Part 25

– Lehet-e nagyobb, tökélyesb feláldozás, mint Évié vala? viszonzá Ödön. Ő félretéve veszélyfélelmét, lélekfordulatot, megvetve a mélységet, mit jövőjének nyit, a nélkül hogy kalandszenv, érdek, vagy hiúság vezetné, a nélkül, hogy örvényes csel, csábítás, vagy ragyogó igéret hozná hagymázba, erény s tisztaság érzetében, hideg észszel, távomban, visszlát s hűség bizonytalan reménye mellett, átkelt a halálos szigetbe, szabadságomra, szerelmemre várandó, örökét, apját s boldogságát határzottan, számitás nélkül hagyva el. Lehet-e nagyobb nőáldozat? Persze, ez a társaság szemében nevetséges krónika, szinészi túlság, charivári botrány, utczai regény, mit egy napig gúnyolni s aztán feledni kell. És miért?… mert a kaland hősnője pórleány.

Ha egy mágnásnő így feláldozná magát, ah, az dicső kivétel; az emberi hagyomány korlátain túlcsapó lángész! szabadakarat heroinája!! Ha előkelt nő, a szenvedély és csáb körmei közt elittasulva, örömest feledi köteleségeit, miket megunt, vagy illedékből utálattal vőn fel: az tőle nem kevesb, mint a szabadság erélye. Ha a kor és kör irigylett lovagját, saját szalonjaik divatba jött Don Juanját, azaz a dús, népszerű vagy elmés hódítót, ki társait épen skártban tartja, kaczér s merész hálóval fogolylyá keríté, ha nála időközi gyönyört, vagy ragyogást keres: az tőle római bátorság, melylyel hírnevét daczosan föláldozá. De ha a nép ismeretlen szűze feláldozá magát, az természetes önzés, melyben a főbbosztályú kalandtárs nem érdemlett leereszkedéseért, legfeljebb egy nyomorú suhancz jegygyűrűjét veszélyezi. Mit annak erényül tudnak, ennél szemtelenség; mi annak csodálókat szerez, ezt megvető gúnyba temeti. A fővilág szabályokat alkot, de maga nem tartja. Az erény katekizmusát, mint más szakácskönyvet tanulja, de minden czikket izlése szerint ereszt fel; bűnében pongyola, itélete szigorú, kegyében fitogtató, leereszkedésében gőgös, nekem nevetséges. Biztatsz, hogy körömben, melynek a vak eset lovagjává ütend, találok hölgyet, ki felfog és visszaad, polgárnő s anya lesz igényeim szerint. Ugyan, jó bátya, velem beszélgetvén közügyeinkről, nem te mondád-e, hogy asszonyaitok romlottak, hogy a nőnevelés nálunk még vadvirág, melynek kevés példányaiból alig telnék ki egy becsületes koszorú? nem te mondád-e, hogy azért nemesül oly gyér részletekben a jobb nemzedék, mert anyáink nincsenek? mert hölgyeinket érdek, hideg illem, s jövevény kalandornők nevelik – néhány kivétellel – gépművé, mely senkit sem szeret, senkit nem gyűlöl, mely férj és pipere, gyermeke és lovak, haza és szakácsművek iránt egyformán érez, vagy inkább nem érez; s legkegyelmesb hasonlattal is konyhatűz, mely mindent füstös meleggel érint s könnyen megkozmásit. És kivált, mint mondád, azon osztályban, melyhez vagyonom mértéke sorozni fog, mely mágnástónnal lépést tartani nem képes, alsóbbakhoz tartozni szégyenlő: amazok hibáit felölti, a nélkül, hogy emezek erényeit birná; hazánk pávái, mely haszon nélkül sikoltoz és ragyog, míg tollát nem veszti: vagy szélmalom inkább garat nélkűl, forog, de nem őröl, maga körül szelet hajt s éhen hagy. S most érettek mégis elhagynom, megcsalnom ajánlod az erkölcs és hűség jó leányát, ki remény s önzés nélkül szeretni tudott a nyomorban?

