Part 2

– Sohse taníts engem galambom, megérem én magam törvényével. Életemben két prédikácziót hallottam: egyiket Jankó kedves fiam tisztességtételén, másikat, hogy harmadéve a csikós-tanyán egy legatust megpapoltattunk, harmadikát majd elmondják felettem, ha a csizmát üresen hagyom, s az elég lesz nekem. Aztán nem is vagyok én olyan rossz mint a pap mondja.

– Az igaz, taval is öt forintot adott kend az égett szomszédnak, pedig kölcsön kérte.

– Mihály bátyámmal sem osztoztam az anyai részben, pedig semmim sem volt. Neki jobban kellett, káplárviselt ember csak mégsem járhat pőrén.

– A ladányi bukott zsidónak meg elengedé a lóbőr árát, a ki Diószegre ment deáknak.

– Hát mikor gazdámat veszett eb kergette csikóheréléskor, s elibe ugrottam, hogy engem kapjon meg?

– Igaz, mind igaz, kend maga jó, csakhogy a hite rossz.

– Már mások is mondták, kutyahitű vagyok, de én nem hiszem. A rossz ember nem tud aludni, pedig én lófarkára kötve is horkolnék, ha akarom. Aztán mi az, a mit én lopok? Egy-két süldőt, ürüt, vagy legfeljebb borjút ha ragasztok, tinóra már kezem sohse teszem. Lásd kincsem Sárika, nekem nem kell arany, ezüst, sem sallangos bunda. Ha városban laknám, okvetlenül többet kéne lopnom. De itt minden nyáron száz réz pitykét kapok kommenczióban, s az nekem szűrre, szeredásra, erszényre, s késszíjra elég ékesség. De hogy a magyar Kanahánban, mint Hortobágyot a legatus híja, koplaljak, hogy midőn előttem szaladgál a jóizű falat, bőjtöljek mint egy kámzsás barát, azt ugyan ne kivánja tőlem a pap se, a ki lelke van, mert ha igen, ő lássa, kurtát húz. Aztán sehogy sem jó sokat koplalni. Ha éhes az ember, rosszba töri fejét, s elébb-utóbb bakot lő, de ha jóllakott, elfekszik, vagy dolga után lát. Minthogy isten támaszt étvágyat, teszen is arról. Kövér juhot nem azért teremt, ki jóllakott, hanem a ki éhen van. Hogy is venne számban minden sőrét és malaczot mint egy talján sáfár, hogy ha egy elvész, mindjárt megtudja…?

– Uram bocsásd meg nékie, mert nem tudja, mit cselekszik, kiáltá Sárika összetett kézzel, lehetetlen, hogy a ladikkal fel ne borúljunk, ha így garázdálkodik hitével apám uram, s a hiszek egy istent kezdé magában motyogni, miközben a kulacsból már harmadszor erősítőt vőn.

– Hü hü hü! Minap is nevettem, mert hogy Kollát uram juhászát befogták, kinn volt Peti szolgabiró. Tudakozódott az orgazdaságokról, s midőn az új akolbirót jól tartá tanácscsal, azt mondá paposan: isten megőrzi, oltalmazza a hű pásztor nyáját. Püff! jövő éjjel elhajték tőle tizenhat hágó kost. Egy istenem, lelkem, oly igazott a mint hogy Peregi Marczinak keresztelt a csürködi káplán, én mitsem tudok róla. Nem szoktam egyszerre egynél többet hozni, oszt meg a kos büdös, nem is enni való. De mégis jól esett, mert az új juhász bojtárja istenre bizá a nyájőrzést, s maga a csárdába ballagott, pedig egy jó rekrutája sincs.[1] Már én magam járok a ló faránál vagy viczecsikósom. Megtanultam, hogy kell istenre bizni a ménest, ha vasba akarom magamat veretni.

