Part 5

– Nincs itthon; beküldtem, felelt a korcsmáros, mert tudtam, hogy kijő az a sápadt izgága tékozló; folytatá, tovább morogva magának, mert szokott dolga, kedvetlen ügyekről magával beszélni.

– Hát ki veszi által ezt az eleséget? kérdé gorombán Harangi. Hottszi ki egy kupát, de töltesd meg előbb Poltrás, szólt a közben az álkörmösös leánynak, ki a talyigához oldalgott, száját tátani.

A talyigán jött czíva, kinek ránczos négyszegletű arcza valódi szabályos hiuzkép, szakálla bajusza pedig tökéletes, csakhogy ritka és nyírva van, addig egy kis gazt kapart a vámkerék tövébe; ráilleszté gyalog szalmaszékét, s a kosár tartalmát árulni kezdte két váltó krajczárjával, miután egy össze fogdosott fonatost mutatványul végig nyújtóztatott a takaróabroszon. Ezen népsütemény, mely kézfogókban s leginkább iskolásoktól igen kerestetik, nem egyéb, mint gúzsformára tekert, festett bundaszínű, élesztős tészta, mely sokszor legyes, többnyire sületlen, de mindig büdös az avas fürdő miatt, melyben zsír név alatt kisüttetik. Nagysága bakarasz; ára két krajczár váltóban. Ha friss, mint épen most, megjelenik fehér vessző-kosárban, sárgán mosott sáhos abrosz alatt. De minthogy rendesen első nap el nem kél, foltos ponyvák s gyékények alá jut, s lakik négylábú deszkákon, aszalt gyümölcs, méhser, főtt som, pattogatott tengeri[35] s több drága hasművek közt.

Alig foglalt helyet az említett gazon.

Parázs ídes, Lapos szíles, Kóstolja kend, beh jó ídes,

kiáltá csúfoló ingerrel Pisze Pista a letelepült nőhöz, ki mérges szemeket vetett ugyan a boglyatetőre; de tapasztalván, miként a martalék távol esik gyakorlott körmétől, jobbnak látta folytatni a szunnyadást, míg vásáros akad. E pajkos megtámadás pedig azért esett zokon a czivának minthogy ő, mint fonatos kofa, őszön sült-tök-árulásra szokta magát adni, s a fentisztelt verssel ajánlgatja ős szokás szerint étekül szolgáló kelméjét.

Pisze Pista még tovább áldozik vala gyilkos szeszélyének, szerencsétlenné teendvén álmos rendes tagját a kofaczéhnek; de túlfelől Kenesei senator gulyása ballagott elő a pusztáról, Pista ismerőse. Vele jön a bodri, egy borjunyi kuvasz. Hosszú szálas gyapja, mint a legszebb magyar kosé, hátán kétfelé vált, s a szőrválasztékon epeszín eblegyek bujkálnak keresztül. Lompos farka tövig rakva csomolygós gubanczczal. Fürösztve sohsem volt, mióta füléből kifordult. Halbőr talpa után körmös nyom maradoz a megázott földön, mint az anyányi farkasé. Száját a hőségben félig tátva tartja, s fürészes állajka mosolyogni látszik, mig márvány agyarán lóg ki hosszú vérszín nyelve. Közönyösen halad gazdája sarkában s előkelő arcza csak akkor változik, ha sok boszantás után egy-két légy után kap.

A gulyás inge, gatyája ki van főzve friss szalonnazsírban, s puhán és fehéren tartja patyolat szép testét. Csillogó font haja csepegésig kenve, gallért eresztett térdig érő szűrén. Creolszín arcza fénylik, ha nap süt rá; bajusza göndör s vastagon befenve, látni hagyja két szabályos ajkát, az elefántcsont fogak vérszín burkolyát. Kékes álla símán borotválva; gyenge, teljes nyakán nincs semmi kötőlék, körülte frissítve suhog a lágy szellő. Szeme bátor, tekintete szabad, beszéde nyílt és eleven. Kezében súlyos tölgyfa-fütykös szegletesre húzva; szűre baloldalán kostök, s furulyája fityeg, markában egy rakás ragyogó kócsag- s fekete gémtollakat hoz.

