Part 10

– Lajos rég szerelmes a koma nejébe. Azaz, csak ő hiszi, mert nem szerelem. Csak vágy, vagy hiú viszketeg; a győzelem végkép megszüntetné. De annál veszélyesb, mert czélja nemtelen, s Lajos vállalkozó, makacs és vakmerő. Szenvedélye nem ismer akadályt, költség-, csel- s veszélytől nem szokott hátrálni. E mellett szép, ifjú s a csábításhoz ért.

– Csak nem hiszi, kedves komám, hogy…

– A nemzetes asszony könnyelmű volna. Épen nem! De a hölgyek többnyire hiúk; kitünő, keresett ifjaknak tetszeni – hizeleg nekik, s a nő gyakran játszani kezd egy önhitt csapodárral, a nélkül, hogy észrevenné, mikor merül szerelembe… Nem hiszem, hogy komám neje kis részben is hiú! de Lajos környezete árthatna hirének, s ha nem is: untató, bántalmas lenne ez a tolakodás, vagy megcsorbíthatná a komám nyugalmát.

– A mi azt illeti, én nem vagyok féltő; – mondá köhentve Kátay, miközben egy pohár diószegit ismét begyomrozott.

– Ne mossa magát, nemzetes koma! ismerem én a férjek rejlő aggalmait. És az rendén van. Háza becsét, hirét minden tiszta óvja; aztán igaz szerelem nem is lehet némi féltés nélkül. Egy szóval Lajos nem illik e házhoz. Itt zavart, szennyet okoz; idejét veszti, jövőjét rontja, sülyed és sülyeszt. Én nem szeretem őt, sem életéből jót vagy szépet nem remélek; de átvállalám reá ügyelni, s míg azt le nem mondom, szavamnak állok. Azért jövök, hogy határozottan eltávolítsuk őt.

– De miként? hányszor próbáltam már, mit komám tanácsolt? Ha mogorva vagyok: tréfával elüti. Ha az asszony nincs itt: máskor jő.

– Keményebb eszközt kell komámnak megkisértenie.

– Agyon lőjem? – kérdé lelkesedve Kátay, miközben a harmadik poharat felhajtá.

– Az mégis nagyon gyökeres gyógy lenne. Kissé gyengébb szerrel juthatunk tán czélhoz; igazítá tréfásan a jövevény, ki a poharakat sokalni kezdé a terv irányában, mit Kátaynak kellend végrehajtania.

– Hát megöklözzem? – találgatá a bátorult férj a távolító modort.

– Nem épen. Efféle tény csak felingerli őt. Most is kék foltot lát arczán, komám uram, s karja fel van kötve; azok szintén féltési csatában kapott harczjelek. Véli komám, hogy a merénynyel felhagyott? oh nem! még tisztán nem tudom furfangos kalandját, de győződve vagyok, miként őrködésem rendkívül szükséges.

– Miért tartja apja városunkban ezt az izgága naplopót?

– Mert nagyravágyó. Fiát magas rang, hivatal s befolyásra jelelte ki fénykóros reményben. Debreczenben tartja, hogy nyelv, szokás népismeret által tökéletes magyarrá formálja; mert meggyőződék, miként e tulajdon, korunkban annak, ki felkapni akar, nélkülözhetetlen. Ő most szabadelmű, szájas, jog- s népbarát. Ennek így kell lenni, hogy figyelmet költsön. Ha alispán s követ lett: levetkezi bőrét. Ez apjának tanja, terve, czélzata. Azonban a kerületi táblán a törvénygyakorlat egy nemét ismerje. A büszke fenszámít; nem tudja, hogy alant van egy, ki lépteire vigyáz. De meg fiát sem ismeri. Lajos értelmes, élénk s rendkívül eszes. Apja csak ennyit tud; de azt nem, hogy szeszély, érzék és szenvedély uralgnak bősz lelkén; hogy ily jellem nehezen veszen fel önmérsék korlátját s a színlett szerep derekán kitör, megbukik. Ugy látszék, eme szavak közben, ismét az előbbi kedélybe lőn az ismeretlen ragadva, mintha fontos, rejtélyes, rendkívüli ok lappangna ezen család iránti érzelmeiben.

