Part 19

A magyar nemzetnél folyvást él a középkori csudaszörny, az ősiség, mely születésében homályos, nőttében baj- és cselidéző, működésében téveteg és viszályköltő kisértete lőn a családéletnek; mely lomha szemeivel szétvigyáz, hogy birtokának senki ne legyen biztos, szabad ura, hogy kötve tartassék a földmíveléssel rokon iparágak ösztöne, s velek a jólét; hogy szorgalom helyett visszaálmodozó vágy kösse meg a kereső kezeket; hogy a vagyonszerző, magáét mellőzve, másét követelve százados szövényű, kétes végű perekben veszítsen költséget, kedvet, sőt egész életet; hogy a zavaros törvénykönyv ezer védzáradékkal hízzék; a rövid igazság tekervényes magyarázatokban erőtlenedjék el; hogy ármány és rossz szándék ezrede nőjön a közélet körében, s végre mégis az ingadó jogok rendszere mellett senki se birhasson semmit biztosan. S ez ó szörny, az ősiség, míg egyfelől a nemzeti érdek közjavát csempész markaiban tartja, másfelől a társas-élet erkölcseit folyvást vesztegeti. Hány családban tart fenn mérges ellenszenvet firól-fira, leszármaztatva az örökségi vérvegyületet? hányszor bukik meg üdvös elv, s szenved megyei közügy, a haragban élő családtagok daczos törekvései miatt? Hány egységbontó, cselszövő, inség- és boszútámasztó eseteit látjuk ősiségi érdekeknek, az árvaszékek, osztoztató bírák s gyámgondnokok jegyzőkönyveiben? hány hátsó ajtót, hány tolvajrést keres és használ a bírvágyó furfang, hogy ingadó jogát biztosítsa, vagy másét kijátszsza? Hány örökös téteték el láb alul, vagy idézteték sírba? hány idegen vérű váltott gyermek téteték nagyravágyó anyák alá, mióta az ősiség rendszere országol? Ime, Márk úr kettős műhelyében hármas bűneset. Az ebbőrös ősök sírboltjába paraszt test csempésztetik, melynek férgei elrontják az úri férgek légjét; a nemes családfába pedig fattyú galy oltatik, melynek gyümölcsei tán savanyúbbak lesznek az ős törzséinél. Így élők és holtak közt egyiránt vége a család-dicsőségnek, melyet megőrzött fajvérben helyheztet a gőg; mely aggvér, a kóbor lovagok, izmos komornyikok, s egy sereg műkedvelők közbenjárása által, itt-ott a századok közein, az irgalmas szivű ősanyák kegyeletéből oly tisztán leszármazott. De hagyján a tréfával, a közerkölcs érdeke mélyen szenved ily eseteknél. Az árva halász fokonként, vérfagylaló tervvel, iszonyúan tétetik őrültté, hogy a mellékág ősjavai kézrekerüljenek; a főispán bölcsőjébe pedig egy pálinkaárúsnő egészségtelen magzata csempésztetik, hogy az ősjavak másra ne szálljanak… Ime osztályok vétkei- s baltörvényekből mennyi veszély háramlik a közéletre; mily erkölcs-sülyedés a társaságra! Mennyivel üdvösb leendne az ősiség ó alkotmányát, e repedezett, hideg légű bujkáló lyukakból férczelt omladékot egyszerre lerontva, a szorgalom építő kezének helyt adni, mint így, az ó párkányokból itt-ott egy darabot letörni, hogy helyén gaz nőjön kigyófészekül, újabb visszaéléseknek!…

Mily boldogító alkotvány a mienk, – gondolá tovább az ismeretlen; – mily jeles szerencse oly nemzet tagjává születni, hol és miszerint mindenki tért és alkalmat talál eszméit tárgyalásba hozni; erejét emberi és polgári hivatásának közgyűléseken felszentelni; helyhatósági befolyás útján közrehatni, nézeteit átadni, érlelni, s törvényjavaslatig juttatni… Igen, én, mint eddig, folyvást teendem azt. És bár rögzött tekintélyek akadályozzák az igénytelen szózatot; bár a tisztes dinastia, előkelő táblabírák, s népszerű tisztikar között gyengén és lassan hat a vagyontalan polgár új, szokatlan eszméje; s bár gyakran pangásba jő, vagy visszaesik a fejlődés, rosszakarat s erőszak miatt: én mégis csüggedtlenül követendem a jobb szellem ösztönét, mert valódi polgárerény mellőzötten is fel tudja áldozni munkáját; mert igaz eszmék, konok körülmények közt is végre megérnek; mert a köz ujjászületés jobb későn, mint soha; s mert parányi tett is több érdem, s nemesb időtöltés, mintha másokért épen nem, magamért félig-meddig élve, elpipázom üres napjaimat.

