ütér felett s fokonként szoríták össze a csontot. Midőn vére elindult, hangosan, de görcsök nélkül, daczosan nevetett: – Ha felnégyelnek is, úgymond, minden tetemem azt rázza: nem, nem, nem!

E makacs, vadlelkű dacz, ez érczies szív és testkeménység, melynek erősb rajza a szép határán kívül esik, mutatja, mennyire czéltalan a bűntörvények kínzó hagyománya s hova edzi magát a megromlott egyén, ki tettenkapás esetére ilynemű eljárásokra számíthat. Valóban nincs oka örülnie, ha valaki a nép büntetésrőli fogalmát végig kiséré, kezdve az ökrész suhanczoktól, kik szoktatás végett egymás botozásában gyakorolják magokat, egész addig, hol a vesztőhely padján legénykedve üti össze bokáját az elitélt.

A kapitány vallomását vevé a hatóság alá tartozóknak, Kádárt pedig mint szökött katonát ezredéhez küldé az okiratokkal büntetése végett.

Mitől a párisi s londoni koldusok rajzaiban mint túlzástól szörnyedünk, íme köztünk minden nagyítás, minden hozzáadás nélkül gyakorlatban létez, az üzlet és gyakorlat nálunk csak annyiban könnyebb és akadálytalanabb, mert politiátlanságunknál fogva minden desertor, rabló, szökött cseléd, betyár s kapakerülő szert tehet úti levélre, az üldöző rendszer pedig gyengébb és hanyagabb, vagy inkább alkalmi és esetleges, jóformán semmi.

Aztán gyűszűs zsidókat hoztak be, kik hónuk alatt viselik hordozható asztalaikat s úton útfélen, főleg városokban felütik azokat, hogy birbics-, gyűszű- s több csalárd játékokkal kizsákmányolják a szegény buta nép könnyelműségét, vagy csepűevés, pántlika-okádásért adóztassák meg az együgyűeket.

– No semmirevalók, megint itt vagytok? – megtámadá őket a kapitány – nem megmondtam-e a mult vásárkor, hogyha még egyszer bekerültök, mind dobra vonatom bőrötöket?

– Khérem alásan, tudom csak tréfálni méltóztatik, akkor is a teins nemességnek tennénk szolgálatot – mondá egy confidens manchesternadrágú, kinek gyér haja közt kilátszék a szeplős koponyabőr s egy szennyes bankó fülét ereszté ujja közt keresztül, csábító maszlagul az igazságtevőnek.

– Gyorsan, mi a panasz? – sürgeté a vádlókat a kapitány, sietve tömérdek végeznivalókkal.

– Tőlem elcsaltak birbicsen huszonhét forintot – mondá egy ágrólszakadt szegény szolgalegény – pedig egy rugott borjút adtam érte, hogy napamat eltemettethessem.

– Engem meg jól tartott bódító égettborral, s addig incselkedett velem, míg gyűszűvel elnyerte a gulyához való só árát, – folytatá egy neki keseredett bojtár.

– Nekem meg öt rőf pántlikát mért s maga dugta a keblembe, mikor otthon kibontottam, egy darab százrétű paczal volt a papirosban.

A zsidók szidták a vádlókat, de ezek több tanukat hoztak s ajánlák az esküt, azonban a fenyítőszék jegyzőkönyveiben mindennaposak valának a drága madarak.

– Tens uram, ki ne bocsássa többet ezeket a pogány koppasztókat, mert e még a zápfogat is kilopja az ember szájából, – közbeszólt összébb lökdösve a biróelkenésről suttogó zsidókat a bajuszos porkoláb. – Aztán meg kozák ez egy szakadó szálig, hétfőre virradón lefőztek kilenczszáz forintig jegyes kártyával egy purzsás örményt, oda ki a vártán van két bizonyság.

– Egy marhakupecztől megintelen két szilaj tinót vettek s rossz pénzzel fizették ki. A káros rájok ment, de már akkor se pénz, se posztó, mert a tinókat Nyúl Iczikhez hajtották a hangyási csárdához, – folytatá egyik a panaszosak közül.

– No csalárd bélpoklosok, most mindjárt adjátok vissza a megfosztott szegények pénzét, – parancsolá igazságos szigorral a kapitány, a porkoláb pedig egyet csavarinta bajuszán s levevé válláról a korbácsot, várva az alkalmat, hogy szükség legyen reá.

– Isten üttsegen! egy garasunk sincs nekünk teins uram, – mondá mellét verve a manchesternadrágos, miközben nyújtott kézzel sullogott az asztalhoz, hogy a vesztegető díjat alattomban oda csempészsze.