– Szerelmed könnyen ingerül s gyakorlott eszed minden gondolathoz súlyos szót talál, szerette öcsém, viszonzá Vámos. De hidd el, érdekedben szólok s tapasztalt élettanom szerint. Te finom tapintatú, kényes izletű s lelki erőd érzetében sok igényű férfiú leendesz. A nemes elem, mely veled születék s gyermekéveidben fejlésnek indult, számüzetésedben sem veszett ki, sőt nyomorban edzve, eszmézet által tisztulva, növekedésben áll. Ha majd az új élet s szerencse czéljaidnak magasb irányt ad, ha vágyad, tehetséged fensőbb boldogságra érik, ha bölcselet és hon nyiltabb, világosb térre hivandja munkásságod, ha elvekért kell élned s a társaság csak szokása s kellékei szerint veszi át a hatást: nem fog-e szorítni a kisded kör, melybe nőd szerény fogalma visszavonz? nem lesz-e puszta kert Évi szívvilága, mit most nagylelküség, csapongó képzet s veszély és kaland ingere édenit? S ha a társaság téve és szigora bánt és tép, ha nőd miatt mellőzve, eltaszítva leszesz: boldogság leend-e nőd jövője, midőn borus arcz, dúlt szív, vigasztalan szomor fog férjén mutatkozni. És ha erőd lesz is, magad sérvein álarczot viselni: ki fogja Évi keservét oszlatni? s nem furdaland-e lelked, ha nődet családod gyűlöli, osztálysorsosi megvetik, cselédi nevetik, a társaság kizárja s ő szenvedni fog, nem magáért, hanem miattad, a háríthatlan rosszért, mit reád, férjére, jótevőjére rótt?

– Ne tovább, ne tovább! közbevágott Ödön, mert véggyűlölet fog eltaszítani világotoktól, melybe léptetni kivánsz. S ugyan mondd, mit ad a társaság ennyi követeléseért? mivel jutalmaz ennyi megtagadást s lemondó önszigort? mivel kárpótol ily embertelen feláldozást, mondva csinált életet, formába öntött majomkodást?

– Bámulni hagyja narancsszín hölgyeit, a cselédek paszományos tokját s futtatott edényit. Ragyogni enged illetéked szerint, ülést ad unalmas pamlagán, alkalmat nyujt dicsérni kárpitosa izletét s beléd önt egy csésze savanyodott theát, mit fesztelen otthonodban kedves hölgyed tölt. Meghallgatja ostobaságidat, élvezni hagyja sületlen ötleteit, melyek harmad-negyed kiadásban élvesztve kerengnek fel s alá. És ha variatio kell, mindig van arlequin s pierrot; egy-két vakonsült parvenu, vagy feltolt nyalócz, fajavesztett majom, ki élvez és hizelg, megcsal és dicsőit, mulattat és kerít, ellent költ és karmol, zsebedbe kapaszkodik, másokat lenéz, a társaság anathemáját kárhozatnak vallja, jók s józanok fölött mindig vittze van, de ebben csak szájillata hat, mely szavával rendesen megjelen. Keményebben is tudnék festeni. Te a jellemről itélsz, mely kifoly; én a műhelyt ismerem, melyben az készül. De van a társaságnak egy jó oldala s ezt használni kell, – a majomkodás. Ő minden fogultságiban korlátlan s így minden erős hatásnak sikere van nála. Ha életüzletét megtetézted: észrevesz s ez felette sok oly körben, hol mindenki hasonlit egymáshoz. Az álarczokon, miket rendesen közöny vagy gúny jegyez, figyelem mutatkozik; s ez lépcső a czélhoz. Ha bolondságiban kitüntél, tekintélylyé válsz s erényidben is utánoz és majmol. Igy jő divatba nyelv, erkölcs, nemzet és haza? mert a társaságoknak nem enged, kényszerítést nem tűr s példát csak kebeléből fogad el. Nálok a szív és elme kapatva van a szokásokkal együtt hajolni, különben is úgy nevelék, hogy mindenütt s mindenben halálig vezetőre van szükségök és kik nem ilyenek, társaid leendnek a nemes működésben. Azért ha használni akarsz, engedj az uralkodó téveknek. Tarthatsz a világra s mégis lehetsz bölcs; mint szinte lehet, ki mitsem hajt rá, mégis esztelen. Tőled saját körödben sokat várok. Maga a regényesség, melylyel világba lépsz, érdekessé tesz. Aztán annyi természetes ész, szív és eszmeképzettség, melyet birsz s független uradalmaid. Te bizonyosan hatni fogsz; egyetemes szenv veend ótalmába s nyit tért, adand eszközöket; s korunk ily apostoloknak ép oly szükében van, mint Krisztus megfeszítése után a zsidók országa.

