Part 10

– Csak arra figyelmeztetem spectabilis Hitvánszky, hogy a kijelelt alispán párt-titok maradjon, s jó lesz valami figuráns nevet színlelni az ellenzék előtt, mert ha dühök fiamra ingerül, vérontás a vége, pedig szelíd kormányomat nem akarom nemes társaim fogyasztásával megbélyegezni.

Hitvánszky úr szeget ütött homlokára mutató ujjával, s érvényes megfontolás után átlátta az együgyű taktika bölcs voltát, nem álmodva szegény, miként a főispán, épen az ellenzék élénk korteskedéseit fiáért, czélozza s éri el ez úton.

Azonban benyilék a salon, s Lajos, jobbján egy sugárhalvány leányt, balján pedig a jóltáplált Gyapjasyt vezetve, belépett.

Gyapjasy úr leölté a könnyű nyárruhát, melyben Lőblnél láttuk. Kurta derekú kék frakk fényes pitykével, nyakig fejér parket mellény, s talpalótlan fekete struck nadrág tevé salonöltözékét, mely a rossz pakolás miatt makranczos ránczokat öröklött. Őszinte vidám alázattal üdvözlé a nagy urat, kihez hasonlókkal ritkán találkozik, s csak az esék nehezen, hogy hely szűke miatt, bókközben el nem kanyaríthatá kalapját isten igazában.

– Athea kisasszony, árva kegyenczem, dalos énekesnő, olasz tanítvány, valóságos pacsirta, mondhatom remekmű; ajánlom kegyelmességed kegyelmébe; bemutatá a sugár leánykát, s az, bájosan hajolt a társaság előtt viruló arczával, melynek költői fensége szégyenleni látszék Gyapjasy úr együgyű modorát.

– Az irót is elhoztam volna, de szerencséje akadt; s elhagyá ma délben a délibáb prózai országát. Nem bánom; ő a halhatatlanságé, hadd kövesse sorsát, folytatá Gyapjasy. Havonként tiz pengőt kell érte fizetnem, s e dijért corrector leend azon lapnál, melynek eddigi vidéki levelezője volt.

– Micsoda irót említ táblabiró úr? kérdezé Lajos.

– Hát Tollfoky urat, másik árva kegyenczemet, Athea iker-testvérét, kinek szintugy apja, mæcenása vagyok; ki a debreczeni színpad számára Birchfeifert fordítá, több levelek és talányok szerzője, nagy toasztirozó, jeles egyéniség, sőt verseket is irt.

– Ahán! már így tudom! viszonzá gúnymosolylyal Lajos, tehát azon ifju barátunk, ki a főispáni beiktatáskor a lakodalmast oly híresen járta?

– Igen igen, közbevág Gyapjasy; először tánczosnak neveltem, de hibás a bokája; tehát legyen iró, annak úgyis mindig ülnie kell; különben is mindegy, csak hír embere legyen. Megvallom, kivántam én is művész lenni, de mivel a muzsa hátat fordított rám, mæcenásság által szeretnék a Pindusra jutni.