XVIII. (Orfészkek.)

Míg az ismeretlen szive ily gondolatokban nemesült: az árva halász némán merült a kék puszta szaggatott ködébe. A hold rávilágolt halvány arczaira, mélán szemlélve néhai betegét, mint elvált kedvesünket szoktuk, kinek láttára, jó és bús emlékek kelnek fel álmokul. Multjain jártatá eszét, abból ítélve az emberi nemet; s természetes, hogy míg az ismeretlen, általános eseményekből, alkalmazott körülményekre vont le elveket: addig ő saját fájdalmiból általános nézetekre huzott következést. Mily furcsa alárendeltsége a természetnek, gondolá magában; hogy mindent, s így emberi fajt is két annyi rossz, mint jó hajlammal kénytelen formálni. Mennyire nem tud nemünk eredendő természetéből megnemesülni; s a sötét és világos, a durva és művelt századok közt végre alig van egyéb különbség, mint hogy érdeke s bűnei változtak. A fejlettebb kornak talán ösztöne gyengébb, s vétkei gyávábbak, de az arány megvan: két annyi rossz, mint jó. Hát ha nem is a lehető világok legjobbika ez? hát ha van természet, melyben lét az enyészet, fény az árny, jó a rossz ellen túlnyomóbb vegyben, kitünőbb sikerrel küzd és boldogul? hol az őserőnek nem kell századokig érlelnie egy darab gyémántot; s hosszú kortól elkészített eszmét nem irthat ki egy korcs nemzedék végkép? Hát ha vannak sok jobb világok, az erény és értelem különböző fokozataival; melyekben több a fehér a feketénél, élő a halottnál? Saját eszméi felkölték gazdag képzetét, melyet egykori kórsága örökre felizgatott, önelmélete kiművelt; s hosszú gondolattal tévedt be a bölcselet titkai közé, mit néma magányában sokszor tőn.

Az ismeretlen kimélőleg, gyöngéden költé fel gondolatiból; s az árva halász megválva merengéseitől folytatá:

– Az említett irgalom-intézet csak egyik ágát tevé Márk úr üzletének. A szűk udvar alvégét fészer alakú magazin fogta el, mely a szomszéd házával s irgalomintézet épületével össze volt ragasztva; magas, meredek hátfalával pedig, veteményes földekre fordult: úgy hogy udvarunkra, a napvilágán kívül senki be nem láthatott. E raktár őre egy néma és kopasz morva volt, kit Márk úr a brünni börtönből szöktetett el, s titkos egyetértésben, s bizonyos osztaléki egybeköttetés mellett, vak buzgalommal látszék vezetni az orgazdai s uzsorás üzletet, mely színleg Márk úr tudtán s befolyásán kívül gyakoroltaték, hogy ha a bűn nyomozás alá, vagy nyilvánosságra jőne, személyét semmi gyanú, semmi kétely, a bűntettnek még csak árnya se érintse. A néma morva, dugtári hivatalán kívül, gondviselé az örves ebeket, a kosztosokra mosott, főzeléket hordott, s az udvart seprette; különben pedig mint kosárfonó iratá magát a városi adófizetők könyvébe, ki az említett raktárt üzletéhez bérli, s kézművi szállítmányiból éldegél.

– S mik valának a dugtár rejtelmei? – kérdezé megkapott figyelemmel az ismeretlen.

