Part 11

A legény türelme elfogyott s el akará jegyesét rántani. Lajos derékon ölelé a leánykát, hogy el ne vehesse. Karoltában lábujjhegyre emelkedék az ifjú szűz fölé, benézve az édes kebel titkaira. Zsuzsi kebelkéjét kebléhez szorítá, s vékony nyármellényén átérzé szíve meleg dobbanásit. Zsuzsika védőleg taszítá magától. Kötetlen kendőjét ellebbenté gyönge küzdelmében; Lajos felülről láthatá félig a karton váll pihegő rejtelmét. A leányka felmelegült s tiszta szűzi teste friss tejszagot lehelt. A telivér ifjúban édes gerjelem kelt; csókoló ajakkal keresé Zsuzsika cseresznye szácskáját, de ő védőleg temeté arczát Lajos kebelébe, s az égő nedves csók, aranyló hajfonatja megett, piruló nyakán csattant el.

A szerény leányka sírt. Férfikar még őt soha nem ölelte, sem idegen ajak hevét nem érzé; a mátka előtt is tiltva volt ez öröm. Egyszerű kisded fogalmú, de tiszta erkölcsben nevelé szigorú anyja. Fonóka, temetői játék, s a falúnép minden mulatsága, hol férfi hölgyekkel társaskörbe jő, tiltva volt előtte. Gondja, eszméje, foglalkodási, az őskunyhói szegény gazdaságban s öröme nyájas cziczájával oszlék meg, melynek piros nyakkötője volt Zsuzsika legértékesebb drágasága. Minden istenadta nap templomba járt s irtózatosabb reá nézve nem volt elképzelhető, mintha valaki eklézsiát követ.[59] Első távolléte anyja nélkül ez vala, miről a becsületes Cziriák őrködése lőn kezes, s mi csak azért engedteték meg, hogy beteges napának halat vigyen haza, míg a férfiak, mint Lajos hivott vendégei, Hortobágyon lesznek. Most az ártatlanka elrabolva hivé védett szűzességét. Ő, a tiszta, érintetlen hölgy, ki álmában sem nézett férfit mosolyogva: egy forró ifjúhoz ölelve fedetlen váll s keblétől fült arczczal, egy égő kedves idegen csók alatt kirabolva áll. Remegő irtózat futá el képzelt vétke miatt, melyet többé nincs mód nem letté tenni. Sírt és a fáradt lélek vonaglásba hozta.

Mindez pillanat műve. Effélék gyorsabban történnek, mint elmondani lehet. A legény szilaj lépést tőn, jegyesét megszabadítani. Zsuzsikát a kétség tigrissé idézé. Megfeszíté egész erejét s kirángatá magát Lajos öléből, ki, sérült karja miatt, csak egyikkel védheté hevítő zsákmányát.

– Úrfi, ez betyárság, – kiáltá a fiú kitörő haraggal. – Köszönje apámnak, hogy össze nem töröm.

– Hó ha, ne szilajkodjál, bakafántos kölyök; – csitítá fiát az öreg Cziriák, ki megfordult derékkal az eset után nézett. – Biz azért nem ejti porba a pártáját; az úrfi csak tréfált.

– Vigye az ily tréfát az anyja házához; ottan megjárhatja; minálunk nem szokás, – folytatá a felingerült halász, a nélkül, hogy vérben forgó szemét Lajosról levenné. – Hallom, mi sorsa van a szobalányoknak; tessék velök kötni; úgy is ők előre felteszik a kontyot. Az én Zsuzsimat nem úri ház nevelte: s a ki úgy traktálja, betöröm a hátát, milliom lelke! – befejezé ütleg-mozdulattal, miközben a hozzá menekült leányka zilált haját vigasztalólag simítá.

Pisze Pista némán ült, de szeméből látszék, hogy a mocskos szóknak igazat ad. Cziriák és az árva leüték fejöket, s a méltó kitörésre szemrehányó csend következék.

