Part 4

– Panaszkodott a hallatlan dögről. Igaz, a környékben nagyon veszett ez a birkaféle, de máskor, mondá, használt a pesti por. Talán az a hibám, hogy keveset hoztam, mert míg tartott benne, a só közé hintettem, állítá a juhász, olyan vidám volt minden fia, mint az új menyecske; de hogy a por elfogyott, neki szomorodtak, egyik esett a másik után, s a mi a legcsodásabb, a gyengéje utoljára maradt, pedig egy sem döglött vértályogba… Itt a Márk látatlan keze dolgozott, gondolám, de mondani nem mertem, mert tanu nincs, sem nem láttam tisztán, hogy ráesküdhetném. Löbl azt mondaná, hogy adósságomtól akarok megszökni ily rút rágalommal, s hogy lenne hitelem, mikor mindig mondja: zsebemben van az igazság és törvény. Pedig fejemet teszem, hogy a hozzá vitt pakéta két meghamisított patikás csupor volt, melyekkel Márk doktor reggel hat órakor kicserélte az igaziakat.

– Ily bünt Zöld Marczi nem teve, mondá egyik paraszt. Becsületes embert húszezerig rontani, hogy magának ezerháromszáz hasznot csináljon.

– S a jámbor marha tilokus hirét becsületét csúfságra kitegye, jegyzé meg a másik.

– Szerencsétlenségbe döntse, tömlöczbe keverje, vagy épen varjak torára juttassa! egészíté ki a harmadik.

– De hát általában nem volt módja másképen fizetni.

– Dehogy nem, van annak, de pénz az istene. A mit egyszer bezár, szem hozzá sohasem fér, úgy ül rajta mint az elátkozott sárkány.

– Csak nem fér fejembe, töprönködék a füredi ködmönös, hogy küldhet Lajos úrfi egy oly sátányremondának sámsonyi dinnyét és jó bogáti dohányt!

– S az a juhgyilkos czimbora, hogy kivánja a bőrt nyolcz bankó garasért, mikor egy forinton, huszonkét garason egyre-másra veszik?

– Gyapjasy úr Pesten megszorult tavaly. Egy idegen ifjú adósságit akarta fizetni, kit a Dunából fogtak ki, miután beugrott. Löbltől vett föl pénzt három vagy négy hétre s akkor köté Simon a contrectust, miszerint Gyapjasytól hevesi jószágán tiz évig minden dögbőrt harmadrész áron kap.

– Féreg egye meg elevenen a vörös koppasztóját! mondá teljes szivből egy fuvaros.

– Hallgassa meg isten a kend igazságos átkát, folytatá a másik.

– Hallgassa meg!!! kivánák mindnyájan kalapemelintve a gondviselés iránti megnyugtató hittel.

És itt ünnepélyes csend lőn a jobbágyok között, kik öt-hatodíziglen öröklék az árvaságot s nyomort, kik szenvedő apáktól vették át a türelem vérező országát, s kiknek átok vagy megnyugvás jutott hitvány ellensúlyúl a hatalmas bűnök ellenében. Mint minden ily esetnél, megrendűltek a mesterséges vétken, mely közöttök nem létez, melynek szövényes hálóit kivetni nem értik, s melyhez szivök nincs elfajulva, mert elég neveletlenek ugyan rosszra hajlani, de nem elég neveltek, hogy a bűnben művészek legyenek. Jól tapasztalják ők, miként a csavargó törvény gyakran kikerüli a nagy vétkezőt, s azért kit a vallás mutat, egy biztosb fenségtől kérnek büntetést. Ki tudja, ha természet útján nem érik-e borzasztón-valóvá az együgyü népies átok?

A füredi ködmönös szétnézett szekerén, minő pusztulást tőn a fellegszakadás. Harmincz nyerget hozott vásárra, mikről mezővároskájok országos hírben áll. Egyszerű kápás nyereg, tört szíjjal átfűzve még az ó lőcsei formára, de hajlása igen tökéletes, egészen termethez van vágva, s ha jól használtatik, a lovat nem rontja. Most elővett abrakos zsákjából egy karcsú piros-szattyán nyerget, mely gondosan hurkákra volt varrva, mint a miskolczi paplanok. Szattyán szélén csákány és vadászeb, s tulról a füredi torony kiverve gombostűnyi réz szegből, de ezekre magyarázat kell, hogy az ember rájok ismerjen. Kápája kisded és kaczkiás, azaz tele metszve csillagokkal, a nyeregfőn pedig ötágu korona, nagy névbetűivel a tulajdonosnak. A mű csinos, könnyű s erős egyszersmind; valóban dísze mesterének, de nem volt még iparkiállítás, hogy bemutathatná a hideg nemzetnek. Ezt huzá ki mondom az abrakos zsákból s örvendve, hogy zápor martaléka nem lett, hetykén mondá a furmányosakhoz:

