Part 23

Egy dőlt fánál aludt. A játék és eperszedés végkép elfárasztá. Félkarja kosarán, másik feje alatt; arcza galagonyalomb hűvös árnyában, melyen csattogány tördelé altató dalát. Felettünk zöld ernyő, körülem homály és erdei illat; előttem álmában hit, remény, szeretet. A nap leszállóban. A kövér lombokon, néhány szökevény sugárral áttört a sárga fény, s megaranyozá alvó szentemet. Kis keze megnyilt édes álma közben, s ölére hullatá szedett virágait. Szellős fűágyán mélázva lengett az erdei árnyék, látni hagyva közein a sima selyemkebelt, s ehhez smaragdszín szálakkal hajlongott a friss gyep, melynek puha sátorában nedvesen csillogott a sötétpiros eper. Angyalom arcza halvány, mint a rózsamárvány, de szem és száj körül ott szendergett a rászületett mosoly, s éltek a vérajkak az álom léhljében. Szöghajában hervadó vadvirág, s szétomlott fürtei félig párna, félig lengő sátor szemérmes vállain. Mióta ismerém, először valánk egyedűl. Most nézhetém a nélkül, hogy piruló zavarba hoznám, vagy gúnynak tenném ki. Oh mennyi báj egyszerű szépségén; mily művészi összhang sugár termetében; mi elragadó kellem ép ifjuságán! Gömbölyű hónyakát édesdeden szegé; gyenge válla kibújt ünnepköntöséből; s irígylém a csapodár szellőnek hattyú kebelkéjét, mit eddig egyedűl anyacsók érintett. Homloka vidám, a nyugalom s szelid gondolat borútlan jeltére; szempillája hosszú és finom, mint a fonatlan selyem; épmeleg lehellete pedig vetekvék a virágos erdő esti fűszerével. Boldog merengéssel néztem őt. Fű, fa, langyos ég, madárdal és virág, – mult estvéim egész boldogsága, – elveszett. Ő vala az egy világ, mely mindent egyesít. Muló perczekre angyallá változám. Lelkemből eltávolodék minden földi árny; emlékem megkönnyült, békét köték szívtelen sorsommal; multam álommá lőn, s jövőm csak ő. Vesztett örömeim, álmodott szerencse, feláldozás, becsület és halál eszméimben ködfátyollá folytak; s a burkai közöl intő jóskép csak ő, csak ő. Homályos érzelem foglalt el, mely se emlék, se váró ösztön, se bú, se remény, csak tárgytalan vágy, s érthetlen feszültség.

– Ismerem azt, mondá a jövevény. Van a fejlő lélek rejtelmei közt egy határzatlan, csapongó vágy, mely az ép élet szebb szakaiban észt és képzetet gyakran foglalkodtat; melyet ifjúságunkban, míg szívünk érzelem, elménk isme után törekszik, sem fény, sem kincs, sem hon, sem a hiúság álma ki nem elégít; mely lelkünk emelkedése közt, elégültség, vagy békétlen órák, szerencse vagy balsors változó körében, a gondolat elmélyedésivel gyakran meglep és elragad, titkos, de szebb rendeltetést engedve sejteni, de mit a sárház s társadalmi békók lekötnek. A szerelem főleg fejti s növeszti azt. Hány szív kérdé már magától: honnan jő, s mit jelent e nem értett vágy, mely az állatélet két alapösztönére, gyomor és nemi szenv rendszerére nem vonatkozik? Tán egy nemesb lét delejes eleme, minek a sárház érlelő hazája; tán vonzó törekvés a tökély felé, mely el nem érhető a földön, hol fejér a feketének alá van rendelve. Csak midőn szárnyaink fáradnak, midőn a tapasztalást érzelmeink vesztével fizetjük, törik meg e szenv: midőn látjuk, hogy a remény délibáb, s a szűk czél nem több, mint földi vég, melyben, e hitető vágy rejtelmeivel feloszlunk.