– Kézi zálogok és lopott holmik; – felelt az árvahalász; – melyeknek egyetlen szállítója egy városi biztos volt, molnárszín kabátú, zömök, szeplős ember, verhenyes barkóval; rendkívül nagy pecsétgyűrűt viselt, s a Király-utczán lakott. E biztos, tiszttársaival titkos egyetértésre szövetkezett, közös érdekből pártfogásuk alatt tartván a biztos tolvajokat, mint például hűtlen bolti egyének, vendéglőbeli bérszolgák, házaló zsidók, urasági cselédek s több efféle, kiknek alkalmuk van jó szerével körmölni; s egyszersmind műértőleg ki vannak képezve, az átalkodott tagadásra, vagy épen szembeszökő szemtelenségre gyanú eseteinél. A zömök biztos jól ismeré a czukorgyár és fatér gödrös környékét, a semináriumkert körüli szemétdombokat, a Terézia-városi dugházakat, kálvária vidékét, lebujokat, rongyos korcsmákat, kőbányák szakadékos barlangit, szóval a pesti lopott dolgok minden takaréktárát; jól ismeré a zsibárusok rejtekét, az újpesti orgazdákat, zsidó szatócsokat, titkos zálogházakat, városháztól elbocsátott csavargókat, azoknak vidéki szállítóival együtt; s jaj lőn annak, ki lopott, csempészett, vagy tolvajmálhákat útnak indíta a nélkül, hogy árából neki dézmát adott volna. Az ily vakmerőket rögtön kisüté, kézre keríté, még pedig, hogy az orgazdaság kisülésétől biztosítva legyen, titokban mások által. Ezt tevé oly esetben is, ha valaki eltolvajlott érdekbecsű csekélységeiért két annyi jutalmat igért, mint azoknak valóságos értéke. Különben ha lopott dolog, klubja, vagy helyhatósági körébe jutott, az ugyan ki nem került, ha a városi panyóka igazság, s rendőri rokkant szigor csákányt forgatott is a kapitányi hivatalszobában, minthogy szobán kívül úgy sem kivántatik erélyes működés. E királyutczai biztosnak egész rendezett titkos politiája volt. A kiváltságos tolvajok, egyik a másikat ellenőrzé, hogy zsákmányain a zömök tizede nélkül túl ne adhasson; s az irígység hűbbekké, fogultabbakká tevé őket mint a zsold. Ezen kívül, titkos kémekül bérlé a pártolt dugházak és orgazdák cselédeit, kik, míg egyfelől uraiktól kapott osztalékban részesültek: másfelől hitszegetten elárulták őket, ha szabálytóli eltéréseikben a zömök érdekét csonkulva látták. Így a gazemberek egymástól félelembe tartva, cseléd a bűntársi vádtól, orgazda kobzástól, tolvaj kézrekerüléstől rettegve, irígység, gyűlölet, hűtlenség, bizalmatlanság, kétszinűség által voltak egymásközt visszatartva, s megfosztva a zömöktőli szabadulhatástól; míg más részről a közbűn szorosan egybeköté őket; úgy, hogy a szerkezet hasonlíta egy statustervhez, melyben a vallás-, nyelv- és osztályérdekek által elkülönzött elemek, fenmaradási ösztönből, kénytelenek a nyomasztás és fejetés közveszélyét tűrni. E mellett volt a zömök biztosnak rejtekben egész sereg őrszeme, becsületes szegény emberek, teherhordók, favágók, napszámosak, kiknek ő hűség fejében olykor egy-két fillért hullatott; kik őt erélyes tisztviselőnek tarták, s a közbátorság érdekében őszintén jelenték fel a pesti legalsóbb élet zugaiban előforduló eseményeket. E mozaikszemélyzet által úgy kezében tartá a fővárosi rablások szövevényét, mint Velencze titkait a tizek tanácsa, s e bűnüzlet terén nem történék semmi, melynek részleteit ne ismerte, vagy sikeres nyomozására rövid és biztos útat ne tudott volna; mit persze nem akart. Százszemű rendszerét, ügyes utánlátó sürgéseivel, merész, akadálygyőző kivitelével folyvást virágzatban tudá tartani, de nem azért, hogy lélekismeretének önérzetet adjon, hogy fizetéses hivatalát betöltse, s a közbátorság irányában vállalt polgári hivatásnak megfeleljen: hanem, hogy aljas érdekét kedvező helyzetével palástolhassa; hogy a közhivatal alkalmaival kereskedést űzzön, s a pártolt ortitkok zavarában bátran halászhasson. Mégis a városkapitány, s minden előljárók ravasz, cseles, erélyes csendőrnek tarták őt, s előforduló alkalmaknál