Part 15

– Okvetlen úgy van! – igazolá az ismeretlen. – S e vakmerő vállalatot a zúzott és ráismerhetlen arcz, s megcsalt orvosok közbenjöttével felbontott test által, ön édesanyja- és érdekletteinek távollétében, a főhivatalnok titkos, de egyetértő, sőt szükség esetében pártfogó elnézése mellett, sikerült gyanú és bűnhődés nélkül kivinnie. A fentmondott orvosi jelentést a szerkesztők résztvevő észrevételekkel csillagozák meg; s később, midőn Márk a szinlett lélekhábor elszórási ügye alatt, rövid időre csakugyan eltávozék: a lapok kezelőinél divatba jött szánni, vigasztalni, menteni, s a közönség további bizalmába, kegyébe ajánlani őt, saját vagy idegen sallangos czikkekben, miket alkalmasint Márk szerkezett, s barátai által kéretett be a napi hasábokba, mintha azokat a közönség egyik-másik tagja, s illetőleg a közvélemény győződésből irná. Ily bűn gyakran üzetik hirlapjaink által. Ha mi érdekes történik, mohón felkapják, tárgyalás alá veszik, hogy hasábokat töltsön, s véleményt adjanak. De mindez, az első jelentkezés szinében történik; s ha az első adat, nézet, fogalom, vagy irány, mely azt nyilvánosság elébe hozá, csalárd, hiányos, vagy álzott vala: rendszerint azon vágásban marad a tárgy, s a változatul felette kelt közlemények ferde, veszélyes vagy bűnös kifejlést eszközlenek a félrevezetett közvéleményben. Igy történt az ön ellen elkövetett merény esetében is. Márk, szemtelen, önhitt, de eszes és korismés csele, melylyel czikkében fellépett, elvoná a tény szemléletéről a közfigyelmet. A tárgyat átcserélte, s a bűn helyett saját helyzetét tolá eszmélet tárgyaul. A lapok a helyt, hogy az irányt kiigazítanák, s ösztönt adnának az igazság szigorának: tovább mentek a félreámító csalnyomokon; minek következtében a borzasztó eset mellőztével, Márk érdemeinek, szánatának, s ajánlgatásának utó- és viszhangjain fejezteték be a nyilvános tárgyalás; úgy hogy a közvélemény, a helyt, hogy bűnnyomozó szenvre és boszúra izgattatott volna fel, egy vetemült szörny pártfogására engesztelteték meg. Helyhatóságink szinte nem törődnek e rendkívüli hirrel. Fenyítő székeinknek általában oly borzasztó rendeltetése van, miszerint csak azon bűnt nyomozzák, üldözik, mely iránt hivatalos jelentés tétetik, mely iránt vádkereset, s követelés van indítva; szóval, mely hebehurgyán, kontárul s előkészület nélkül követtetik el, vagy oly rosszul fedve, hogy a tyúk is kikaparná, s egy vak is rábukkan. Ön ügyében nem volt, ki panaszt emelve, nyomozást kérjen. Anyja még tengeri fürdőkön; s én távol, bajokkal terhelve későn jövék a történet tudomására. Kettőnkön kül pedig alig lehetett volna egy kit találni hazánkban, kit ön sorsa lélek és szív szerint, valón érdekelne. Így a hatóság nem sürgetve kényszerítő vádtól, közönyösen vevék. Különben is örülnek, ha adat- és keresethiányból egy bonyolódott gyanú irányából egygyel több alkalmuk van nyugodni. S itt annál kedvezőbb volt helyzetük, mivel a nyilvánosság organumai részint elaltaták, részint álirányra téveszték a tény iránti fellázadt figyelmet. Úgy hogy midőn édes anyja, augusztus 28-án leverve, lázban, kétségbeesetten megérkezék, önt föld alatt, a közvéleményt nyugtatva, ön halálát bűngyanu nélkül, s Márk orvost honn nem találta. A legjobb anya sorsa akkor átok és repesztő fájdalom, később üldözet s nyomor lőn. És mégis angyaljósága ily irtózatos vétket nem gyaníta. Mennyire anyai s nőkebel ily esetben megnyugodni képes, a gondviselet tiszteletében keresé gyógyító vigaszát. Csak én valék, kit e titkos rendkivüli halál nyugodni nem hagyott; ki a családviszony érdekeit, a diplomata gőgös vágyait, s Márk félig-meddig, de kárhozatosan ismert jellemét feledni nem tudám. Ezerszer akartam a közbejött évtized folytában erélyesen fellépni, panaszt, vádat, követelést kezdeni, s a lappangó szerencsés vétek fejére boszuló bárdot eszközleni: de kezeimben semmi adat; a főhivatalnok tekintély és magas befolyások birtokában: a bűntárs dr. Márk, folyvást a köztisztelet és méltánylat kedvezéseiben erősödve! Annyi előny és ostrompont ellenem – semmi fegyver kezeim között! Mit eszközölhettem volna, mint önzés alacsony gyanuját magamra családi egybeköttetésemnél fogva; s siker veszélyét az egykor tán mutatkozandó alkalomnak… mely önneli első találkozásommal oly boldogítólag felvirradt.