Lajos elpirult. De hiú kebelben ritkán kél szégyen harag nélkül. Ez éber indulattárs, mint kárpótló egyensúly lép elő, torlást, eszközöket sugallva a sértett hiúságnak. Gazdagok rendesen megszokják pénzben keresni a menekvési eszközt, minden alkalommal, ha balul ütött terv, rosszakarat, vagy véletlen sors keserűn érinték. És ez annál természetesebb, mert alig van eset, melynek nyomasztási közül, e misztikus erő, ez erszénybe zárt dæmon ki ne ragadna. Lajos gyakran igénybe vevé ez üdvös divatot. Kényes önimádat, hiúság, mely gőggel határos, szükséglék azt. Ma különösen vágyott kivágni magát a hinárból, mert azon osztály előtt illeté szégyen, melytől magasztalásra vágyott, mely által kitűnni, hírnévre kapni iparkodék, s melyet valóban szeretni vélt. Azért jelenleg is e segédmephistóra gondolt, mely torló elégtét mellett élvhez is juttathat.

– Szegény szőke galamb, e goromba medvéhez akarsz férjhez menni – szóla édesen a remegő leányhoz. Jer védelmem alá, szebb jövendőt adok. Egy csók nem a világ; ne haragudj érte. Ha tőlem félsz: akár soha se láss. Lesz pénzed, szép ruhád, hat fejős tehened, egy jószívű úrnő gondod viselteti, míg illőn férjhez mégysz. Otromba mátkád előtt úgy is kedvesebb lesz nálad egy nehány száz forint, s én adok neki azt.

– Nem szokás magyarnál, mint az oláh teszi, huszonöt forintért földesúrnak adni a vőlegényi éjt, – felelt a legény mogorván, de juhádzott haraggal, mely az ápolt leányka biztos közelében szelidülni kezdett.

– Tartsa meg az úrfi aranyát, ezüstjét: elég világ nekünk napam szűk kunyhója. Szívem nem eladó fényes jövendőért; urak értenek ahhoz, én tudok dolgozni. Menjen, ne kisértsen; engem megszabadít minden gonosztól, ki vélem van, az Isten; – szóla Zsuzsika mátkája ölében, mialatt megvetőleg nézett az önhitt csábítóra.

Lajos parton maradt égő szégyenével. A mátkapár pedig kézreszedve filléres málháit, a rekettyés közti szűk ösvényen elment.

Cziriák fejletlen szívében, mint sok magyar parasztnál, értő tapintat volt, mely magáénál műveltebb lelkek helyzetét is képes felfogni, megitélni. Hogy a kedvetlen zavarnak fordulatot adjon, kezdé felszedni a pirityet, mely különben is a tanyáig vonaték.

Távolból a leányka kedélyes éneke szállt vissza:

Sem aranyom, sem ezüstöm nincs nekem, Érted égő hű szerelmem mindenem.

A legény hangja ráfelelt:.

Megelégszem kis kunyhómmal sziveddel, Kis kunyhómban hamis barna szemeddel.

– Ne adjon rá semmit; bolond mind a kettő. Közel van lakzijok, s tudja azt az úrfi: hat héttel előtte, hat héttel utána nincsenek otthon; szólt nyájasan Cziriák, homlokára mutatva, miként itt az «otthon» az eszet jelenti.

Túl, az árva halász derékig jött vízbe s némán, halk tempóban szedé fel a hálót.

– Kövér harcsát eszünk, régen érzem a pirityben; – megjegyzé Cziriák.

– Miről ismerszik meg? – kérdezé Lajos.

– Nagyokat lök magán, de nem viczkándozik.

– Harcsa nem jár belém, csömört kapok tőle, – közbeszólalt Pisze, mintha az öreg bajuszos mondva ment volna, csupán az ő kedveért az életveszélybe. – Hát másféle halat nem érez Cziriák bátyám?

– A piritye nehéz, ha csak tuskót nem húz.

A szellő ismét dalt hozott a rekettyés felől:

– – – – – – – – – – – – – – – – – – Ezt a kis lányt nem adnám a világért, A papjának a mennybeli jussáért.

A halászok folytaták dolgukat. Cziriák féltojásdad körbe hányta ladikján a pirity kivont részét s miközben a hinárt s galyat tisztogatá, meredt szemmel várta a közeledő zsákmányt.

Pisze Pista hozzájok evezett Lajossal. Csónakát oda akasztá s benne elhasalva, két könyökre támasztá tátott arczát, mely fülig felgyürődve tenyerei alatt, hasonlóvá tevé leskődő hiuzhoz.

Az árva, mélyedt arcz s félig zárt szemekkel nézett a hömpölygő vizre, gépiesen szedve a pirity kötélkorczát.