dicsekedtek vele; mert néha a lármaköltő, közkedélyizgató vagy kétségbeesett eseteknél, hol a makacs titkolás, önveszélyeztetéssel lehetendett egybekötve, a csín vagy bűn némi részletét felfedé; mert a lopott dolgok jelentéstelen töredékeit kikeríté, vagy az üldözést bizonytalan nyomba igazítá. Például egy előkelő gróf kocsibakjáról orozva levágtak bizonyos úti-táskát, melybe szép értékű tárgyak, s fontos oklevelek voltak pakolva. A kárvallott nagy tekintélyű férfiú vala, osztatlan közvélemény s szeretet jeleltje, kinek minden ügyét, érdekét, eseményeit részvéttel kiséri a nép. Így a botrány feltünő, a figyelem feszült, a várakozás izgatott levén: nem lőn tanácsos a merényt végkép elfedni s óvni, annyival inkább, mert nemcsak úri díj téteték a felderítő őrség jutalmául, hanem ily felötlő alkalmaknál legkönnyebb semmiért nagy érdemekre szert tenni. Ugyanazért az eltolvajlott tárgyak közül némi közönyös, hitvány iratok a kitűzött nyomozási bérért visszaadattak: az értékes czikkek hihetőleg a tolvaj és zömök biztos további épületére megtartatván, a kárvallott grófot pedig szépen azon meggyőződésre hozák, miszerint a szegény tolvajt ugyan megtudja a pesti rendőrség találni, de az orzott vagyont emberi irgalomérzetből sajnálja tőle vissza tulajdonítni; annyival inkább, minthogy díjazott dicsőségre minálunk elég érdem, ha a lopott kincs rongy takarója kikeríttetik; a mint hogy, a mondott esemény után, némely lapok szétszedett cicero betűkkel hirdették az erélyes kapitány ildomos eljárását; mely neme a hirlapi megdicsőülésnek annál eszélyesebben előidézhető, minthogy a magyar főváros magyar tanácsa keblében német lap szerkesztetik, a keblén kívüli lapszerkesztők pedig, – a ki tudniillik kutyabőrrel nem birván, hatóságuk alá húz-vonható, s a városi botrányokat kézzel-lábbal nem magasztalja, – statarialiter a nemes tanács színe elibe idéztetik, czikkének vagy szavainak visszahuzására kényszeríttetik, s mint illő, börtönnel és botozással megfenyegettetik; míg a bűnök irányában több kegyelettel gyakorolt szigor mellett a tolvaj menekvést, s osztalékot nyer… Máskor ismét egy vagyontalan iró, fényes nappal, saját szobájában kiraboltaték. Családereklyéi, kedves ifjukori emlékek, multjának egész kincse, s körülményihez aránylag, tetemes pénzöszlet oroztaték el tőle. A károsult jól tudá, miként minőségénél fogva nem sokat várhat a városi ministeriumtól, miután annak míveltebb tagja is, közhelyen lelkesült szónoklata közben bátran kimondá, hogy háta az iróktól borsózik: ugyanazért, mivel a zömök biztos tulajdonit hírből ismerte, rögtön fél órával a rablás után egyenesen hozzá ment; az okadatos gyanú alatt levő tolvajt megnevezte, telhető jutalmat igért, s egyszersmind a városkapitányt, kötelessége nevében illemmel felkéré, hogy a bűntett nyomozását az általa kijelelt úton és személy ellen szorgalmazza. Azonban helytartó tanács útján, a tolvaj üldözését személyes rajzának hirdetése mellett kieszközlé; megyei pandurok által szinte rögtöni nyomozást intéze. E mellett jobbra-balra, úton-útfélen, barátinak, ismerősinek, köz- és magánhelyen beszélé esetét; úgy hogy a mit ama grófnál a köztekintély tőn, ő személyes izgatásival vitte azt véghez; s az illető rendőrség, vagy jobban szólva, az azt főleg képviselő biztos, ily kiáltó körülmények, s útmutató irány és nyomadás közt, irtózott védpalástba rejteni a bűnt, vagy némi jelét nem adni hivatalos mozgalmainak; annyival inkább, minthogy az iró hirlapiralommali egybeköttetéseinél fogva, a napi hasábok megrovásaitól félhetett. Ezen okok következtében a kirablott félnek, nyolczadfélszáz pengőre menő kárából kikeríte vagyis kézhez ada egy gyöngyzacskót, a kijelelt tolvajtól elkobzott egy titkos tartalmú ócska koffert; ezen szolgálatokért kifizettetett magának az iróval 45 f. 27 kr. p. p. nyomozási költséget és díjt; a tolvaj