– Huzamos perczekig nem hagyhatám el; folytatá az árva halász. Édes inger igézett bájaihoz. Áthajoltam védtelen derekán; számláltam a gyermeki szív könnyű dobogását; derengő arczáról álmát leolvasám; szíttam az illatos léget, mely szűz keblében melegüle fel; szíttam az életet ifjú léhljéből. Aztán színig szedtem kosarát eperrel; hervadt virági helyt frisseket szaggaték; tölgylevélt s vadrózsát fontam pártájához, s az alkonyodó erdők vendégét megkoszorúzám.

Végre felébredt, s remegve néze szét, mint az elrepített gerle, mely először hagyá el együttkölt társait. A holt Tiszához értünk; az est oly szép, oly marasztó volt; kértem, ne menjen még. Ő merengve nézett félig fel szemembe, szótlanul engedett hivó szavaimnak, s leült a füvesben. Túl a parton feljött a fehér hold, s csendes világa elmosódott csíkban szegé át a vizet, mintegy átpallózva sima mélységeit. De a világítás nem hatott el a tó nyugati szélére; ott sötét erdő vetett árnyat a feketekék vízre, melyben néhány csillag halvány gyémántja reszketett. Az éger- és juharfák árnyékban suhogtak; néhány tetősb szilfa nyúlt fel a világba, s egy-két titkos remegésű nyársudart ezüstölt zöldes fény. A táj madarai elültek; csak az elkésett fülemile hítta még párját, vagy túl a vizen kiáltozott egy aggódó sirály. Az öreg Tiszán látszott egy-két kósza tutaj távol elvonulni, s néhány hajszállábú bogarak futottak el a nyugvó vízszínen, míg félelmesen zajlott az örvény kimért loccsanása, vagy egyhangon zenélt a zúgó vizimalom, áttörve egy magányos furulya pásztori hangjait. A vizi szellő áthozta a kaszálók illatát; az erdei hársról fűszeres szag terjedt; s a hallgatag magány emelte a szívet.

A lányka lábaihoz ültem, s elmondám egyszerűn örök szerelmemet. A szent bensőség elvevé félelmem, s a gyermeki bizalom Évi balitéleteit. Mindent, mit gondolék, ki tudtam fejezni. Az őszinte láng, mely lelkem lobogtatá, elfogultlanná tőn. Lehullott a fátyol, mely hallgató érzésemet fedé, le a tartózkodás nyűge, a társadalom láncza; lepletlenül állt erkölcsi szellemem, gondolatom tiszta és független, szavam ékes, hitető lőn, mint az igazságé; szerelmemé valék s szerelmem Évié.

A lányka lelkén mosolygó álmok ébrengtek. Ihlett gerjedelme, ártatlan rokonszenv avatá emelkedésembe. E vidék volt gyermeki hazája, hol érezni s imádkozni tanult, hol gondtalan napjait eljátszá, hol minden nyom, minden bokor ismerőse volt, s minden fűszálon nyomai hültek el, minden virágon emlékei lengtek, mindenikhez öröm vagy köny köté. Most szómba, szemembe öltözve látá a szerelmet, melyet homályosan érze, mely szűz keblének titkos lakója volt, s reményén reszketett, mint az első virág. Némán nézett reám; nem szólt, nem kérdezett, nem kérte eskümet; hitte, mit mondék; bizott, mint istenben. Lelke hozzám hajolt, s enyimhez forrt. A hold megtetézte a parti jegenyéket, s nyirkos fényt feste merengő arczán, halvány ruhájára. Szánod-e szép galamb, árva szerelmemet?… szeretsz-e szívemért? kérdezém gyöngéden, s félig átölelém a hajlékony gyermeket. Pirba borult arczát keblemre rejté el, mintha susogná: nagyon szeretlek. Remegő válla az enyimhez simult, s szavak helyett egy könyűje felelt, melynek meleg gyöngye kezemen sikolt el. Szive szívemen; s a gyorsuló dobogás találkozék keblem melegével. Szent önfeledéssel csókolám meg, mit fájdalommal vőn, de engedni látszott. Ajka bűnbánó égésben remegett első ajándéka után, mely őt birtokommá tette isten színe előtt.

