Part 24

Egyszerre két megyei pandur jött a falu felől s a cziczázó ifjúság között megálla. Kérdezék: «melyik az árva halász?» A meglepett leányok szeme-szája elállt, s reám mutattak. Az egyik pandur felém irányzá zsebpisztolyát s mielőtt hozzám értek volna, gorombán kiáltá: «Add meg magad hitegető tolvaj, különben kutya eszi fel a véredet». Megdöbbentem szívem fenekéig, nem tudám elképzelni, mi történt. A játszó sereg körém tolongott s kört formálva együgyűn, szájongó ujságvágygyal hagyá folyni a durva megtámadást. – Le kell ütni azt a sarkantyút, majd pengősebb taréjt verünk a bokádra – mondá a másik s békót vőn elő, hogy száraimat bele lakatolja. – Mi történt? kit keresnek? mit akarnak kendtek? – kérdém szégyen s meglepetés növő zavarában. – Fedél alá viszünk, hol nem fogsz megázni – viszonzá gúnyosan a pandur, – hogy ne ragadjon szurkos markodhoz több szegény ember véres verítéke… – Hát mit lopott?… kié?… s mi veszett el? – kérdék sűrűn lyányok és legények, kiket e megrohanó erőszak bántani látszott. – Hát nem tudják kendtek? – felelé a pandur – ez a szép mákvirág elpedré ma reggel a molnár zsákpénzét a malom farkáról, míg úrvacsorán volt… – Laskás tyúklevesre fájt a foga Éva kézfogóján, na hisz majd meglódul a vármegye prófontján – mondá sértegető vadsággal a másik. – Hiszen nem lehet rám gyanúja senkinek, – mentém magam az önérzet kellő nyugalmával, – prédikáczió alatt én is a karban voltam a többi legényekkel, – úgy-e Pista, Jankó? – Már az nem kérdés, csak a törvényszéken felelj, ha nyelved meg nem lapítja a guta, – felelé poroszlóm, miközben bereteszelte békómat. – Minő nyers erőszak s vad igazságtalanság ez, – kikelék haraggal, – legalább addig hagyjanak szabadlábon, míg a gyanúnak nyoma akad. – Igen!?… tán hogy kereket oldj s odább állj láb alul? a szolgabiró jobban tudja, mi az igazság, már ezt így szoktuk, a ki angyala van, azért ne is rezonérozz, mert letöröm a sonkád, – felelé a vakbuzgó rabőr – s hurczolni kezdtek a magyar vidéki igazság nevében. A körül ácsorgó nép zúgni kezde a méltatlan bántalomért, mert tudta ártatlanságomat. – Disznóság! gyalázat, a hogy az urak bánnak a szegénynyel: nem kár volna őket egytől-egyik zsákba kötve a Tiszába hányni, – morogták az itt-ott ingerült pajtásim. – Hallgass paraszt, mert a nyakad közé hányok, – oda szólt mogorván gőgös pandurom, feledve, hogy maga is paraszt, s mogyoróbotjával körülsuhogtatott a futamló lyányok közt. Gyanúra, nyom, bűnjel, tanúság nélkül elfogtak, mint ezerszer történt s történni fog, mitsem hajtva arra, hogy egész életemből, erkölcsös, jámbor s dologszerető jellemem ismerős. Az ispán pénzszomja jutott eszembe, meggyőződtem, hogy a molnár kincsére ő tevé kezét s szántam az alföldet, hol a posztóruha elég tulajdon arra, hogy valaki a parasztnál becsületesebbnek tartassék. Szántam a földet, melynek nemesei feljajduló váddal, éles, vérző szónoklatban támadják meg a kénybitorló kormányt, ha fogatás történik, vagy polgári bűnvád alá vétetik társok: míg ők ezer esetben hurczolják el ekéjétől az ártatlan parasztot, kinek két-három évi szenvedését, csak az alatt éhes, pusztult családja vigasztalja meg.

