Part 11

Ez volt Lajos helyzete, midőn Zalánka ellenőrködése közben Athea kegyeit keresé.

– Énekeljen valamit nagysád, engedje élvezni bájdalát, mit Olaszhon nem tud feledni; kérte Lajos Atheát s egy pár ezüst girandolet tőn a zongorára, hogy élénk világában a művésznő kellemét csodálja.

– Ha excellentiája megengedi; felelt Athea mosolygó készséggel, előre örvendve, hogy míg a dalban átadandja magát kedves ábrándinak, mentve lesz Lajos merész mulattatásitól.

A grófné annál szívesben intett tetszést s engedelmet Athea énekéhez, mivel így felveheté azon szerepet, melyre egy művésznő irányában születék, hogy t. i. kényelmes ülésben pöffel és fanyaron birálja annak lelkesedését, ki őt és osztályát pénzért mulattatni rendelteték.

Athea ülést vőn a hangszer mellett, Lajos le akart hajolni, hogy a nád rakpadon hangjegyet keressen s vele alkalmat Atheához éneke alatt közel fonódni; de Zalánka megelőzé őt s közte s Athea közt válfalul hajolt a servente padjaihoz, hosszan válogatva a jelesb dalművek kedvelt darabjait.

Lajost felette ingerlé a kiszámított eltávolítás. Megvetőleg nézett alá Zalánkára s észrevevé, hogy annak kötényzsebe hajlásközben szétnyilt, melyből aranyzott levélke csuszott félig ki. Boszújában elcsempészte azt, a nélkül, hogy Zalánka sejtené. Hát titkod van te kaján kakuk, gondolá magában; most már leend kapuczányom, ha kedved jő velem szilajkodni; ugyis megnőtt veled számadásom, itt a rovat, melyen letörlesztem s elrejté az elorozott zsákmányt.

Athea játszani kezdett s a társaság meg lőn ragadva. A művésznő alakján feléledt a szellem, az ihletett erő, mely az ábrándos arcz méla nyugalmában szunnyadozni látszék. Az emelkedő lelkesültség egészen hatalmába vette őt s égni, lobogni hagyá ama sajátos, kristálytiszta egyéniséget, mely a földtől elszakadni, az álmodott, a keresett fensőbb világba átolvadni látszik. Szeme ragyogó gyöngygyé lőn, boldog epedéssel függe a titkos szerelmen, mely költői lelkek ösztönében él, melynek tárgya ismeretlen, eleme sejtés, érzelme csak vágy, de határa nincs. Csengő énekében oly szívből fakadt meleg, oly lyrai bensőség, mely az érzelem legrejtettebb erét átjárja, felrázza, felolvasztja. Ő a zeneköltő kezéből kivevé az eszmét, indulatot s úgy adá vissza, miként azt nemes lelke érzi, felfogja, gyöngéd szende jellemében a szelid költészetnek. Énekében nemcsak a dallam áltató varázsa, nemcsak a csodálatra ragadó könnyűség és tökély, hanem főleg a való mély érzelem, a derengő kedély vagy borús szenvedély hódít és köt le. Még ehhez az olympi ifjuság és szépség, nemes női szerénység, szabatos, kellemes mozdulatok! Igy jelenhetett meg a múzsa az őspogány eszméjében, midőn először megimádta őt.

Athea bevégzé az első dalt. Működését mély csend, hallgatag bámulat követé, mi őt kétségkívül jobban magasztalá a legzajosb tapsviharnál. Gróf Szalárdy, ki a művészetek hitvány naplopóit mélyen a születési érdem lába alá követelé, felállt és kezet nyujta az ifju szellemnek. Beatrice irigyen merült titkos birálatba s genirozva lőn saját háza, egyénisége felett egy leányvendég itélete miatt, ki a lelki tökély ritka fokát birja; s maga Ózuginé, ki a bevett eledelek után bóbiskolni kezdett, lerázván orgonavirágszín ruhájáról a kuglof morzsáit, kiegyengeté itt-ott a csokrok hurkáit s fel-felüté Atheára álmos szempilláját.