– Már ez aztán kitesz magáért. Egy hibás öltés sincs piros szattyánjában. A király ráülhet koronázásában. De Lajos urfit meg is illeti ám.

– Ki a kend úrfia, hogy csak azzal áll elő?

– Ej ha ebugattát, hát nem ismerik kendtek Lajos úrfit?

– Hiszen, ha azt nézzük, annyi Lajost lát kend, mint a nádi veréb.

– De ezt, épen ezt, és nem mást értek én.

– No hát azt, épen azt, kiről kend cseterál,[18] nem tudjuk, ki fia.

– Hisz azt én sem tudom, de magát…

– Mondjuk: nem ismerjük.

– No bizony salavári ficzkók. Kérdjék meg csak bent a nemzetes uramat,[19] bezzeg tudja ám ő, hogy dobaz pugyillárist hordoz Lajos úrfi. Minap is egy szálig kifizette, mit a kócsi indzsellérek harmadnapig szekerestől lovastól ettek ittak, mulattak és törtek. Mikor ide kint van, okos bolond neki megy a bornak, mint a csordakút, mindig ő a gazda. Egyszer, ezt nem láttam, szóbeszédből tudom, maga alól odaadta paripáját egy szállító embernek, kitől Kadarcson két lovát ellopták. Máskor meg egy koldus állott az útfélen jankli nélkül zivargó időben, s köpenyegét veté neki a kocsiból. Mondja is gyakorta, ha úgy szóra hozzák, hogy a népet igen szereti, hogy annak állapotja sanyarú, annak változni kell s ő hazájának él. Szentgyörgyszabadságkor[20] a nyergem el nem kelt s biz ő kifizette igaz árán mind két forintjával, mert a házam eldobolták volna. Aztán meg kiosztá a talyigások közt, azért ajándékba viszem ezt a nyerget, tudom, kedves leszen, mert mit a környékben nevezetest kapni, mindenből szeret. Taval…

– Mégis, ki hát az a Lajos úrfi?

– Nem tudom én atyafi, felele a ködmönös, Debreczenben lakik a táblás uraknál,[21] vagy ha nem lakik is, kardosan jár mint ők, s az utczán is köztök sertepertél.

– Tán lelte azt a sok ezer forintárú pénzt, hogy úgy szanaszét hányja mint a Csáky szalmáját?

– Van annak mindig, erősíté a nyeregcsináló. De nem is kiméli kivált vászon cselédeknél, mert azt nem tagadom, hogy hamis kurafi.

– Szeret járni az asszonyfélék után?

– Mindenütt kergeti. Neki mindegy, alacsony, magas, szőke, barna, köpczös vagy nyurga, csak takaros legyen.

– Fikkom a lelke, bizony jó posztóból szabták a nadrágját.

– A látóképi leányasszonyt is mindig hajhászta, a kit Szoboszlóra vittek németszóra.[22]

– Dejsz ott nem is esnék porba pecsenyéje.

– A rossz nyelvek aztán sok mindent beszélnek, folytatá a nyerges fejét megcsóválva, de én nem hiszem.

– Példának okáért?

– Emberszólás nem igaz mondás, jobb hallgatni vele.

– No csak mégis. Hiszen kend nem félhet tőle, mint Tógyer gazda a vörös kopasztótól.

– De a magyar szópéldában mondja: jótett helyébe jót várj. Lajos úrfi nekem jóltevőm, az isten áldja meg, s rossz kutya volnék, ha megugatnám.

– Igaza van földi, mondák a többiek. Simon zsidó, óh az egészen más. Ki másokat szeret, s a szegényen segít, ha hibázik is, nem lehet rossz szivű.

A nap az alatt hanyatlott, s messze nyujtá az épületek árnyát a sík pusztán.