Lajos alkalmat nyert őt szemlére venni. Arcza fehérsápadt s mélyen beesve; de bőrét a parasztos élet viszályai sem győzték eldurvítani. Szeme nagy s bűbájos; tele ragyogva igéző, rejtelmes, megfoghatlan tűzzel. Ajkai vékonyak s vérszínűek, csodás ellentétül a márványábrázaton: bajusza ritka sugáros szálakkal, s szinegyent visel fecskeszín hajával. Ki az arczok jellemében a lelket szokta nyomozni: mélyen járó elmét s nyomorban hűlt keblet kénytelen gyanítni.

Lajos sejtelmét, mely a rövid pillanatnál támadt, e szemle félelmesbbé tevé. Minél tovább vizsgált e jellemzetes arczon, annál kényszerűltebb lőn hinni egy titok csodás fejlődését, mit vélni alig mert: minek valósulta őt semmivé teendené. Úgy látszék, mélyen illetve van, s feledve mindent saját maga körül, mert változó tekintet s felvetett szemekkel próbálá gondolatban összeegyeztetni egy fontos érdekű történet töredékeit. Az árva halász magában is feltünő jelenet; a komolyság s magány, – mely nagy elmék sajátja – e nyomott s tárgytalan életű jobbágynál annyira kifejlődve; pedig ez nem kór; az átható okos szem mélyen tagadja azt. Ahhoz, e rendkivűli hasonlat, a sajátságos családvonások, melyek egy vagy más nemzetség ivadékaiban oly csodásan szoktak leszármazni, hogy földrészeken túl egy idegen arczon is rájok bámulunk. E rejtelmes legény vérható érdekű lőn Lajos előtt. Alig várta, hogy magányosan beszélhessen vele.

Azonban a piritye mindinkább vízszinre merűlt. Pisze középre állott a sajkával, s lubiczkos habot vert, hogy beriaszsza a szökevényeket. A háló szűkebb-szűkebb körbe vonult, s fogyasztá a víztért, mely a foglyokat fedé. Itt-ott felbuggyantak már a tőrbe esett vizi nép vénei, kiket a kellemetlen szállás zavarba hozott. Itt egy bakarasznyi piros átlátszó fark csapta meg a vízszint, mint szétterült legyező; ott pikkelyes gerincz rántá vissza magát az áthevűlt légből; amott egy tertyedt száj tátotta el magát porczogós bajuszszal. A hálókör közepén nyálkás szürke állat ütötte fel testét, szélesen, mint egy koppasztott borjú.

– Á há! ott a parasztfaló, – mondá Cziriák villogó szemekkel.

– Miért nevezik úgy? – kérdezé Lajos.

– Megkövetem szépen, nem az úrfit értem, de sok földesúr úgy elnyeli éppen a paraszt vagyonát, mint harcsa uram apró atyafiait.

A kör gyorsan apadt, s a hálófenék folyvást emelkedék. A vizszín megelevenedni látszott. Mintha kövek hullanának belé: bugyogni kezde a vergődő halaktól. Mindenike fővel akart a mélybe furódni, s kétágú, lapos, kerek, széles, vagy fecske-alakú farkával átlátszó véreres uszóbőrbe nőve, mint csodás élőfaj, temérdek bőségben eviczkélt a vizen. Az esti nap megtöré köztök ragyogó sugárit. A látványon büvcsillám futkosott, mintha nyálkás gyöngyök, s tarka drágakövek merültek volna fel egy varázstengerből.

– Majd nem ugrándoztok így a halászlében, – mondá élvező kedélyben az agg halüldöző.

– Lám, mondom, pirityénk nem hiába volt nehéz; eleven tuskókat húzott Cziriák bátyám; – mondá Pisze Pista.

– Ott egy vizi párducz; lökd be eb a lelkét; – kiáltá szorongva Cziriák.

Lajos egy gyönyörű sőreget látott. Bőre végig rakottan rózsaszín csillaggal, s teljes kerek testtel, mint egy fiatal gyertyánfa derék, félölnyire felugrott a vízből. Ruganyos dereka kétrétre hajlott ugrás közben; hasa vörhenyes, tömött és átlátszó, mint Ráfáel sárkánya; hűvös teste majd megreped a gazdag élettől, s porczogó szegélyű szája gyorsan tátog. A jóízű rab szökni akart, de az árva halász lecsapta karjával.