Athea más hangjegyet vőn s Meyerbeer Ördög Robertjéből kezdé énekelni a herczegnő magándalát, melyben a váró remény hatalma oly csodás erővel van kifejezve. Lajost átszorítá a féltés lángfoga. E dal a szobrászt illeti, gyötré önmagát. Hah, mily ömledő vágy, mily epedő ábránd fehér angyalarczán. Kellett-e ily szenvedély puszta művészetből? van-e ily elfogult remegő szerelem, ha tárgya nincs?… Hát csakugyan semmi vigasztalás? Oly észrevétlenül kell tombolnia szívemben a vésznek, mely egykor felemészt, vagy őrültté teend?

Szaggató érzelmei közt, véletlenül reá téved Athea szép szeme; s mintegy megrettenve a háborgó képtől, kérelmes, engesztelő kifejezéssel fordult tovább róla. Lajos szenvedélyes lelke meg lőn ragadva; nem állhatá tovább a szemek hatalmát, honnan szerelem helyt szánalom fénylett rá. Önkénytelen ösztön vonzotta a leányka bűvös közelébe; ülése megé akart leülni, hogy bájait közelről élvezze, s a hangjegyfordításnál felszivhassa édes leheletét: de Zalánka belátta czélzatát s megelőzve őt, Athea székére könyöklött, büntetőleg nézve annak válla felett Lajos szemeibe.

Lajos rendkívül megharagvék, tovább nem tűrheté Zalánka ellenkedő daczát s boszúszomjjal rohant a mellékterembe, hogy az orzott levelet átolvassa.

E közben beszédbe eredt Gyapjasyval a főispán.

– Minő eredetű az ön örökbefogadott leánya? kérdé őt.

– Nemes születésű, kegyelmes uram, felelé Gyapjasy. Mátyás idejében virágzó család voltak ősei, de később nagyon elágazott a törzs s osztályok utján elszegényedtek. Apjának alig volt valamije, anyjának pedig még ötödik anyja kikapván quartalitiumát, párnahajnál egyebet nem vitt a házhoz.

– De hát mégis volt ötödik nagyanyja; megjegyzé a főispán.

– Óh igen, felelé büszkén Gyapjasy; az apáknak meg pláne bőségében volt.

– Hogy vitte ennyire a dalművészetet?

– Hajlama volt reá. Már öt évű korában, midőn árván hozzám került, Sára néném rongyollott klavirján egyre czinczogott; s alig hat hónapra, a nélkül, hogy valaki tanítná, egy-két czigánynótát magától kelempelt, mit a szolgálóktól hallott. Kaptam az alkalmon, remélve, hogy egykor engem is hírbe hoz s odaadtam a nagykárolyi orgonistának. Későbben igen kért, hogy vinném fel Pestre, mert már ő többet tud mint az orgonista; de bizony én rosszabbnak ismertem Pestet leirásból, mintsem egy gyermeket rá mertem volna bizni s inkább mestert hozattam házamhoz, ki egyszersmind Tollfokyt nevelte. A kis Juczi haladt, mert még akkor úgy hittuk s egyszer-másszor vasárnap délután, ha az atyafiság begyűlt, mulatságot szerzett a compossessoratusnak; de Sára néném haragudott reá, mert a kacskaringós trillert szivesben éneklé, mint a szentek hegedűjét és ha egy tisztes szomszédasszony pogácsát nyomott markába jutalmul, fitymálva veté a kenyeres kosárba. Én azonban leginkább aggódtam, mert komoly melancholia kezdte elfoglalni s ebédnél sem járt az esze az ételen. A kertben késő éjig hallgatá egyedül a fülemiléket s leheletfogytáig próbálgatá hangját utánozni; és ha a mezőn kocsiztunk, meg kellett a lovakat állítnom, hogy a pacsirta énekét mélán kisérhesse.

