Part 3

A «ház alatt», azaz folyosón, nagyszájú leány guggolt a házhéj létráján. Huczfutkája szurokkal szépen kunkorítva, s pofacsontjain a bőr álkörmössel kereken kifestve. Ha az ember ezen arczot közelről vizsgálja: lehetetlen, hogy némi borzadály ne járja keresztűl. Bőre sápadt és ritka, porusait puszta szemmel látni. Ajka rángatag, kedve erőltetett. Szeme merev, pillantóhéja meg-megakad; tekintetében remegés s bizonyos kisérteties van; mi miatt félelmes és visszataszító. De azt ritka ember veszi észre. A piros festék és tettetett nevetés eltorzítja az eredeti bélyeget. Azonban értő szemek ritkán tekintenek reá; az aljnép pedig, mely között forog, nem igen törekszik észrevenni e különösséget. Most egy csinos betyárra pislogott, ki az eresz alatt negédesen tánczolt s ki látni többé nem akarta. Azért keservesen, de hasító nyers hangon kezdé énekelni:

Jaj be szennyes a kendője, Talán nincsen szeretője; Adja ide, hadd mossam ki, Úgy sem szeret engem senki.

Kopogó[8], kinek neve félelemben tartá a vidéket, mitsem ügyelt ezen földi hangokra, hanem ujjongató kedvvel rakta a friss magyart, helylyel-közzel markába kapva tarkóját, vagy pofonütögetve szárait, ha vígabb kedve szusszant. Félmagas kalapján darutollbokréta; s széles bársonyszegély feltürt karamján. Mellénygombja apró, mint a koporsószeg, de bőséggel csillog a kihányt sujtás közt, mitől posztója alig kivehető. Ruganyos derekán sárga-piros segesvári kendő; selyemrózsás kostök fityeg ki alóla, s tömött sallangjával fedi a szironyos erszényt. Gyolcs-gatyája bővebb, mint a szerb-rokolya s szárközépen alól kiprémezve háromszoros rojttal. Lobogós ingujja két aczélkart fedez s ajkán kipederve a rákóczi-bajusz. Nyakában pongyolán zsinóros dolmánya, s egy körmönfont nehéz agárkorbács. Jobb kezében csillagos rézfokos árvatölgyfa nyélbe, mit oly gyorsan forgat, mint egy parittyát. Negyednap óta iszik a csárdában, s most indulóban volt Debreczen felé, vásárfiát nézni a lókupeczek közt; de nem tudott válni a vendégmarasztó-tanyától, s egy bucsúzó tánczra megállott, vagy megugrott inkább a folyosó alatt. Három poroszlói czigány czinczogott kedvéhez, kik vendégszerepre gyalogoltak ide; de biz úgy akármelyik czinöntő is elhúzná, mert lehetetlen volt megismerni: nóta-e vagy medveijesztgetés? Kopogó sohse bírált zeneművészetet, hanem ha a sors úgy hozá, eljárta kutyabőrdudán is, uti épen experientia docet. Szeme sírt kedvében, dolmánya módosan repkedett, s oda kurjantott amúgy igaz búsan:

Akár iszom, akár nem: Csak betyár az én nevem;

míg néhány szájtátó korhelyek szalonnázva nézték a szép legényt, nem is gyanítva, hogy híres lókötővel van ügyök.