A földalatti nyirkos, szűk záplyukban, mit a magyaroknál börtönnek neveznek, voltunk összezárva, a mennyien fértünk, gyilkos és tyúktolvaj, itélt és itéletlen rab. Ott találtam a biró fiát. Arcza ólomhalvány, tekintete sötét, fel sem vevő s makacs. Bal füle tövig le volt ütve, homlokától bal szemén keresztül hosszú baltavágás, kék hártya alatt alig beforradva. Verekedésért fogták be. Most már kiszabadult s a Hortobágyon szolgál; neve csonka kondás, a puszták félelme. Sokszor bánta, hogy rossz útra vetemült s átkozá az úri kényt, mely arra kényszeríté. – Ha apám uram házát el nem veszik – mondá gyakorta, – végre mégis haza vittem volna Évát, vagy eszemre térve, becsületes ember lett volna belőlem. – Ha törvényszékek alatt, a botozás miatt, szalmáján kínosan fetrengett s valamelyik nemes rab gúnyosan kérdezé a megpüfölt «paraszt pecsenyé»-ről: dühödten csikorgatá fogait, káromolva országot és törvényt, melynek igazsága az emberhús közt is különbséget teszen, s egyiket vereti, másikat legyezi. Később hírét hozták a börtönbe, hogy Éva vízbe ugrott. A csonka kondás velem együtt sírt, szíve ellágyula, fogadta, hogy többé rosszat nem tesz, csak azért könyörög mindig istennek, hogy az úrfajta nemes embernek mentül több kárt tehessen. Végre elszenvedte a törvényes kínzást s megszabadultam erkölcsrontó társaságától. Két évig ültem vason, éhezve, becstelenülten s irtózat fogott el, ha olykor köztünk rohadó beteg feküvék, vagy társaim közül valamelyik éjjel felakasztá magát. Az meglepő eset volt. Egyszer egy halálos rab s libatolvaj ügye ugyanazon előadó által terjeszteték elő. Az itéletet tévedésből az irnok átcserélte. A libatolvaj perébe halál iratott, a rögzött gyilkos három hetet kapott. Az itélet híre, a nélkül, hogy a tévedés észrevétetnék, a várnagy útján közinkbe jutott. A libatolvaj, a gyáva zsidó fattyú, kétségében a falszegbe akasztá nyakravalóját s reggelre megkékült.

Isten tudja, meddig senyvedtem volna az igazság keblében, míg ügyemre kerülende a sor, ha az ispán lopása ki nem sül vala. Az alatt Éva…

– Hagyja el ön, közbeszól az ismeretlen. Ismerem Éva önfeláldozó szerelmét, mely életveszélylyel tartá fenn a hűség jogait.

– Fogadott anyám táplálta őt a malomlápon, míg kiszabadultam… És most részletesen ismeri ön éltem eseményeit, miket ismerni annyira érdekében állítá, mondá mély szemeit reá emelve az árva halász. Beszédem hosszú, talán untató volt, de ön, sorsom intézni tőn igéretet, s akartam, hogy ismerje érzelmeimet, hogy ismerje tapasztalataimat, mik az emberi erkölcs s hazai viszonyok irányában elveimet meghatározák, hogy ekként ne akarja erőszakolni jellemem, ha tán sorsom jóslott változása, a társadalmi bevett nézetek szerint úgy kivánná, s ne akarja név- és értékért lelkemet cserélni ki, mit különben sem tennék. És most, miután önnek hittem és vallottam, miután mint kiváná, nyilt s őszinte valék, én kérem viszont, adjon világot, reményt és vigaszt, bizonyítsa be kezeskedő állítását, hogy ön az erkölcs, törvény s emberi érzelmek határzott barátja, kit földi viszonyok is érdekemhez szőttek.