A kapitány kegyetlenül körmére ütött egy vaslineával s a vajgató tolvaj kiegészítvén a markában rejtező összeget, visszaadá a kirablottak kárát.

– Most a tinók árát a kupecz számára!

– Nincsen uram, ha csak a bőrünkkel nem fizetünk.

– Porkoláb! próbálja meg csak bőrükön azt a korbácsot, nem hántaná-e le a tinók árát?

A porkoláb neki fohászkodék, a tinók ára azonnal le lett olvasva.

– Mennyit csaltatok össze a vásár alatt? vallatá folytatólag a kapitány.

– Vakuljon meg minden keresztény, ha ezer forintnál többet nem vesztettünk, – mondá ütött körmét szopva a manchesternadrágos.

– Porkoláb, hol az a lefőzött örmény?

– Elutazott Erdélybe, tens uram, de két hétre itt lesz, mert fizetnie kell.

– Tegyétek le mindjárt a kilenczszáz forintját, majd én visszaadom, – rivalt haragosan a bűntársak közé a szigorú kapitány.

– Nyeljen el a föld bennünket, nagyságos uram, ha összesen van nálunk harmincz garas, – szószólóskodék a manchester.

– Porkoláb! hegedűbe kell kötni, tán siralmasban fog az nekik szólni, mint a babiloni hegedűk.

– Ha hegedűhúrt hasogatnak belőlünk, sincs itt harmincz garas, – állítá ismételve a manchester.

Két hajdú beállíttatott s kezdék fülönfogni a zsidókat, hogy hegedűbe kössék.

– Nézzenek félre egy kicsit hajdú uramék, ha tán bőrük alúl kikerülne valahogy fele a kilenczszáz forintnak, – monda egyik bűntárs, megrémülve a kozák mulatságtól.

– No hát egymásután, mert mindjárt késő lesz, dörgött türelmében fogyva a kapitány.

A manchesternadrágos összefordult gaz czimboráival, ki nyakravalójába, ki inge alá nyúlt, pénzt tettek össze s asztalra olvasák a kilenczszáz forint felét.

– Hát a másik fele? – dörgé kérlelhetlenül az üldöző szózat.

– Nagyshágos uram, isthen üttsegen, még khötélre valónk sem maradt már, hogy felakhasszuk magunkat. Most is az atyánkfiáét ajándékoztuk el, – állítá erőszakos szemtelenséggel a manchesternadrágos.

– Szedtevette rüherongy Krisztuskergetője, hát te bolonddá teszed az embert, hogy félbehagyatod az érdemlett lakolást? – közbevág türelemvesztve a porkoláb, – kapitány uram, hegedűbe köttessem a zsebtolvajokat?

– Rögtön, ha egy perczig késnek visszafizetni a hamisan elcsalt véres keresményt.

A hajdúk újolag elkezdék a hivatalos kezelést s durvább szigorral, mint elsőbben, de a gyáva orvok reszkettek a testi fájdalomtól s kártérítésről kezdtek egymás közt hemzsegni. Újra elkezdődtek az önkutatások, pereltek, köpködtek, döfölődtek, egymás szakállát czibálták: végre letették a szegény örménytől csalárdan elharácsolt összeget.

A kapitány megszámlálta azt.

– Ti jobbulhatlan gazok! e bankó-türetben nyolcz darab tizes ketté van szakítva s egész helyett fél-fél betéve, hogy az olvasott oldalon tíz, huszat számláljon.

A zsidóknak ki kellett egészíteniek az összeget.

– No most meg vannak a bepanaszolt károk térítve, nincs egyéb hátra, mint a büntetés, – mondá a kapitány.

– Igenis megtérítettük, – igazolá sanyarodott képpel a manchesteres. – A büntetéssel pedig ne fáraszsza magát a teins úr, küldjön a fűszolgabiró úrhoz, kihez a mult vásárkor küldött, kitől a passusunk is van, majd elvégzi az kötelességét, úgyis az egy valóságos keresztény Pilátus.

– Desz’ oda ne küldje tens kapitány uram, mert avval dicsekedtek, hogy onnan bot nélkül kiszabadulnak huszonnégy óra alatt, ha százszor befogják is, – mondá a porkoláb.

A kapitány meghökkent e különös hírre, s kérdőleg méregeté szemével a bűntársakat.