A főispán Atheára nézett s elgondolkozék. Csodálta a genius természetét, mely minden helyzetben s eszköztelenség közt, nyomor, megtagadás, kor és értetlenség daczára megkeresi útját, s lehetőségig kifejti erejét. Megemlékezék sok nagy szellem életrajzaira, kik küzdés, bántalmak, inség forrásiból eredtek, kiket a sors elnyomni akart, s kik mégis mint hatalmas lángoszlop törtek ki a fojtó anyag alul; megemlékezék, mily feledékeny s hálátlan a világ azon áldozatok iránt, kiknek találmányit használja, eszét élvezi. Mily különös az, gondolá magában, hogy egyéniségek kört tudnak nyitni, felemelkedni, a tökélyt elérni, s megfutni a tért, mit a természet elibek szabott, mig az összes emberiség, vagy egyes nemzetek darabos törekvések között, féligmeddig fejtik ki s élvezik egyik vagy másik eszme boldogságát; mi csupán attól van, mert a vezérszellemek lelkét nem hagyják hatni, kormányzani… De lennék-e úgy mostani helyemen? eszébe ötlék itt, volna-e tökélytelen egyéniségem mellett fényem, uraságom, érték és bitorjog, ha ama szellemeknek megengedtetnék nemünket a természet s osztó igazság forrásihoz visszavezetni?… Csak jobb ez, a mint van! oda téve az eszmézet végére, visszatérvén Athea rajzára.

– Rövid időn mestere javallá, vinném a fővárosba, mert Juczi képzettebb már, mintsem ő tovább vihetné; folytatá Gyapjasy a kezdett életrajzot. Én hajlandó valék tanácsát követni, hogy meggyógyítsam a kis leány elégületlen, vágyó aggodalmát, de tudja az Isten, mindig haladt-maradt. Egyszer ló-venni jött hozzám egy olasz katonatiszt, gazdag selyemgyáros fia Milanóból, ki a dalos árvát csodának találta. Többszöri énekpróbák után úgy belé szeretett, hogy megfeledkezve a lóvásárlatról, sorsán töprenkedék. Adjam, úgymond, egyenesen Olaszországba; ha költeni nincs kedvem, fog ő kölcsönözni, míg a kis művésznő maga kifizeti… Dehogy nem költök, mondám én, ha halhatatlanság néz ki a kamatból, s két hét mulva milánói lakos lőn a kis alföldi csalogány. Négy év alatt szép összegbe került, mig művészete mellett nyelveket is tanult. Egyszer levelet ir, hogy segélyemet többé nem szükségli, hogy igen jelentő dijakat érdemel, hogy bálványozva van, s magát Atheának nevezte, melyhez joga volt, miután nevét maga teremté. Aztán egymást válták dicsekvő sorai. Genua, Velencze, Padua, Brescia s több műértő városból jöttek levelei pénzzel, melyet itthon tőkésített, s száraz babérlevelekkel, miket díjkoszoruiból szaggatott. Óh de engem nem ez tett boldoggá. Én a boldogságnak örültem, mely irataiból gazdagon sugárzott; én a lélekműveltséget, a tömérdek észt és ismeretet csudáltam, melyre tanulmányi foglaltsága között szert teve; s a hir és jövendő ragadt el, melylyel az igénytelen gyám nevét fel fogja szentelni. Higyje el excellentiád, hogy ha egyetlen rudas lóval maradnék e siralom völgyén, mégis gazdagnak tartanám magamat a kis Atheával… Fél évvel ez előtt egy szép levelet küld, mely minden igazitás nélkül beillenék aranyszáju szent János könyvébe. Megirta abban, mily fájdalmas honvágy miatt beteg, mint szeretne hazájába jőni, s mint kifejtve érzi művészetét arra, hogy országa művelt leányinak örömöt szerezzen. Csak egy hiányzik, mond, még a földi boldogságból: hogy hazámtól egy koszorút nyerjek. Megküldé a biráló czikkeket, megküldé több neves herczegek érdemajándokit jeléül becsültetésének, s igen kért, eszközöljek utat számára az önismertetéshez, mikorra megjövend… Én persze akartam utat eszközleni, de bizony nem értem rá; aztán egy-két hatalmas szó többet tesz, gondoltam, mint az apró táblabirás futkározás; azért valék bátor excellentiád elfogadó kegyét kikérni, könyörögve további magas védelmeért.

– Bizhatik bennem, spectabilis. Atheát én a magyar művészetnek nyereségül tartom. Csak alkalma legyen magát bemutatni, kétségkivül készen a győzelem s dicsőség. A szinigazgatóságnál hathatós ajánlást teszek és eszközlök. Gondunk leszen reá, hogy a napi sajtó érdemlett figyelmeztetéssel híja fel a közönség részvétét; félév mulva számíthat táblabiró úr, saját nevének országos megünnepeltetésére.