Gyapjasy úr becsületes szántóvető ember, kit már Lőblnél megismertünk, minden jóra, nemesre hajlandó, de magától erőtlen, s azért mindenben vitetnie kell, mint saját bizonyítása szerint halhatlanságban is. Áldozatiért, miket köz- és magántárgyak, eszmék, személyek irányában folyvást és bőkezűleg gyakorol, nem kiván más adót, mint hogy neve emlegetve legyen; azért örömest járul az ügyhöz, mely kétheti és két mértföldnyi hírt szerez, de ha választania kell két tárgy között, melyeknek egyike harmadfélnapos notabilitássá teendi, inkább ehhez áll. Tudomány s művészet főleg gyengéje, azaz nemcsak felette gyenge azokban, hanem ebbeli hírcsáboknak ellentállni gyenge. Jeles könyvtára van, pedig sohasem olvas; hirlapokat járat, hogy, ha neve egy más választmány tagjai közt nyomtatva megjelent, minél előbb lássa; a könyvajánlatokat vadászsza, vándorszinészeket ebédre hordat, s egy-egy csavargó gépész képtelenségeit rogyásig hallgatja a sublímior mechanikáról. A debreczeni tanoda közvizsgálatait szorgalommal járja, megjelenik a papszenteléseknél, híres patronusa a legatusoknak, megyei ünnepélyekről soha el nem marad, beiktatási küldöttségeknél mindig kinevezteti magát, szóval mindenütt van, hol szembe tűnhető, hol nevét megkérdhetik, egy rá köszöntött áldomáshoz juthat, vagy épen ama megtisztelő sor kaczérkodik reá hogy tán meg ujságba ki, vagy bejöhet. Hanem aztán meg is kell vallani, hogy magyar ruhája kiáltó és prémes, kardja pedig úgy tele van rakva czirádával, hogy ha örököse zálogba vetendi, a helybeli zsidó is megad rá ötven rossz forintot. Ki hinné, hogy ily gyarló hüvelyben annyi szívjóság, becsület, s használható elem van elvegyítve? ki hinné, hogy ily homokkő-alak sokszor becsesb mű a korszak templomában felrakott bálványnál. Egyébiránt Gyapjasy úr, komoly salonokban alkalmatlan málha, nemcsak, mert szeszélyes izlése a közdivattól elüt, hanem főleg, mivel ha szóhoz jut, magát s kegyenczeit oly bőséges tárgyalásba veszi, hogy más ugyan tőle sort nem foghat, hacsak valakit nem viend a mellékszobába, ki őt hallgassa. És ezen társadalmi erélyt jelenleg is igénybe és gyakorlatba fogta volna venni, de Athea a grófnőt és bárónét s köztök főleg Lajost elfoglalá, a főispán pedig a kortesurakkal váltott még nehány szót, s így nem lévén kinek pakolnia, beleereszkedék egy piros szattyánszékbe, várni, míg rákerül illetőleg a sor.

Ózugi Wolfsmaul grófnő nagysága azalatt nevezetes kárt tett a vajas sonkában, s minthogy pihenés nélkül lehetlen lőn egy húzamban többet fogyasztania; kezdé csodálattal észrevenni Atheában a gazdag műveltséget, jellem- és lélekfenséget, s ritka bájt, kellemet, melyre Beatrice grófnő figyelmessé tevé. Nem fért a fejébe, miként tudhat olasz-, franczia- és spanyol nyelvet oly hazának szülöttje, melyben az ő tót instructorához hasonló paedagog nem tartózkodott? s miként lehet oly módos, szerény, nemes alak egy árva leányzó, hacsak nem podoliai gallyból származék?

Igézőn foglalta el helyét a két hölgy között Athea, az alrendű füzérbe tévedt nemes virág. Jobbról lomha dudva, balról nyirett, fonnyadt növény, s közepén ő díszes pompavirág, műveltség s természet párosult jegyével. Vékony alakja könnyű és hajlékony. Harmatgyenge bőre, sima és fejér, mint a friss zergetej; karja, válla s a szende ép kebel tiszta és vakító uj alabástszobor, melyre alig lehelt még a levegő. Általában az alak körrajza lenge és súlytalan, mintha földietlen volna, s mégis minden tagja teljes kifejlésben, élet, elevenség szabályos termetén, szelid csáb, s vonzerő szaván, mozdulatin; benne vegyítve van ég és föld kelleme. A mosódott hattyú nem fejérebb vékony köntösénél, melynek redőin festőileg fut le a kék öv szalagja. És ezekhez halavány arczain szemérem és ábránd. Fekete szemében ész és lekötő báj; méla pillanatában a lélek mélysége nyílik fel és az epedő vágy, mit arcza kifejez, varázs álmot látszik keresni, melyet más talán birt, s melyet ujra vár. Egy költő nem válthat jegyet szebb tündérrel.