– A nemes Szalárdy-ház – beszélt az ismeretlen – a sok közül egy régi család, mely óságban, mint szagos hordóba szűrt bor, a helyett, hogy fanyar ízét vesztve, tisztult erőt, színt, zamatot venne, megdohosodik. Elődei, már a vegyes királyok korában, idegen udvarok politikájának szolgáltak, gondolva, hogy virtus post nummos, azaz jobb vagyont szerezni, mint becsületet. Kristóf, Mátyás idejében tagja volt a németujvári összeesküvésnek, később fegyverekkel kereskedett s a töröknek velenczei nyilakat árult hazája ellen. Boldizsár előbb Zápolya híve volt, aztán elhagyá s a császárhoz pártolt. Ivánt megkövezték hivatalos buzgalmáért I. Leopold korában. Barnabás e század elején kém és zabszállító volt a franczia táborozásokban. A devalvatiónál mitsem veszte, a nyolczszáztizenhatodiki éhségben gabonán temérdeket nyert s így alkalma lőn ősi uradalmaihoz még kettőt szerezni, egész birtokát lábas jószággal, épületekkel megterhelvén, kiválthatlanná tenni s mindezt egy vashámorral és bécsi nagy házzal megtoldani. Elődeinek hazafiságára igen büszke volt s ha olykor megyegyűlésen a parasztadót vakon megszavaztatá, mondani szokta, hogy övéhez hasonló családok nélkül régen elveszett volna nemzetünk. Vagyonának lelkes érzetében átlátá, hogy ennyi kincsből kilenczágú koronát is szépen megaranyoztathat s annyi érdemének fejére teheti: s ugyanazért elkezde grófi czím után járdogálni, minek elmulasztását, oly sok század alatt, őseinek meg nem bocsáthatá.

E közben két fia iskolákat végzett s megfutá az országot és Európát; Amerikába, a pórias szellem s hamis tan veszendő fészkébe, mint illik, nem bocsáttatván. Az idősebb György, apai hű képmás, itthon nagy szemöldöt ölte, angolszövetben járt, a látott udvarok szokásait kicsinyben majmolá, megyéjében csak az ispánhoz szólt s négylovas hintó és ezüstös vadász nélkül a kaszásokig sem ment. Az ifjabb Elek, isten tudja hogy, hogy nem, a megyei nemes ifjúsághoz csapott, vele osztá meg kedvét, érzelmeit s a grófulandó család gyalázatára, két könnyű lóval, neudicsánon járt. Barnabás úr hiába adta ki cselédeinek czímerével a koronás gombokat, ő kurta kék dolmányba vonatta huszárját; hiába rakatott lakosztályába ezüst edényeket, ő nyolcz krajczáros poharakból kinálta pajtásit s hiába hálatá másolt ősei közt, hogy tőlük tanuljon, ő reggel újra vadászni ment a kurta nemesekkel, vagy ellenzéki conferentiát tarta, vagy olvasá az ostoba magyar könyveket, sőt csatangolásaiban azon becsvesztő gondolatra vetemült, hogy egy vagyontalan, de művelt s végetlen jó leányt, Vámos Cecziliát, a közép nemesi osztályból nőül vegyen. Barnabás úr kétségbe esék, hogy még csak nem is y-non végződő menyet kap s magasztos mérgében tevé, mit tehetett, kitagadással fenyegeté Eleket, sőt azon botor tréfára tévedt, hogy a becsületes családnak kegypénzt igére, ha lányát fiától meg fogná tagadni. De Elek határozott jellemű férfi volt s oly szerény igényű, hogy az elvehetlen ősi osztályrészszel meg fogott elégedni, a Vámos-család pedig józanabb elvű, hogysem lánya boldogságát hajlandó lenne árúba vetni. S a vétkes házasság, a Szalárdy-sírbolt csontjainak s falon mereszkedő vászonőseinek nagy rövidségére megkötteték. Barnabás úr szűk tartást rendelt eltávolított fiának, az előkelők katekizmusa szerint ignorálta a családfa fattyúhajtását s e mély szerencsétlenségben sovány vigasza azon reménykébe telt, hogy a gyenge alkatú beteges fiú mag nélkül kihal. Azonban tetszett ő felségének Barnabás úr számadásán keresztül húzni, a mennyiben Elek Cecziliáját két gyümölcscsel meglátogatta, kiknek egyike, a kis Czili meghalt, másika pedig ön,… vagy te élsz, kedves öcsém, barátom, mert én anyád testvére vagyok.

Vámos megszünt ismeretlen lenni s az árva halász visszakapta családnevét, melyet a gyermekkor meséivel végkép elveszni vélt. A két férfiú lelkesen ölelkezék s egy hosszú kézszorításban mintegy eljegyzék egymás jövőjét, szövetséget kötve jó és balszerencse rokonszenvű megosztására.