– S mit akadályozná reményedet, munkámat Évi szövetsége, ki a becsület és hűség tiszta összege; s ki a származat s külmodor melléktulajdonán kívül, a női erény minden kincsével bir? Én elveszem őt; s meg fogom győzni a társaságot, hogy parasztnő is illik hölgyei közé; megmutatom, hogy az ész s józan elv balitélet ellen is hatni tud. Különben is megfoghatlan előttem, minő erély és akarat lehet azon ellenzéki tagé, ki hont s társas formát átalakítani tör s körének, szalonjainak tévét, gyávaságát nem képes leölteni. Én kivét leendek, az ész s tiszta fogalom törvényei szerint.

– Nevetséges hit, sikertelen törekvés. Másvilági rény, mit a társaság nem ismer. Czélfutás nádparipán, mely fáraszt és eltörik. Gólyaharcz vizikigyók ellen: ők mélyre úsznak s téged a tó széle elnyelt. Rőflovagnak fogsz nézetni, ki bérelt lovon ül s fűnek-fának neki megy. Egy paraszt millionär, kit sorsa megszánt, de kire a pórélet piszka és hölgye rászáradt. Nem is nyersz alkalmat magad ismertetni; mint ujdonság közhelyen egy szemüveges oldalpillanatot kapsz, nem annyit, mint az állatgyűjtemény papagályai, s ezzel szerepednek vége.

– Tehát elszigetelem jövőmet. Elvonulok tőlök, kik kicsinynek tartanak magukhoz. Magányban s magamban keresem az életet és élvet, mint eddig. Jó és becsületes leszek magamért, nem a világnak; erényes, nem hogy használjak, hanem hogy megelégedjem. Szeretendek mindent, a nélkül, hogy szerettetni vágynám. Talán néhánynak figyelme kisérni fog titkos műveimben s eltanulja jobb oldalaimat.

– Költői ábránd – viszonzá Vámos. A társaság sokkal jobban el van foglalva, mintsem titkos tanforrást kutatni ráérjen. Aztán a társaság hason esetekben így okoskodik: ki ez a félreismert lángész? ez a mellőzött csehgyémánt? ez a kóbor szent? e festett látnok? e számüzött erény? ki különcz fitogtatásival szégyenítni, fölülmulni akar? Lehet-e ő jobb, mint mi, kik a jót, nemest alkotjuk, irányt s izlést adunk? lehet-e eszesb, mint mi, kiket angol és frank nevelt? kiknek szakadatlan bőség eszközöket adott? Kik az öt világ fűszerét eszszük, műveit használjuk, kincsét fogyasztjuk, s irígylettek vagyunk?… Terved legfölebb költőnek való tér, ki lemondó erő mellett, nélkülözni tud; ki a világtól nem követel semmit s a felvétel feltételeinek nem rendeli alá egyéniségét, szabadakaratát; eszméit följegyzi s kötelességét lerótta. De ki a nap érdekének él; kinek ereje s hivatása a pillanat eszközeihez tartozik; ki a formák és eszmék jelen phasisában akar javítólag működni és hatni: annak a társasághoz kell tartoznia; szinét viselni, eszméit, vágyait divatízben és szagban elkészíteni s a beteg természete szerint, porban vagy labdacsban beadni, különben gyógydicse veszve van. Azért, öcsém, bizonyossá teszlek, hogy a czélba vett nőszés, meg életterv utján, nem fogod polgári s társadalmi pályád azon sikerét élvezni, melyre oly szív és elme termett, melyet mai hazánk annyira szükségel s melyet szaporulni oly örömest látnék.

– Ugy hát megvetem őket; s gyűlölve a kerítés kigyófészkeit, kertemben maradok virágaim közt.