Egyik vendégszoba rostélyán félve pillogott rá néhány kalmárlegény. Ezen tarkaruhás s illatos Józsefek, nem a tisztes Jákobnak, sőt többnyire Bécs és a pesti kurta boltok szülötti, vásárra küldettek jó remény fejében, hogy mivel hazánk nyelvét félbe, harmadába némileg törték: furfangos szómázzal majd fülig bolondítják az alföldi együgyű vevőket, miként harmadévi kimustrált árúik: az utolsó divat. Most egyszer azonban a füred-poroszlói sár befesté számolásukat; azaz a töltésre lerakva találtattak árúládáik, miknek egy hét előtt Debreczenben kell vala lenniök, s így dolog mi sem lévén, quoniam deus iis hæc otia fecit: todzódnak az orrhegyig borotvált principálisuk rovásán. Egyike puha lúdtoll ágyban feküdt, tarkóig lehúzva egy gyapjas hálósapkát, mert azt hitte, hogy meghűté fejét s csúzt kapott. Képén, mint az árvíz, összecsapott a lágypelyhű párna, mit vásár tisztességeül, kékre keményített fejér perkálhajba húzott a lányasszony. Az asztalon szétszórt tarokkártya s krétaszámadások jelelék a nemzeti mulatást, mihez idegen földön sem hitszegők. Nehány halbseitl, alig illetett erős bakarbor itczés palaczkokban (mert Hortobágyon kisebb nincs), s a sonkáról ott hagyott három ujjnyi kövér mutatja, hogy az urak gyomra nem alföldön termett; mit is még inkább igazol ittas tisztitársuk, ki egy falnak hanyatlott széken, állát szügyébe vágva, mód nélkül hortyog. Mellette gőzöl a félbenmaradt pohár puncs, melytől megbődülne a tátrai medve, mert az nem egyéb, mint czitromos ó szilvapálinka arakkal. Arcza vörösebb a pirított kenyérnél, s két oldalra dobasz, mint egy széllapta; de azért ékesen nyalja körül a megkent fürtös haj, mit is még a mult héten utrakelés előtt neki fodrozott egy pesti szőrművész. Három sorsosztályos, kik még lábon álltak, fülhegyezve várták a betyárt, mikor kell puskához kapniok? de látva, hogy az magával bajlódik, insultálni mentek az alvó (nem ugyan oroszlánt, hanem) murmutirt.

Requiem aeternam dona ei Domine Et lux perpetua luceat ei, –

éneklék az álomhalott felett, de az folyvást horkolt, függvén keze-lába, mint a lőtt rókának, s mit sem hajtván a zúgó legyekre, melyek bőségesen búvtak orrlyukába.

Wünsche ich Ihnen Wohl zu ruhen,

éneklék ismét dühös tempóban a (nem annyira Bartolo mint) bortoló fülébe, s végre a Schlummerliedet akarták a «Portici némá»-ból, de egyik sem tudta.

A betyár, ki a debreczeni cantust igen szerette, megbotránkozva e nyiváta kintornán, betekint egy tisztábbacska ablakkarikán, melyen légy- és üvegrozsda még nem okozott örökre napfogyatkozást. Nagyot nevet s attáz a szuszogó commisra, férfias ép dalban kurjantván közéjök:

Álmos vagyok mint a kutya, Nem aludtam az éjszaka; Még az éjjel sem aluszom, Galambomról gondolkozom,

s megforgatá hozzá csillogó fokosát. A rőfrend megugrott e pajkos tréfára, mintha török ágyúból lőnék, s maga a csúz fia kivágtatott «mörder» sikoltással, magán hagyva, mint fesch commis-k-hoz illik, ittas barátjukat a vadállat előtt. – Hová, hová héj bugyogós nyulak? – kiáltá hiún széttekintve a betyár; embernek szoktam én szeme közé nézni, ily kákabélű szalma-fráterekkel nincs kedvem kikötni… Mégis molnárlegényt nem láttam tánczolni, folytatá félre vágva hét fontos kalapját; azért, hát ha járnánk egy kállai kettőst, nemzetes lisztlopó? Éretlen búbodra úgyis furcsán illik az a turós-zacskó; – s a hálósipkás fejét vasmarkába fogva, vezette kifelé; ki, minthogy a folyosó végén egy korpás ládába menekült, melyből félig-meddig szokták kiszitálni a lisztet, valóban hasonlíta egy molnárlegényhez. Erre sok nézők vonultak a színpad közelébe, s a betyár nyalkán verte össze pengő sarkantyúját, szembetánczolva az új balletmesternek, ki hosszú ing-gatyában, mint az ügyetlen Pierrot, idétlenül és nagyokat lépett a bolhás hideg kövön: – aprózd molnár, kuferczes tempóra, a ki vagy! – odaszólt a betyár, egyet vágva szép barna szemével, – mert sarkantyút verek karmazsin csizmádra, hogy ne rontsd el az igaz magyar tánczot; – s meztelen sarkára gyorsan kezde csapkodni agárkorbácsával, de úgy, hogy csak a csapója csente s vért ne ereszszen. A szerencsétlen commis gyötrelemmel s irgalomesdve nézett ezen műtétel közt a betyárra, mint ő reá kutyaleczkéken saját pudlija, s lehetőségig gyilkosa kedvére igyekezvén járni, egyik lábával úgy letaposta a másikat, hogy fenekére esett. A betyárnak betelt öröme:

Elesett a tyúk a jégen, Majd felkél a jövő héten,

dallá negédesen, s elfordúlt a kiszenvedett martyrtól, ki azóta rémletes mondákat regél a hortobágyi embernyúzásokról.