Egy hosszú ernyős szekér jött ki az állásból, mely alá egyenkint szöktek a fent megijedt komik, hogy kefélt fogukat ott ne kelljen hagyni, az embernyuzó betyár szivességéből. A puncsos morph tulipiros képe szépen kivirított az ernyő tunneljéből, mint egy kettémetszett veresbélü dinnye. A szekér elindult, a műkedvelő Pierrot pedig hátul kivágta a gyékényt, s a nyilásán kidugá ijedt képét mint egy rosszúl festett mumia, hogy jókor megláthassa, ha a betyár utánok rugtatna.

V. (Kátay, Kopogó, Nyúl Iczik, Pisze Pista, Harangi talyigás.)

Az alatt több teherszállítók kezdtek kászolódni, kik az éj folytában még Debreczenbe törekedének.

Alább a válúnál néhány csámpás lovat itattak; a híd túlsó farkán pedig negyven szilaj marhát hajtott be két gulyás, melyek öklelő szarvakkal, farokat felhányva szöktek odább-odább a hajigált bot előtt.

Most az ambitusra[23] lépett nemzetes Kátay uram a korcsmáros. Fejérvári félselyem-kalapja reggeltől estig, tehát épen most is szürkülő fején ül. Télnyáron zöld magyar nadrágot s ugyanolyan dolmányt visel, három sor ezüst vagy selyem somgombra, hogy mint előkelő polgár, sorsához illetőleg, különbözzék a «kékbeli embertől.»[24] Kordoványcsizmája, bár kissé koszlott, nyalkán fényesítve kindruszszal, s mivelhogy sem ünnep, sem keresztelő nincs, a városba pedig csak holnap menend, nem az ezüst sarkantyúst húzta fel. Se baj, az aczél még jobban megteszi, mert ha a láb alá akadt komondorba vágja, úgy behat, hogy tova riadtában csizmástól lerántja. Nyakkendője hollószín marczellin, ránczbaszedett csokrú, nagy és bő, melyben kényelemmel lakik a vastag nyak. Alá, kisebb fehér perkálkendő van kötve, melynek felrésze keskeny szegélyként fehérli torkát köröskörül. Mellénye virágos fekete levantin, (Sáska uram műve) sajtolt szarúgombbal, miknek ketteje felül nyitva áll, hogy kifityegni hagyja a szennyecske fodrot. Szemei aprók, de mérgesek; arcza elég czirmos a puszta szelétől s mig fakó bajusza ázsiai ajkát eresz alatt tartja, terjedelmes álla szépen benne ül a levantin tekercsben, levén negyednapos szakálnak miatta borostához hasonló. Szájában széles, szilkeforma tajt füstöl, mely maga ugyan piszkos, de kupakja annál mocskosabb, szára pedig másfél éve szortyog.

Ablakából látta gulyásait s kijött az asztaltól, melynél ármálisában gyönyörgve, ebéd óta borozik, hogy gazdai tisztét folytassa, azaz: van vagy nincs, hibát találjon mindenben.

– Mondtam, a ki csinált! ne üsd a jószágot, – kiált a gulyáshoz, alig tekintve szét barmai közt – már látom, megint szarvok közé hánytál. Az üstöke tövig lebotozva; annak a hódas negyedfű tinónak meg letörted a fülét.

– Törte biz’ a gálya… – morgott a gulyás, megtoldva szavait érthetlen szitokkal, s botját oly haraggal vágta a marha után, hogy a sárból mint rugony felpattogott, mert szégyenle vásáros idegenek előtt pironkodni.

– Térítsd meg azt az ökröt, hé!… Ne menj rá, hadd igyék! – kurjantá folytatólag Kátay szükségtelenül, mert a gulya sem inni, sem futni nem akart. Bizony mind a nagyját válogattad, ördög ter…, pedig mindig mondom: satnyákat vásárra – türelmetlenkedék továbbá. – Már csak verjétek be ide az akolba, s holnap estig be legyen állítva a barompiaczra, hogy megheverhessen, míg vevője kerül, – fejezé be gazdai tisztét s neki hasalva a kőfalkönyöklőnek, ujjtövig vájt bele a kormos szilkébe.