Mialatt Gyapjasy úr a hallhatatlanság bájitalától szédelgett, Lajos a szomszéd szobában ezernemű eszmetolongástól nyomaték. Az aranyozott boríték czímén Vámos ismerős vonásait találta s rögtön kibontva a feltörve orzott levelet, következőket olvasá:

«Édes Zalánkám! A háztól elválok, melyhez te kötöttél s nővérem sorsa. A választó ok rögtön fejlett ki, s azért hirtelen kell történnie búcsuzásomnak is. Nem bucsúvét az, csak végszó az új találkozásig. Engem a kedvező végzet int sietni egy tény bevégeztével, mely egy nagy szenvedőt, téged, Ceciliát, engem, mindnyájunkat boldoggá teend.

Ha a főispánékkal Debreczent elhagyád, jövő hó végére menj Ceciliához látogatóba. Azon hó végnapján én is megérkezem; addig fontos okból kell Pestre távoznom. Közelség okáért a lápszigetre hajózom, s azon keresztül sietek hozzátok. Ha ott várnál, kedves lenne nekem; az est úgy is holdas leend, s tudod, mily regényes a vándorláp!

Isten veled keblem gyöngye, türd békén a környező szeszélyt, s ha nem becsülheted, tiszteld a házat, mely hajlékot ád, melynek békóiból szabadság s szerelem vesz által.

Vámos s. k.»

Lajos borzasztóan sejté a levélből, hogy a félelmes alak, kivel ő a hortobágyi éjben találkozék, midőn Vámos léptei attól elriaszták, csakugyan a több mint tíz esztendős halott. Borzasztóan sejté, hogy az árva halászt vagy Szalárdy Ödönt, kit ő későbben hasztalan keresett, Vámos vette pártfogása alá, hogy igazait feléleszsze, s házukat, ha Lőbltől menekvés lenne is, végkép megdöntse. Mitsem gyanított ugyan a szörnyű vétekről, mely Ödön gyermekkorát érte, de irtózott az anyagi inségtől, mely a mellékjavak kiadásával rájok tör. A megrohanó aggály első ostromában ki akart törni, zajt ütni, felforgatni Vámost tervével, halottjával, de átlátta, hogy az mitsem segit, ha sejtése valósul, és ha nem: szükségtelen veszélyt intézend elő. Bizott némileg a lehetlenségben, atyja, anyja bátor, biztos állításaiban, s törekvék ebbeli kétségét lehetőleg elfojtani, míg orvos Márk, anyja levelére megérkezék.

A tolongó eszmezavarban rátért a levéltartalom másik tárgyára is. Tudtára adá az, Zalánka és Vámos viszonyát. Ez hát oka, hogy azon koldusnő oly önfejüleg bánt a jótevő házzal; ez az oka, hogy daczosan megveté nyájas hajlamomat, melylyel gyöngéd, vagy erőtetőbb modorban annyiszor kináltam. S egy ily rejtett szerelmü hölgy avatkozik boldogságomba? ő mer emelni tiltó védkezet Athea körül, hogy midőn az üdv megjelent, én mint elátkozott küszöbén kiessem? Ingerült bosszuja önmagát nevelé, de megrohanás helyett más nemű lakolást tervezett. A vándorlápi regényes légyotton majd magam jelenek meg. Megakadályozom Vámost, földulom boldogságtokat, s ha a sors akarja, csak kényszerítsen, mindenre a vérig kész vagyok.

Mennyire ily hábor- s indulatvésztől kitelheték, nyugalmat hazudott kikelt arczaira, s mikorra a főispán Gyapjasynak igéretét tevé, visszalépett a társaságba. Athea még akkor is énekelt, s egy vidám költemény szökellő trilláin enyelgett kedélyes dallama. Lajos szorongva hallá azt, de az imént támadt zaj elnyomá keblében a gyengébb húrokat. Zalánka megé huzódék, s nesz nélkül lábához ejté az áruló levelet, mintha hajlongásai közben hullatta volna el; aztán eltávozék, Zalánka egy pár percz után helyét változtatá s remegve kapta fel a meglátott levelet. Vérszin futá arczát, de megnyugvék, mert a műélvbe merült társaság miként figyelt volna ily mellékcsekélységre?