E naptól enyém lőn a lányka osztatlanul, vágytárs, kétkedés, kín és féltés nélkül, boldogítólag mint égi ajándék, mint istenadta vigasz. Hozzám, éltemhez csatlódott, mintha értem, számomra lett volna teremtve. Nővérem, barátnőm, egyetlen társam lőn. Övé volt gondolatom, hitem, életösztönöm. Leráztam búmat, kétségemet, csüggedt ábrándimat. Becsülni kezdém magam és létemet; szerettem a jövőt; jutalmat óhajték s reméltem.

A hely, hol néma vallomását tevé, szent lőn előttünk. Gyakran magunkban, a füvön ülve tölténk az esti csend hosszú óráit. Ha a kék galamb visszatért felettünk vadfáira a buzakeresztekről, s tördelve nyögte ősi keserveit; ha a tehenek kolompja estet hirdete a faluban: megemlékezénk, hogy egykor életünk is nyugvóra hanyatlik. Olykor, ha a nap leszállt s nyomán vörös gőz borítá a látkört, sorba találgattuk a porfelhők okát, mint egy ismeretlen világ regés történetét. Ilyenkor méla ábránd támadt képzeletünkben; a népmondák s ismerős hagyományok meséin áttértünk a nép multjára, s én elbeszéltem neki eleink sorsát, harczos királyinkat, a Tiszapart eseményeit, Kálmán és Álmos táborát, Mátyás és Szilágyi vesenyi békéjét; s érezni tanítám az ős idők iránt, szeretni a földet, melyben atyái porlanak, szeretni a hont, melynek kevés leánya van. Máskor ha nyugodt volt az ég s tiszta alkonyban fecskék szállongtak a holt Tiszán: elmondám, hogy a fecskének két hazája van, hogy van több föld, több világ; minden csillag egy föld; az isten végetlen, s őt imádni kell. Ő megmutogatta a mezei élet ismerős csillagit; én megtanítám, hogy a nap nem egyedül mienk; hogy a földnek vannak bujdosó testvérei, hogy a nagy egészben mily kicsinyek vagyunk, s mily nevetséges tév a féreg-büszkeség. Ilyenkor felemelém lelkét az erkölcs és tökély értelmezésével; megtanítám, hogy az igaz vallás nem harangszóban áll; vagy a szeretetről elmélkedtem vele, mely a világot fentartja, s a halandó formák feloszlásában soha véget nem ér. Máskor megtanított a mezei virágok népies nevére, mutogatta a gyors röptű csüllőt; s ha az örvény felett egy-egy karcsú szárnyú hojsza elcsapott, vagy visongva forgott, elbeszélte a vizi madarak mesés természetét, s a firól-fira szállt együgyű jóslatot. És én kölcsönben ismertetém vele idegen égaljak szebb növényzetét, s festett madarait; s míg a haladó idővel pásztori boldogságunk nőtt: a lányka történet-, vallás- és természettanját gyarapítám.