– Nincs itt Lajos urfi, Pista? kérdi érkeztében a kofaboszantó Piszétől.

– Kijön a nem soká, felelt Pisze Pista, hátat fordítva a fonatos piacznak. Már a halászok is kiveték a hálót, kiket mára rendelt. Ugyan izzad az öreg Czirják üstöke a bóné[36] vonásban. Az árva halász is köztük van. Annak tudom, örülend az urfi, mert még nem ismeri. Reá várok én is.

– Bokrétának valót bizott rám, hogy hozzak: folytatá a gulyás, harmadnapja lesek kócsagokat s gémet, míg vagy kettőt leüthettem; de hoztam is ám olyat, hogy tündérkirályné fején sem ragyog szebb.

– Én meg ezt a féket fontam Gúzs Jankóval, Lajos urfi mondta.

– Tudom, majd kapsz érte vagy öt fehér huszast.

– Minap ugyan jól járt a csonka kondás; baltáját megvette egy új banknótáért.

– Ma jó kedve készül, látom, az urfinak. Dudás Juhász is jő egy kövér toklyóval; azt mondá, estére megfőzi tokánynak, Lajos urfi régen apetussal van rá.

– Nem tom pedig, ha lesz-e apetussa, mert a szép menyecskét Ujvárosra forspontoztatta Kátay; de isten megveré, mert a jégeső úgy bukfenczre püfölte konyhamajorságát, hogy vagy ötven darab ament mondva elnyúlt, mondá Pisze Pista.

– Alkalmasint félti az ifjú vendégtől.

– Lajos urfi úgy néz, mint az égő tűz; akármelyik leányt megveri szemével.

– Hagyd el a más dolgát, csak fejed ne fájjon, inté a szép gulyás, hosszú megfontolt léptekkel indulván be a borivóba.

Azalatt két izmos szolgáló leüríté a talyiga terhét, játszván Kátay számbavevő gazdasszony-szerepet; Harangi pedig keserves kortyokat huzott a tiz krajczárosból, mit a Poltrás számára kihozott. Mikor iszik, kiváltképen szeret dohányozni; minekokáért fentírt puszlijának vászonzsebjéből előkotorászsza csorba makráját. A dohányhólyagot öklén megpofozza, hogy elválasztható állapotba jőjjön a dohány, mely két hét előtt szedetvén száráról, tokjában, a bő nyirok miatt, meggaluskásodott. Ekkor rátölt a viseltes pipára, a nélkül, hogy hamvat vagy bagót kiverne. És kicsihol. Egy kajla czigány-aczél a tűzhozó eszköz, mit ócska gereblyéből csinált serpenyőfoldozó. Ugyanazért nem annyira kemény levén, mint túl a rendén lágy, közepéig kopott a viadal miatt, melyet vele űzni szokott Harangi. Tűzköve oly kicsiny, hogy lapos tömpe körmei alig csíphetik meg. E mellett minden felől pisze és fogatlan, s ütöttkopottsága annyira ment, hogy tíz vágásban csak egyszer vét szikrát, akkor is vakot. Erre illeszti Pál lovag a jó darab zsidóbőrt,[37] miután pipakupakjában bepiszkolá, hogy kevesebb bajjal tüzet fogjon. Most beáll aztán a műtétel órája, s miután körmét leverte, s kézzel-lábbal, vérben forgó szemmel nagyvalahára kicsiholt, elborítja tüzes taplóval a dohány felületét, mely csak azután adja meg magát, ha két-három taplószállítással éghető állapotig megszáradott.

Pál lovag, miután makrája füstölt, s ádám-csutkáját ugyancsak rángatta a kemény szipákolás, ujólag szájához vivé a kőporral szép fehérre surolt fakupát, s felöntvén a gégemaró nedv utóját, fenekére tekint varjui tempóval.

– Ejnye az eb a lelke tele van üressel; szorítasd ki még egyszer a levegőt belőle, Poltrás, mond a rejtelmes tekintetü leánynak; maga pedig fülét eleresztve, szomoruan nézett körül a talyigán, melynek agya maszkban volt a sártömeg alatt, maga pedig lőcshegyig csatakos.