– Az alatt György úrfi Bécsben, – folytatá Vámos, – az udvari kanczelláriánál alkalmazásba lépett s bámulatos kedvességbe jött. A bőség és gőg, melylyel magát érdekessé tevé, megnyitá több főház küszöbét, melyeket különben magyar előtt balitélet zár el. Kivált egy csillagkeresztes hölgy, tábornok özvegye, tartományi kurta herczegcsaládból – kinek a mértékletes sors kevesebb vesztegetni valót talált adni, mint szerette volna, s kinek unokahuga, ifju mágnás özvegy, árvájával, néhai férje uradalmában Magyarországon lakott, – nagyon kedvesen tudta estélyein a magas társaságba szédíteni, mely a nagyravágyó kegyenczet annál hőbben gyönyörködteté, mivel divatból kiment főhölgyek, s köztök egy pár udvariak kézszorítása és szemüveges kegypillanatai meggyőzék, miszerint nem pusztán számszaporító szerepe van, hogy az üresen maradandó theacsészének gazdája legyen. A herczegnő szerette volna, ha özvegy nővére legalább a télszakot termeiben s a főváros élvei közt enyeleghetné el, de jövedelméből az nem telék s György úrfi elég alkalmasnak látszott oly férji állomásra, melyben az alárendeltség első házi erény s nőkény és fényűzés pontos ellátása főkötelesség. Így miután a czélbavett özvegy, nagynénje költségén, egy telet Bécsben kihúzott s vele György úrfi viszonyba sodortaték, sőt alázatos jövőjét, félig-medig, ha nem egészen, elszerződte: előléptetése, mintha mesei kéz intézné, egymást érte. Előbb a helytartótanácshoz jött, majd megyei kormányzó-helyettes s később kegyelmes czímmel főispán lett, csak úgy futtában, hogy ekként a herczegi fajzat elvételéhez, illő ranggal és czímmel felsujtásoztassék, a minthogy az egybekelés, a polgári méltóság ezen fokán, rögtön meg is történt.

Barnabás úr, ez úton, – noha rejtett fiókjai nagyon megkönnyezék, – hatalmas eszközt vélt nyerni a grófczím kézrekerítésére s ebbeli bíztában, már kocsiszínjében lappangott az illetendő czímerrel bélyegzett kocsi, mely a magas szerencse elértével, rögtön meghordozandja méltóságos testét. Azonban a sors, vagyis Elek fia csintalankodott. A nyolczszáz huszonharmadiki commissiókért, a barsmegyei példára, több törvényhatóság élénk mozgalommal ébredezék az alkotmány mellett s Elek szinte a helyköri ellenzék bátor és határozott vezére lőn, mely Barnabás úr puffadozó kilátásait nagyon lecsapolta, úgy hogy, – bár teljes erőből kapaszkodott földi életéhez, – néhányszori alsóbb rangú szélhüdés bekövetkeztével, spectabilis qualitásában kellett halandó részét itt hagynia, azért mérgelődvén főleg a halálos ágyban, hogy szemfedelén csak öt és nem kilenczágú koronák fognak lobogni, vagyis lebegni, elsőszülöttjére hagyván a kegyes iparkodást, hogy hamvait meggrófosítsa a sírban. Végrendeletében minden szerzeményt, sőt ősuradalmaiban tett javításokat, épület- és lábasjószággal György fiára hagyott s Elek kényszerült kölcsöntőkén instructiót venni, hogy kopasz örökét tiltul művelhesse. György úr erszényét mind a tíz körmével gyomrozni kezdte a fényűzés, mihez magas neje nemkülönben értett. Mit fukar ősei garasonként szedtek össze paraszt-vásárokon: ő ezrével szórta idegen majmok közt. Télen a bécsi piacz számtalan szüksége, nyáron fürdők s utazások apaszták a dobaz hagyományt s a tornyokba öltözött kastély bitang külföldiek cselédtelepje lőn, kiknek formaruhája öt-hatszáz köböl búza árába telt szükség idején. A nép azt mondá: vékával mérik neki a pénzt s ő kanállal eszi… afféle gazdálkodás nem tarthat soká. Néhány év alatt, nemcsak a pénzőrök hátán kiment, hanem elsikkadtak gulyák és ménesek, még birkanyájak is. Lőbl Simon s több hitsorsosai oly szépen megborotválták uradalmait, mint a dögvész szokta, sőt uzsora kezdé ingatlanába is körmeit aggatni, hogy az idő teljességében, talán nem sokára, annak rende és módja szerint, szerteszét vonja. Ezen beköszöntött állapotában szélnek ereszte titoknokot, udvarmestert, házi orvost, több szám- és szükségfeletti tisztekkel, de nem gazdálkodásból, hanem mivel nem volt kedvök hitelben szolgálni. Ez okon jött el szolgálatából a hűtlen Márk is, ki, mint történeted felvilágosít, két oldalról csalta a pártfogó családot. A kölcsönzések gyérebben s magasb kamattal kezdtek sikerülni. A cselédpaszományok véknyabbakká lettek, sőt itt-ott meg is koptak s a milliomos évek látható gyümölcse nem lőn több azon temetői kastélynál, mit az apai hamvaknak építe, de melynek homlokán éhen ásított a grófi koronának fennhagyott ürhely. S míg anyagi állása fokonként roskadt, lehet képzelni, minő családélet jutott osztályrészül a feleség mellett, ki mint beszélyed meggyőz, idegen porontytyal kész férjét megcsalni.