– Ah ez nem szép, Ödön. Oly nyilt lélek s embergyűlölet! Ha nemünket, jobbjai megvetik: mélyebbre sülyed. Aztán bűn és hiba a világ folyása; ki felettébb szigorú: magát csalja meg. Ki életet keres: temetőkre bukkan: ki egészségre vágy: kórágyakat talál; ki szabadságot akar: békókba botlik; ki álarcz közt becsületet, árulók közt hiúságot hajhász: lehetlent kivánt s elveszti a lehetőt, saját hitét. A földi erény nem több, mint árnyék, melynek csak formáját veté közénk az égi alak. Társaink közt kell élnünk, kik közé születénk; s ki őket megveti, magát rabolja meg. Éltünk kisérete három védőr, mit szívünkben hozunk: hit, remény, szeretet. Reményünket az ismeret eltépi s szakadt sátorával színvesztett délibábként úszik előttünk; a hit kék rengetegként elmarad, melynek távolában, bár fenevadait nem látjuk, ismerjük őket, tudjuk, ben rejlenek s nem vállalkozunk közéjök térni; a szeretet mint örök zöld vetés barátságos láthatárba fog s ha teréről kitértünk, kiséret nélkül, pusztaság és undor vesz körűl, melytől csak őrültség, vagy halál szabadít. Óvakodjál, barátom, a gyáva és tétlen embergyűlölettől…

– Szűnj meg küzdeni, jó bátya; közbevágott Ödön. Multam egész ajándéka a tiszta szerelem, s ezt nem adom jövőm minden kincseért. A társaság mondhatja, ha tetszik: hogy veréb tuzokért. Hadd mulassa magát; javítni nem török, de bolondságiban nem akarok osztozni.

– Legyen! sorsod magadé; s határozott lelkedet becsülöm, – válaszolá Vámos.

A két férfiu párbeszéde alatt az éj eltelék. A hold lement s a hajnalt megelőző homály ragyogóbbá tevé a halvány csillagsugárt. Vámos bucsút vőn; s az állásnál megpihent paripán bevágtatott Debreczen felé.

XXI. (Pusztai vacsora.)

Míg a két rokon a művelt érdek és kör titkaival ismerteté egymást: a természet egyszerű fiai, Pisze Pista, s az öreg Cziriák, a csapszékhez érkeztek a kosár hallal. Vígan ropogott a szakácsné tüze, világba borítva a kormos konyha öblét. Körül a falból léczszegek álltak ki tiltúl lefittyenve a bádogedény s bárdok súlya alatt. Köztök perzselt lemezével terjedt el a gyékény kanalas, tele öltögetve súrolt fakanállal; míg a füstfogón eleven mázú lábasok ragyogtak; a pitvar téglás telekjét pedig vágótőke, tálaló asztal, s az öblögető kád foglalta el. Néhány rézkondérban bugyogva forrt a koppasztó víz, a láng felett pedig sötét bográcsban rotyogott Dudás juhász báránya, szalonnazsír-, zöldséggyökerek s vöröshagymára hányva; s a borzas szakácsné, mint hizlalt démon feketéllett a bő láng világában, esettbirka húst osztva rostélyos vaskanálal a csavargó ingyen-kosztosoknak egy átfült üstből, melynek hatnapos tartalma hetenkint friss döggel szaporíttatik.

Cziriák egymásra hasgatá vakart halait, s a kövér rétegek közét vastagon behinté paprikás hagymával, hogy ízt és fűszert kapjon a halászlé. Az ivószobában fejtős abroszt vontak a földbeásott keskeny tölgyasztalra, s cseréptányérhoz nyalka bikkfakanalakat raktak fel. Középen szironynyal kantárzott szőrös kulacs foglalt helyt, melynek kotyogós ajkait csavaros ónkupak rejté el, s természetes fogói, a sima csikófülek, gyakor használatában kezdtek koppadozni. Másutt négyszeg palaczkokban aranylott a hűvös ó bor, melynek kristályoszlopain keresztüllátszik a legvéknyabb hajszál. A poltrás virágos tálakban rendezé a nyalánkságokat; debreczeni krajczáros bélest, sült tököt, száraz görbekenyért, azaz görbe ropogós pereczet, s az Ózugi bárónőtől fenmaradt fonatosokat, melyeknek kofája, bő vásárja után buzgón hortyogott a vámkerék tövén. Aztán domború kenyeret vőn elő a poltrás, melynek szabályos dúczcza másfél araszt hasad, s fekete héja ragyog, mint atlasz. Hosszú kése alig éri át, a mint megszeli; egészséges szaga beteli a szobát, s ha zsemleszín farából egy-két karét vág, belepi a tányért; puhantos béle pedig szivós czérnára foszlik a szaggató kezében.