Lent a vermek irányában Nyúl Iczik lova abrakolt, pongyolán kigombolva egyfogatú bikkfa szekeréből. Tisztán kefélt, kisded, de gömbölyű, jól tartott sárga ló; Iczik kegyencze, öröme, dicsősége. A zsidó, ki mióta Lembergből apja kiszakadt, soha ruhát nem vőn, rongyos tafota kaftánban, csüngő csepüs hunczfutka és asztrakán kalpaggal s hátratett kezekkel köröskörül járta, míg evett; s hátulról, arczélben vagy szemközt gyönyörködött benne. Most farát veregette, majd üstökét húzá; körmével vakart ki szőréből itt-ott apró sárpecsétet, s tógája zsebéből jól szelelt árpát markolgatott neki, hizelgő szavakat motyogván kanihoz.

A tánczos betyár megunván a hosszas dáridót, útjára indula, mit gyalog megtenni nem igen volt kedve. Az álkörmösös leány mézes dalokkal marasztá, nyakára öltvén szőrös karjait, de a legény lerázta válláról s dúdolva csapkodta mentében a sarat. A vermeknél megáll s fél szemmel rápillant az étkes sárgára. És e tekintet veszélyes, mert amire így néz, körme ott nem hagyja.

– Hogy adod a lovad, zsidó? – kérdé vállon ütve az elmerült Izraelt.

Iczik tetőtől talpig mérte a betyárt s megvetőleg felelt:

– Nem eladó.

– De volt már nekem lovam ötszáz forintos is – válaszolt a legény kecsegtető hangon.

Icziknek váratlanul ütött fülébe az ötszáz forint. Azt hivé, kedvén-tölt lókupeczczel van ügye, kivel ittas állapotjában jó alkúra léphet. És mivel a nyereség szagát módnélkül kedvelte, – ennek ötszázhetven az utolsó ára – mondá, szemébe tekintve a lefőzendőnek.

– Nem járja ki, zsidó; az lónak az ára, de te macskát árulsz – felelé a betyár, miközben a kani fogát nézegette.

– Nem nagyság a jóság, – menté kegyenczét Nyúl Iczik; – ilyen állat ritka, kupecz uram, mint a tiszta bor. Termete csinos, szügye széles, maga egészséges s lába mint a szarvasé. Hámban vagy hátán a kaninak mindegy, – s ujra egy marok árpát tartott orra alá.

– Ne taníts engem lovat akózni, a ki vagy; – ellenveté hetykén a vélt kupecz, nehogy alázattal ármányt gyaníttasson.

– Nem is, nem is, dehogy, kupecz uram; ismerem a debreczeni lókupecz urakat; egy kunyorításra derekabbnak látja kanimat, mint én elmondhatnám.

– Ha jó futós, oszt alkudni akarsz, talán megragasztom; – mondá, a ló lábát sorban emelgető betyár, látva, hogy a zsidó horgon van.

– Ha futós-e? uram, mint az agár, s úgy hordja az embert, hogy hátán meg se döcczen.

– Nem is szeretem, ha futtában kotyog bennem a bor. Hát hogy adod?

– Ötszázhetven az utolsó ára.

– Az ötszáz elmarad; hetvenet megadok.

– Hehe; így szoktak tréfálni a lókupecz urak.

– Fele se tréfa biz annak, Ábrahám. Hát magad hogy vetted?

– Nyolczszázhuszonötödiki marhahús árában tavaly exequálta a szolgabiró úr egy nemes uraságtól.

– Úgy még olcsóbban adhatod. Tudom úgy is, bűzös húst adtál s hamis fonton mérted.

– Kérem, ha egy kissé büdös, róla nem tehetek. Hat-hét mázsás sőrét ha levágok, nyolcz napig sem kél el; a földes uraságnak mért nincs jégverme? azért eszi a legyes marhahúst. Fontom pedig a nemes megyéé, s én magam nem mérek. Ha hibáz egy-két lat, az a székálló legény profitja.

– De nem adsz neki kosztot, sem fizetést, hogy annál többet kényszerüljön lopni.

– Abba ne tessék avatkozni, vitéz kupecz uram; az az Iczik dolga.

– Hát mégis, hogy adnád tréfán kül a sárgát? – kérdé dologra térve a betyár, s puffadt piros tárczát vőn ki belzsebéből, látni engedve azt rövid pillanatra. Aztán elfordulva, mintha tartalmát rejtené veszélyes szemektől, zöld galand lómértéket vőn elő belőle, méregetvén a zsidó kaniját, hány marok.