Athea illem és tolakodás nélkül, de fogulatlanul társalgott. Itélete, eszméi, tárgyismerete jelelé, mily eszélyesen használta fel kevés éveit, mennyi eszmélet, tanulás által fejté, gazdagítá a természeti észt és elmeélt. Szakkörében kivált felette művelt érzelme és izlése volt; annyi tapintattal, annyi biráló erővel s oly választékos itélettel tőn a zeneköltők művei s ferde vagy nemesb divat és közizlés felett észrevételeket a dalművek tárgyában, hogy a főispánné, ki e részben több birodalom fővilágát ismeré, elcsudálkozék ennyi ismeret, ily gyakorlott ész, s mégis oly követelés nélküli jellem kincsein. Tért és tárgyat akart keresni, hol avatottságát, fensőbb képzettségét Athea felett ragyogtathassa. Átvitte a szót a művészet többi ágaira, divat-, társadalmi tón-, főrendi élet- s gondolkozási modor részleteire, előre élvezve a győzelem örömét, melyet ő, az efféle tanok tanult Sybillája az ifju és egyoldalú művésznőn venni fog. De Athea itt is feltárá gyermekien tiszta, de ész és erkölcs tanította keblét. S a büszke úrnő tanulni lőn kénytelen egy ifju egyéniségtől, ki átható szemmel birálta a társadalmi élet téveit, ki nem tud bolondságig sülyedni, hogy a divat mesternője legyen, ki ráért széttekintni a nőiség minden szerepein, s nem tömjénzi vakon a majmok szabálykönyvét, hanem itél, gondolkozik s világot teremt, melyben lelke és erkölcse függetlenül forog, óva fitogatás s változó fogalmak gyáva békóitól. Csak midőn az új olasz szobrászat becséről kérdezé a grófnő, s Petrarca márvány mellszobrát mutatá, melyen a művész névbetűje látszék, pirult el Athea. Szemébe könny tolúlt, az öröm drága gyöngye, keble izgatva lőn, s az élénk derű, mely lelkéből arczára felmerült, nehány perczig elszórottá tevé. De a nők nem vevén észre azt, Ózuginé különben nem sokat értvén a felfogott tárgyakhoz, egy tál befőtthöz folyamodék illő kárpótlásul; a főispánné pedig annyira szerette kő Petrarcáját, hogy ha egymit mondand vala is Athea, nem hallotta volna. Csak Lajos látta a lelki változást, kinek hiú, éles szeme félénken kisérte a művésznő kedélymozgalmait, s kinek tekintete, mint a jobbult vetkezőé, egészen átszellemült Athea körében.

Annyi kellem s kitünő tulajdon, mennyinek Athea birtokában volt, kivált oly meggyőzhetlen szépség mellett, ritkán marad nők között irigység nélkül. A főispánné gyűlölni kezdé őt, s a mily hévvel törekvék leversenyezni, oly éles sérelmet metszett rajta a meggyőzetés. Szurós piquant vonatkozásokat szőtt itt-ott szavaiba a színpadi élet bélyeges köréről, s a társaság mellőző megvetése iránt ejte egy észrevételt, mely a védtelen lánykát, e kevély, idegen körben fájdalmasan vérzé, mignem a másokhoz fordult úrnő megett, a falatozó indegenák szomszédjában, Lajos érzelgő ostroma alatt maradna.

E közben eloszlottak Hitvánszky uramék. A theától már in massa megizzadtak, s még inkább azon szorongó helyzettől, melybe őket nagy úr vagy úrnő közelléte rendesen hozá. Eltisztultak tehát egész alázattal minden további baklövések nélkül, kivévén, hogy Buzás Mihály uram, sallangos bocsánatkérésben ujítá meg a főispánnénál a tört szék s theadöntés mérgező emlékét.

Zalánka, ki eddig a csoportozat megett némán s gondolkodva kötött, észrevevé, hogy Athea a Lajos suttogó társalgásától bántva van, s hogy kiragadja feszült helyzetéből, szelíden híta át az asztal alvégére, kedvencz csemegéiben osztozni. Lajos megérté a tervet, s Zalánka daczára átkerülvén a kanapé megett, megízlelé Athea étkeit. A két leány pillanatot váltott Zalánkáéban intő óvás fejezé ki magát, Athea pedig felelni látszék, miként tudja már, hogy félnie kell.