XVI. (A vörös dajka.)

E közben enyhe, szellőtlen pusztai est állott be. Az égkúp tiszta kékbe öltözék, nem szennyezve legkisebb felhőtől. Jobbról feketekék fellegfal fogta kerítésbe a láthatárt, mely vízegyenében kanyarult nyugotról éjszaknak, földig takarva égszín bársonyával az eget, mint midőn a terem mennyezetétől padlatáig szőnyegezve van. Átellenben a két férfiúval, a telő hold rejlett opálszín felhőlap megett, melynek féltojásdad alakja hasonlíta egy nagyszerű oltárképhez. Rétegein itt-ott áttetszett a sárga csillag, s töredezett világa szőke gyöngyszínnel önté be az egészet, ívszéleit pedig ujjnyi ragyogó paszományba szegzé. Köröskörül keskeny kékmező övezé e látványt, mit ismét fuvatagszerű felhőzet keríte, olyforma vegyben, mintha alul elevensárga, középen verhenyes, fölül vörösréz színű hó esnék. Nehány percz után kiemelé fejét a bűvös hold, mintha lábujjhegyről nézne el a felhőlap vállán, melynek bontakozó alakja hirtelen árnynyal foltozott aranyszínbe borult, s díszpalástként látszék takarni a csak arczban látható királynét. Azalatt az észak-nyugoti falszőnyeg felszakadt, s balszárnya az égkup ívére kanyarult, mintha orkán lebbentett volna fel egy száz mérföldnyi kárpitot, mely megül számtalan pompalobogványok gyultak ki a kék semmiben.

A beszélő pár nem élvezé e gyönyörteljes látványt. Darabig szótlan mélyedésben mentek egymás mellett, mintha lelkeik pihenni akarnának a mondottak terhétől, vagy erőt szereznének a folytatáshoz. S így a Hortobágy partjára tévedtek. A holdfény elterült a zavaros folyón, s lomha mozgalmain ködöt látszék verni a remegő világ, mint egy éji délbáb, melynek lenge sátorában szárcsák uszkáltak a barátságos nád közt. A folyam hosszában itt-ott odvas fűzek állongtak korhadt, meztelen ágakkal, s vizenyős töveiken elöntve a réti nefelejts dús virágzatával. A hallgató vidék enyhe szenderben altatá önmagát; csak néha lebbentve meg fűszeres szellőit, mintha álmában susogna. A friss gyep, s holdvilágos táj vonzó kilátása oly vendégszeretőleg kinálák bájaikat, hogy a beszélő pár önkényt találkozó ösztönből, a partra települt.

– S hova vitte önt Márk úr? – kérdé folytatólag Ödöntől az ismeretlen.