Érzetünk ép ingerét földi vágy soha nem szőtte át. Tisztátlan gondolat, érzéki bálványzás nem támadt szívemben, nem hozá veszélybe szűzem erényeit; s szenvedélyes csókkal nem érintém változékony pirját, mely mint virághamv vonta be ártatlan arczait. Testvére valék, barátja, őre, a nyugodt szerelem biztos fenségével. Óh ha gondolatát találgatám kedves kék szemében, nyomozva a lelket, mely benne felborong: mi kéj volt látnom első nyugtalanságát, mit az ifjú szív maga sem érte, minek rejtelmes okát vágyólag keresi, lelkesülten forrva, olvadva az első tárgyhoz, mely szerelmét felkölté. Ha a légben ölelkező madarak gyönyöre, vagy a nyári szellőn lengő illatpor, melyből virágok születnek, szerelmem megkapá s vágyat költe egy ismeretlen boldogság után: magamhoz jövék, látva őt félig elnyelten a rét füvében, gyermekileg kapkodni pillangók után, nem sejtve, nem érezve ártatlan lelkében a szerelem más ösztönét, őszinte rokonszenven kívül. Vérem elnyugodt, óráinkat tiszta öröm enyelegte el; boldogok valánk.

Én halásztam, ő vásznat fehéríte; piros ruháját felaggatá karcsú derekához; s míg öntözőjével körüljárta vásznát, kellemesen merültek fehér lábacskái a hűvös fűbe. Ilyenkor elevenen sürgött fürge munka közben, s egy-egy tiszaparti népdalt fútt el, mikhez az enyelgő vagy betyáros érzelem a szívből van véve. Aztán megforgatá kézművét, s míg vászna száradt: friss halaimmal mulatta magát. Néha eltekinte a túlsó partokon, miket beborított a tömött rozs lassú hullámzása. Konkoly- s buzavirág lengését kisérte; a tömérdek szikfű gyógyvirágaiban gyönyörködött, vagy vállamra hajolt, s a köszöngető pipacsnak integetett vissza, mintha szerelméről váltana titkos szót. Majd ezerjófüvet szedett gyógyító anyjának. Elbeszélte, hogy ki, minő betegségben fekszik a faluban; ennek-annak tehenét megszopta a kigyó, vagy véres tejet ád, mert megrontották; ez vagy amaz legény azért olyan sápadt, mert öntésbe hágott; vagy azért száradt el, mert boszorkányok nyomják; s hogy a malommegetti lápon volnának jó füvek, hová ember nem mehet. Ilyenkor tréfásan támadtam meg az együgyűség tanát; kibontám őt a babona hiedelmeiből s magyaráztam az általam ismert füvek gyógyerejét.

Máskor a szorgalom s takarékosság erényét dicsértem; s míg ő az árnyékban font: madártojást szedék számára a szomszéd cserfákról. Aztán leülénk a hallgató alkonyon, s fűszálakból lánczokat kötöttünk gondolataink teljesedésire. Szikfű s csillagvirág szirmait tépegeténk szerelmünk próbajóslatául, vagy akáczlevélt s egérfarkfüvet élekhalokra. Majd névbetűit metszém fehér gyertyánfába, nőni hagyva a feledt idővel; s ő a Tiszapart lágy agyagjába írta fel szerelmét, melynek mosott betűire, egy-egy áradás után, enyelgő tréfával vonatkozám.

Tavaszszal, ha a sárga libák körül megkergetett a sziszegő gúnár, bementünk az ifjú lombok ernyejébe; s ha egy-egy csipke- vagy kökénybokron fészekre akadtunk, kandian lestük, minő madárka üté fel rajta ingatag hazáját. Aztán vártuk, míg a kicsinyek kikelnek. Sokszor, bokrok alá ülve, némán, nesz nélkül figyeltünk a szárnyas pár jöttére, vagy néztük, mint cseréli át a gyöngéd hím meleg tojásait, míg a hű anyácska elreppent, egyszerű ebédjét, a lég bogarai közt, elkölteni. Később az anyai szerelem s nevelés gondjait szemléltük. Mint rebegett az egyetértő pár kis háznépe körül, s mily mohón eteté a soványkodó anya torkos családkáját. Miután jóllaktak, a szomszéd galyra ugrott, s nyugton tollászkodék, míg biberkélő orra s száraz lábacskái kissé rendbe hozták. És akkor bájosan csattogá szívébe született nemzeti dalát, le-letekintve félszemmel a nyugvó fészekre, melyben anya-örömei aludtak. Eljártunk hozzájuk, míg a csalogató pár elhítta fészkéről tollas kicsinyeit s elrepíté a szárnyra kelt újabb ivadékot, hogy birja szabadságát, melyre teremteték. Egész órákat merengénk e gyöngéd kéjekben; s ijedve eszméltünk, ha a lombok közt, tolvajúton, felettünk elsuhant egy fekete rigó. S Évi vigasztalan lett, ha olykor a fészket ágastól feltalálhatlanul elsodorta az éji vihar.