Az ifjú halász visszaérkezék a mátkakiséretből, s teszi-veszijét felvette a vízből. Két kis ifjú mennyhal volt benne párosan.

– No kend fogott párját; – mondá Pisze Pista, – mintha Zsuzsi ülne kenddel a hálóban.

– Anyádnak azt fiam; – közbeszólt Cziriák; – megkövetem, úrfi, engedje meg neki; mennyhal ritkán akad, pedig annyokom szereti.

Lajos becsülve méltánylá e gyöngéd kegyeletet.

A víz végképen lefogyott, meztelenűl hagyva elfogott lakóit, kik hemzsegő halomban viczkándoztak egymáson. Köztök hízott király, százhusz fontos harcsa, mit a szakértő Cziriák oly régen megérzett. Lapos szája bután van összeszorulva; bajuszai lógnak spárgavastag szállal; széles, hideg farkát, ha olykor elcsapja: a rajta felduzzadt halcsomót hányja szét. Alkalmasint meg van illetődve. Mert víz alatt nem igen hagyná ragadozó szenve ily bántatlanul a körüle nyüzsgő kövér falatokat. Ott szép kövér pontyok szórvák sovány csukák közé, melyek, telhetetlen uzsorás módjára, fogas szájpadlással tátognak egymásra. Amott parázshúsu kecsegék dugják fel hegyes orraikat. Nemes fajok kemény gerincz-pánczél alá rejtve, s tengerszín hátokban sárgás kövér rejlik. Itt ezüstpikkelyű laposdad kárászok teregetik piros szárnyaikat. Ott erőtelt sőregek hánykódnak tarka termetökkel; míg egy sereg mozgalmas aprófaj egészíté képpé a hűvös vizi népet, mely az átlátszó nyálkanedvben, egészséges testtel reszketett a napon. Piros kopoltyuik lég után kapkodnak; hersegő nyüzsgéssel viczkándnak egymáson s körülök elterjed az eleven szag.

Lajos gyönyörrel nézte a gazdag természeti látványt.

Pisze kedvkeresőleg figyelmezteté őt.

– Úrfi! lám mondom, a friss fehér hal amott, oly eleven s ragyogó hószínű, mint a Zsuzsi nyaka.

Lajos elpirult, s hátat vetett az ifjú halásznak, ki csábító szavát emlékében tartá; haraggal pillantva a leskődő Piszére.

– Tán csak nem átalja, hiszen maga mondá; – menté szavát Pista, anélkül, hogy soutis-mondatokról fogalommal birna.

Lajos ismételt szégyennel bűnhödék ez akaratlan ugyan, de alázó szemrehányás miatt.

Zsuzsi mátkája, a halászbárkát lódítá apjához a vízszinen, mely nem egyéb, mint gyalulatlan láda, keresztül furkálva diónyi lyukakkal. Cziriák elővevé kétfülű, héjjas rakottyából fonott kosarát; s kezdődék a halosztályozás. A legszebb falatok kosárba hányattak, összeválogatvák tapasztalás után, miknek vegyült húsa halászgurmandia szerint összeízlik. A közönség pedig bárkába záraték, melyre a vén Cziriák rozsdás lakatot tőn. A jó vékás kosár tetést volt szép hallal, és ekkor leoldá a gyékény pórázt, hogy annyok számára néhányat felfűzzön.

– Ez a ponty zsírt ereszt, s kövéríti a paprikás levet; – beszélé magában, mialatt egy hízott növendéket a pórázra rántott. A kárász sütnivaló; húsát szedegetni jóizűen esik, mert nagy a szálkája; – s néhány köpczös uracs a kárászok közül a madzagra lódult. A kecsege puha mint a tejes kenyér; fogatlan asszony is könnyen bánik vele; – s egy pár nyalka pánczélvitéz a halőrhadból par compagnie lógott a tűzre szánt csapatban. Ez a hájas számtartó sok parasztot elnyelt, most őtet nyeljék el, hogy cseréljen hivatalt; – s egy köpczös házasulandó harcsa felfüggeszteték. Torkos uram sovány ugyan, de jó lesz tormával, s egy csuka viteték a pórázra conferencziába. Végre egy fehérhalat szorított a markába. Fekete ujjai bemélyedtek a ragyogó testbe, és kopoltyúját nézte ránczbaszedett szemmel.