– Egy batárdba, – felelé a halász: – melyen félig épűlt, s gyéren világított utczákon, egy külvárosi ismeretlen zugba kocsiztunk. A vendégudvar, melybe vitt, szűk és kaputlan; kerítvénye erős; utczaajtaja lapos szegekkel kiverve, s rajta nehéz érczhuzó, melylyel Márk halk és kimért szűnhézagokkal kilenczet koppantott, mintha egyedül ez volna a megnyittató jel. Beléptünkkor két örves szelindek dühödten rohant meg; de Márk úr egyetlen füttye csendre idézé őket; csak zöld szemeiket látám reám villogni a távol sötétjéből, honnan nyihogó haragjuk hallatá magát. A konyhában alacsony, köpczös, sánta és pupos nő fogadott. Tömött vörös haján félrefittyent hálófőkötő, mely úgy látszék, csatában veszté egyensúlyát. Arcza spanyolviaszszinű, bibircsós, szemei szürkék, s tekintetében bizonyos igéző erő, mely leköt és kényszerít magyarázat nélkül. Meglehet, beteg idegzetem keresett minden új tárgyban félelmet s feltünést; de annyi igaz, hogy ezen arcz, kedvezőbb körülmények közt is elrémített volna. Márk úr hideg mosolylyal fogá kezemet, s mutatott be a házi asszonynak: «itt az új gyermekőr;» miből remegve kelle meggyőződnöm, miszerint a vörös dajkához jutottam, s egy halott szerepét kell átveendnem, ki talán kölcsönül a sírban engem képvisel. Előpitvar helyt konyhából nyiltak a szobák, s beléptünkkor a tűzhelyen rántásszagu vegyes színű gombóta- vagy pépnemü habarnyiczák rotyogott mázos érczedényben. Márk úr néhány szót váltott németül a vörös dajkával, de oly torzító zsidó kiejtéssel, hogy épen nem érthetém. Néhány percznyi szócsere után, miközben az örves ebek miatt beljebb vonulva, a konyha-üstben fehér ruhákat vettem észre főni, a dajka hozzám fordult. Szürke szeme mosolyra hunyorult, s általában annyi kedély s biztató gyöngédséget iparkodék kifejezni, mennyire ily bélyeges arcz, s girbe-gurba termet képes lehet. Kézen fogott, s kérdezé, ha ehetném-e?… Gyomrom annyi időtől szakadatlan terhelve legsulyosb étkektől, nyomva, feszülve, dagadtan emésztő részeim: szinte hátam borsódzék kérdése miatt, s szabadkozólag felelém: nem ehetném. Márk úr államat fogá, s arczomat felbillenté, hogy szemébe nézzek. «Most vagy valódi anyádnál, kitől ama fényes hölgy csecsemő korodban átvőn. Te nyomorú vagy, s koldus; csak kegyelmem után élhetsz el: azért vakon engedelmeskedjél anyádnak, s légy hű, mint ez az eb;» s akkor megveregeté az egyik örves fejét, mely kezeit nyalta, s e műtét után rám mordult. Az idézett bucsu szavak végeztével, balra benyitá egy téres, fejér udvarszoba ajtaját a vörös. Ablakai kétharmadban festetlen fenyővel deszkázvák; benn rendetlenül különnemü lom, egy pohár vizen úszó olajmécstől gyéren világítva. Oly hideg-, oly barátságtalannak tetszék e szállás nekem, ki soha festetlen szobát eddig nem láték, s efféle tárgyakat laktársimul tekinteni nem szoktam meg. Vastag tölgyasztalon, péppé vágott hús volt ormós csomóban s legyektől lepve. Mellette törletlen a mocskos vágó bárdok, s egy szőrős félczomb, melyet közelről ama kutyafajú chinai disznóénak ismertem. Odább néhány fej fonnyadt káposzta; fedetlen zsír, szappan, s hüvelyes főzelék túlérett paradicsomalmák közt s a t. Úgy látszék, kamrának használtaték a szoba. Mindenek közt azonban leginkább feltünék egy sereg lyukas járszék forgó csigákon, melyek, a lyukszélekre tapadt friss szennyből itélve, folytonos használatban látszának lenni. Mielőtt bővebb szemlét, s egybevető okoskodást tarthatnék az élesszagu lakban, egy a szegletben, földrevetett szegényes ágyat jelelt ki számomra új anyám; s a nélkül, hogy vetkezésre időt engedne, a mécset elfuván, kiment, s az ajtót rám csuká. A mécs kanócza kábítón füstölt; de mennyire kevésbbé üldözött e szag, mint a franciscel templomillata, mit a kancsi kályhamedvém talpain égetett. Az oltott mécs véglobjában bizonyos négyszeg telepre esének szemeim, mely az átelleni szögben a padlaton terült el, s vékony, lyukgalt szövetü takarója alatt mozogni rémlék. Egy perczre megdöbbentem, mert a fürdőszobámba kiterített halott juta eszembe; de csakhamar megnyugtatám magam. Alkalmasint baromfiak lesznek; tán holnap ölendők, s azért helyezé őket kézhez közel a ronda gazdasszony… Alig vártam, hogy ágyba meneküljek. Annyi töröttség, rettegés, fárasztó láz után; menekűlve életrendem növő ijedelmi közül, a kisértő lak és üldöző szigor korlát- s akadálytalan börtönéből, legalább új ismeretlen sorsba változtam által, melytől végkép kétségbeesni elég okom nincs még, melyet az átcseréltnél enyhébb, nyugalmasbnak remélheték, s melyben a szökés lehetlenségéről még nem győződtem meg úgy, mint amott. Elmém fürkészve kalandozott ugyan ez újabb sejtelem indokai felett: ha vajjon valóban e formátlan szörnynek kell-e köszönnöm létemet? nem amaz angyaljó hölgy volt-e igazi anyám, kitől Márk csalárd meséje megfosztott? vajjon lehet-e holdkórnak, bölcsős kisdeden jeleit látni, hogy oly korán, emlékerőm kezdete előtt, átcseréljen egy hirhetném úrnő, ki most, miután neve inségem által érdekült, száműz, s visszavet a nyomorba, mely eredeti örököm?… De mi volt mind ez aggály a kinzó időszakhoz, melyet Márk lakában szenvedék! Mi örömest adám cserébe a fényt, izlést, bőséget a rongyokért, miken feküvém, a fertőzött lég- s tisztátlan tárgyakért, mik körzének. A szabadság kezdé emelni lelkemet, mintegy súlymentesült rugó. Igen, a szabadság e még bizonytalan kincs hite, úgy kivevé lényemet a természetlen feszből; s oly vidám, könnyed, vigaszölelő kedélyben engesztelé fel, hogy feledve multam félelmét, s a jelen rejtelmeit, megbocsátva kinzóim vétkét, megifjadva reményeimben: Czili emlékével, az egyetlen kedves gondolattal, mely, – miután gyermeki hit és érzelemtől megfosztatám, multamból fenmaradt, elalvám. Ez álom enyhe édje, ifjító bűbája sokszor jut eszembe, s eszmézetem tárgya. Oh mi kevés kell ahhoz, hogy boldoggá legyen, ki nagyon boldogtalan… Vendégálmam azonban nem nyujthatá magát sokáig. Az átelleni szalmatelepet, mit mécsoltásnál láték, nyüzsögni hallám. Ezt fokozatos nyugtalanság, s végre egy, két, három, s több gyermek sivalkodása követé.