Míg György urat szükség s hagymáz fárasztá: az ifjabb testvér nyughazává tette tar uradalmait, melynek békeangyala Czeczilia volt. Egyszerű, igénytelen, vonzó édes hölgy, maga a csendes jóság, kinek derült nyugalma vidám egységben tartá a családot. Gondolata saját körében működék, vágya, öröme küszöbéig elfért, ép erkölcs, szépség, nőerény, a hölgyszív egész kincse, fáradság s fájdalom nélkül hagyá magát férjének élvezni, hűség, anyai érzelem, vendégjog, s barátság örök laktársai, fala közt nyugodt boldogság, házitörvény a férjakarat, fentartó a női osztozó gond, egyetértés a kölcsönös érdem, férjének menny vala a földön. De van-e tartós emberi boldogság? Atyád, a gyenge alkatu férfiú, korán, tervei és üdve kezdetén meghalt, reád hagyva ideges beteg természetét, melyben holdkóri hajlamod eredetét vette. Atyját követé hugod, a kis Czeczilia, s nővérem ki lőn rabolva kincseinek kétharmadából, miket azért látszék sorsa ajándékozni, hogy muló örömért hosszú fájdalommal kínozza.

A főispán, mint minden henye vesztegető, falánk szemmel tekinte még Elek életében a mellékörökre: s most, midőn csak gyenge életed, e vékony korlát választá el az ősuradalmak szomjazott birtokától, szükség és fénykór körmei között, tervbe vevé birtokképességed meggyilkolását, mihez, mint eseményeid részlete meggyőz, Márkot szerzé szörnyű eszközül. Gyógyulásod változó szerencséje alatt, Czecziliát bánat és aggály rongálta s önélete végett kényszerült tengeri fürdőbe utazni. Én javaid vezérletével voltam elfoglalva; s kettőnkön kívül csak isten vala gondviselőd. E távollétet használta eldöntő alkalmul a merész bűn; s te, álhalálod hírében, mindnyájunknak eltemettetél. Magához sem jöve Czeczilia a bánat és veszteség előrohamából, a fátyol nem szakadt el, mit koporsódról viselt; még lelkében rezgett a harangszó, mit jobbágyi nyugbucsúdra húztak: már a főispán sürgetős alkúval üldözé, hogy határozott özvegyi tartásért bocsássa ki az uradalmakat. Sovány igéretéhez fenyegetést kötött, miszerint ha szép móddal nem tetszik, törvény által eszközlendi azt, miután a javak jövedelme ötször haladja özvegyi igényét. Ellenesetre a leggyöngédtelenebb biztatással bántá, hogy a szerződött tartást férjhezmenet esetében is huzandja. Jól tudtam: ha az ügy perre kerülend, biztos sikerre számíthat ily hatalmas ellen; ismerem a befolyásokat, miknek törvény s igazság, magasak irányában néha alárendelve van; láttam azt is, mennyi gúny-, rágalom- és huzavonának leend kitéve nővérem neve, fájdalma, szerénysége s ez indokból, azt javaslám, adja ki az irigylett birtokot s az ajánlt szerződéssel meneküljön meg a büszke s szorult család szemtelenségitől. Czeczilia, kit érdek soha sem vezetett, ki gyermekéveitől nemes lemondással tudott nélkülözni: örömest megvált a panaszos jogtól s szerény özvegytartása mellett csak azon park birtokát köté ki, melyben férje s kis leánya feküdt. Jobbágyai sírtak, midőn lakát elhagyá; küszöbét s jövendőjét áldák: apró, de szívded ajándékot hordtak bucsú-emlékül s a falusi papok gyászbeszédet tartának tiszteletére. A főispán néhány hizelgő kifejezések közt felkért engemet, folytatnám tovább a jószág kormányzatát, miután ez érdekből, különben is elválasztám életemet más jövendőjétől s bőkezű tiszteletdíjt ajánlt. Jól tudám, miként ezalatt úri önzés lappang. Félt egyszerre megválni