Sárika ezalatt megvidámult a kulacs tartalmától. Látá, miként ipa javíthatatlan. Szánta őt, a gonosz áldozatját, holott féllába már sírban. Csendes hálát adott titkos fohászban, hogy ő jó keresztény, s talpon állva mehet a paradicsomba. Piros kendőjét leoldá, mert a diószegi lelke áthatá. Gazdag haja pongyolán hátra tekerve, s így fonatlan kontyban feküdt a gömbölyű nyakon. Arczain megtértek jószívű vonásai, miket kétség s rémület ijesztőkké tőn, s átpirulva a bor édes erejétől, mint két piros alma ültek a szép haj árnyában. Élénk, szelid szemek, piros gyenge ajk, s a menekvés öröme szépíték a kis paraszt menyecskét, s bizonyos szabadság ült őztekintetében, mely csak a bortól szokott megjelenni.

A vén Marczi elmondta védelmét, s megnémult. Nyakát ismét kezdé kidugdosni lapoczkái közűl, s minden lökés után nagyot nézett.

Sárika hiában szellőzé ki fejét, s fútta el meleg lehelletét, a bor több több gerjedelmet költött vérében. Pillái fáradtan jártak, s ő vígan és édesen nézett alóluk, mint a boldog gondfeledés. Álmot űzni kihuzta Miskát a száraz tarisznyából, hová ipa tanácsára helyezé. Betakarta szikkadt ruháiba, felcsókolá gözűi álmából, s emlőcskéjét nyujtá kendő alá rejtve; maga pedig kegyes harmadrész hangon, de kedélyesen leánykori dalt kezdett:

Kinek nincsen szeretője, Menjen ki a zöld erdőre; Irja fel a falevélre: Hogy néki nincs szeretője.

Ej mit! nagyon bús, gondolá magában, hisz innentúl az uramnál leszek, s pajkos mosolylyal csintalan dalt kezde:

Ma menyasszony, holnap asszony, Holnapután komámasszony; S esztendőre vagy kettőre, Szükségem lesz a bölcsőre.

A vén Marczi addig egész erőből csáklyázott és nézett. Maga sem tudta mit; de már úgy ususában volt, hogy nyakát éjjel is gyakran kidugta lapoczkái közűl, ha ébren volt.

Sajátságos példány a puszták fiaiból. Ő iskolákat nem járt, sem az életben senki nem tanítá. Öt éves korától mindig pusztán lakik, vad lovak, betyárok s dologtalanság közt. Nem ismer erkölcstant, s hitágazatokat, a keresztségről azt hiszi, csak egy lucskos szokás, melyben nevet osztogatnak; Krisztust csak nevéről ismeri, apostolait úgy sem; jog, törvény, s polgáréletről fogalma sincs, pappal s tanitóval éltében nem beszélt; bűn és erény, üdv és kárhozat, jutalom s bünhödés előtte nem magyaráztaték, s szivében mégis annyi jóság, részvét, feláldozás, hogy felebarátért kész életét adni. Oly csendes, nyugodt, elégült, hogy irigyleni kell. Egyetlen bűne apró orzásban áll, de az nem birvágy, káröröm, vagy ártó szándék műve. Ő nem akar fénylést vagy bőséget, sem a gazdagokat irigyen pusztítni. Ő a természet első ösztönénél marad, ha éhsége csillapítva van: vágya megszünik. Ennek is azon győződéssel szolgál, hogy az nem bűn, hogy az szabados, hogy az természetes, s vele senki nem képes elhitetni, hogy az vétek, s ő bűndíjt érdemel, mert őt csak a természet tanítá, s ott mindennap látja, hogy a farkas elviszi a bárányt akárki nyájából; a kánya ott ragadoz csirkét, a hol kap, s ötven évtől ő is úgy teszen. De azért nem korhely, nem naplopó. Szolgálatot keres, s abban ügyes, pontos, hű. Bár minden minister oly lélekismeretes volna! Gyűlöl minden erőszakot, alárendeltjeit szereti, ügyeikben igaz s szigorú biró, érdemeiket értőleg tudja méltánylani, s a kontárt, idétlent vagy gazot nem tűri. Gazdáját tiszteletben tartja, s egy hosszú életet leél, a nélkül, hogy egyszer verekednék, kétszinű volna, vagy embertársa ellen rossz gondolat kelne szivében. A józan ész ép oly természetes épségben fejlik ki nála, mint az erkölcs. Neki nincs naptára, s mégis minden időpontot meg tud határozni. Ismeri az évszak négy cyclusát, tudja, mikor kell csikót herélni, hágatni, s különválasztni az anyakanczát. Tudja, melyik lova, melyik napon, hány évü; ismeri a téli s nyáréj csillagait, perczre kiszámítja mit, mennyit lehet hajnalig tenni; mikor lesz eső, szél, hó, vagy rendkivül szélvész; tanyájáról a katankórót s bogácsot ki tudja jelelni, mikor, melyik irányban kél fel vagy megy le a nap, s a csillagot nevezni, melyik alatt egyik vagy másik karámja fekszik. Földrajzi tanja a hortobágy mellékeig terjed, de azt tökéletesben ismeri, mint leghiresb szaktudós a földtekét. Tudja, hol mínő a gleba? melyik rész mit terem legjobban? hová mit kell vetni? hova önt leghamarabb a viz? hol a legjobb juh-, gulya- vagy ménesnek való legelő? hol kell tavaszszal, nyáron, vagy ősz felé étetni? merre van métely? hol vannak jó füves locsogók? s minő zsombékok közt terem csomorika? merre legmélyebb a viz? hol terem legizesebb sás, fedélhez való nád, vagy megfonható gyékény? hol jár legtöbb túzok? merre költenek vadludak? hol szedhetni legtöbb szárcsatojást? merre lehet vizek és lápok közt rövidebben jutni egyik vagy másik faluhoz? hol szikes, bogácsos, vagy kopár a mező? s merre jár legtöbb jég, vagy forgószél? Legfeketébb éjben egyenesen megy, hová akar, rétek és kákások millió ösvényit mind ismeri, melyik hová visz, s beláthatatlan út- és jeltelen gyepsíkon soha el nem téved.