– Mondtam, vitéz kupecz uram, ötszázhetven az utolsó ára; – felelt Nyul Iczik, megjegyezve, miként nincs mit kimélni a fukar lócsiszárt, kinek zsebe olyan puffadt tárczát hord.

– Tizenöt markos sincs; csak dézsát hordani való ily oláh ló. Mégis mivel mondod, hogy jó futós, minden marokért kapsz öt forintot üstben.[25]

– Én tudom, ha ráül, tizet is megigér, kupecz uram; de annyiért sem adom. Csak üljön rá! tessék megpróbálni.

– Nem ülök biz én; látni, haszontalan töröm az árát, nem eresztesz alább; pedig nagy szókülönbség van az alkúban.

– Csak tessék ráülni, ha egyet fordul vele, többet is ad vitéz kupecz uram, mint kértem. Hisz a próba úgysem kerül pénzbe; – sürgeté mindig azon hitben, hogy vevője ama negélyes kupeczosztályból van, kinek, ha egy csikó megtetszik, török áron sem marad el tőle.

– Na hiszen, ha kivánod, zsidó, én megpróbálhatom; de tudom, akkor annyit se kapsz érte.

– Szót sem addig, vitéz kupecz uram, hogy azután meg ne hazudtolja magát; csak én vagyok tudója, mi lakik a kaniban; – folytatá Iczik, miközben sárgáját a betyár alá segíté.

Kopogó rápattant a kanira, s délczegen léptetett a Kadarcs irányában.

– Hát nem mondtam? – hivatkozék Iczik a körülállókra, – hogy lép azon barom, mint egy kisasszony! akármelyik kortesuraság megülhetné. Ereszsze a száját, kupecz uram, hadd mutassa meg, ki ő, – kiálta recsegő torokkal a betyár után, bizonyosnak tartva, hogy legalább háromszázon eladja a nyolczvant érő lovat.

– Majd oda lejebb a lóherés ároknál, – viszonzá a legény csalfán vágó szemmel, – itt a szekerek közt nem lehet futtatni.

– Bizony gyönyörű egy állat, valóban kár, hogy tőle megválok, – folytatá a zsidó. – Ritkítom párját nagy földön; úgy-e nagyon is olcsón tartám oly nyerekedő kupecznek? – kérdé rábeszélő képpel a nézőket.

Kani azalatt a lóheréshez ért. Hátán mint egy könnyű szélkakas megfordult a betyár, visszakiáltva a hüledő Iczikhez:

– Majd csak a városig próbálom a sárgát, hogy gyalog ne menjek. Nem szoktam én lovat soha pénzen venni, de ily borzfogó zabduda ingyen se kell; holnap, ha keresed, a vásáron leled. – S azzal neki rugaszkodék a sigyepnek,[26] mint egy fenicziai nyilas, nevetségre hagyva a rémült Icziket, kinek kárvallásán a bőrteregetők leginkább örvendtek.

– Prosit a lóvásár, zsidó! – kiált Iczik megett egy gyepensült fiú, ki eddig észrevétlenül hasalt a vágott faboglyán s lószőrgyűrüt tekert vékony tollhasábra.

Iczik könybelábadt, de dülledő szemmel nézett a ló után. Kezeit törte, őrjöngő arczot vőn s szaladgált fel s alá, hogy rongyos kaftánja repkedett nyomában, de szólni nem tudott. Az eset és döbbenés oly rögtön lepte meg, hogy torkán ragadt a hang.

– Tudod-e, hogy a kit lókupecznek véltél: Kopogó? – folytatá a fiú kötődőleg, – mult héten szökött ki a kállai hűvösből,[27] mert foga nem fogta a megye kenyerét.

Iczik, ki a hirefutamodott nevet régóta rettegé, még jobban megborzadt. Kezdé menny-földre kérni a furmányosokat, rohanjanak a kani után. Szerencsétlenségből többnyire ismerék, hogy Iczik hamis kopé, vagyis szebben szólva, országos gazember, s ezért senki sem törekvék bújában résztvenni.

– Fusson utána kend, Tógyer, – esdeklék képéből kikelve, – ha a keresztény üdvösség a lelkének drága.

– De lovad olcsó, – közbevág a fiú, – s Tógyer nem bolond.

Most a faboglyához fordult Nyul Iczik s dühöngve kérdezé:

– Te sarjú-lózsivány, mért nem mondtad előbb, hogy Kopogó a kupecz?