IV. (Szállító parasztok.)

Az alatt az állás túlfelén négy rakott szekérről dögbőrt bontogattak hevesi parasztok. A felhőszakadás útban érte őket s a tiltúl fedett málha fenékig ázott. Most a felső bőröket kezdik teregetni a földre, állásra s vendégoldalakra, mert még egy keserves napi járó Debreczen, noha csak négy mértföld s ha a holnap meleg lesz: végkép összepállik az egész teher.

Négy pipás fuvaros dolgozott morogva, s köztük egy úti felügyelő, ki úgy látszik, fösvény gazdát szolgál, mert kopott ruháit még az insurrectio korában viselték. Kérges májbőr csizma, szükség esetében dobnak használható; toprongyos kék nadrág, itt-ott zsinórfoszlányokkal, miket megfordításkor fehér czérnával varrtak fel; repedt, tarka karton, pruszli óngomb s fakó bársonypaszománynyal, kidőlt-bedőlt kalap, s molnárszín rekli, melynek gallérjáról leszakadt a posztó, babos öltésekkel mutatva az enyves bélésvásznat. Arcza sovány és kedvetlen, haja gubanczos, jelével a sok munka miatti elhagyatottságnak. Sopánkodva néz szét az ázott bőrökön; s hévvel szorgolja morgó furmányosit, de tette úgy látszik, inkább szolgai félelem, mint szíves jóakarat.

– Bizony, nem rakjuk mi egy pint boron alúl Herkópáternek sem – mond az egyik paraszt nekinyújtózva görnyedezéséből – mi csak fuvarozni szegődtünk, nem dajkálni a dögbőrt, mint egy himlős gyermeket. Elég baj nekünk, hogy az ég leöntötte; nehezebb a terih.

– Biz én se bánom, ha olyanná ázik is, mint a főtt tarhonya; mért nem adott hozzá elég takaró gyíkinyt Tógyer gazda – mondá ingerülve a másik, miközben levágta kezéből a terítendő juhbőrt.

– Hiszen mit csináljak Löbl zsidóval, mikor csak felényit akarok vétetni, mint kellene, mégis mindig lehúz belőle – válaszolá a szegény felügyelő.

– Aztán látja Tógyer gazda, Löbl Simon sohsem fizet annyit, mint keresztény ember – közbeszólt a harmadik fuvaros – minden mázsát olcsóbban kiván tizennyolcz krajczárral s könnyebb a lelkének, ha lyukas huszast vagy régi kétgarasost adhat fizetéskor.

– Pedig mennyi kincse, háza, családja. Tavaly, hogy nyíréskor terhet vittünk neki, a pesti dunaoldalon tele volt gyapjúval három bagazinja.[9]

– Egy szó mint száz, a bőröket ki nem teregetjük két pint boron alúl, punctum – mondá határozottan a negyedik.

– Ugyan, honnan adjak? – felelé panaszlólag Tógyer; magam sem ihatom két hétben egy meszelyt.

– Számítsa be kend a gazdájának.

– Puff, ugyan ismerik kendtek Löbl Simont? – Majd annak lehet ilyest beszámítani. Még a kárt is kifogja béremből, mit bőrében az eső okozott.

– Hát mennyi a bére Tógyer gazda?

– Kilencz váltó forint minden hónapra, de négy vasárnapért lehúz harmincz garast.

– S mi kendnek a dolga?

– Lótok, futok, tudakozódom, hol s mit lehet féláron megvenni? falukban fürkészem, kutatom: melyik szegény van szorult állapotban, ki nem képes adót vagy füstpénzt fizetni? kinek nincs sóravalója, vagy nem birja halottját temetni? s ha tud mit eladni: hirt adok valamelyik fiókhajhásznak, ki az ő kezére van fogadva. A nemes urakhoz más sáfári járnak. Azonkívül vásárokra küldöz. Repcze-, dohány-, gyapju- s dögbőrszállítással bajlódom, de csak magam vesztére, mert ha legkisebb romlik, vagy valamiben egy pár lat hiány van: bérem bánja meg. Sokszor hamisan kellene esküdnöm, hogy ez vagy amaz paraszt megcsalta, de azt nem teszem. Különben nyugtom soha sincs s az év nagyobb részében országúton lakom.