Gyapjasy úr azalatt szabadabban kezde lélekzeni, mert a conservativ elem eltávozott. Oly feszült állásban viszonylék egymáshoz a két párt, hogy a legegyügyűbb alügyészben Lojola Ignáczot látott az ellenzék, s minden darutollas jogászban Demoulin Camilltól rettegtek amazok. Azért, ha közélet vagy magántársaság összehozta őket, gyanú és titkolózás tevé fogulttá egymás irányában, a nélkül, hogy lett volna miért, s ez idétlen túlzás nemcsak az eszmék és akarat közeledtét gátlá, hanem alkalmat adott eszes kormányzónak, édes mindnyájokat saját károkra szépen felhasználni. Az elvről pártra, tárgyról személyre átvitt ingerültség, oly éles fokozatokban származott le gyülésről-gyülésre, hogy egy vagy másik párt, saját érdekének vesztével kész ön ellenfelét befolyásában megtörni; minek következtében hires lőn a megye az alacsony visszaélésekről, s hol Rousseau, L’Amenais elve, népfelség, közbirtok csillogtak fényes szónoklatban, nem győzte a kir. helytartótanács védni, oltalmazni az igázott jobbágyot; hol szabadság, jogegyen jelszava lobogott a zászlón: elűzött tisztek, kivert haszonbérlők orvoslat nélkül átkozódtak a lobogó körül; s hol a tulajdon szentsége harsogott a terem egyik ajtajától a másikig, a szomszédos szobában árvák javait kibecsült jobbágyok verítékét ragadozták szét törvényszéki fontos itéletek; s az értetlenség és szenvedély nyers harczaiban magával együtt másokat, főleg pedig a közügyet, vétkesen feláldozá a hiú nemesség.

Mihelyt Hitvánszky és társai lábukat kihuzták, nyájasan felállott Gyapjasy s félöles bókját, melyhez előbb tért nem talált, elkanyarítván, egész bizodalommal megszólalt.

– Ha több esze nem volna excellentiádnak mint egész vármegyének, ezen emberek megcsalnák; monda a távozókra czélozva.

– De most az ellenzéket fogják kijátszani; felelé ingerlő vonatkozással a főispán.

– Hogy hogy kegyelmes uram? kérdé Gyapjasi, kapva az alkalmon.

– Az ellenzék fiamat akarja első alispánnak.

–… Az igaz;… hallottam;… szóban van,… magam is akarom; felelé akadozva Gyapjasy. Ő ugyan mit sem hallott róla s mit sem akart eddig, de hogy mondhatna ellent főispánjának saját salonjában? s a jószívű pártfő s vele az ellenzék e percztől belecsavartaték a tisztujítási kelepczébe.

– Ezt nem csodálhatom, mondá komoly homlokkal a főispán. Fiam ékes szónok s oly feláldozó vezér, hogy tán fejét leadná válláról, ha pártjáét az által megtartja. Táblabíró urék kapni szoktak ily tűzlelkű hazafin, ki saját boldogságát értök elégeti. Nekem van ez ügyben legnehezebb állásom, hogy kénytelen leszek Lajost kijelölni, mert jobban szívemen viselem megyém nyugodalmát, mint sem közkivánatának ellene szegüljek s vért és viszályt idézzek a nemesség közé.

– Azt bizony helyesen teszi nagyméltóságod. Isten áldja meg atyai gondjait… Már a pedig bizony vért idézne elő. Lajos gróf ritka egy szónok, az ötvenes táblabírákat is rendre elragadja. De hiszen ő érte kardunkat is leveszszük a szegről. Majd meglátom én, ki bir velünk, ha a párt összeszedi magát. Jobb is, hogy ő, mint akárki más. Ifjúban mindig több a hírszomj s becsületvágy. Tőle nem félhetünk, hogy átugrik a szomszéd akolba s minket faképnél hágy… Istenem, minő szerencse! oly fiatal még s már nagy hírre kapott. Óh tudom, értem, mi az, hírben állani. Én is voltam alispáni székre kijelölve, de a pártviszály úgy hozta, hogy egyetlen szavazatot kaptam; s csak képzelje excellentiád, egy impius czikk az ujságban ezt hirdeté rólam: Gyapjasi táblabiró egy szívvel és szájjal választatott első alispánná.

Még tovább ömledezett volna a becsületes férfiú, de a főispán sietett malmára használni a kitört lelkesedést.

– No lám; ezen buzgalmában akarják megcsalni, kijátszani az ellenzéket.

– Azt nem engedi a magyarok istene, sem ólmos korteseink. Hogy is lehetne az? hiszen ha akarjuk, másfélannyian vagyunk, mint a Hitvánszky-párt ebestül, fiastul.