– Mert nem kérdted; – mondá boszantva a fiú, – gondoltam, tán ismerősök vagytok.

– Én? lókötő betyárral?…

– No bizony, hisz úgyis orgazda vagy. De ne búsulj Mózes; Kopogó jobban megtartja szavát, mint egy zsidó pap. Ha holnap keresed: a vásáron leled.

– Hogy leljen szárasztófán a pápista[28] varju; – felelé Iczik kétségbeeséssel, árcsökkentést kezdve három-négy paraszttal a rögtöni bevontatás iránt.

– Hát te eb a lelked, megint itt vagy, Pista? – kérdezé a közben Kátay a gyepensült suhanczot.

– Igenis itt vagyok, nemzetes jó uram! – felelt nyers pofátlanul a tulbizott Pista, – Lajos úrfi rendelt, hogy ma itt bevárjam.

Most felállott a vágott-faboglyán s egész minőségben látni hagyta magát. Napon sült fiú pofók kulacsképpel. Szemei szürkék s szemöldig felnyiltak, mint a madaraké. Haja csomolygós, telve sárga-barna kóczczal, s homloka balfelén feltenyerelve áll, tán bábakézben nyomult féloldalra. Szája szokatlanul kisded, mintha mindig fütyülni akarna s orra módtalan pisze, hátratürt czimpával, úgy, hogy tíz ölnyiről lyukaiba láthatsz, miokból tájneve: Pisze Pista lőn. Öltönye pőre ing s rézgatya. Kalap fején s csizma lábain életében nem volt, ugyanazért sarka szurkos, repedt cserepű, s színe, mint a vörös rézolvadék; körme tövén telel a mult nyári agyag; szárai kutyaharapástól forradással rakvák, s többnyire véreznek a bogács-karczoktól. Tekintete vásott és szemtelen, éles bélyegével a rettenthetlenségnek. Tekintélyt nem ismer, örömest czivódik, csúfolódni szeret, s ha ütlekre kerül, meglett férfiakkal is szembeszáll. Feljebb hallók már, hogy apja, a vén csikós, farkast fogni küldné, ha Lajos úrfi ide nem rendelé.

Nyakába körmönfont csikós-kötőfék van tekerve, mit félig ő készített. Még folyvást neveté a Nyul Iczik baját, midőn elnézve a pusztán retkes keze alatt, felkiált, gyomrából jóízűt röhögve:

– Gyihi puhi rozsdás! Harangi talyigás ott jön la. Látom, megint dühös a gazon akadt rongyvár, mert a szürke szemét ugyancsak ássa ki.

Az Iczik baján teljességgel meg nem illetődött közönség a Kadarcs felé nézett. A látkör hátterén esti napvilágban, dühös tortura alatt látszék egy bús szürke. Gazdája fültövén veré két öklével; majd megfordított ostornyéllel szurkálta és vájta fél szemét. Később oldalhosszán fogta s oly hajdús tempóval nyelezte horpaszon, hogy pöfögése a csárdáig hallott.

– Holnap ismét lovat vesz Harangi, mert most kivájta a rozsdás utolsó szemét; – mondá a Kátay egyik gulyása.

– Azt minden kedden teszi, mert egy hét neki sok két lószemet vájni; azért nincsen soha szeme a rozsdásnak, – felelé a másik.

– De soha sem ad többet öt váltó forintnál egy huszadfű csikóért.

Legfeljebb a megboldogult husát adja rá toldásban, mert bőrét vinkóért rendesen beiszsza.

– A lóbőrre hat nap folyvást kap hitelbe; mert az epreskerti csárdás kicsapott timár; – jegyzé Pisze Pista, – s minthogy ott a sóház mellett a bitangvásár, közel éri a totyakos Harangi.

– Ő hát ugyan népesíti a vakok intézetét.

– De mért szedi ki a lova két szemét? – kérdé egy paraszt, tódítva a nyers röhögést.

– Abból neki senki sem parancsol, szokta mondogatni. Mikor maga részeg, vagy lova elakad, vagy csak hajtani kell, sőt néha ok nélkül, ha a makrancz rá jő, neki áll a szegény obsitos csikónak s egyik vagy másik szemét kiveszi.

– Lovát mindig ostorral kereszteli «rozsdás»-nak.

– Tán nincs keresete, s bújában makranczos?