E mellett eszes, dolgaiban teljes tárgyismerő, találékony, magán segíteni tudó, s mindenek felett jószivű. Oly szorgos dolga nem lehet, hogy ideje ne volna, ha kell más baján segíteni. Soha egy itcze bort nem iszik, hogy mást meg ne kináljon. Az embert ismeri, s az osztálykivülieken is hamar keresztüllát.

Mennyivel épebb, eredetibb, okosabb faj a nyugoti földek aljnépénél, melynek buta, goromba s haszonvehetlen példányit oly szomorító sajátságokkal találjuk az életben, vagy színpadok bohózataiban; de kiknek a roppant német föld, a magyarnémet s fajzott félmagyar mosolyg, örvend s tapsokat áldozik.

E könyv folytában alkalma lesz az olvasónak csikósinkról jobban meggyőződni, mégis sok felvárosi gyáva németmagyar, félénk tőkés, bukott kalmár, üres kenyérevő, vagy külföldhöz csatlakozó majom, ki egész életét nehány fojtó légű utczán, s gaminok, zsebelők ólálkodási közt tölti el, undok megvetéssel, átkul, vagy gyermekijesztőleg nevezi a «csikóst», s ha sorsa véletlenül egyszer az alföldre híja, bucsúvétel s végrendelet után indul az ártatlan nép közé. Sőt több zugolyiró, ki minden tárgyismeret nélkül, hallomásból firkál, vagy legfeljebb kocsiablakon néz utazó pudli s tökéletlen térkép közül a pusztára egyszer: nem irtózik őket úgy állítni elő, mint egy rémitő nemét az alföldi vadaknak.

Rágalom, nem igaz! E nép jó és férfias. Gazdag romlatlan tárgya, eleme a civilisatiónak, melyből hasznosabb, gyümölcsözőbb ivadékot idézhet elő törvény- és jogérdek, mint a nyugoti elsatnyult vérből.

Csak az minő sajátságos Peregi Marcziban, hogy szóval sem kérdé Sárikát: mikor, miként jutott a veszélybe? Ő menekvést szükséglett, Marczi megtevé, s többre semmi gondja. Épen ily vágytalan minden ujság iránt. Ha vásárra – a világlátás egyetlen helyére – húsz évben egyszer elmegyen: nem szájong, nem ácsorog, nem kérdezősködik. Megveszi a maga pár csizmáját, s aztán beül a csapszékbe. A Hortobágyon sokszor furcsa vendéget lát. Neki mindegy: londoni utitáska, vagy magyar borztarisznya, piperés szinésznő, vagy legkülönczebb angol. Ő nem bámul, s tartózkodik tőle. Rá sem ereszti szemeit. Elmondja «jónap»-ját, azzal fejébe nyomja süvegét s leül a tölgyfa asztalhoz. De ha felkeresik, s szóba állnak vele: bátran, fogultlanul beszél, egy pipa dohányt kér, kupáját nyujtja, s tüzet ád.