Még folyvást csengettek a szép szűz hangjai, még folyvást varázsa köté a figyelmet, midőn kétségbeejtő lárma, zsibaj, robaj tört ki az utczákon. Felzúdultak a félrevert harangok, csörömpölő zaj, kétség, sikoltás támadt s növekedett. «Tűz van, tűz van!» bömbölé egy mély, vontatott szózat: «tűz van, tűz van!» ismétlé ezer, tízezer torok a különnemű hang változó vegyében. A műélvező társaság felriadt, s kiszalada a közlázadásra.

Czegléd-utczán égett, honnan a szegény Mariskát esküvőre hozták. Az utczák telve voltak tolongó tömeggel. Minden ablak, szabály szerint átvilágítva, s a tornyokon lázasztón lebegett a vérzászló az égés éji világában. Félrevert csengetyű s iszonyu ordítás hallatszott a főtanoda felől. A machinista diákok törtek előfelé pusztító robajjal. «Lám hazudnak a kapások, mert lesz bor; jól iszik a machinista ilyenkor;» sikoltá az egyik; «nem iszom bort a morgóba, sem a kutyakaparóba, csak a machina tartóba», ordítá a másik, s végetlen chaoszát a csintalan ötletes felkiáltásoknak, miket a bajt s veszélyt megvető vaderő s eleven pajkosság felidéz s miket a szél és távolság érthetetlen hangtömegbe kavart. Itt sötét ablakokat zudítottak be, miért nem lámpásol szabadító utjokra, amott egy kurjongató kofa telepén robognak keresztül, mig itt-ott két oldalon rudat dugnak a kerekek közé, vagy hátulról beleragadnak, ha valamelyik czéh vagy utcza lovas oltógépe meg akarja őket előzni, mert az első vizipuskáé a cseberbor jutalom. Öt-hat meghallgatja az esdeklő kofát, s némi naturalékért megvédik a vargainasok kirablásaitól; a letapadt czivist is kihúznák a többi lába alúl, de nem hagyhatják ott a machinát, mert harmincz krajczár birságot kellend fizetniök. Soha az officium imperfectum, elszántabb hősök kezelése alatt nem lehet; hogy is ne? hiszen legatiót öt legénynyel feljebb választanak, a törvényes király nevenapján meszely bor és félfont hús a tiszteletdíjok, nyáron pedig saját majálisok van, mit ők «kanmulatság»-nak neveznek; s egyetlen bűnök az, hogy a machinariumot minden tűz után újra kell építni, mert ha hírtelen nincs a kulcs, rögtön szétszedik.

Czegléd-utczát ellepte a nép, különben is tele volt rakva vásári árukkal. A diákság feltarthatlanul rombolt keresztül a favilla-, lapát- s járomhalmazokon, feldöntve az útban eső szekereket. Egy alacsony nádas ház lobogott csapongó lángokban. Az égő nádpehely mint egy tűzes lapta szóródott a szomszéd zsindely- s nádtetőkre, a felvert perje s kákaüszök tűz-záport képezett, verve, csapkopva e lángok szelétől. Szörnyű pusztulás várható, ha segély nem érkezik. A nép nyüzsög és lót-fut őrülten, nehány vasvilla férhet csak az égéshez, mely azt csak bolygatja s terjeszti. Egy-két bőrveder csekély vize ömlik itt-ott ki a vörös lángban, de az csak az eresz széleit éri, s minden siker nélkül loccsan el. A lárma nő, a kétség növekszik, minden arcz csüggedt és rémülő.

Egyszerre megujul a vad zaj. Roham, tolongás kél az emberek közt. «Félre félre, utat, utat!» rikoltnak mindenütt. A félelem oszlik, az arczok derülnek, mert megérkeztek a diákok. A tanoda vizipuskája berohan, s rajta, a levert füstgomolyban, mint egy czirmos félisten, a machinista præses. A hajótört nép nem lehet gyorsabb. Élénk, eszeveszett, lázas törekvés foglalja el őket. Néhány a szivattyút húzza cyclopsi erővel; mások vedres civiseket térítgetnek a vízgép öbléhez, mások városi targonczákat osztanak, vagy hordják csurgó ládáiban az iszapos vizet. Egy égő szarufa lecsuszott a ház égett végén; két diák rögtön felkúszott a szikrázó gerendán, s a lángfutotta nádat kezdé leforgatni két petrenczerúddal. «Vizet, vizet!» kiált a leomlott falon egy másik társ, ki a függő szalonnák és kolbászok védelmére mászott. A præses odalőtt, s be találta puskázni a kigyúlt kamarába, de két vállalkozó társ, egy ló-hámmal menten kihúzta azt.