– Ugyan találta kend szarva közt a tölgyit. De sőt inkább mindenüvé hijják, s talyigás collegái úgy félnek tőle, mint a kurucztól.

– Még bakkancsos korából hozta a makranczot, mert nyolcz évig koptatta a Tótház[29] küszöbét.

– Az eb is reszket tőle, s mindnyája ismeri egész városban. A melyik szűk utczán találkozik vele, inkább vissza rugaszkodik, mint mellette elügessen.

– Kúton mindig övé az elsőség;[30] bár félben a hordó, kitérnek előle.

– Ha pedig sertéseket vontat perzselni, szabadon választja a legszebb hólyagot.

– A pálinkás boltban külön üvege van.

Ezen jegyzetekből látható, miként Harangi Pál kitünő példány volt a saját osztályában; s nemcsak Debreczenben, de három mértföldön is nevezetes legény.

Azalatt elővonszolta magát talyigástól a megostorozott világtalan szürke. Fülei lógtak, mint a lopótök. Felfujt hasát jobbra-balra pofozták a szúette rudak, miket hátáról függő kasornyában, alias hevederben, kelle lógatnia. Nyergén tövig koppadt juhbőr mondta fel híres szolgálatát, s a «rozsdás» fejét szöszgyeplővel rángatta Harangi, melyet már egyszer penzióba tett. E rángatás pedig óvszer volt a szürke elbukása ellen, mi is e nélkül minden lépten-nyomon meg szokott történni. A talyiga váltig iparkodott a kiállott locomotiv után, biczegvén tengelyén, mint a hízott gácsir, mely untalan ülepére törekszik esni. A talyiga színig rakva van, de titkait fejtős abrosz fedi, s a nőtlen szekér[31] farkán egy czíva[32] szunyókál, ölén tartva nagy fülü kosarat tele fonatossal.

Díszfogatunk a fogadóhoz ért. Harangi lekapaszkodék a megvedlett nyeregből, s isten segedelmével talpra állt. Hosszú lófejű, tüskés hajú, ürgeszin bajuszú goromba férfiú, ötvenen felül. Ádámcsutkája vastag, nyaka vékony és paprikaszinű, feje úgy függ rajta, mint hosszú piros szárán a gyümölcs. Arcza durva és viseltes, rakva bibircsókkal, miknek fele érik, fele száradó félben van. Gatyája foltos, inge rongyos, maga toprongyos. Nyakravalója nincs; korczához biróhátán vágott[33] kapadohány van tekerve töretlen hólyagba; inge pedig szennyes szattyánszíjjal köttetik két görcsre. Mellénye vásári munka volt kék pukovaiból, de az még sógorán szépen megvetkezett, most vörös bélése tevén szolgálatot. Szoboszlai hat garasos szalmakalapja, kajlán, csurgóra áll, egy lóatakban keresztül üté az ostornyél; de azért ékesen leng koszlott karimáján a rongyollott árvalányhaj-forgó.

– Isten jó nap, – mondá könnyebbült sohajjal, hogy a rémes úttól megszabadult, s fakó ostorával körülvágott a rábőszült kutyákon, melyek visongva rugaszkodtak szét az ismerős szíjtól.

– Ott van la! megint nem férhet az árva kuvaszoktól; – pirongatá Pisze Pista a boglyáról. – No még a Harangi ostorára is ráfér a találós mese:

Vastag széles, Kurta mérges; Somfanyél csóválja; Bolond a gazdája.

Az arszlántalyigás nagylelkűn megveté a pajkos szunyogot, megrázván kopott üstökét a jámbor paripának.

– Ugyan pápistaszínben van a szürke; – mondá Pisze Pista.

– Biz, öcsém, sajnálja a lábát,[34] de’szen kialhatja magát, ha bőréből kibúvik. – Kalapját levéve tüskés szállásáról, kézfejével egyet törült homlokán, hol is a veríték bűzösen megeredt; s odaszól vontatva ürgeszinű szájszőre közül Kátay uramhoz:

– Egy mázsa húst hoztam, osztán meg zöldséget; hol van a nagyasszony?

Ezen néhány szóból kettő a tanulság. Először: hogy Harangi Pál konyhaszállitó hivatalt visel a hortobágyi udvarnál; másodszor: hogy ő minden tizennyolcz éves friss menyecskét nagyasszonynak czímez.