pedig, miután bejelentett szállásán három évet nyugodtan alvék, s a lopott pénzből illő élvezet és mulatság után jó bundát, s több szükséges ruhát bevásárolt, csinos fogadott alkalmon, illatos szivarral, s olvasókönyvvel, fényes nappal, kényelmesen elutazék, mint az későbben kivilágult. A szegény károsult az alatt nyugtalanul sürgeté a kapitány irgalmát s miután tolvajok s csőcselék aljnép közt, előszobában töltött órák után, sikerült színe eleibe jutni, a talán nem elég ebi alázattal ismételt kérelmekre, intéző végválaszul ezen igazságosztó itéletet nyeré: «Nem vagyok én isten, hogy a tolvajok titkait ismerjem». A mint hogy a közbátorság ezen hű és bölcs védelmével meg kelle elégednie. Három havi várakozás után, az elkobzott koffer tartalmát, a városi ügyészhivatal árverelteté, s a rongyos ingek és nehány darab, alkalmasint másutt orzott carniol árából, az eljárási költségek lerovása után, öt pengő forintot, nyugtatvány mellett, kézhez is kapott a kirabolt iró; egyébiránt isten irgalmához utasíttatván kárpótlás eszközlése végett, ha egy év mulva, a galicziai rendőrség, drága harminczadi úton, kezéhez nem küld egy zsebórát s néhány gyürűket. Az idézett eseteknél tehát buzgalmat, s hű lélekismeretet tanusíta a zömök biztos, mert a grófnak papirrongyokat, az irónak pedig negyvenötért öt forintot visszatéríte, de ily kedvezmények szerencséjéhez távol sem tarthata igényt oly károsult, kinek érdekében fenyítő vagy lármás okok nem őrködtek. Többek közt a város legszebb s nyiltabb főutczáján, nagy kereskedő irodájából, csendes tiszta éjen elraboltaték tízezer pengő forint. A merényhez erős pinczerostélyt kelle a gazoknak kifeszegetniök, s a pinczéből ismét erőszakosan feltörniök az iroda padlatát. Mennyi lárma, vagy legalább nesz s késelem kelle csak a zárak felveréseinél; s mégis a merény, annak rendje és módja szerint illő sikerrel végrehajtaték, a nélkül, hogy a bűntársak tetten kapatnának, a nyomozó rendszer szigora felfedezné őket, hogy valahai kézre kerüléstől félniök kellene. Máskor, a szinte előkelő utczában, jókor estve, a házkapuk bezárása előtt, bizonyos ügyvéd lakát szépen kitisztíták. Nemcsak apróbb ingóságait tevék el láb alól, hanem lehordtak mindent, könyvtárt, ágyat, irományszekrényt, zongorát, s butordarabokat, miknek emeléséhez három-négy napszámoserő kell; s mind ezt másod emeletből. A szerencsétlen ifju, ki négy évi becsületes szorgalom egész díját e lak elrendezésébe ruházta, s kinek jegyese a nászhozomány egy részét éppen akkor nap szállíttatá hozzá: kétségbeesetten futott a városi rendőrség közbenvetéseért. Először módosan kinevették, hogy lehet oly bamba, magát így kiraboltatni engedni? Aztán vigasztalák, miként mint váltóügyvédnek, többszörös és gyors alkalma leend, kárát, hamislelkű zsidó ügyekből megtéríttetni; mitsem kétkedve, hogy a váltótörvény által ragályzó erkölcstelenülésben, az ügyvédi karból, semmi erélyes kivétel nem találkozik. Az ifju felingerült, szemrehányásokat tőn a rendőri hanyagság s vesztegetési gyakorlat ellen; példákra hivatkozék; dühöngött s a törvény és erőszak megtorlásaival fenyegetőzék; sőt előidézett haraggal, a veszteség s gúny háborító kettős érzetében, botot emelt a zömök biztos ellen, ki őt a kapitányi hivatal előszobájában, bűnvád alatt álló aljas csoport előtt, otromba, nyers, gyalázó megtámadás folytán, kilöketéssel fenyegeté. Az ügyvéd ellen panasz, s annak nyomán vádkereset intézteték el, mint ki a közhatósági hivatalteremet goromba erőszakkal rohanta meg, s az igazság hű szolgáit, méltatlan düh és vérengzés martalékává akarta tenni. Az elmarasztaló itélet meghozaték, s a kirablott ifju, kárainak kikerítése helyett, fenyítő per bélyegét viselt, a tolvaj biztost illemes bűnbánattal megköveté, s birságot fizetett, mit későbben, az állítólagos nyomozás díjával kelle pótolnia; eltolvajlott tulajdoni