– De még azt is mondták, hogy pártfogójuk nekik a főbiró, minden nagy vásártól ötven pengőt adóznak számára s ezért szabadalmazott csalást gyakorolnak, sőt ha helyben van a vásár, a főbiró hajdúja is a játszók között van s szükség esetében oltalmazza őket, vagy ha be akarják csakugyan kisérni, urához viteti. Mindezt tudja a strázsamester, egyik legényünknek beszélték őkemek, kit meg akartak vesztegetni, hogy mint az a megyei collega, pártfogójuk legyen. – A kapitány megborzadt e nyilatkozattól. Elkéré a gyűszűsök passusát s alatta oly nevet olvasott, mely egy távol megyében szájasan szerepel. Szíve elfogódott a bámulat s szomorodás miatt s egy pár notabilitás jutott eszébe, kikről a keringő hir állítja, hogy tőkécskéiket zsidók által adogatják ki undok uzsorára.

– Ez a pletyka nem tartozik reám, majd ha elvettétek itten az illető büntetést, haza kisértetlek ahhoz illő levéllel a megyei ispánhoz! de most börtönbe velek! – mondá azután minden további gyanusító tárgyalás nélkül, hogy az igazságszolgáltatási tekintélyt ne gyanusítsa az alárendelt nép előtt, melynek különben is izgató hite és fogalma van arról.

E pillanatban egy hajdú lépett be karddal, csákósan s összetevén sarkát, merev állásban a hivatalos formák közt iskolás egyhangon, gyorsan mint a karikacsapás, így szónokolt:

– Ásan jelentem, hogy azon néma morva, kit az aldunai nyurga spanyol zsidóval s annak társával egyetemben a külsővásárban czivakodásért befogtunk s kinek bőröndjét, teins Vámos úr rendeletéből, teins kapitány úrnak beadtuk, rosszul van s a főorvos úr jelentése szerint meg van mérgezve, azt izenteti ű kigyelme, jó lesz a vallatással sietni, mert tizenkét-tizennégy óránál tovább nehezen fog élni. – Ezzel megfordula sarkán s mintha ágyúból lőnék, kitűnt.

A kapitány megizené e sürgető körülményt Vámosnak, ki eleve megkérte őt, engedné meg azon foglyokat saját részére egy igen fontos ügyben megyei törvényes bizottság előtt kihallgattatni, rendelést tevén egyszersmind a vasbanállók vallatás végetti felhozataláról.

Néhány percz mulva felérkezék a városházhoz Vámos az árva halászszal, vagyis Szalárdy Ödönnel és szokott esküdtjével, ki a gottscheber sátrában annyira megborzadt ugyan a zsidóktól, hogy Singer uram szabását többé magára nem ölté, de azért szintúgy formátlan feszes divatruhában volt, sütött hajjal, fehér keztyűjében, fehér fogantyús nádbottal, s azon narancsszín csíkú világoskék nyakravalóban, melynek minapi hivataloskodásakor annyira örült.

– Hol vannak a foglyok? kérdé beléptekor Vámos, kifejezve arczán azon aggodalmat, hogy a morva hirtelen halálával egyik lehető tanuját elvesztené.

A kapitány a mellékszobára mutatott, hova Vámos, Szalárdy Ödön s az esküdt bementek, ott találták a morvát czinkos társaival s az ápoló orvossal, ki a néma életét fontos nyomozás végbeviteléig fentartani törekvék. Ott volt a kopott bőriszák, rejtett málhájával, melyet a spanyol zsidó szőrbeborult képű ügynökének hóna alatt láttunk. Ott volt a vesszőbe font üvegkulacs, melybe Lőblt, a férjeny méregfolyadékát csepegtetni láttuk, s melybe héber segédével, ki azt nem tudá, pálinkát vétetett a kopasz morva számára, hogyha ki nem eresztik, veszszen el, mielőtt szövetségét elárulná, s ellene valami vallomást tehetne. Ott állott vasban az aldunai spanyol zsidó épen úgy, mint a vásárban látók: száraz, nyurga csontalak, hegyes szakáll, macskaszem, nyitva viselt száj, mely tekintetének vigyorgó vadságot kölcsönöz; csakhogy napsütötte bőre azóta egy kissé megsápadt a börtönlégben. Mellette állt békóba vert kézzel bozontos szőrbe borult társa, a közönséges egyén durva ruhában.