– S mindezt kilencz forintért harmincz garas hijján! No nem csodálom, hogy oly rongyos tiszt kend.

– Még így sem öltözhetném magam emberségén. Ezt egy kurta nemestől exequálták Löbl Simonnak, kire csalárdul ráfogta, hogy az anyadohány közepét penészes sarjúval rakta meg. Akkor nekem ajándékozta; még csodálkozám rajta; s fertályév végével beszámítá tizennyolcz forintba.

– Tályog ölje meg a szakállas kecskéjét – mond fölindultában egyik furmányos; – hát mért nem lökte kend vissza rongyait?

– Akartam, de nem fogadta el. Azt mondá: hogy már elviseltem s mit az ember egyszer megveszen, nem adhatja vissza.

– Mért nem hagyja kend ott szolgálatját?

– Puff! megint nem ismerik kendtek Löbl Simont. Lehetetlen tőle szabadulnom. Hamislelkűséggel mindig adóssá tesz, s ha elhagyni akarom, azt mondja, szolgáljam le elébb, a mivel tartozom, különben visszahozat a szolgabiróval, megkötöztett, botoztat, felakasztat, mint szökött cselédet, mert neki zsebében van a szolgabiró.

– Hogy néz ki az a kend Krisztustagadó hóhérja?

– Kurta, veres haja, szemöldöke, kerek szeme, szeplős pofái, nagy szája, mely mikor nevet, nem istenigazában nyúlik el, hanem két vakszeme felé húzódik. Bajuszt, szakálat nem hordoz, minden kétnap megborotválkozik s máskülönben is szépen jár. Politurás fekete mankót hord, mert ballábára bicczent; pedig az ördögnek is sántája legrosszabb.

– Mi csak a neve?

– Löbl Simon.

– Soh’se felejtem el.

– Fel kék irni minden falu farkán s akasztófára, hogy ne kapjon furmányost magának – jegyzé meg egyik paraszt, miközben kusztorájából[10] a lucskos bagót tenyerébe verte.

– Jövőre megkérdem, ha terhet vállalok, s Löbl Simon névre aranyért sem szállítom mázsáját.

– Én is, én is – mondák a többiek.

– Most pedig két pint bor nélkül is segítek Tógyernek.

– Én is, én is – követék a jószívű parasztok, s a teregetést teljes akarattal folytaták.

Mellettük egy füredi nyereggel tölt szekér állott meg, négy, széltében fogott öszvér fajta lóval. Szegény állatoknak hasán felül ért a sár, víz s agyagcsatak. Mindnyája reszketett, mint a hideglelős; patkótlan körmeik ide s tova csusztak a bizonytalan sárban, s mig gazdájuk kezdé vetkeztetni a törtszíjhámokból,[11] kétkedő hiszemmel tekintgettek hátra: vajjon kapnak-e egy marok üszögös ocsút[12] abrakúl, mi csak két esetben illetheté őket, ha menyasszony alá jártak, vagy nagy út, azaz három-négy mértföld állt előttük.

– Gombolja ki kend azt a csára lógóst földi! mert elesik – mond egyik bőrterítő paraszthoz az irhaködmönös, vidám rövid ember, ki egy személyben kocsis, gazda, szíj- és kerékgyártó, s baromorvos szokott lenni lova s szekerénél; különben pedig nyeregcsináló Tisza-Füreden.

– Ugyan hurkadtak a csikók, tán sokat hajtják kendet katonaforspontra? – felelt a megszólított földi, miközben a lihegő mártyr istrángját lehányta.

– Hurkadt biz’ a bátya; pedig nem Jó’sa telelteti. Nagyon megrángatja ez a locsogó a jószágot, hanem úgy kell neki, mért nem lett pappá? mindjárt vetek egy kis magvas pelyvát. – És valóban elkészülvén a kifogással, saraglyához fordítá a fáradt vándorokat s hitvány ocsút tölte egy vászonzablóba; maga pedig, mint ki dolgát végzé, ácsorogni ment a bőrteregetéshez s farán hátravetett kézzel szóba állott.