Dudás juhász szamaránál ült, s muczi bőréből csucsos oláhsipkát tákozott magának, minőt a pur’sások viselnek. A füredi ködmönös odaállott műlátni hátratett kezekkel, s mint már ismerjük őt, hibát keresve, folytatá észrevételeit, hogy teljék az idő a kövér vacsoráig, melynek, Lajos jóvoltából, fogyasztója leend. Pisze Pista előbb Cziriáknak segíte, aztán pihenőre, eleven legyet ereszgetett a kofa orrlyukába, pajzánul röhögvén, ha az «agg csoroszlya» fel-felprüszenté ólmos álmait. Csonka kondás a kopár gyepszélen hasalt és pislogott, búsan neki-neki dallva: «Kalapom szememre vágom»; mit rendesen czifra káromláson végzett be. Szeme vérben forgott, jeléül, hogy negyedszer ürül kifelé az ivó tök; gondolatai haragban jártak, s olykor dühhel csapta baltáját a kuvasz után, mit a kenyérhaj körébe csábitott. A szállító parasztok a kitekergetett dögbőrök körül hevertek, s Tógyer gazda egy kiürült meszelyes kupánál túrót evett keshedezett ruha-zacskóból. Az alkony folyvást sötétült, növelve a pusztai csendet. A konyha világa átnyúlt az udvaron s szakadozva reszketett az állás tömör falán, olvashatókká téve közökként a betyáros firkákat. A gyér nesz mindinkább fogyott. A szakácsné rántása serczegett olykor; a szénázó lovak rágása hallatszott, s itt-ott a mezőben nehány prücsök czirpelt. Tova a habarcsban lovak czupogása kezdett közeledni, s Debreczen felől egy roncsolt szekér mászott az udvarba. Gyékény gádorából félénken bútt elő a jármű tartalma, ama megtánczoltatott vándor commik, kiknek szekerét, Harangi Pál szerint, Kopogó visszafordítá; mint ez kitünék egy boltczímből devalvált iszákról, melynek oldalán sovány magló betükkel vala olvasható «rőfös kereske»… a «dés» hihetőleg áldozatúl esvén a szabdaló ollónak. Most menten beugrottak egy záros szobába, s vacsorátlan menekültek ágyba, hogy Kopogó még egyszer rabszíjra ne fűzze.

Lajos azalatt a csárda megett sétált. Felkötött karját próbálgatá, melynek zsibbadása fokonkint üdült. De lelkében annál inkább fészkelt iker-aggálya: a hortobágyi menyecske távola, s az árva halász. Mily csodás rokonjegy néném vonásihoz, mit azon rejtelmes arcz visel! gondolá magában. A száj, szem, tekintet s arczok mélasága. Ha a mellékág kihalta csak ördögmese lenne, melylyel Márk apámat megcsalta? ha Czili fia élne, jogát, javait visszaperelné? elejtene uradalmaimtól, kényem, gyönyöröm, népszerem alapeszközétől? – Ha kifosztva, megbukva, névben bélyegezve száműznöm kellene magamat sorsosim köréből; elvesztni jövőmet, mit vagyon, képmutatás s a világ butasága igér és biztosít, s nélkülöznöm a kéjt, élvet, váltó szerelmeket? Nem, nem! azt viselni nem birnám. Ha az őrültség kerülne, pisztolylyal végezném…! De minő agyrémek, mily karácsonyi krámpusz ingerült agyamban. Ha ha ha! illeném szinésznek, ki a súgó előtt magánbeszédet tart. Egy arczvonás, minő ezer van, s már reszketek. Eltörlöm a multat, kicserélem a történetet, s holtakat támasztok, hogy magamat üldözzem. Egy vad elvetett körmét találok, s Mazeppa farkascsoportját vélem sarkamon. Hiszen nem százszor beszélik-e s láttam magam, hogy Ödön vézna, nápész, éretlen inda volt, kinek lehetlen lőn megélnie? Nincs-e beírva az 1829-iki halottak könyvébe? nem folyvást siratja-e Czili? s fedi a sírkő?… Vagy tán ármányos szövetség alvilága rejté, hogy felidézze egykor kisértni fényemet, ha grófi koronám lett?… És ha úgy volna is: miért van ész és erőszak? nem elég-e apám pénze, hatalma, befolyásai e feljáró lelket visszaidézni, ki kóbor ijesztgetéseivel elkésett? Majd meglássuk. Harmadnapom megtanít: nevetnem kelljen-e esztelen árnyamat, vagy felvennünk a fenyítő bűvvesszőt.