azon kapcsoktól, melyek a jobbágyok hűségét uradalmaihoz kötötték; félt az imádott és fájlalt úrnő után népszerűtlen kezét közvetlenül tenni a népre; egyszersmind nagylelkűt akart játszani önköre előtt s a testvéri kegyelő emlék adaját a sógor pártfogásával fitogtatá leróni. Átláttam lelkét, de a nép sorsa, melyet kormányzék, legyőzé megvetésemet s az állomást megtartám; folyvást küzdve főnököm népzsarló úrkénye ellen. Azonban azalatt politikai kormányunk szelleme, időfolytában megváltozék. Lelépett a királyi korlátnok, kinek nyiltabb elvei s lelkes lengyelnője, kevésbbé szigorú szakot engede az ellenzéknek élvezni. A conservativ elem ismét szorosban megragadá gyeplőit, a közelebbi korszak kegyenczei bukni, mellőztetni kezdtek, befolyásaikat vesztették; az új hatalom régi emberei pedig s köztök a főispán, hatásra, tekintélyre kaptak, hogy mint bőréből vetkezett kigyók, újerővel csúszszanak a megnyilt sima téren. Természetes, miként ily korban, ellenzéki jószágkormányzó, főhivatalnoknál, felesleges butorrá válik. És valóban, főnököm, hogy további emelkedésiben levonó súlyként ne nehezkedjem, megszabadítá tőlem azon hivatalt; ezer szóvirággal kérve át azon fia nevelésire, ki téged, a bitorlott uradalmak törvényes örökösét, anyád vonásairól reszketve látszék megismerni; s ki beszélyed szerint, nem a főispánné szülötte, hanem váltott gyermek. Darabig kétkedém, ha folytassam-e az egybeköttetést, melyet tágabb viszonyokban is meguntam; de nővérem sorsa állott előttem: attól tarték, hogy a különben is rosszfizető főispán elmaradozik a szerződött évdíjjal; így legalább sürgetendhettem őt. Hittem azt is, fiára hatással lehetek s tán jobb érzelmű polgárt fogok belőle faragni, mint egy illir diák; végre örültem alkalmainak egy főúr előtt a szabadabb elvek s honszeretet korszaki eszméit olykor elmondhatni, vagy való rajzát adni a pártok érdekének; jól tudva, miként oly magas állásba ritkán juthat őszinte szavakhoz valaki. Nála maradék: de bánom. Jobbágyaitól elvont, hogy világosító vezérletemtől megfoszsza s közügyi részvétemtől a megyében, elvonjon. Házánál pedig aljas, körkívüli foglalkozásokkal terhel, hogy kényszerüljek tőle elszakadni. E válás nekem öröm, de nővérem érdeke mindeddig halasztá. Felderült helyzete újraszülé a főispán fényszomját, mely egy ideig aludt. Most az apai végrendelet megtestesítésében forog s gróffá akar lenni. Adósságainál fogva Lőbl Simon körmeiben van s kamatban törekszik őt megnemesíteni. Fia, szinte pazarol s atyja tudtán kívül, ellenőrködésem daczára váltókra dolgozik az uzsorás Lőbllel. Czeczilia évpénze kimaradozott s mióta veled először találkozám, annak biztosításában forogtam; jövő gyülésen szándékom: bírói zárt kérni. Most látod a jövőt, mit bűn és birvágy tőled elrabolt, de melyet, bár töredékiben, vissza kell szereznünk. Az ellen hatalmas; eszközünk kevés, próbánk csaknem semmi; mert saját vallomásod mesének fog tanutlan vétetni; s a vétek oly kevés, oly tanult és rejleni tudó kezek közt ment véghez, hogy a világi igazság gyakorlata mellett kétségbe kellene esnünk a sikerről; de akarat és törvény a mi erősségünk, miben reményt vetünk. Isten ujjá szüli sorsodat; a kivitel mienk. Holnap elhagyod a pusztát; halászkunyhód előtt lovak fognak érted megjelenni; s titokban, az eddigi név és alak biztos álmezében jösz védelmem alá.