E keserü szemle alkalmával hozzá sullogott Nyul Iczik, ki a vontatási alkudozásokban semmi irgalomra nem talált, s törődött szívvel kérdé Pál lovagtól:

– Nem látta, talyigás uram, jöttében sárga lovamon Zöld Marczit?

– Hol az eszed, Judás? hiszen te még gyufakupecz voltál, mikor azt Fegyverneken szellőzni feltették.

– Zöld Marczi vagy Kopogó, az nekem mindegy, – folytatá a szerencsétlen zsidó sirodalmas arczczal, miután szemöldét felkapta, állát pedig alá ereszté feleletet várva. Tehát nem látott egy panyókás betyárt ötszázhetven forintos kanimon?

– Láttam biz én; mint a szél vágtatott egy gömbölyü sárga mokányon.

– Hát mért nem fogta kend meg az isthentelen thulvajt? Kiadta magát khupecznek, s földönfutóvá tett.

– Mit tudtam én, tolvaj-e vagy harangozó? osztán nem vagyok én vármegye pandurja, hogy a lókötőket szagáról nyomozzam.

– Szeméből is láthatta volna kend, hogy gyilkos, gazember.

– Hát te mért nem láttad szeméből, mikor elcsalta lovadat? – felelt természetes igazítással Pál lovag.

– Már látom, kend is orgazda, mint ez a sok papramorgó paraszt; kezdé Iczik szidalmát mindent fölülmuló gyötrelmében, s hosszu philippica kezdetén látszék lenni, de Harangi nem hagyta befejezni a sallangos dictiót.

– Szedte vette, mi bajom nekem kopott lovaddal? elhord a tógádat, mig szépen vagy, mert ha lőcsöm kikapom, még ma Pilátushoz küldlek vacsorára.

Iczik nem érté a nagy szavakat, mert gyorsan ellábolt, pedig a nagy szó itt is szokott cursusában vala, mert Pál lovag talyiga-bontás nélkül nem juthat lőcséhez, levén szeggel és pántokkal tengelyvéghez foldva.

VI. (Dudás Juhász. A Poltrás. Csonka Kondás.)

Pisze Pista nagyott röhentett Iczik után; Dudás juhász pedig, kit a kenesei gulyása előre hirnökölt, az állás háta megül beszamarolt.

Hátul iszák, elől a késre itélt toklyó van nyergébe kötve. Fordított subáján csinos facsobán függ, s balra vetve pötyögős dudája, melyre egy kecskefő mulatságosan van bőrből csinálva. A deli juhász üstöke tömött, szeme tüzelő, maga vidor, egészséges arcza kipiroslik a kalap árnyából, mint egy hízott basarózsa; s jöttében dalol:

Ha megunom magam a pusztába, Kapom magam, megyek a csárdába; Parancsolom a korcsmárosnénak, Hogy hozzon bort barna bojtárjának.

Házhoz érve, leugrott a füles paripáról, s mitsem hajtva a fonatos kofa öklelő szemére, ugyanazon vámpóznához köté, mely alatt amaz sátort ütött. Maga pedig leemelé a nyügbe vetett toklyót, melynél jobb izű áldozat nem sok találtaték az Izsákot megváltó kosnak idejétől; s vetkezni kezdett a szaktani öléshez, rakván málháit és leöltött bundáját nem másuvá, hanem mint illik, saját nyergébe.

Subája alatt fekete nyers juhbőrt viselt nyakában, mely lábainál fogva volt keresztül kötve. Ha mondom nyers, az nem teszi, hogy vér csepeg róla, hanem készítetlen állapotában, mint nyúzáskor megszáradt; mint minden időn által pásztori divat volt, mint Gvadányi 1788-ban leirta, s mint az, eredeti juhászbojtároknál, korunkban látható. Kétségkívül keleti maradvány az őspásztorélet üzőitől, egyike azon kedves ereklyéknek, mik e férfias faj eredetét feledni nem hagyják, s mik annyi viszály és korcsulás után, külhagyományul maradtak a romlatlan köznép jelleméhez. Aztán negyedfél rőfös nyakkötőjét kezdé letekerni, mit gyolcsos tótoktól vásárol a pusztán: s neki gyürkőzik könyökig, látni hagyva izmos, halvány, fehér karját, mit hűvös, nedves inge szebben elkészít minden kölni víznél. Ennyi készületet a tokány miatt tőn; részint hogy könnyebben bánjék a toklyóval, részint a főzés melegét akará előzni.