Sárika megunta a dallást, s hogy szóra hozza ipát, a nélkül, hogy amaz kérdezné, kezdé elmesélni esetét.

– Mert, hogy aztán György sógor, az ángyom, uram, és a szóga gyékényt szedni mentek: ételt kellett vinnem a kanálos tóhoz. Már azelőtt jött volt az áradás, de csak azt tudtuk, hogy megelégli tán az uristen. Egy kenyeret, s Miskát lepedőbe kötöttem, mert nem volt kire hagynom, egy szilke lencsét füstölt disznóhússal, másikat jó tojásos lebbencscsel kasornyába tettem, s a hogy lehete kerülgetém az iszapos vizet. De meg az utat sem tudtam biz én, mert mióta kendtül elszakadtam, nem igen lódultam a pusztára. Egyszer lelkem adta veszem észre, hogy nő az áradás. Én csak ellábaltam volna isten nevében, de a Kunság felől úgy tódult a víz, hogy mindenütt sarkamat érte. Akkor hamarjában elszabadulhattam volna a nánási kenderföldek felé; de ki hitte, hogy ilyen itélet lesz rajtunk? Azután késő lett. A rakottyás gáton elcsapott a víz, s úgy jött a mezőre, mint mikor kiöntjük a fürösztőt. Egész addig kergetett az öntés, a honnan jövünk. Tovább nem futhattam, mert előttem összecsapott a víz, s karikába fogott. Azt hittem, állóhelyemen nyél el az itélet, mint Zsodomát, Gomorát: «de az úr énnekem őriző pásztorom,» a föld csatornáit bezárolta végre, s én a gyepen maradtam mint az üres halászkunyhó. No biz, isten bocsáss – folytatá önfeddő mosolylyal Sárika – jó lett volna kunyhónak lennem, beletenni édes szülöttemet, de így istenbe bizva, szabad ég alatt vártuk az inséget, mit szent felsége reánk mért…

– Sohse mérte biz a, ki is tudna oly isszonytalan vizet cseberszámra mérni, a Tisza megnőtt, a Hortobágy áradt, a rétek kiöntöttek, a ki lelke van, s készen lett a fürdő.

– Első éjjel nem mertem aludni, hogy a víz alánk fut, vagy a Jónás hala eljő a Tiszából s elnyeli Miskát. Minden faluról behallott az estharang, s én még sem mehettem templomba. Éjjel szinte halálra féltem magamat. A kiöntött rókák csaholtak, s ez a csendben oly közelről hallott, hogy minden lépten nyomon szikrázó szemöket véltem látni a sötétben. Egy farkas borzasztón vonított, azt hittem, szagomat érzi…

– Láttam hunczfutot, holnap utána megyek komondoraimmal. Pistát küldeném, de a csárdába ment egy csikóskötőfékkel Lajos ur számára, s onnan anyjához gyalogol, segítni a vásár hetében.

– Hajnalban láttam messziről egy kompot. A nemesek hadnagyának vittek rajta nádat, mert hogy restellátió lesz, pénzt kapott. Sirtam, ríttam utánuk, de ez a nemesember-féle nem hajt a parasztra…

– Virágvasárnapján a nádudvari bojtárok megnyúztak közűlök vagy kettőt.