– Igen, ha akarják s hanyagul nem veszik; de ez a bökkenő, mire ők számítnak. Cselből azon álhírt fogják hintegetni, mintha fiamat akarnák. Igy az ellenzék látva, miszerint czéljában biztosítva van: baj és költség kerülése végett tespedezni fog; időt, alkalmat elmulaszt s midőn késő leend, fog majd kapkodni, mit sem boldogulva többé a készült tömeggel, mely őt megcsalta s a tisztujitás hajnalán átcserélt jelszóra mást választ.

Gróf Szalárdy nemcsak azért szövé ezen hálót, hogy ha az ellenfél titkos iránya, mint annak szükségkép történnie kell, észrevétetik is, fogva maradjon az ellenzék; hanem főleg, mivel tudta, miszerint ha a két párt közt dacz- és vetélyverseny támad, fia megválasztása bizonyos, még azon esetre is, ha a conservativ párttól elárultatnék. Arról meg volt győződve, miként ezen bonyolódás a tisztujítási rövid időszakban fel nem világul, mert a pártok sokkal féltőbb és elszigeteltebb modorban törnek egymás ellen, mintsem kölcsönös titkaikhoz jutni, vagy a keringő ezernyi hír közt igazat választani tudnának, annál inkább, mert a tőle vett alapértesülés hitele minden mást kiszorít, a mint hogy efféle diplomatikai számitások szerencséje, a polgári szerkezet minden ágaiból ismeretes.

Mint minden igazán jó embert, Gyapjasyt is csak az nem csalta meg, a ki nem akarta. Ott is könnyen vízre vihető volt, hol saját érdekéről volt kérdés; annál inkább ha személyes ügye kétségben nem forgott, sőt érdem és hír kandikált elő kevés törődésért, mely sorsot a nagy uraktól mindig irigyelt. Egész erőből csodálkozék az együgyű taktikán, mely a conservativek irányában felfedeztetett s ez végképen elhatározá, hogy a tisztujitásban nemcsak részt veend, hanem minden cserebogarat felzaklat, azt rendezi, intézi s vezetni fogja.

– Mégis szörnyűség, kegyelmes uram, mondá kitörve, hogy saját ázsiai véreink mindenha lesben állnak ellenünk. Hanem hiszen most legyen megmutatva széles haza előtt, kinek hínak engem. Hathatós esküt teszek excellentiád kezébe: fia alispán lesz. Még a héten befutom mind az öt járást; begyűjtöm a szájas hadnagyokat, felkergetem a nemesség véneit; elkezdem…

– Csak házamban ne kezdjen semmit spectabilis; közbevág hideg tekintélylyel a főispán, mintegy nyakon öntve a Gyapjasy lelkesedő tüzét. Nem remélem, hogy kortestervek szövegébe akarjon keverni s visszaéljen beszélgetésemmel, mit vele, saját házamban, mint gazda vendéggel folytattam. Tegye, a mit tetszik, kövesse meggyőződését, de engem engedjen maradni eddigi helyemen, azaz közelíthetlenül minden pártok felett. Végre még compromissióba hozna kerengő hírekért, miket én hallék s tovább adtam, csupa mulatságból, mint más ártatlan tréfákat.

Gyapjasy meghökkent s bocsánatot kére: de örült magában, hogy a főispán vendégszerető gyöngédségből kiszalasztá azon becses titkot, melyet ő az ellenzék dicsőségére ildomosan fel fog használni. A főispán pedig nyugton maradt korteskedő izgatása után, mert ismeré emberét, kit egy hivatalos szó, tekintélyváltó arcz elámítni képes; s ki csak azért sem hivatkozik reá, hogy hír és dicsőségben osztály nélkül álljon; megsérteni pedig hogyan merné, holott jelenleg is azon okból van itt, miszerint kegyencze iránt közbenjáró kegyét kikérje.