Az irtózat és küzdés legnagyobb zajában, iszonynyal futkosott fel s alá s tépte szétszórt haját egy polgárnő. «Hol van, hol van?! Szabadítsátok meg!» Sikoltozott az őrültség szakadatlan hangján, s a nádhalom és lehányt gerendák tüzes halmazán át, be akart az égő épületbe törni. Utánna férje rohant, a gyuladt ház gazdája, kiről nagyobb részben a ruha leégett, s merev szemében a vad ijedtség látszék. «Leányom, leányom!» kiáltá gépileg, s mint egy bőszült a padlás azon végébe mutatott, mely most kezde körül gyúladozni. Egy fáradtan lihegő diák, kinek öltözéke a perzseléstől most is párolgott, elveté hirtelen kalapját s lekapván egy szájongó civis fejéről a báránybőr kucsmát, azt, mint egy sisakot fejébe huzá, s rohant az égő padlásra, hová a házgazda mutatott. A fedélen kivül csúszott egy lyukig, mit az oltók nyitának a tetőn. Térde le-lecsuszamlott, s a megmarkolt forró nádba fogódzott, melynek belsejét már elfutá a láng, s mely, ha robogó korczvesszője szétszakad, kigyúladva vele együtt a mélységbe zuhan. A házszegélyről ráhanyatlott egy égő gyertyánfa rúd, s báránykucsmáját meggyújtá; egy folt lobogott prémes sisakján, mint egy lángüstök, de a præses azonnal lelőtte azt, mint valami szarkát. Végre bejutott a lyukon; szőke népleány feküvék a szalmán lázas álomban. Dús haja ziláltan, szemei beesvék, arcza sötét pirral foltozva, s a kétség vonásaival, ruhája megtépve és roncsoltan. Az életmentő diák tisztán meggyőződék, hogy a szerencsétlent nem a tűz, s riadás űzte a menhelyre, hogy ő ájulási merev álomban van, a gyuladásról mitsem tud, s már azelőtt kellett itt lázba jőnie.

E perczben leszakadt a fedél-oldal, melyen a szabadító elcsúszott, s iszonyú világgal rohant ki a padlásüregben összeszorult láng. A præses az életmentőre irányzá a gépcsőt, s a mint az a felkarolt leánynyal megindult, folyvást kisérte az oltó vízsugárral. A diák rettenthetetlenül jött végig a szarú-ülésen, átlépkedve a tüzes folyó gerendákat, a martalék élettelenül függött le karjáról, borzasztón sütött rá az udvarról fellobogó világ, s meg lehete ismerni a menyasszony Mariskát, kitől vőlegényét ma reggel katonának fogták; s ki ma este feldultan, furiaképpel rohant ki Lajosék házából. Mentője, füst-, hőség- s terhétől fárasztva a megoltott falrész közelében már-már lehanyatlék, midőn Vámos megkapta őt, s átölelé tőle Mariskát.

A tűz fokonként megerőtlenült. A lángok lelohadtak, a szarufákat leverték, s a megoltott parázs gyéren keríté el vérpiros udvarát. A diákok perzselve, lucskosan, izzadó üstökkel dőltek vagy hasaltak az üres machinára, kipihenni az éj dicsőségét, mig néhány megczirmosodott collega jóizűn falatozék a száraz nyers kolbászból, mit a tűztől megmentettek.

Már eloszlott a nép, csak a háznép és rendőrök bámultak a romon, midőn egy pár poroszló kötélbe fűzi Mariskát, kit a kút közelében Vámos ápolgatott.

– Mit akartok kinzók az árva félholttal, kérdé megtámadólag a hatóság szolgáit.