– Te vén gvárdián vagy, s egy másikat vőn fel. – Ezt a fiatal apáczát teszem ráadásul. Nincs többé veszélyben az úrfiak között, ha pórázon vannak; után veté jelentő tréfával, s az annyoknak szánt fűzér készen lőn; s rábízva vitel végett hűséges fiára.

Pisze s a vén Cziriák fülönfogák a súlyos kosarat; Lajos pedig magához inté az árva halászt; s közel, igen soká, fokonként lázadva nézte őt.

– Itt az estmagányban, távol s biztosan áruló fülektől, vágyva, remegve kérdelek, hol vetted e csodás arczhasonlatot?… ember, ki vagy te? – megszólalt Lajos, miközben hideg borzogatá borsodzó tagjait.

A halász felveté bűbájos szemeit, melyek ón arczában, mint egy sápadt kisértetéi rémesen lobogtak. Merően benézett Lajos arczaiba, hogy az láttán remegett. Aztán elvevé tekintetét, a nélkül, hogy szólna.

Lajos hajszálai borzadtak; közel volt önkénytelen felsikoltáshoz. Ki ez, ki ez, ki ez, e feltámadt halott? Nyugtasson meg felvilágositása vagy szálljon vissza a sírba. Ily eszmék fogták fel lelkét, mialatt a halász őt némán szemlélte.

– Ki vagy? ki vagy? ki vagy? – kérdé Lajos a nyugtalanság gyötrő fokozatán.

– Az árva halász! – felelé az ifjú hideg nyugalommal.

Úgy látszék, Lajosban fokonként súlyosban ráz fel bizonyos emléket e szív-idéző arcz; s a hasonlatot valónál valóbbnak találta hevült képzetében. A vonások ugyanazonsága; az életkor, a tisztaság, szem, száj s szegényes ruhában; a nemes fagy zárult jellemében, mindannyi tanújel, hogy gyanúja szörnyűen-való, s az árva halász nem más, mint kinek ő vélte.

– Mi a való neved? az istenért felelj! – szakasztá félbe élénk kérdéssel saját gondolatit.

– Kozma – felelt a halász egykedvűn.

– Éved hány?

– Huszonegy!

E perczben nesz hallott, s közeledő léptek. Lajos remegett, hogy meglepetik, s gyanút költ e csodás találkozással, mert ki félelmes titkot rejt, minden arczon látni véli azt.

– Hol lakol? – kérdé hirtelen, – még látnom kell téged.

– A holt Tisza partján; – mondá a halász.

A nesz ismét hallatszott, a léptek közeledének.

– Három nap alatt fel foglak keresni; – rebegé Lajos zavartan.

– A mint tetszik; – viszonzá a halász.

A nesz ujra megjelent, s már nagyon közel. Lajos zavart fővel, remegve, zajló erekkel a csárda felé elrohant.

XIV. (Az árva halász.)

Az alatt beestveledék. A nap leszállott; nyomában sima, aranyvörös fénytér festé be az eget, mely nem habzott, nem volt sugarakra osztva; elfolyólag testetlenűl, légszerűn terjedt szét. E fénymező alatt tűzbe szegett felhőcsíkok közt égett a napgolyó, melyek küllőkre oszták bucsú sugarait. Néhány percz után elmeríté vérbe borult arczát, s a puszta, mint egy férjét gyászoló hölgy, sötétbe öltözék.

Tárgyatlan üres homály keríté a látkört, mely folyvást kisebbedő gyürűben közelít, mig szérűnyi térre szorítja a látást, mint borongó tenger lebegvén az űrben. A távol szállások körrajza elmerűl; gulyák és ménesek homálylyá mosódnak, a véknyodó kútgém elveszíti magát, s a rövidült szemben ég és föld összefoly. Most felkél a békák méla őz-zenéje, s kuruttyos ábránddal bezengi a pusztát. Távolban megőszült kuvaszok ugatnak, rekedt vakkantással szaggatva a csendet. Fent a hűs magasban magányos szalonkák suhognak keresztül; éh denevér nyihog, vagy felette kereng egy nyöszörgő kuvik; míg túl rajtok jósló darúszózatot visz magán a légfolyam. Itt-ott róka csahol, vagy borzfiú röfög, mit elnyel a puszták bömbölő bikája. Szerte béke-hangon szólal meg a kolomp, s köztök, mintha sírból jőne, elkondul az ökrész kiáltása: «Térítsd meg azt az ökröt héj!!!» Néha egy-egy halkal megvont kálvinista-harang remegve sír. A pásztor ráfigyel s szomorodva mondja: «Halott van Kardczagon, Isten nyugtassa meg.»