Mig gróf Szalárdy fiát ily módon egy rövid és halk beszélgetésben alispánná tevé: azalatt Athea felkölté Lajosban a vágy- és szívelem minden érzelmeit; Zalánka remegett, hogy a szerény, félénk teremtést kedvetlenség éri. Már a Beatrice szurós czélzatai okot adtak megbánnia, hogy nagy úr házába jött. Lajos hevét, izgalmait ismeré; első tekintete, melyet az olvasó észrevőn, elárulá, miszerint oka van őt nem becsülni. Oly szilajodott egyéniség pedig, mely vér és képzelet urasága alatt áll, nem kimél senkit. Látta, mily ábrándos merültséggel néz Atheára, mint fogy el szavában fáradt lélekzete s mily áruló szineket váltanak arczai. Bizonyosnak tartá, hogy mihelyt alkalma lesz egy pár tanutlan szót sugni, érzelmét festendi, mely azt a tiszta lelket meg fogja zavarni. Egy sohaj, alélt arcz, vagy épen kézszorítás mind annyi csekélység Lajos ostromában, pedig elég arra, hogy erkölcsös nőszívben örökre sérelmes emléket támaszszon. Ily gyöngédségből oltalmazta Zalánka Atheát. Mit fog mondani az éles itéletű hölgy egy előkelő honi családról, melynek körében több oldalról kiméletlen bántalom érte? mit fog vélni a magyar házakról a finom művésznő, ki azokról különben is annyi botrányos nyerseséget hallott? ki úgy van értesülve, hogy a dölyfös magyar művészeit nem érti, nem tudja becsülni, hanem otromba szeszély és garasos kegyelem eszközeül nézi?

Athea okos tapintata észrevevé Zalánka védelmét: s ez előzékeny szivélyt, őrködő részvétet mondhatlan nyájassággal tudá viszonzani. Oly derűlt, szíves közlekedő enyelgéssel fonódék hozzá, oly bensőséget önte édes hangjába, annyi érzelmet, kifejezést lelkes szemeibe, hogy Zalánka végetlenűl megszereté őt s az ébredő rokonszenv rögtön barátsággá vált a két szűz kebelben, melynek egyike a honszeretet házi erényével, másik a művészet világhatalmával gazdagon, mint polgár és cosmopolita, de mindenik erkölcsi fenségben szövetkezék össze.

Lajosnak már egy párszor volt alkalma látni Atheát, mióta olaszhoni műutjából megtért. A min Gyapjasy úr váltig csodálkozék, be-betekintett hozzá ozsonnára agarászat közben s a késő holdvilág vetette lovára, ha egyszer belemerűlt a beszédbe. De Lajosban nem igen volt hajlam epedő ábrándra, Athea pedig költői szerelem tárgyaul látszék alkotva s így erőtlen és mulatag nyomot hagyott élvező szivében, melyet egymást váltó kalandok törlöttek el. Minthogy azonban magasztaló híre futott Atheának s a magyar írók azon szerencsétlen szerencséjéhez juta, miszerint inkább félistenné teszik, csak művét olvasni, vagy megvenni ne kelljen: hizelgett Lajosnak ily közvéleményü kegyenczczel ismerősnek lenni s utóbbi együttlétök óta el is olvasá mindazon hírlapi czikkeket, melyek Athea fellépteit fényes hódolattal tömjénzék. Mégis kitünő szellemnek kell lennie, gondolá magában, ha idegenek közt, nyegle szövetség s főrendi pártkegy nélkül ennyire ifjan s feddhetlen erkölcscsel a dalhon koszorúját el tudá nyerni! Mi kéj, mi irigylett sors lenne birni őt, ha majd a művészi tökély kifejlettségekor, kellem és földi báj csábító díszében a birodalom főarszlánaitól védve, imádva lesz! mi kényelem leend a helybeli öröm, ha majd Athea fővárosi énekesnő leszen! Efféle hiú ábrándok tévelyegtek fejében a czikkek olvasása óta; s jegyzékbe volt téve kalandja között, egy pár hódító carousselt átenyelegni Athea körül, a netán háládatos jövendő fejében.