Aztán a bárány lábait oldta meg. Jóízűt nyujtózott a szabadult állat, egyet-kettőt szökve játszadó kedélylyel; de függetlenségét nem vette igénybe. Lábainál maradt szeretett urának, mit a néhai kedvezés között úgy megszokék; fürkészőleg szaglá szelen barnult markát, melyből annyiszor csemegélt ízletes sós zabot; s bárány szelidséggel nézett fel szemébe, mig a fütyürésző bojtár, a gazdai szeretet végbucsujeléül körülveregeté. Ki hinné, hogy egy ostoba juhkép elégedést képes kifejezni? és mégis e bárány tekintetén elvitatlanul látszék a boldogság. Tokája módosan ereszkedék állacskája alá, fiatal szarvacskák ültek füle megé, szeme pillantatlan elmerülve nézett, orrlyukait gyöngén feszíti a hő léhl, s gyorsan, de egyformán pihegett, miként a nyugodt kéj. Még egyszer szaglá a bőségosztó kezet, s látva, hogy most egyszer nincsen friss ajándék, mulatságosan kezde kérőzni féloldalra csapván sima állkapcsáját.

Dudás Juhász késlekedni látszék. Talán sajnálta a szegény társalkodót, ki annyit osztozék pásztori kedvében. Neki némaságban telnek napjai; vele csak estharang vagy fergeteg beszél; nála nem oly gazdag jelentéssel bir a pásztor-óra, mint Pesten; olvasókönyve az egyhangú nyáj, melyben minden betűt ismer már; s ha néha órákig elnézi méla paripáját, mely stoice legel bundás társai közt: mégis meg-megjelen lelkében az emberi szellem, mely rokonabb barátokat keres. Ilyenkor hű ebeit hozza kedvre, kiknek társasága egy kissé élénkebb; és ha gyöngédebb élv szomja kél szivében, mert isten a zsíros ing alá is sziveket formála, akkor kegybárányához tér, s vele osztja meg az egyszerü sziv kifakadásait. S van-e szelidebb barátné, mint egy bárány? választhat-e ártatlanabb jóságot a salonok fia? vele tölti a magános pásztor költőibb óráit; meddő életében vele beszél a szeretet nyelvén, melynek szótára két rövid szóból áll: Bari vagy Muczi. Sokszor ha alkonyon betereli nyáját, hosszan neki fekszik a karám enyhében, s ha dudáján elfútta szomoru nótáját, barijához fordul örömváltozatért, mely átengedő bizalommal adja vissza bibelődéseit. S ha éjben az örves őrök körülfekszik nyáját, a meleg bárányka fejénél aluszik, hogy rezgő bégetéssel költse fel barátját.

Szűk kép, nevetséges öröm úgy-e, elnyűtt sziv? Neked vadult kéj, forraló túlzás kell, hogy meleget kapjon a hideg önzők közt elfagyott kebel: de a természet fia fölkeres minden kisded boldogságot; s te vagy-e boldogabb, a kirablott kedély puszta vágyai közt, vagy ő, ki tud mindennek örülni?

E viszony hozá sajnálatra a puszták virasztóját, ki éltében másként csak két alkalomnál sír: ha kuvasza megdöglik, vagy maga részeg. Végre azonban befejezé a válás keserű szünetét s kirántván szárából egy rövid széles, hegyes, éles, csillagos nyelű kést, körmén megpengeté, mint egy borotvát.

A Poltrás, ki a bárányt s neki-gyürkőzést eleitől elragadva nézé: most lángoló szem s odaigézett merev pillanattal kisérte a villogó kést, s midőn a juhász körmén pengeté, visszatarthatlanul vad ösztönnel hozzája ugrék.