– Facsarjátok ki kendtek legalább a nagyjából; hisz így meg nem szikkad itéletnapjáig – mondá igazítólag azoknak, csak hogy hibát találjon mások dolgában, mit szenvedélylyel szokott keresni. «Kefurt»[13] kiálta azonban egy lompos kuvasznak, mely a szekér alá sompolygott s egész kényelemmel kezde rágni két-három lenyúlt bőrt.

– Tán nem ettünk gombát, mondá az egyik paraszt, ha facsarnánk, mind paczal lenne ez, s karácson napjára sem lennénk vele készek.

– Hanem szép egyenlő, s világos vérveres bőrök, mintha mind egymásért döglött volna meg ez a nyáj, folytatá a füredi ködmönös.

– Ép azért nincs rajta az isten áldása, mondá Tógyer félig hallhatóan, s ráverte fejével, mi ő nála meggyőződés jele.

– Hogy hogy Tógyer gazda, mit ért kend e gyanús gondolattal?

– Hát azt értem biz én, mondanám is nem is… folytatá az ügynök, kétkedőleg vakarva tarkóját, melyből látszék, miként fontos vagy félelmes történeten jártatja emlékét.

– Csak ki vele bátran, biztatá az egyik hevesi furmányos, bizony tartok tőle, hogy Löbl Simontól nem meri mondani.

– Magam is rá mernék fogadni, hogy Tógyer gazdát ilyesmi bántja, erősíté a másik bőrterítő paraszt.

– Hja, de ha az ember egy vagy más bünt bizonyosan nem tud, még sem illik ám felebarátját agyon rágalmazni.

– No Tógyer, azt ugyan meglőtte. Hát felebarát az a vörös Judás Eskiriótes?[14] mondá ingerlőleg az egyik.

– Osztán a ki haszonhajtó cseléddel úgy bánik, arra nincs rágalom. Én arról mindent elhiszek.

– Mi is! mi is!

– Ha már annyiban tölt, hát elmondom.

– Halljuk, halljuk!

– Biz ezek a juhok nem természetes halállal multak ki.

– Mit mond kend? – hát hogyan?

– Hm!… patkányméreggel, vagy ha nem azzal is, de mindenesetre méreggel.

– Elment a kend esze? Kié volt ez a nyáj?

– Gyapjasy uré, ki a Nyiren lakik.

– No mert igaz, hogy sok fejlágyára esett urakat hallék már, de olyat még nem, ki saját birkáit patkányméreggel ölje meg.

– Ne értsen kend félre földi, hiszen ki mondja azt?

– Beszéljen hát Tógyer gazda világosan.

– Van Pesten egy Márk nevü orvos, beszélé Tógyer, zömök, alacsony termetü, bajusztalan. Szeme sem jól áll, isten óvjon tőle. Pesten ugyan hirlik, hogy tudós egy ember, de biz én úgy hiszem, rosszabb az ördögnél.

– Márk? király-utczában a kávéház felett, második emelet, zárva tartott csengetyűs ajtó- és kancsi szolgálóval? kérdé meglepetve a füredi ködmönös.

– Igen, igen; a garádicsajtó mocskos, s neve kopott bádog táblán vörössel felirva.

– Nem rég valék nála, hogy Pesten fenjártam. Lajos urfi küldött húsz sámsoni dinnyét, s két bál bogáti jó dohányt az ebugattának, mikor odavittem, csak egy üveg papramorgót sem adott.

– De mi köze Márknak a Gyapjasi nyájával? kérdé egyik hevesi furmányos.

– Doktor Márk adós volt Löbl Simonnak. Tartozása régi lehetett, s maga rossz fizető, mert sokszor vittem neki levelet, s Löbl mindig azt mondta, hogy pénzt fogok hozni, de a doktor mindig azt felelte, majd beszél az úrral.

– Hogyan hordhat Pesten levelet falunjáró hajhász? jegyzé meg a másik.