– Máskor, ha a nap feljött, sohasem féltem, folytatá Sárika, de most nem tudtam megnyugodni, pedig az esti imádságot is elmondtam reggel. A kenyér- s ételből keveset ettem naponkint, s egész pénteken bőjtöltem, hogy ki ne fogyjak az eleségből, mert nem tudtam, meddig próbál az úr haragja. Magam készen lettem volna a halálra; de Miskát szántam. Nem szeretném, ha meghalna, mig fel nem veszi az úr vacsoráját. Nyolczadik napra letettem minden szabadulásról. Dániel próféta csak három napig lőn az oroszlánok vermében, pedig én csak parasztasszony vagyok. Igaz, hogy a Hortobágyon nincsen oroszlán, de ételemet egy cseppig megettem, s kenyeremből is csak száraz dúcza maradt; ha egy falatot nyeltem, számpadlásáról mind lehordta a bőrt. Nem hiszi kend, mint elfogy az ember, ha rebegésben van. Ujjasom pitykéit hónaljig be tudom hajtani, pedig azelőtt alig fértem bele…

– Szegény árva bogár, hát senkit sem láttál, hogy kihuzzon, a ki lelke van?

– Madárnál egyéb lélek sem jött felém, az is csak hojsza és libucz, pedig mindenik rosszat jelent.

– Hát urad az ebszülötte? tán borsért paripáztak rajta?

– De bizony félek, isten irgalmazzon neki, hogy gyékényszedésnél behalt az öntésbe.

– Hiszen nem ürge, a ki lelke van, hogy mindjárt elázzék. Osztán túl a kanálos tón, a sőre nyomást sohse járja a víz. Ott akar hat lóval elszabadulhattak, s a kócsi puszta felől el lehet ballagni Jeruzsálemig is. Mikor apad a víz, Kócson innen, harminczhét ölnyire napenyészet felől lesz legelébb száraz. Arra befelé még nem értem áradást hajason, s kopaszon is bajoson.

– Nahát tán keresett, vigasztalá magát Sárika, de nem akadt reám. A kúnhegyesi kondás is akkor menté meg feleségét, mikor már belefult.

– Utczu hédervári lobogós! a Józsa ispánja ugyan finczoltatja lovát – mondá a vén csikós egyet sodorítván deres bajuszán, miközben kidugta zömök nyakát lapoczkái közűl, s amúgy szokásaként nagyot nézett.

– Mit beszél kend, hiszen ökörnyált sem látni egész határon, – felelé Sárika, napernyővé emelt tenyere alatt nézvén szerte szét.

– Csillagom adta, az a ficzkó még ma vacsorán éri Pilátust; – folytatá Marczi merev néztében, a nélkül hogy a menyecskét hallaná. A hun ni! ballába kilóg a kengyelből. Minek is a lovon sok teketória, jobb szőrén, pőrén ülni, s ladikját nyílsebesen hajtá a partfelé, mely szemlátomást közeledék. Ejnye kutya kurta! – folytatá nyugtalan hévvel a csikós – már térde is fityeg, volnék csak helyében, átszorítnám makranczos fakóját, hogy bordája horpadna meg bele.

Azalatt gyepszél közelébe nyomult a sajka. Marczi ereiben sebesen vert a vér. Szeme lobogott mint a martaléklátó tigrisé, s mohón nézte a lovag minden mozdulatát. Nyakán dagadtak az inak, arczára vér tolult, fején felborzadt a szürke haj, s csaknem magán kivül lőn. Igen! mert egy embert látott végveszély szélén, kinek reá szüksége van, ki nélküle elvész, kínosan, megmenthetlenül. Lelkében egész erőből feltámadt a szenvedélyes részvét, annyival inkább, mert itt a segély szakmányába vágott.

– Ott van la! ragadja már a milliom adta; – kiálta hirtelen, a csáklyát elvetve kezéből. – Szeme megtelt vérrel, ökle reszketett, s mint hiúz kiugrék a sajkából, feledve, hogy menye s unokája aláborulhat, hogy lábát törheti, vagy mélységbe bukhatik, honnan nincs menekvés.

Egy percz alatt gyepen lőn a kötésig érő vízszélből. Korbácsát kiakasztá nyakából, s «hahó»-t kiáltva, merészen futamlott a ragadó mén elé. Mesteri biztos kilökéssel nyakába veté a szíjhurkot, s nyelével rárántá, hogy a ló nyekkent belé. Most rugott s ágaskodék a szilaj állat, de ő visszarántá aczélerővel, orrát oldalon sujtá korbácsnyelével, s fültövön ragadva mozdulatlan tartá, míg az ispán leszállott, s megszabadult.