– Félre! rákiált mogorván az egyik, vagy önt is vasba verem… Ez a lotyó volt a gyujtogató.

XXVI. (Vallomások.)

Nehány nap mulva nyomozó széket tartott a kapitányi hivatal. Lenn a városház-udvarban szennyes embercsoport, asszonyok, férfiak álltak a deres közelében hajduk között, hajdonfővel az égető napon. Por, piszok adott súlyt hitvány rongyaiknak, s némelyikről párált a fojtó penésznyirok, kinek egész öltözetében nincs annyi ép darab, hova egy garas árú sót be lehetne kötni. Éhség és rettegés behullt arczaikon, s mint a vizi madáré, vézna és nyálkás egész testük, melyet a rohadt lég végképen átjárt. A deresben egy asszony vonaglott, ki a porkoláb sósvizes korbácsa alatt azt is kész lett volna magára vallani, hogy a Megváltót ő feszíté meg. A többi szerencsétlen a kinzott felkelését várta, ki nekiek sor szerint helyt adand.

Utczán, a törvényház előtt nyakvasban jajgatott egy tizennyolcz éves paraszt gyermek. Vérző kezei a bitófához kötve, s nyakán egy kötélen a darab fekete kenyér, mit harmadnapos éhségében lopott. A dologtalan nép tolong és ácsorog körüle; köpködik, csípik, gúnyolják, s egy-két jól öltözött rüpők legénykedő Istenszitokkal káromkodja körül, mi tíz annyi bünhödést érdemel, mint a kibitózott.

Mit mondand ily jelenetekhez egy szelidebb korszak? hogy veszi ki magát majd az efféle tömb, a hires XIX. század rajzában? pedig mily csekély pont az a mocsok tömegben, mely e dicsekvő tizedet foltozza! Hajunk mered az inquisitio tribunaljától, görcsöket kapunk a velenczei óntömlöczök emlékén, s láz és átok fog el bennünket a középkor iránt, ha kinzó műszereit egy-egy ó-várban megnéztük: s ugyanazért mint nemesebb nemzedék felütjük czimerünket egy-egy akasztóban a falvak végére; törvényes hóhért tartunk, kinek kezében felszentelünk pallost és kötélt; a farkasgúzs, deres, pellengér, seprű, bot és korbács, mindannyi arma et insigniák, miket egy későbbi paraszt ivadék irigyelni fog, s melyek csak annyiban dicsőbbek a lófarkrakötés vagy felnégyelésnél mert szenvedést hosszú időre, bélyeget egész életre adnak, míg amazok kint és gyalázatot néhány percz alatt végkép bevégeztek. De hogyne gyakorlanók mindezt egész kéjjel, mi, kik úgy gyülöljük a kort, melyben az egyházi átok alatt lévő temetetlen maradt, holott ha köztünk valaki a század és társaság vétke miatt öngyilkossá lőn, eltemethetik ugyan, ha van kinek eltemetnie, de nem a felkent hullák szent sorába, hanem árkon kívül, hogy a disznók feltúrhassák illő eledelül?!

Fenn a kapitányi szobában folyt a nyomozás azon foglyok között, kiket a közelebbi vásár folytában behoztak. A kapitány, ki a foglyokat vallatá, az irnok, ki vallomásaikat írta, s egy poroszló, ki nyakasság esetében a terrorismust érezhetővé tegye, valának jelen az egyszerű fenyűbútoros szobában.

Többek közt egy vén koldus jött be, alattomos, ravasz tekintettel, kinek gyors szemei egy pillanat alatt bevizslálták az egész teremet, élesen megjegyezve nemcsak a hivatalos arczok jellemét, hanem hol, mi és miképen fekszik a szobában. Bal keze mint egy tönk bekötve, mintha valamely csodás kinövésen végződnék, lába felzsugorodva bélpoklos varakban, egész állása roggyant és görnyedő, olyan tedd-ide tedd-oda-féle ügyetlen nyomorult, de képe ellentmondott e lázári alaknak, ólálkodó szeme élénken ragyogott, fogai épek és erősek, s borvirágos orra úgy nézett ki tüskés szakálla közül, mint róka a nádasból.

Az ellenajtón egy vidéki pórnő lépett be, megcsonkított kezű gyermekével.