– Télen, ha a gubacsszállítást végeztük, Pesten lakom nála egy kályhalyukban. Azalatt, vagy nyári fenlétemkor, késő estve, ha már raktárakban dolgozni nem látok, tőlem szokott küldözni sürgős leveleket, mikre aztán reggel izenem be hozzá a választ. Nyárban hagyján, de nagy hidegekben sokat szenvedek. Hóban, vízben, sötétben rossz csizmámmal járni nagyon bajos, mert legtöbbször Ó-Budára küldöz, vagy külvárosokba, hol nincs kivilágítás. Sokszor, ha nincs otthon, a kit keresek, azon módon kell haza fáradnom, mert krajczárom sincs, hogy ser- vagy bormérőben egy félmeszely mellett megmelegedhetném. De ha megkapom is, kihez irást viszek, gyakran sokáig, s többnyire kapu alatt, vagy hólepett tornáczon kell válasz után ácsorognom, egy háznál pedig mindig éjfél után várok, mert onnan egy ember velem jön Löblhez, s ilyenkor egy nehéz fekete ládát kell előtte vinnem.

– S mi lehet a nehéz ládában?

– Néha talán ezüst vagy afféle, mit nagy uraktól hordanak zálogba, de azt hiszem lopott drágaságok, mert gyanús személyeket látok a házhoz bejárni, aztán Simon zsidó is mondá már vagy kétszer: Tógyer, nem szükség ám idegennek tudni, mit fürfarag a becsületes ember.

– Miért nem jelenti fel a pesti kapitánynál? kérdezé a füredi ködmönös, kit a dolog nagyon kezde érdekelni.

– Puff! Mert nincs bizonyságom, s Löbl nem ereszt be, hogy szemtanu legyek, ha a ládát nyitják. Aztán mindig mondja: neki zsebében van törvény és igazság… De majd el is térünk doktor Márkról.

– Igaz, hát adós volt, s Löbl sürgette?

– Igen. Egyszer gabonát szeleltünk forgó malomrostán, egyik magazinban. Simon zsidó az ajtóban állott, s Márk doktor vaktából arra talált jőni. Tetteté, mintha igen sietne, de Löbl nem oly ember, ki előtt a dolgot el lehetne ütni. Szépen elsétált, karját karjába ölté, s kezdte mocskolni hazugságaiért, hogy se nem jő, se nem fizet, se kamatot nem ir. A doktor fenyegette őt, hogy épen kamat miatt rugott tartozása ötszázról tizenháromszázra. Simon zsidó szidta, az el akart menni, ez megfogta, amaz felpattant, Simon csalárd csavargónak nevezte a doktort, a doktor uzsorás hunczfutnak kiáltotta Simont, s ránczigálták egymást, miközben Löbl elejté mankóját. A dunaparti fattyuk sarkokba röhögtek, a lármára itt-ott ablakot nyitottak, s a két zsidó a Béla-utczába tért. Tán az ó-testamentomi frigyládát tartják ott, mert oly csendes békén jöttek vissza, mint egy jó házaspár. Márk jó éjtszakát kivánt a «csavargó csalárd» titulus fejében, Simon pedig mondá: «holnap tiz órakor!» s megsüvegelé a lehunczfutozásért. Másnap parancsolá gazdám, hogy vele menjek. Ilyenkor távolba kelle kisérnem, mert különben észrevették volna, hogy a rongyos inas hozzá tartozik. Márk doktorhoz mentünk. A garádicsajtón kicsuktak, hogy várjak künn, míg hínak. Ők bementek az első kék ajtón, mely a fedett folyosóról nyilik.

– Tudom, tudom, közbevág a füredi ködmönös, kinek szinte düledt szeme a figyelem miatt, én is oda nyiték be, midőn dinnyét vittem. Márk török csuhában ült egy apró fióku nyitott tálas[15] előtt, melyen bankóforma czifra papirosok voltak szélyel rakva. Talán, a mint mondják, olyan vadbanknóták.[16] Az igaz, kiszidott, hogy reá nyitottam, de a kancsi leányt is, hogy a garádicsot nyitva felejtette.