Add nekem a kést, add nekem! kiáltá czikázó szemekkel. Vagy ne add, csak prédádat engedd körmeimnek, hogy széttépjem. Oh én jobban tudok ahhoz, mint késed. Elrepesztem szájától farkáig, czombját rángatom ki fél kézzel; vagy orját hasítok fogammal, s bőrét lekörmölöm, mint egy ó rongyot.

A lány képe elváltozott, felforralt vér festette arczait, miken most kékes folttá halványult az álkörmös. Szemei kidióztak, orrlyuka szétfeszűlt, s a kiélt ritka testet vérerek önték el.

A gulyás Bodrija kezdett rá vonítani. Nyugtalanul ugrált s nyafogva ugatta. Most rá akart szökni bűbájos kényszerrel, majd visszarettent tőle, félelemtől kapva; s az oktalan állat csodásan kikelt képéből.

– Hiszik kendtek, hogy a leányzó boszorkány, vagy fára fog kerülni? – kérdé egy paraszt suttogva, szomszéd társaitól.

– Az igaz, Bodri úgy vonít, mint mikor halott lesz a háznál.

De úgy látszik, a bojtár ismerte a Poltrást.

– Megint rád jött a bolondja, mondá egyszerűn, s könnyedén félrelöké egyik könyökével, mint egy zsup szalmát; kését pedig félfontos aczéllal villámgyorsan fente.

A Poltrás ujra közeledett, s kidagadt nyak- s lihegő ajakkal, hülés-hevülés közt, reszketve nézte a működést.

A juhász térde közé kapta a toklyót s tarjánál általszorítá, hogy szőre sem mocczant. Ekkor a kifent kést szára mellé veté, s egy másodpercz alatt hanyat rántá az áldozat fejét.

A Poltrás még egyszer megrohanta őt, mint a tüzes villám.

– Legalább szemét szúrni, vagy nyelvét kihúzni hadd nekem. Be boldog vagy, hogy körmöd közt egy állat; kiálta növekedő őrjöngések közt, miközben ajkai kékedni kezdtek. Ne légy oly kegyetlen, engedd megfojtanom, vagy legalább farkát elevenen szakasztanom ki.

– Majd bizony, hogy úgy járj, mint disznóölésnél; hajtsátok el onnan, – közbeszólt Kátay vontatott szavakkal, ki a foghatlan jelenést megszokott közönynyel szemlélte, a nélkül, hogy eszébe ötlenék abban különöst találni.

A juhász szó nélkül ismétlé az előbbi lökést, s előkapva kifent kését, a gége közép gyürüjénél hirtelen s biztosan tövig beszúrta azt, azon másodperczben visszarántva ismét rendkivül ügyesen, hogy a kilövődő vérből egy csepp sem érte őt. A bárány legkisebb hörgés nélkül halt meg; s alig láthatólag reszkettek lábai.

A Poltrás éhes mohó szemmel vérszomjas lázban kisérte kezét; s midőn felsipított a vér, villanyos ösztönnel szökött fel. Szemhéja felakadt, arcza eltorzult s beesék, teste merevülni kezdett, száját sürű fehér hab lepé. Patkány, patkány; sikoltá görcsösen s összerogyott.

A Bodri azalatt bőszülten csaholt és nyihogott. Össze-vissza szökdelt kigyódzó derékkal, s védő és támadó, rettegő és dühös mozdulatok között zöldült, villogott, vagy tüzelt szeme sárkányilag. Gazdája uralkodó szava, sőt bot, korbács nem birtanak vele. És midőn a Poltrás lerogyott, mintha ostoroznák, visítva rugaszkodék el. Az állás szegletén farkára ült, fejét hátracsapá, s bűvidéző, holdas, kisértő, mysticus leírhatlan panaszszal elkezdett vonítni. A puszta távolában ezernyi ebektől visszahangzék a rémes felelet.

– Mondtam, úgy jár, mint disznóöléskor, megjegyzé egykedvüen a nemzetes korcsmáros, vigyétek a mángorló kamarába, míg felocsudik.

Pisze Pista, ki mint mondaték, szent s szenttelen tárgyból szeretett gúnyt űzni, torzképet vágott a csodás eseményhez, s szemtelen tréfában dallá telefútt pofával:

Tüzel a Poltrás, férjhez kéne adni, Ucczu kis lány, de megnőttél, Be kár, hogy férjhez nem mentél. Mentem volna, de nem vettek, Engem itthon felejtettek; Tradlillidrarum.