Ödön tolongó örömmel kisérte bátyja beszédét, mint gyermek a dajkamesét, melynek ragyogó képeit látni, valósulni, birni kivánná s melynek egész kincsét a mese bevégeztével eltűnni féli. Az élet első emlékei, gond, szeretet, szabadság s a feddhetlen anya, felköltek rajongó lelkében s tömött boldogság rajzát, vágyait idézék elő. Tekintete a megnyugtató öröm vonásaiba öltözék; szeme átlelkesült; arcza elveszteni látszék a halandóság jegyét, mintha feltámadás által nyerne új életet: s reszkető karokkal, könynyel, de szó nélkül ölelte rokonát. Hosszú szünetbe került, míg hitét, eszméit a valósághoz tudá idomítni; eszében kereste az álom megtestesülési kezdetét, mint a művész, ki gondolatát a vásznan kezdi láthatóvá tenni. Csak midőn az átköltözés tervét részletezék, jutott eszébe végbucsúja a szerelem és nemesi kény kisded hazájától; csak akkor juta eszébe az üdv és kötelesség, mit Évi ad s Évinek adnia kell.

– Köszönöm a reményt, az életet, mit pártfogásod igér, nemes lelkű bátyám! – mondá Vámosnak. – Tehát a mezők hű, erényes leánya élvezni fogja a jobb földi sorsot, melyhez annyi érdemmel bír.

Vámos megütközni látszék Ödön szavain, mikből kitűnék, miszerint sorsában, az egyszerű jobbágy-leánynyal osztozni szándékszik. Jól ismeré társas életünket; tudta, mit várhat ily egybeköttetés, az ugynevezett magasabb köröktől s próbát tőn megóvni Szalárdyt keserítő eredményektől. «Jövőd új tért, új irányt veend; mondá neki, kezét megszorítva szeliden. Kötelességek nyilnak meg előtted, hivatásod leszen, melyet betölteni szent feladat, ha hétköznapiság állattengésében nem akarod elveszteni eszköz s alkalommal biró éltedet. Nem lesz-e tév és akadály az együgyű társnő pályád folyamában?»

Ödön megérté az éle-vett eszmét. Hosszan s némi gúnynyal tekinte Vámosra, mintegy szemrehányólag a társas törvényekért, melyeknek üres szigora embertelen feltételeket kíván vagyon mellett saját osztályától. «Akaratom nem oly idétlen s lelkem nem oly szűk, hogy a cselekvés ösztöne s szerelem együtt és egyszerre el ne férjen benne, válaszolá hideg nyugalommal. Nincs kedvem pusztai vadfává változni, mely télnek és vésznek martalék, jött-ment bitangoknak engedi tépni lombjait, szállást varjaknak, árnyat zsiványnak ád s kivész a nélkül, hogy virágot hozna, vagy a gyümölcs édes terhét egyszer érzené.»

– Nem leendsz azzá, viszonzá Vámos. Hagyd nyugalmában, helyezd körébe, add vissza atyjának az együgyű pórnőt, ki nem neked születék. Saját körödben találandsz szívtársat, ki művelt szerelmet felfog és visszaad; ki igényeidnek megfelelő áldozatot hozand.