– No hát én ott vártam, folytatá Tógyer. Mintegy félórára jött a kancsi szolgáló, kezében egy kosár hus-, zsemlye- s zöldséggel megrakva, mit az ebédhez vásárolt. Kikereste kulcsát, a zárt kinyitotta, s mérgesen rámnézve becsapta az ajtót, mert mindig durczásabb a bőjti boszorkánynál. De egy fő saláta a küszöbhöz esett, melytől nem szaladhatott rá belől a lövőzár. A kancsi hátrament főzni a konyhába, magam pedig a kék ajtóhoz sullogék hallgatni, vajjon melyik zsidó veri a másikát?… Koránsem! Szépen számolgattak. Márk doktor mondá: Ezer ötszáz bőrért fizet Simon per nyolcz garas, 600 forintot. Kap érte per két frt 3000-et. Fuvarbér száz forint, így az összes nyereség 2300 forint; ebből levonva adósságomat, még 1000 forinton osztozni fogunk. Mit törődöm mások bőrszámításával? gondolám, visszasettenkedve a lépcsőhöz, s behuzván az ajtót, kizártam magamat. Alig egy miatyánkkal aztán kijött Simon zsidó, s hogy előtte vigyem, kezembe adott egy félrőfnyi gömbölyű pakétát, mint a fa oly keményt, melynél nem vastagabb egy dragonyos karja. Utban tapogatám, vajjon mi lehet? Érzettem közepén kétfelé van szelve, de nem tudtam sehogy kitalálni. Kapunk alatt gazdám átvevé, s többé nem láttam. A mely házban laknak, van egy új baromorvos is. Szegény, de jó ember, sokszor kapok tőle ezüst tiz krajczárost, ha aprós dolgait elvégzem. Másnap jókor, ez falura ment, egy uraság jármos ökreihez. Ha Gyapjasi ur tiszttartója keres Heves vármegyéből, mond nekem konyhámban, a mit visz, nyissa ki előtte, s ideadta az ajtólakat kulcsát, mint másszor sok ízben, ha ott valék Pesten, mert cselédje nincsen. Reggel öt órakor vizet vittem gazdám pitvarába. A hátulsó garádics, mert elűl sohasem szabad járnom, a baromorvos ablakánál jő fel, s láttam az asztalon két patikás csuprot bekötve, s egy kis darab irást. Hat órakor hozzánk jött Márk a főgarádicson, ép az udvaron sepertem. Kilencz vagy tiz perczig sem igen volt Löblnél, s aztán láttam a folyosón, mely félig elnyelte, a kis garádics felé. A szegletig ugyan, hol a baromorvos szállásol, be nem értem szemmel, de úgy tetszik, mintha későre ért volna hozzám az udvarra, s gyanítám, hogy a baromorvos konyhájában kalamolt, köpenyegjét egész nyakáig befogta, mert esős idő volt, nem láthatám, viszen-e valamit? Kilencz óra tájban eljött a Gyapjasy tiszttartója. Felvezetém oda, s nyitva találom a lakatot. Márkra gyanúm támadt, mert a kapun senki más be nem jött. Azonban nem volt semmi baj. A tiszttartó ráismert a juh-prezivitára.[17] mert már többször is vitt. Gondoltam, vajjon nem cserélte-e ki a gyógyszert Márk? de miért tenné? igazítám magam. Különben a konyha mindig üresen állt; a szoba becsukva, semmi vizes nyom az esős időben, itt nem kotonászott senki, nyugtatám magamat, az ifjú úr maga feledé zártalan lakatját. Öt-hat nappal reá én lejöttem Pestről az uram dolgában, lent is maradtam, hogy itt ért a debreczeni vásár. A mint Löbl dögbőreit hordatom össze fiókhajhászoktól, egyszer levelet ir, most szerdán egy hete, hogy a Gyapjasy pusztáján 1500 bőr van. Nyúl Iczik fizesse ki nyolcz bankó garasával, s a többivel együtt vigyük Debreczenbe…

– Ki az a Nyúl Iczik?

– Csaplár és orgazda a hangyási csárdán. Gyöngyösön laktában nyúlbőrbe huztak egy macskát a legyes diáksüldők, s kertjébe ereszték. Míg kergette, leányát elszökteték. Azóta Nyúl Icziknek hijják. Ahun látják kendtek a vermek irányában, lovát abrakolja, nem hiszem, hogy az is igaz kézen került hozzá.

– Be sunda egy zsidó, szeplős mint a pulykatojás, s szeme öklel, mint a vasvilla.

– Nos, nos…, hát a tiszttartó?