Hangjáról ráismer mindenik harangra, s ha onnan szólal meg, hol rokonok vannak: néha egész éjjel botján könyökölve, virraszt s gondolkozik.

Ah be szép költészet van a természetben, mig az emberi faj nyomot nem hágy rajta, de ha a műveltség zsákmánynyá rabolta, letörlődnek róla az Isten ujjai.

Lajos távoztával, kevés vártatva, megujult az imént hallott zörej, s a bozótból előcsörtetett az ismeretlen. A halász találgató szemmel nézte őt az erőtlen holdvilágban, s végre úgy látszék, nem idegen előtte, mert némi derű mutatkozék örök komolyságán.

– Ön egy férfiúval beszélt, kinek önt látnia nem szabad; – mondá a jövevény aggódó részvéttel, a nélkül, hogy üdvözlete által szavát késleltetné.

– Igen, uram, egy ifjú beszélt velem, kit én nem ismerek.

– De ki önt ismerni minden áron akarni fogja; ki előtt ön csodás, lázasztó, megfoghatlan jelenet, kinek érdekében van önnek titkait kicsalni, elárulni, önt elhurczolni, zárni, vagy épen kivégezni… Nem tiltám-e meg kérelmeim által, hogy mielőtt velem történetét közli, mindent kerüljön, ki urias osztályhoz tartozik? – folytatá az ismeretlen gyorsan, kapkodott léhhel, mintha remegne, hogy a koczka el van vetve.

– A hiba nem enyim; – válaszolt az árva halász egykedvűen; – Cziriák kért, segítném ma a halászatban, s nem véltem olykivel találkozni itten, kit ön veszélyesnek tartson.

– Mit beszélt az ifjú? – nem késtem-e a jeladó neszszel?

– Csodált és elámult, miként ön első látásomon. De lepetése ellenkező vala. Ön örült s fohászkodék; ő megdöbbent és szorongott. Ön elmélyedt, s könnyű keblűvé lőn; ő ingerült, lázas reszketeg.

– Nem késtem el a jeladó neszszel? – ismétlé türelmetlenül az ismeretlen.

– Nem, uram!… az ifjú első kérdésénél, már csörtetés hallott a bozótból.

– És így nem közlött ön vele semmit élete titkából; – kérdé a jövevény szünő aggálylyal.

– Nem.

– Mit kérdett? mit beszélt? mit tőn az ifjú?

– Nevem tudakozá.

– S megmondta ön?

– Meg.

– Az Istenért… közbevág ijedten az ismeretlen, s hogy nevezé magát?

– Árva halásznak.

A jövevény ismét szabadon lélegzett. – S valódi nevét nem árulá ön el? – kérdé némi szünet után.

– Hát tudja ön, miként valódi rejtett nevem is van? – kérdezé a halász némi érdekkel, ki nem foghatá meg, miként beszélhet róla, s sorsáról oly határozottan s biztos öntudattal az ismeretlen, kit ő csak egy párszor látott, s kivel titkait még csak közlendő vala.

– Igen, tudom, hogy önnek van neve; tudok többet, sokat; mindent. Azokat tudnom kell hű rajzban, bőven, minden részletekkel. Eddig halasztám türelmem ez iránt, mert intézkedni kelle; időnk is még rövid, azonban nem is félheténk a késedelem miatt. De most veszély környezi önt, titkát, jövőjét, reményemet. Azon ifjútól önt védnem, távolítnom, rejtnem kell. Most már minden percz bűnös halasztás leendne. A vétek, késedelmemben, alkalmat lelne eszközöket nyerni; boszúmat, a törvényt, ön igazait, s a bűn súlyát kijátszani. Többé el nem hagyhatom önt, míg teljesen meg nem győződöm; míg világos, nyilt, hiteles adataim nem lesznek arról, mit annyi igénynyel gyanítok, mit jogosan s ösztönszerűen sejtek, vallok, hiszek. Azért legyen nyilt és őszinte: beszélje el eseményeit, adjon világot, reményt és vigaszt. Győződjék meg, miként a gondviselés keze, azt vezeté sorsához, kit az leginkább érdekel; ki az erkölcs, törvény, s emberi érzelmek határozott barátja, s kit földi viszonyok is az ön érdekéhez szőttek.