Lajos eszmézetéből látszik, hogy diplomata fia, s nem válik szégyenére apjának. Így tőn minden komoly körülménynyel, mit az élet elébe gördíte. Elokoskodá magától, visszasietve könnyű élveire, melynek tarka tömegében elveszett. Jelenleg is a csalódott kalandra vitte eszméit sérült hiusága, s feledve a családveszélyt, a kergetett hölgy menekvő bájain ábrángott. Látta az eleven ifjú nőt, kinek ép testéhez nem kellenek szépítő gyárvizek, csipke, toll, gyémánt, virágok, s a salonok sárga lámpafénye, hogy érdekessé legyen; ki a mosolyt, szót, főhajtást s a szemérem lépes kellemeit nem vett leczkén tanulja; kit a természet ékít, tiszta szív vezérel, őszinte, könnyű, enyelgő modor ajánl és szerettet. Látá a teljes kebelkét, gömbölyű kart, sima vállakat, miket nem tőn félholttá ama saloni bágyadt fehérség; a derengő arczot, melyre pirt lelkesültség, nem a termek rekedt melege idéz; látá a nőiség minden ingerét, melyek után fokonként csábúlt, miknek teljes élvét, birtokát, titkos vágy, szomjas remény várta; s most midőn annyit remélt, annyit fárada, kijátszottan kell néznie vesztett álmai után. Érzéki embert, kivált ha győzelmekhez szokott, nem érhet bántóbb sors, mint egy meghiusult terv. Őt a könnyű siker mulólag, felületesen érdekli; mint mezei virág, mit bőségben akadály nélkül szaggathat. Lehajol érte, s ebből áll minden élv; aztán elveti, s rá tapod, hogy frisset tépjen. De ha számít, ha aggatva van, s kétkednie kell: akkor felkél önző ösztöne, s a szépítő képzet; ezer bájt, ezer érdeket sző a kergetett tárgyhoz, miket minden hátravetés növel és ragyogtat; és ha mégis lemondania kell, ingerül, csügged és megtörik. Ez volt Lajos hangulata. Vesztesége lelki küzdelmében édesbnek látta az el nem érhető nőt, az eddig birt szerencsék mindenikénél; odadá vala minden győzelmeit e kedves zsákmányért. Saját világában nem érzette volna e szégyent s fordulatot. Ama piperébe vont, illatos keblű, selyem beszédű hölgyek, – mint ő tapasztalá, – ha elvonulnak is, még nem vesztek el. Tán a nyerendő kegyelmet teszik becsesbbé nehézségek által; vagy szeszélyre várnak, mely szivök örömét inkább szükségli s élesebbé teszi. Ezen művészi inger és akadályok közein pedig, ragyogó beszédek, bókok, s jelességinek dicsérete által kárpótolták a várakozást. De itt efféle jövőhöz nem lehet remény. Jól tudá, hogy az akadály menekvés jele, eszköze; s az egyszer megtagadt élv, örökre elveszett. Hangulatában hihetlennek látá a vigaszt, melylyel pusztára jöttekor magát biztatá: miszerint t. i. a nő kényszerítve van távol kerülni őt. Mindent asszonyi erényre, s saját szerencsétlenségére rótt. Boszús kikeléssel gondolkozék a hölgyrabság, nős törvény, s a társas intézmények idevonatkozó ágazatiról. Feltevé szívsebével végkép távozni; elhagyni a pusztát, melynek kalandját oly baljóslattal fűzé; s mélyedt eszméi közt öntudatlanúl közelíté meg a csárdát: pedig a rendezett vacsora vendégeitől meg akart szökni.