III. (A hortobágyi csárda.)

A debreczeni uton addig különböző jelenetek folytak. Egy gyaloghid[2] czölöpjét kimosta az iménti fellegszakadás, s az emeletmagas tótszekér alatt lerogyott. Kilencz száraz macska[3] van elibe fogva, de két szökött katona kihúzná helyökből. A tót iparkodik ostor- s tengelyemelővel, de mig egyik kerekét kihúzza, a másik merül agyig. Végre azon magyar gondolatra jő: «inkább hátra mint előre» s csikóit az épület farához ragasztja. A csikók igyekeztek is az ostor pattogásira, de a merény siralmasan ütött ki, mert a szekér hengerbuczkát vetett s a zápormosásba önté tartalmát.

Tova előre árúszállító ládák feküdtek két oldalra az útfelen szörnyű halmazokban, miktől fuvarosaink megszöktek, mennyei őrszemre bízva a bécsi kalmárok véres, vagy legalább hamis verejtékét. Itt-ott egy-két istráng, szétszakadt nyaklók, agyába tört küllő, vagy lőcsdarab, a sorssali küzdés mindannyi díszjele, mutatják, hogy a fóti atyafiak nem malæ fidei deserteurök, de már se szekér, se hám nem maradt, mikkel tovább vontassák a lógyilkos sarat.

Messze háttérben hosszú sorral látni ácsorgó kocsikat. Füred felől egy jó darabon agyagtöltés létezik néha, hébe-korban, mig a marhák és az utasok földig nem gázolják. Ezt most elszakasztá az ár, s közepén közönyösen rohogott keresztül, mig a bús magyarok partján káromkodtak. Mégis kifogván minden búbánaton, két üres szekeret nyujtottak keresztbe a viztörés partjain, s rájok fektetvén egy vendégoldalt, mint valamely korcsolyán huzgálták által egyenkint a pakolt ládákat. Igy aztán egymásnak segítve, harmadnapon szépen úthoz fogtak, s két héttel vásár után hihetőleg be is értek Debreczenbe, ha minden lovok meg nem döglött, vagy végkép el nem csapott fejök fölött a habarék.

Itt szárközépig vízben nyúzták a lovat, mely földi adaját, a nem rögös ugyan, de annál síkosb pályán végkép lefizette, ott dülés után rakodtak fülig csatakosan, egy roppant úti batardba, melyet e vidéken tíz-húsz évben látni, de nem is ide való; amott mint a hengergöző bivaly, négy lábbal állt ég felé egy felborult szekér, mig a hortobágyi csárda közelében nehány bogárhátú, értsd ernyős kocsi, dalos[4] kerékkel ténfergett a boldog révparthoz.

És a hortobágyi csárda áll, és maradni fog, míg le nem dől, miként azt kezdetben egy naturalista kőműves teremté, sőt meszelve sem volt, kivül legalább, a nyolczszáztizenötödiki biróválasztástól. Véggel Debreczennek, hassal egy özönvizelőtti állásnak feküvén. Ereszét tömör bolthajtások tartják, közönként vasrudakkal egymáshoz foglalva, s alattok a piros, de gödrös téglákkal kirakott folyosó nyúlik el. Ama rozsdás és mocskos vasrudakon pedig füstös kolbászok szellőznek sorjában, miknek mázsákra menő tömege, annyi közlekedés, s jött-ment csavargók közt bántatlanul telel és nyaral. Belől nehány vendégszoba találtatik, miken siralmas nótát nyikorog a mosatlan ajtó. Némelyikben árpa vagy köles van letöltögetve, nemzetes Kátai uram édes tulajdona, mely már a vermekben, padláson, s magtár-hombáriban meg nem fért. A butor mindenütt két-három fehér, vagy inkább sárgult fenyűágy, zsáktalan tavalyi szalmával, ugyanolyan asztal, s nehány festetlen szék, melyek dühösen szétvetik durva lábaikat, mint egy perelő gazdasszony. És ezen együgyű eszközökre ákombákon s irgalmatlanul van besütve a D. V. bilyog,[5] mely annyit tesz: Debreczen városa. Ez egy dicséretes ősszokás, mely marhán és ékszeren, firól-fira, nagy tiszteletben gyakoroltatik. Különben az ónas ablakokat mészpettyes vasazat őrzi, s függönyök helyett repedt deszkatáblák tesznek szolgálatot, miket csepümadzaggal szoktak bekötözni, ha akasztójuk elvész. Téli ablak nincsen, s nem volt, de minek is? Ugyanazért annak idejében minden szoba hideg mint a csűr, nyáron pedig tele van bolhával. Ha idegen felföldit éjjel beszállítnak: azt hinné, börtönben van. Hja, biz az így volt és maradt szinte egy századig.