A kopasz néma nyögve és aléltan fekvék egy szalmazsákon. Otromba csontos termete görnyedten, a zárkozó mogorva kifejezés, a szemöld alá vont, földkereső, mély, ravasz szemek ugyanazok, csakhogy arczizmai megszaggatvák a kiállott görcsöktől, s éktelen durva vonásai még jobban eltorzultak. Félkeze most is védőleg szorítja a levelek s árjegyzékek csomagát, melyet Lőbltől vőn által, s befogattatása miatt ki nem hordhatott. Szemei zárvák, csak néha nyitja fel, s ilyenkor mohó vágygyal néz, görcsös karral nyúl égő szomjában a befont kulacs után, mert nem tudja, hogy meg van mérgezve. Az orvos megismeré a férjeny hatását, tudták azt is, hogy az üvegkulacsot Lőbl segédje hozta, de mit tesz az? van-e reá tanu, ki mérgezé meg az italt? nem épen úgy történheték-e az a pálinka-árúsnőnél, a héber segéd vagy városi őrhajdú, a kopaszra haragvó spanyol zsidó, vagy épen maga a néma morva által, ki vétkeiért remegve, életének véget akart vetni? Lőbl nem úgy szokta efféle tetteit intézni, hogy önmaga veszélybe vagy csak kérdés alá is kerüljön miatta.

Közönként csikaró szaggatást érzett a néma, izmai megteltek görcsökkel, s az erőködésben arcza és torka elkékedt. Ilyenkor a pálinka felé kapott s erőszakosan el akarta ragadni, enyhet és szabadítást várt attól. Az orvos cseppeket nyújta neki a kész ellenszerből.

Vámos remegve kisérte a kórjegyeket. «Ugyan hova késik a szolgabiró? szörnyű lenne, ha e tanut elvesztenénk»; mondá aggodalommal.

Az orvos megnyugtatá őt, hogy a fogoly, éjfélutáni két óráig, minden hihetőség szerint élni fog.

Esküdt úr csakhamar hivatalos helyet kotrott magának az asztalon, s selyem zsebkendőjét a fenyűszékre terítvén, feszes nadrágában lehetőségig leült és tollat hegyezett.

A morva fokonként növekedő nyugalmat látszék nyerni az orvos gyógyszerétől. Néha már voltak szabad pillanati, melyben tudott eszmélni, s a környező tárgyak közt különbséget tenni. Körülhordá mogorva szemeit, melyeket a méreg hatása beejtett, ellankasztott; s tájékozá magát, hogy ő rabtársai s idegenek közt van.

Közönbösen látszék venni az arczokat, de midőn Szalárdy Ödönre pillantott, hosszú, merev, izgatott tekintettel függött azon, mintha emlékezni akarna. Ödön fehér-sápadt arczát, s mik teleragyogvák igéző rejtelmes tűzzel, nagy bűbájos szemeit irtózattal függeszté reá. Vérszín ajka rángásba jött a márványábrázaton; félelmesen nézé a megismert némát; vele felkölt a gyermekkori borzalmak emléke, s ezen emlék visszakapá, visszaidézé egy pillanatra a szem és vonások rettegő kifejezését, s arczát egészen hasonlatossá tevé ahhoz, melyet a néma az irgalomintézetben ismert volt. Ekkor felette ingerlő, lázas hatást látszék a morva érezni; szemeit behúnyá, fejét hátraveté, hogy ne lássa a kisértetet. Ráismert Ödönre, s eszébe jutott sorsa változása, melyet annak elszökése reá idézett. Akkor jött Lőblhez a Márkénál sokkal rosszabb szolgálatba; mert Márk rögtön megszünteté a kinzó kisdedóvás orgazdai üzletét, s az irgalomintézetet árverelteté, hogy a bűnnyomozásra forrás ne létezzék. Ödön szökése miatt veszté el egyetlen földi boldogságát, azon elszigetelt leányt, kit a vörös dajka örökben tartott, kinél ő, az elvetett, éktelen, az emberek milliói közt egyedül talált rokonszenvet; ki megérté az ő kétségbeesett néma tekintetét, s a könyör és vigasz emberi hangjain szólt hozzá; s kihez épen azért minden érzelme, ragaszkodása, öröme hozzáfort, ki iránt a konok, mogorva, zárkozó jellem daczára is, nyilt, bizalmas, engedékeny tudott lenni. Úgy nézte Ödönt, mint indokát mind e veszteségnek, s azért irtózott el tőle most, midőn felismeré.

Vámos végetlenül örvendett e jelenetnek; mert meggyőződék, miszerint a morva emlékezik az irgalomintézetben rejtegetett gyermekőrre, most ráismert arra Ödönben, következőleg tanuságot tehet arról, hogy Ödön még élt s Márk kezei közt volt, annak titkos intézetében tartaték sokáig azután, mikor álhalálát közhírré tevé Márk s az idegen testet helyette eltemetteté.