Őszszel, ha sárgult a fagyöngy, s az erdőlevél hullott, borongva jártunk az elaszó harmaton. Hol a levélszőnyeg s porond kissé fel volt duzzadva, kiváncsian jegyeztük meg az új életet, mely a közenyészet szakán kezdett fogamzani. Másnapra kövér kúpos növény üté fel fejét, szinte törékeny a bő nedvteltség miatt. Ki se bútt egészen, s már kétes gyönge verheny futkosott rajta, mintha meg akarná lepni a rá lopódzó szín. Következő napon gyönyörű kifejlett gomba lőn belőle. Bársonyos hártyája fakó színt viselt; alját halvány sárgaság borítá titkosan eredve sűrű csöveiből, miket tűvel látszott lyukgatni a türelmes természet. Élet- és kedvteljes épségben díszelgett, fényelve, feszítve az ifjú erőtől. Másik délutánra terült, dermeteg helyzetben találtuk. Egyfelől berepedt, széle felgyüremlve, mintha aggódva nyujtóznék sorvasztó láz előérzetében. Másnap csonka lett. Tán legelő barom lépett rá. Töredéke mellette hevert; hófehér törése férgektől keresztkasul fúrva, s foszlányai szotyós lucsokban rohantak. Álló felét ágbogas ránczok boríták; válla földig töpörödve kora aggságában, s az enyészet szivárgó nyirokjával. Végső napján rövid életének alig találtuk meg. Azt hittük, lakhelyét tévesztők el. Alakja nem vala többé; barnazöld péppé lőn, s felületén alig észrevehetőn pillézett összesorvadt bőre; míg végre deresedni kezdett, nedűs fehér penész futván el szegénykét.

Hason esetekben a különbféle élethosszra tértek gondolataink, mit oly független tervvel szabott és rendezett a végzet ujja. Elmondám Évinek, hogy van csillag, melynek egy éve több, mint a földi század; hogy van féreg, melynek egész élete csak egy nap; s hogy minden időmérték, mit véges ész gondolt és gyakorolt, percznyi tünet, muló csillagfutás örök isten előtt; s érteni tanítám a zsoltár szavait: «… ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapnak ő elmulása, vagy egy éjnek rövid vigyázása». És ha a főjóság csodálatára ragadta elméjét, ha az enyészet félelmébe vittem: vigaszt adék viszont, hogy az emberélet elég hosszú, erényt, s érdemet szerezni, hogy egy jól használt nap több, mint tíz vesztegetett év; hogy boldog, kinek emléke helyrehozhatlan hibákat nem vet szemére; ki az időt megbecsülte, bűnt, henyeséget kerülte.

Néha szótlanul bolyongtunk az őszi avaron; fogdostuk a hullongó levelet, vagy meglátogatánk a temetőben Évi halottjait. És ha szürke köd ült a tarolt határon, eszünkbe jutának véreink, kik ködön s határon túl mihozzánk tartoznak; kik szavainkkal szólnak, nyelvünket beszélik, sérelmeinket viselik, érzelmeinket ismerik, honunk lakói, magyarok, mint mi. Olykor kitévedtünk az őszi vetésre, felreppentve gondolatiból a magányszerető sast; s gyönyörgénk a darvak költői tánczában, mit annyi kellemmel s szabályosan járnak. Ki tanítá őket az öröm jelére? Ki adott a szárnyas sereg ajkára dalt? Mennyivel tökélyesb az örök igazgatás, mely mindenik féreggel megosztja az élvet, mint a földi formák, melyeknél néhányak untató bősége milliókat foszt meg?