– De koma, inkább is vetkezze le bőrét, mint parasztot lázítson. Mióta oly csűstűl szónoklanak az országgyűlésen, úgy vérszemet kapott ez a korhely paraszt, hogy nemeslevelünk sincsen bátorságban; – fölszólalt Kátay, miközben nemeslevelét őstokjába, keblébe pedig a negyedik pohár tűz tartalmát rejté; mely szavakból, ha a báró Ózugin hagyott szitokra emlékezünk, szépen kitűnik, miszerint Kátay szereti ugyan hazáját s azért áldozni, vagy legalább áldoztatni buzgalmasan ohajt; de a paraszt ugyan tőle mit se várjon, állapot s jogosztály tekintetében a nemesség ellen; mi okból ő nem is kételkedék magát fontolva haladónak czímezni, mely egyéniségéhez szólva annyit tett, mint konok conservativ. Az ismeretlen ismét visszatért tárgyához.

– Tehát, mondom, ütleg s gorombaság csak makacsítná őt s nem illenék oly művelt családatyához, mint nemzetes koma, sem Lajos lelkéhez, mely sokban lovagias s a nemesb önérzetet nem veté le végkép.

– Hát miként mentsem meg a házamat tőle?

– Ejtse szégyenbe; mert más nem használ.

– De miként?

– Neje adjon rá alkalmat a magányos együttlétre; de ügyesen, hogy számítás ne lássék. Lajos kétségkül vakmerő leend: s meggyőződik a nemzetes asszony, mily hiú kalandor ő. Ekkor önérzettel, szigorún, kérlelhetlenűl tiltsa ki a háztól. Költse fel benne az önbecs és szemérem alvó szellemét, s fenyegesse a felfedendő botrány nyilvános gyalázatával. Meg vagyok győződve, miként megszégyenül; értelme felébred s a háznak búcsút mond. Pirulnom kellene, hogy megette tudtán kívül, titkos tervet adok, ha baráti s fenyítő szavaim meg nem előzték volna ezt; ha nem tudnám, miként nyílt befolyásom többé nem képes kalandjaitól elfogni, s ha egy ártatlan nő tiszta híre nem volna kérdésben, melynek megsértése védenczem közszégyenét vonná maga után.

– Okosan, dicsően! kedves komám, az én házam őriző pásztora. De hát mikor vessük meg ezt az egérfogót?

– Még ma.

– Galambom, nem lehet. Nőmet Ujvárra küldtem rokont látogatni a csavargó elől.

– Nem tesz semmit, mindjárt visszajő.

– Hát tán ez az ördögborda ólálkodik titkon? – kérdé hüledezve Kátay, s ijedtségében az ötödik pohár bort is becsusszantá.

– Most egyszer nem. Komám rokonja Debreczenben van sürgős bajok miatt. Vele találkozám s mondá, hogy a nemzetes asszonyt kellett volna ma elfogadnia. Különben is kijöttem volna, mert ma életem egyik fontos percze vár reám a pusztán. Utamon, gondolám, e tervet egyúttal sikerbe vihetném, mely nálam már régibb határozat.

– Az Isten van minden gondolatával, kedves komám! Ha az asszony jő: szentül van. E finnyás dologban még ma véget érünk.

– Azaz csak ér, komám; mert rólam mitsem tud, nem szabad tudnia. Különben az eredményt végkép elrontanánk. Szavam, tanácsom örök titok, s jutalmul azt kérem, négy szem közt se hozza elő soha. Tényem hálálva, érdemét veszti.

– Becsületes ember, üssön velem egy pohár áldomást.

– Ne igyék hát annyit a nemzetes koma, ha józanon akar dolgán intézkedni.

Kátay leönté a hatodik poharat; mert ha ajkát érinté az ital, nem lőn többé képes tőle megválni; de fogadást tőn, hogy holnap reggelig több bort nem iszik.

– Bizony, kedves komám, tanácsa valóságos evangelium. Megvallom, jól esnék; mert nem tagadhatni, hogy ebbeli sorsom sokszor motozott agyamban.

Az ismeretlen felállt s búcsút vőn. Kátay marasztá.

– Nem szabad – felelé komolyan – egy emberrel kell még ma találkoznom, ki rendkívüli fontossággal bir.

E szavakkal elhagyá a csárdát, s megette a bozót ösvényén – hol Lajos és Pisze kimentek – eltünék.