Most azonban megboszulá magát az erős szerelem s szívrázólag kezdett játszani azzal, ki őt mint alkúbérbe vehető álarczot, kalandokra szegődteté el. Atheát szebbnek látá ma mint máskor, szebbnek mint valaha valakit. Úgy tetszék, új vágy, új izlés ébred fel benne, más forma, más szabály, más törvénye a szépnek, fenségesnek, mint minő lelkében eddig uralkodék. Mintha most bontakoznék ki a tan és fogalom, mely eddig háttérben homályosan lengett s mely után eszmeképét keresnie, feltalálnia kell; s mintha ezen forma, szabály és fogalom tökélyes testet, kivitelt nyert volna Athea alakjában. Ki figyelemmel kiséri önmagát, tapasztalni fogja, miszerint gyakran, ha fájdalom bántja vagy élénk izgalomban forog, sokkal fogékonyabb egy más tárgy iránt. Tán az önszeretet keres olyankor vígaszt és kárpótlást, tán a képzet lobogása gyöngyözi be a megvarázsolt tárgyat: elég az, a hatás ellenállhatlan, a szív éled és fölemelkedik, a vágy terjeng és tisztul s ha birnók, mi minket bir, képesek volnánk boldogok lenni. Ily perczek ragadták meg a Lajos lelkét. Meglehet, a hortobágyi eset, vagy Mariska veszélye s több sötét kalandok tölték el háborral; meglehet, az apai ház sorsa kapta meg kedélyét s tevé át nemesb hangulatba, mely a szép és fenséges gyöngédebb hatályát el tudta fogadni. Athea éke, kelleme mindenesetre sokat tőn ahhoz. Öltözéke választékosb vala, mint minőkben eddig látta őt. A ragyogó sötét haj látni hagyá a fej szabályos formáját s egy pár vadrózsája ellopni látszék halvány arczairól a gyenge pirt. És a gazdag kedély, a vidám nyugalom, a szabad s illemszerű modor, mikben lelke tükröződék! Lajosnak át kellett látnia, mily magasan áll e költői lény a hétköznap hölgyein; mily messze álltak eszméi ez istengondolattól; minő új, minő ismeretlen boldogság az, mit ily teremtés vonzalma adhat. És most, midőn a csapongó szenvedély helyén tiszta láng gyuladt; midőn lelke, erkölcse vállalkoznék egy ujjászülő világ határiba átlépni, kell ellenszenvet tapasztalnia! mert ő igen is észrevette azt, mint őrzi tőle Athea s mint fonódik az új Zalánkához, hogy óva maradjon. A hortobágyi áldozatnál csak a csáb számvetése, a vér ingere csalódék, mégis mennyi kínt szenvedett. Oh mi annak egész vesztesége a szellem gyötrelméhez, ha a lélek teljes erőből függ a szerelmen s nincs vigasz, nincs semmi remény! Borus kedélyét még az is nyomasztá, mert az aggály felkeres minden elemet, melylyel magát növelheti, hogy Athea keblében és arczán észrevette a zajt, mit Petrarca szobra ébresztett. A féltés rögtön felnyujtá fulánkos fejét s mint egy éhes kigyó, szívébe harapott. Ő bizonyosan szeret s elajándékozá a föld legdrágább adóját, első szerelmét. Hihetően a szobrász birja őt, ki anyám Petrarcáját véste. Hogy volna remény enyimmé tenni őt, hogy birnám elvonni a művész lelkétől, kinek szelleme varázslatban tartja, kinek emlékét távol és ábránd szentelte fel, kit már égi rokonság tőn szellemjegyesévé s kinek ihletett keblével nem mérkőzhetem én, én a földi gyurma, ki szárnyak nélkül akarok repülni! Oh boldog művész te, ki az Athea szobrában szerelmét érezed, míg én itt, a minta angyalában, a hideg szobrot imádom! Ily csüggesztő eszmék vették meg elméjét. Vágyott a felsőbb, képzettebb lelkekhez tartozni; szánta mult éveit, hogy vidéki csapongás, könnyen elégedő hiúságnak adta; erőt érzett lelkében felemelkedni s ösztön és csüggedés küzdelmei között hatni, tetszeni törekvék, de mint ilyenkor mindenkin történik, ügyetlenebb lőn kedvkeresésiben, esetlen, unalmas, visszataszító. Vége, vége, mondá magának; baljóslatom sugja, hogy vesztem kezdete ez; a való szerelem boszuland meg csapongásaimért s megdönti jövőmet, melyben hiún biztam, melynek kerekeit apám most intézi.