A város nem akart építni, pedig a haszonbér folyvást feljebb rugott, a csárda nem intéze kényelmet, pedig egy kalán lélöttyért csőd alá kényszerít, s vendégei száma vetekszik a pesti Angolkirálynővel. Most épités történt, vagy inkább tatarozás; de mi, a történet korához tartjuk magunkat. Pinczér ritkán van. Számolni a leányasszony szokott, a házi ifjasszony hajadon rokona, egy kerekhasú debreczeni leány. A pinczéri tisztet tagbaszakadt szolgáló végzi, kinek nem igen tiszta, de annál puhább és tömöttebb hajfonadéka, bokros szalagban veri az inát. És neki minden áron kedvét keresd, ha idvezülni akarsz, azaz ha éhszomjan nem akarsz megveszni. És ha a hús egy-két órával késni találna a leves után, meg ne szólítsd feddő vagy sürgető szózattal, mert úgy lemocskol, hogy az irósvajat se tudod lenyelni.

A fentisztelt állás tátott szájjal, azaz nyitott ajtóval ásít az udvarra, az annyit tesz, hogy az országútra; mert kerítés nincs, s a két épület közti tér merőn kerékvágásból áll. Különben az ó kaloda[6] tanítólag hirdeti: mi az, ha eszménk áll és nem halad. Oldalán semmi ablak, semmi nyílás napvilágnak vagy légnek. Egyetlen szűk ajtó szolgál e czélra, melynek alszegletén lyukat rágtak az anarchiában élő patkányok. Világot két kapujától kap; s ha ezt zivatarban beteszik: a sötétség oly illendő, hogy kaputot lehetne szabni belőle. Ilyenkor iszonyú gyülést tart a szarufákon fecske és veréb; a szagra pedig, mely benne terjedez, nem vállalkozik a legtapasztaltabb orr is. Nádtetője mohos ugyan és idomtalan magas; de kormos fala annál alacsonyabb; s rajta emlékelőtti időkből díszlenek botrányos firkák, karczolatok. Ott láthatni a divatos «ma pénzért, holnap ingyen» felirást; odább: «nem mérnek itt egy petákost, hanem csak tiz karajczárost»; ismét odább a vakolatba vésve:

«Ide bucsujárni fárad, Kinek a torka megszárad, Bátran az ivóba tekint, Nem bántják a szegíny leginyt.»

Túl azon vastag szénnel irva:

«Ha nincs pénzed, kengyelbe![7] Nem adnak itt hitelbe. Jó a pálinka reggel, Ide hát egy üveggel.»

Ezen kívül mészszel, téglával, kréta és rajzónnal temérdek csárdai vicczek, útféli tréfák, nevek, pajkos ötletek firkálva, s egy sereg bikafő, mészárosbárd, csintalan tárgyak, betűk, s néhány hős betyárok Zöld Marczi korából, mélyen a vakolatba karczolva; úgy, hogy lehetetlen helyet találni, hová egy szót olvashatólag irhatnál. Körüle most récze- és lúddögök nyújtóznak, a lábát kivont nő kövér tanítványai, miket az iménti jégzápor hevenyészett agyon. Fedelén hasogatott gyékény s káka szárad szőlőkötéshez; középen húsos levelű elevenzöld fülfű, a háznép sebgyógyítószere; két végén rozzant gólyafészek, melyekből kiszedték a fiakat, hogy le ne hulljon az ételekül hordott béka s vizikígyó; a gerinczen pedig ős anyaként járdal kövér ordas macska, mely termetében kutyával vetekszik, a helybeli galambgyarmatot con amore melleszti s a háznál sok kiváltsággal bír.

A csárda s környéke élénk és népes, kivált most, hogy vásáros idő van.