És a szerencsétlen leány elviteték, anélkül, hogy a körülállókban egy gondolat kérdezné: mi ez? lelkiismeret-e vagy betegség? Azon egyszerű nép, mely saját dolgaiban eszes, gondos, ügyes, találékony: hideg közönynyel s tudvágy nélkül néz minden jelenetet, mit nem ismer, vagy megfejteni nem tud, legyen az meglepő, szokatlan, vagy rémes, épen úgy, mint a földi rang tartozékait vagy haladó művészet teremtményeit. És ez újabb tényjel,[38] miként ez osztály folyvást közel áll az anyatermészethez. Mint több állatfaj, élénk, okos, ravasz, s önérdekeiben az embert is kijátsza; de ösztöne magán kivül nem terjed, s idegen tárgyak, esetek irányában nála minden hatás, fogékonyság s eszmélet megszünik. Észrevételem nem föltételezi, mintha nemünket egységbe hoznám a többi állatországgal. Az értelem az örök válvonal, melyet átléphetlenül közzé vont ama nagy rendező; de az ösztön és természet egyetemes rokonságra mutat az állatországban, s túl azon együgyű erkölcsi fogalmon, mit a nemesb ösztön nemünkben magától kifejleszt, a statuskormánynak hagyatik fenn a nagy rendeltetés, az állatból embert nevelni.

Azonban a bojtár szegre függeszté jóizű halottját, művészileg vetkeztetvén ki meleg testét szőrös hüvelyéből. Addig a szakácsné lánczra akaszta egy surolt vasbográcsot, s széles tepertőkben aprít új szalonnát a friss tokány alá, helyet ürítvén az óriás konyhán.

Mig így sertepertél, egy alacsony kondás sunnyogott be hozzá. Homlokáról, balszemén keresztül le a pofacsonton, mély forradás nyuladt, mely a rossz gyógyítás miatt ránczos és darabos. Kalapja zsíros és nehéz, s oldalához bogácsrózsák tűzvék fattyu pipacscsal. Szűre szennyes, s széles kötőszíja két kerek lapos óncsatban van fűzve, mik vállcsontján feküsznek, s zsíros szíjsallangok repkednek le rólok. Szűrujjai bekötvék, dobazok, s egyikében mozog valami. Oldalán ivótök czifra fadugóval, s egy fényes balta lóg hosszú nyélben. Arcza ólomhalvány mint hosszas börtönrabé, tekintete sötét és félénknek látszik, de közelebbről nézve vad, felsemvevő s makacs. Egyik szeme torzult s határozatlan a forradás miatt, másika álnok, mindig földre szegül, s ha olykor felveti, félelmes. Balfüle tövig le van ütve, s szálas haja alatt csak gombája fityeg, alkalmasint azon csatában veszté el, melynek emlékét forradásban hordja. E miatt Csonka Kondás nevet kapott a puszta lakóitól, mely néha «fületlen» czímmel cseréltetik fel.

A konyhába érvén, előre billenté kent fejét, mi által az üdvözlet egész szertartását el-befejezé. Aztán félvállal körülhányta magán kurta szürét, úgy, hogy ujja elől esék, melyben valamit látánk mozogni. És ekkor kihúzott orránál fogva egy kövérke sütőmalaczot, mely egész erőből viczkándott ugyan, de sem pisszenni, sem orrát e vasmarokból kiszabadítani nem tudá.

– Nyársravalót hoztam, csakhogy fülét visszaadja kend néném, mert ha nem számolok, összetör a gazdám.

Az izzadt szakácsné átvette a sörtésnövendéket, próba-emelintést tőn gyakorlott kézzel, s egy betümondás nélkül a katlan alá zárta.

– Töltesse meg néném a tökömet jó tíz krajczárossal; folytatá a kondás, miközben leoldá szüréről czifra fadugós ivóedényét.