Az árva halász merev, mélyenható szemmel kisérte szavait. Úgy látszék, arczában engedni kezde ama zárkozó fagy, de nem tudott, nem akart oly gyorsan bizalommá nyílni. Némi szünet után ismét bevonulni látszék a lélek komorult szemében, mintha vissza akarná rejteni a nyíladó titkot, vagy nem örömmel emlékeznék a sérvről, mely életfolyamát örök sebbe ejté. Az ismeretlen látta e tartózkodó zárulást, s kettőzött ösztönnel sürgeté a halászt.

– Engedjen ön fontos okaimnak; – mondá a valóság komoly beljegyével. Ne véljen kandi tolakodónak idegen ügyekbe, ki mások dolgán, s éretlen mesékben mulatságot keres. Nekem nagy szerep jutott ön irányában. Nélkülem a nyomor kezében marad ön, vagy épen veszve lesz. Jól tudom, miként önnek szörnyű oka van emberben nem bízni, szónak, eskünek, hitet nem adni; jól tudom, miként emlékeinél irtózat, hábor, s ujra élő kínok kelnek fel, de tegyen kivételt, bízzék bennem; higyjen még egyszer, utólszor az Isten képére alkotott embernek; mondja el híven történetét, hogy boldoggá legyen, tegye azt azért, ki önnek életet adott.

Az «életadó» névre remegett a halász. Kit is ne rázna meg a vesztett anyára vezetett gondolat? Az ismeretlen modora különben is annyi bensőség, rábeszélő jóság, őszinte részvét jellemét viselé, s oly körülményesen látszék sorsát, rejtelmeit sejteni, hogy kényszerűlve lőn bizalomra nyílni, engedve e remény édes ösztönének, mely tört keblében keledezőben volt. Az anyaemlítésnél kezét nyujtá a csodás ismeretlennek, s érzékeny szívható hanggal szólítá meg.

– Ön sejteni, tudni, vagy legalább érteni állítja élettitkaimat. Egy ó temetőt akar felbontani, elzárult keblemet, melynek tetszhalottja, az emlék, ha bolygattatik, kísért és kínoz. Ön bosszút, örömet, törvényt s boldogságot említett. Mindez vigaszt igér, reményt költ lelkemben. Ne csaljon meg, a jézusi szeretet nevében kérem. Nem bírnám elviselni, ha valaki multam emlékeivel játszanék.

A jövevény némán szorítá a halász nyujtott kezét. Nem szólt, de arcza, szeme, az emberséges és átadó tekintet hatalmasan felelt, hogy kérelme tiszta szándékú, hogy czélja szent és sejtése alapos.

– Mi tanúsíthatja, hogy ön történeteimbe avatva van? – folytatá a halász, – hogy multamat igénye van sejtni, s nem színezett kandiság ez osztozó érdek, mit ön irántam első találkozásunktól gyakorol s bizonyít, de melyet különcz egyéniségem minden multak nélkül előidézhetett?

– Mi tanúsíthatja? – esék szavába az ismeretlen… Ön nem az osztályból származott, melyhez most tartozik. Ön gazdag szülött volt, s erőszak űzte vagy tán szerencse vezérlé a nép közé: ön beteg volt gyermekéveiben, gyógyrend alá adaték, s e korszakban rejlik a borzasztó mese, mit részleteiben nem tudok, de eredményéről iszonyúan kell meggyőződnöm…

– Nagy Isten! – kiálta közbe az árva halász s szine tekintete hirtelen átalakult.

– Hogyan? ön fölindul? – folytatá a jövevény; – tehát nem csalódtam. Miként is lehetett legkisebb kétségem. Az eszmék, gondolatok, miket öntől hallék, a tiszta művelt nyelv, mit folyékonyan beszél; ezen ismerős családvonások, e csodás hasonlat… igen, igen, kegyed Ödön, kinek sírja a pesti temetőben roskadoz; de ki él, kinek életéről sejtéseim voltak, s kit feltalálnom a sors gazdag ajándéka.