Így telének boldog éveim. A mezők egyszerű leánya kifejlett, a gyermeki könnyű vázolat idomokat ölte; szín, élet és kellem lelkesíté azt, midőn a művész gondolata testet vesz magára. Megszoktam úgy nézni őt, mint életem felét, jegyesemet, egykori nőmet. Örültem, hogy ki valék taszítva saját osztályomból, melyben síromig egy üres helyet kellett volna hidegen betöltnöm s örömtelenül. Itt fogadott anyám szerelme kipótolá dúsan a hideg szíveket. Szerettem s szeretve valék családomtól, mely díszét, gyámolát találta bennem, s telhetlen lelke nem hunyorított kajánul a féltett osztály miatt. Háznépem gondjait fedezni segítém, nevelve a mellett önszerzeményemet, mely elég legyen majd a pásztori páros élet alapjául. Boldogságomnak egy híjja volt még, mit a remény már régen megigért: menyegzőm. S ennyi kéjt, ennyi édes szerelmet bánat és féltés nélkül élveztem. Egyetlen titkos vágytársam a biró fia volt; nyalka kaczér legény, túlnéző és kényes tizenkét ökrére. A molnár szerette volna őt vejének, mert gazdagságra vágyott, de Évi anyja a női befolyás egész hatalmával ellentállt, mert a fiú rossz hírben állott a környéken, nagyon csapszékes volt s vérengzett is, azonkívül itt-ott kuhiban hagyta az elcsábított lányt. Eleinte nagyon tolakodott Évikém körül, de anyja végkép eltiltotta a háztól, mert egyszer-kétszer pajzánul tréfált. Később birószámadás lett a faluban, s a birót és jegyzőt sok hibán érték. Elhajtottak tőle szekeret, lovat, ökrét, tehenét, földjét is elvevék s szegény zsellér lett a faluvégen. A nép azt suttogá: az uriszék csalta meg, mert a szegénységnek nagyon ügyét fogta s régen haragudott reá az uraság. Fia neki búsulta magát, hogy oly bőven többé nem vesztegethetett, szidta és átkozá, a ki az országba nemeseket hozott, s egy este végkép eltűnt a faluból. Harmadnap virradóra meggyúlt az uraság majorja, s a tűz alatt igás lovait elvitték. Aztán egymást érte a környékben a lopás. A nép azt beszélte, hogy a biró fia betyárrá lett, mert még mindig hitte, hogy a molnár neki adja a lányát, ha vagyonra szert teszen. A hír, mint szokás, meg-megujult s újra elhallgatott, de a legény kezén nem értek semmit, s darab óta nem is kezdték látni.

Egy este a parton ültem Évával. Klárisa eloldzott s a mint megkötöttem nyakán, közel hajlék halvány orczájához. Egyszerre a sűrű hársfák mögül könnyű fényes balta suhogott el fejemnél, minőt a kondások viselnek s túl rajtunk egy öllel mélyet hasított a kemény hantba. Felkaptam hirtelen a meg se hült baltát s keresém a gyilkost, de nem volt semmi nyoma. Nem is gyanítottam volna, hogy a biró fia, de az erdővégről halvány parasztleány nézett a hárs megé, kit ő elcsábíta s szívszakadva dallá a kesergő nótát:

Ha tudtad, hogy nem szerettél, Hálódba mért kerítettél? Hagytál volna békét nekem, Más is szeretett vón’ engem.

S szünet után ismét:

Ne hígy a legénynek, A kutyahitűnek: Megölel, megcsókol, Elfordul, kicsúfol.