Az edény elvéteték s csakhamar visszaadatott tele ugyanazon nedvből, mely Harangi talyigás gégéjét megmarta. Csonka felköté őt előbbi helyére s a gyepre ballagott két kanászfattyuhoz, osztoztatni őket az ünnepi nedüben.

Pisze Pista nem állhatá meg, hogy rá ne kiáltson:

– Hova lódulsz fületlen pityke? ülj le, ha sietsz, ugy is lassan mennek messzire. Mióta Lajos urfi baltádat megvette, nagyon hozzá szokott nyakad az italhoz. Most is megiszod a malacz torát előre, nem félsz, hogy a rovást a másik füleden metszi fel a gazda?

Csonka felveté ép szemét Pistára, minek jelentését a kis garázda komolyan látszék méltánylani, mert jónak látta, félretevén minden kötődő folytatást, a puszták félelmének hátat forditani. És e pillanatban a város felé nézve, örömtapssal mondá: «Ott jő la, futós paripáján,» s a vágott faboglyáról leugrott, mintegy czélját érve az őrszemlének.

A háttér fenekén sárga angol ló látszék nyargalni. Hátán karcsú lovagot repít, kinek körrajzát kezdi meghatározni a közeledés.

VII. (A csökönösi báró Ózugi-család.)

Mászván keddtől szeredáig, Füredtől a hortobágyi csárdáig, calculo numerico három anyányi mértföldet a farahói sertés állapotban fentisztelt batárd, betaszigálta végre csíkos vértanuit, vulgo gabancsait, az agyag udvarra. Lévén pedig ezen öt darab szikár közlegények abrak-mentesek: a csíkos prædicatum nem annyira eb-, mint lóbőrükön vala megirva, a mennyiben tudniillik az ostorhusángolás oly tagadhatlan barázdákat hagyott porozatlan szőrükben, hogy akárki felhúzhatná csíkos nadrágnak. A batárd karakánul inogott tengelyén, mint egy szükre szabott csákó az ittas verbunkoson, s hihetőleg oldalba döngette nemes bennülőit, mert minden félrefintorodás kiáltó hangot ugrasztott ki lehúzott deszkaredőin.

– Hát ezt a bóbitás tégla-kemenczét tán orgonának viszik Debreczenbe? kérdé a kurtabundás, rezes arczú czivis, ki egy gyalog lovon épen elbaktatott, s régen szurta orrát, hogy a nagy templomot ó testamentomi dudával akarják megbéllelni.

Mitsem hajtván pedig ezen fövetlen ötletre a kérdéses hintó, tovább is kedélyesen hánytorgatá csatakos farát, mignem a ház előtt nagyot nyekkenve megállott. E fejfájós, kóbor épületet a pogány is megszánná. Néhány évtizedig, mint nyugalmazott hadastyán lakék már egy kocsigyártó apró marhái közt, mignem a jelen tulajdonos jobb sorsa, háromszáz bankó-forintos váltóért új viszályokra idézte. Bőrét, néhány belgiumi bivaly viselte a celta századokban. Halandó urairól lenyuzatván a fekete köpeny, minden timári közbenjárás nélkül, zsákmányrabló bőrönddé varrattak, szállván firól-fira, a lovag-butorok közt. Végre egy emigráns nadályszedő család köpenyül adá e continensi bárkára, melyet másfél század óta óv az enyészet ostroma ellen. Most immár érzékeny sebeket visel fakó térein. Dühös döfések, időharapások kapkodták fel két ujjnyi rétegét, s a hasadás körül szömörcsösen zsugorodék fel, mint a tepertőbőr, alig engedve látni a feljegyzett csaták évszámait. A batárd alapalkotmánya szétnyiladozék, s bikfapántok tartják tiltul egymáshoz, mivel a ministerium drágálja a vasat. Küllői külön fanemekből tágan összeütvék, melyek hétféle nyelven nyiszorognak. A mozáik kerékagy kenőcsben keres tartalékot e szabadkozó alkatrészek ellen; de kenőcs szűken van, s ha bőven lenne is, legfeljebb a panaszkodó nyifogást hallgattatná el, de kitartó kapcsokat nem pótol. Egész kocsi hasonlít az avult statushoz, melynek minden jelessége zsibvásári tulajdonokban áll.