pedig, miket, a biblia szerint, nem lehete véka alá rejteni, miknek ismertető jegyeit a rendőrségnél pontosan bemondta, s miknek tömege szobákat foglalt el, szépen a pesti rejtelmek éjébe enyésztek; mert hisz a fővárosi rendőrség nem isten, hogy a tolvajok titkait ismerje. Ily és számtalan hason tények tudása mellett, nem csodáltam, hogy a zömök biztos, oly bátor s pontos rendszerrel vezeté orvüzletét az irgalom-intézet udvarán; biztos nyugalommal terjesztvén ki időről időre annak határait. A néma morvához rendesen éjjel s egyedűl jött, álruhában, felkötött áll- s széles karamú kalappal, mi őt idegen alakuvá, ismeretlenné tevé. Kilencz koppantással bejutva, az örves ebek lekenyerezése után hozományit a morva segélyével beszállítá azon egy lovu hordfogatról, melyet mindig maga hajtott, melyek aztán az ortár rakpadjain műértőleg osztályoztattak. Ha az orzott málhák a nyomozási zaj elszüntével, vagy két-három havi érlelő időköz által bátorságos birtokká lőnek, e végre rendezett fuvarokon a tárgyak természete, s titokbiztosítás körülményi szerint Lemberg vagy Prága felé útnak indíttattak, míg némely kevésbbé félelmes podgyászok, a haza határin belől, Máramarosba vagy Aradra küldettek vásárra. E közlekedés szakadatlan folyamatban állt, és a száztóli kamatok leszállítása mellett, az áröszleti pénz soha egy pénzváltó irodájába sem folyt be rendesebben, mint a néma kezeibe. Azonban arany, ezüst, órák, ékszerek, drágaságok, pipák, fegyverek s minden nemesb zsákmány, bizonyos Löbl Simon sánta zsidóhoz hordaték. Egy Tógyer nevű toprongyos paraszt jött határozott éjeken, fekete ládával, többnyire télen, s kemény zivatarban, midőn az utczák üresek. Ilyenkor az utczaajtó nem záraték be, sem az ebek nem vétettek le lánczaikról, hogy az együgyű paraszt gyanúra ne jőjjön; hanem a morva jól neki öltözve, künn őrködék, s várt Löbl követére. Ha Tógyer megérkezék, az udvarban várta, míg a néma, zárt ajtók megett, a berakott tábláju ortárban a ládát megtölté, s aztán saját kiséretében elviteté vele. Efféle áruktól a zömök biztos csekély osztalékot, a morva pedig csak gondviseleti díjakat kapott, melyet Löbl Simon készpénzben teljesítvén, a többi értéket statuspapirok- vagy vasúti s hidrészvényekkel fizette; alkalmasint azért, hogy Márk úr a megoszthatlan keresményt, annál igénytelenebbül egyedárúzhassa, miben a biztos a morvával, a morva Márkkal, azon szerződési indokból egyeztek bele leginkább, mivel ily becses, nehézben sikkasztható tolvajmányok bátorságos tuladására, hatalmasb kezek avatkozása nélkül elégtelenek leendettek… Ezen orvüzlet egész szövedékétől Márk úr különválva, biztos elszigeteltségben állt. Ő egyedül és kizárólag a morvával volt egybeköttetésben, kit börtönből hóhérpallos elől szöktetett meg, kit az alá minden pillanatban vissza juttathatott, s ki magánálló, egyes tanuskodását sem leende képes ellene sikerrel felállítni, nemcsak azért, mivel törvényeink szerint bűnvád alatt álló szökevény érvényes tanu nem lehet, hanem azért is, mivel néma volt, irni pedig nem tuda, s így részletes vallomásokra eszközökkel sem birt. A morva ismét csak a biztossal állott szövetségben; a tolvajok és zsebelők köztársasága őt távol sem ismeré; sőt a zömök biztos is alsegédei által közlekedék azokkal, kik egymást nem ismerék, s következőleg ellene okok esetében sem egyesülhettek; annyival inkább, mivel a biztos fennebbi szabályterve szerint, a gazemberek egymás elleni titkos bérlése által, úgy kezében tarta minden szakkörébe vágó mozgalmakat, mintha az ó Velencze kémeivel birna. Úgy, hogy ha az orzó sepredékosztályban, valamely lopásnál gyanú és vizsgálat keletkezék is, annak tovább fokonként bizonylanuló nyoma, a morva és biztos közti viszonyban, végkép el fogott veszni; annyival inkább, mivel a néma kosárfonó, mint becsületes, és pontos adófizető ismerteték a helyhatóság részéről.