Többé nem mertünk a szabadban találkozni. Remegtem hölgyem életeért. Anyja házánál láttam őt, többnyire munka közt, hétköznap, mert ünnepeken a molnár is honn volt s nem örömest mentem, hogy a házi zavart ne szaporítsam. A kis gazdaság egyszerű körében, szintúgy meg voltak örömeink. Sokszor nevettem Évi haragján, ha fehér kecskéje, a vidám kezes állat, leszedte a jeneszter jövését, vagy megette asszonya hajából a keserű virágot. Néha árpát szórtunk, mit a barátságos gyöngytyúk sipogva szemecskélt Évi kis lábáról, vagy a kútnál ültünk s enyelegve néztük, ha a kendermagos jércze, vagy a bóbitás gácsir, a ház kegyenczei, inni jöttek a bodza árnyából, míg a jajgató páva kútágason ragyogtatá tollát, melynek smaragdos szemeiből kedvesem kötötte pünkösdi bokrétám. Máskor tulipános ágyát tisztogattuk a verőfényes kertben, ismerkedtünk a virágos fákon zsibongó méhekkel, vagy rajeresztő kasban hallgattuk az anyák sirását, kiket a költöző ivadék megölend, vagy gyepágyon ülve figyeltünk a tiszta cziczára, mely a ribizli tövén farkcsóválva, ravasz lesben guggolt, mígnem cseleit megcsalta az ismerős tarka tengeri nyúl.

A természet mindig s mindenütt vidít és vigasztal, nyugtot s örömet ad fárasztó láz, utóbánat s uzsora nélkül s az elhagyott szívnek csalhatatlan menedék, csak fogja fel s érzeni tudja azt.

Nemsokára alkonyodni kezdett szerencsém csillaga. Az új ispán üresen, koldustarisznyával jött az urasághoz s fáradság nélkül akart jó módjával megtollasodni. Kincskereső szomjjal, kapzsi vágyaiban konczot keres a vagyonos jobbágyok hajadonjai közt s a takarékos Évára ejté mohó szemét. A molnár kapott az alkalmon, hogy szerzeménye által, melyre büszkélkedék, fensőbb körökhöz kötheti családját s a házi per ismét folyamatba téteték nő és férj között, mi engem, szerénységem érzetében, a háztól még távolabb tartott. A sors úgy akará, hogy a kifejlés bizonytalansága közt a pártfogó anya meghaljon. Szerelmünk elhagyottan, támasz és védelem nélkül esék a nagyravágyás űzér körmeibe. A halvány Évit ritkán lehete látnom, alig egy hű szó, egy biztató gondolat átadásáig. Megkérettem atyjától, de megtagadá. Őt reményvesztett bú tépegeté, engem a méltatlanság torló érzete s igazságos harag. Lelkem később magához jöve, tájékozá magát s gyáva, megbuktató fájdalmak helyett szabadulást tervezett. Elhatározám szívem jegyesét kiragadni veszély- és sorvasztó keservéből, felszabadítani a rabnőt apjának törvénytelen erőszaka alól, boldoggá tenni s vele azzá lenni. Egy szombat este, midőn az ispán túlhajtott robotját végezve, kunyhónkba tértem, a sövényen át, hol szokott virágit ide adá, megkértem Évit, hogy vasárnap délután minden áron jőjön a holt Tisza partjára, fontos mondandóm van. Megigérte. Szívszakadva vártam a kijelölt időben. Lányok s legények vígan hanczuztak, mint máskor, a temetőn, de borongó lelkem fájdalmába merült s a bájos vidék feltünedező emlékei között, baljóslatú sejtés nyomult szívemre, mert asszonya késett. Már alkonyodék s remegésem haragba ment által. Azt hivém, a molnár meglesé tegnapi szavamat s leányával most durva, méltatlankodó, vagy a hamislelkű ispán vendéglátásával erőszakolja.