Pisze Pista mohón leste őt. Tűzről pattant készséggel termett előtte s bizakodva súgta meg hirét, körültekintve, nem hallandja-e hivatlan vendég. «Az ifjasszony megjött», mondá jelentőleg. «Benn ül a kanapén, sír, és olyan szép, mint az esős liliom. Azt hiszem, kikapott, mert csak akkor jön rá a sírás. Bemegy az úrfi?… majd visíttatom a hízó ártányokat, hogy hátra fusson az úr».

Lajos kedélye hirtelen át lőn kapva. Eltűnt minden árny vágyai közül: nem látá többé az intő erényt, mely hölgyét védi, nem kétkedék akaratában, rabnőül nézte őt, ki áldozó csellel nyitott rést szenvedt szerelmének, s könynyel adózik a merényért, melynek bérét, jutalmát ő viendi meg. Minden más gondolat kialudt lelkében, e vágy foglalta el, más eszmék elhagyták, minden érdek megszűnt, e kizáró érzék vitte, ragadta, mint szenvedélyes alkatúaknál történni szokott. Ő csak a kéjt, az örömet látta; veszély, baleset nem juta eszébe; s nem is álmodá, hogy szenttelen czélját kivetett tőr várja, mit, Vámos terve szerint, a féltés szabadító keze intézett. Azonban gyengédebb érzelemmel birt, hogysem mezítlábas hirnökét titkába szője s egy vásott, fecsegő suhancznak, édes kalandjában, szerepet adjon; sőt egykedvű közönynyel kérdezé a vacsora iránt, s bár tetsz-jelűl borzas üstökét megrángatá, komolyan betiltá az ártány-visíttatást. Lajos a csárdához ment. A házigazda sötéten állt a folyosó hosszában, mozdulatlanúl, mintegy úti jelkő s nézett az üres szegletbe, hol ha lett volna is, nem láthat vala semmit az infernális sötétségnek miatta. Lajost vidoran kérdezé halászati mulatságáról, s Lajos nem akart gyanakodni, pedig ha arczán elemezé vala a torz derűt, átláthatá, hogy e nyájasság alatt a fog csikorog, s a szív dühben morog. Könnyedén felveté magát a könyöklőre, meglovaglá a folyosó kő karját, egyet fütyörészett, tálalni parancsolt, összekiáltá pusztai vendégit, meghítta a házigazdát is, e pedig ördögi áldomást ivott lelkében a «frigybontó» czudar véglakomáján.

Midőn be akartak menni, két csatakos csikó baktatott elő a homályban, ugyananyi lovaggal, Peregi Marczi ügetett az elsőn, s kidugván fejét lapoczkái közül, szokása szerint nagyokat nézett. Hátán, mint valamely moger kaczagány, vadbőr lebegett, körmeinél elől összekötve. Azon lúdvágyó farkas halandó hüvelyét hozta, melytől Sárika az áradás közt annyit remegett. A hátulsó magkanczán egy kormos legátus czammogott, ki gyalog irányát az öntések miatt még tegnap elveszté; s Marczinak társa lőn a farkasfogásban. A madárhusú pej fontolva haladott. Megviselt gerinczén éles volt az ormó, mint a kecsegének, s a tintás Toldi, csuszmásztában, fültövön fogá az öreget, hogy le ne fittyenjen; pedig szegény hátul előzte, mert igen restelte a gyaloglást, s hol lehete, megállt.

– Mit hozott kend, Marczi? kérdezé Lajos a szivesen látott csikóstól.

– Egy akolbiró héjját hoztam el, felelt Peregi. Jó lesz bundának, ha vadászatra jár; olyan nehéz, mint egy rossz feleség; s leveté a nyers bőrt, melynek szagára a kuvaszok vonítni kezdtek.

– Hát a kápafarán mi fityeg, apám uram? kérdé Pisze Pista sündörgő kedvkeresettel, miközben a vén csikós süvegemelintve hátra fésülte éles szürke haját.

– Bizony fiam, szőrös pecsenye; báránynak csúfolják, de juhnak is beillik;… az Isten adta.

Az ismerősök érték, mit tesz az.

– Minek fogta kend el, oda fen az Isten; inté a poltrás.