XII. (Házi jelenet.)

Alig távozott a jövevény, Kátayné asszony, csinos ekhós szekeren, hat jó magyar lovon, csakugyan megérkezék. A folyosólépcsők előtt álltak meg, s ügyesen, vidám, könnyű szökéssel ugrott le. A nő ifjú és szép; szemében eleven élet, ajkán örök mosoly, arczai derültek, szemöldöke nyílt, szöghaja göndör; maga egy vidám kép. Termete nyúlánk, s könnyű redőkben körzi a puha nyárszövet; fején kisded csipkefejkötő, mely korall-függőit látni engedi; gömbölyű karja átfejérlik a fehér hójagos ujjakon, s a keztyűt levetkező teljes kezecskéken rózsaszín mederkék ülnek újjtöveken. Gyorsan futott künálló férjéhez s karjait markolva nyájas öleltében, ország-világ előtt fesz nélkül rányomá az üdvözlő csókot. A hajlékony ifjú hölgy, rozzant s őszbe csavarodott férjéhez fonódva, hasonlított egy száradó fára futott délvirághoz. Kátay mogorván nézte féloldalról nejét s odébb taszítá zsinóros kebléről. Aztán megvető gúnyos szemet vetett rá, minőt zabolátlan féltő férjek szoktak. Az élénk asszonyka, kit az emancipált borszag különben is fojtott, elkomorúlt a gyöngédtelen elfogás miatt. Ő hűség és őszinte érzelem kifejezésével jött vissza férjéhez, kinek korát, szeszélyét, háziterheit megszoknia, oly lemondásba került, kiért ifjú igényei, a városi élet- s kortársaitól elszakadt; ki neki, a reményekért, gondokkal terhelt éveket cserélt s mégis körüle örömvesztett, tartózkodó, alárendelt szerepet kell vinnie. Szíve megfájult, mint minden szív szokott méltatlan bántalmaknál. Szemére köny szökék, mely nem bir gyöngygyé alakulni, csak a szem világán reszketett keserű nedvével. Hosszú fáradt sohaj tört elő lelkéből; férjétől elfordult s a gyermekszabadság önkénytelen vágyával néze szét az estveledő pusztán, melynek a fájdalom eleven perczében, legelhagyottabb teremtményeül képzelé magát. Hány mogorva férj zárja be s hűti meg éretlen féltéssel neje hű kebelét, hány vonzalmat torzit gyűlöletté, melyet a korkülönbségi feláldozás mellett örök derűvel kéne feledtetni; hány virágzó anyát aszal kedélysenyvben életunottá, ki ép éveit roskadt örömökért önszeretlenűl kirablá, s kinek veszteségeiért egy kedvkereső élet minden áldozata hitvány bér? Valóban az egyetemes viszony, mit nemünk a nőnem irányában kifejt és gyakorol, nyomorultan bélyegez, s ha az érlelő századok folytában a hölgyerény hanyatlik és kivész: zsarló durvaságunk jogos bünhődése.

Kátay hivé: neje azért örül s hizeleg, mivel udvarló kegyenczét nálok lenni tudja; miről a téveteg, méla széttekintés még jobban meggyőzé. Huzamosan, vadul, komor mélaságban nézte őt mintha a vesék titkai közt akarná találni gyanúja alapját. Aztán nyers, erőszakos hangon rivala rá: «Asszony! csakugyan szereted ezt a csavargót?» Az ember nem hinné, a féltékeny mint kikél képéből, mint eltorzul a vonagló rohamban s minő külömbség van arczvonásai között, ha társas alkalomnál e bünét tagadja, vagy féltettje körül a lázas kín gyötri. Kátayné megrémült férje szemeitől, bár gyakran láthatá így. Arcza bizonytalan tekintetet vőn; testében remegett, karjait kérőleg terjeszté. Ezt mind bűnjelül vevé a felháborodott férj s gyanú és harag ingerülten terjedt el, bortól égő ereiben. – Hittörő! megöllek; rivalt ismét a szenvedő nőre; alkalmasint nem tudva, mit beszél. – Férjem; az istenért, mi bajod?… jer, jer be a házba; itt a cseléd – s idegenek előtt ne tégy engem s magad csúffá – rebegé az ártatlan feleség s félő szorgalommal vonczolá Kátayt az épületbe.

Soká maradtak falak közt; miután Kátay, vallatásai után, alkalmasint a jövő tervéről adá ki parancsát. Végre a nő kijött s a folyosó alszárnyán némán kikönyökle, hol nem látta ember kisirt szemeit. Lajosra tévedt gondolata, ki miatt annyit és annyiszor szenvedett; ki az enyelgő szerelem, reménytelen óhaj, áldozó átadás epedő jegyével körzé őt; kinek kedélye derűlt, szava ünnepies, modora gyöngéd, előző, illemes; kiben nincs önzés, féltékenység, harag; kinek nincs szigora, szeszélye, fulánkos szavai, s a mellett oly szép, hajlékony és ifjú. A virágzó kor lemondott öröme juta itt eszébe. A társasjátékok, derítő tréfák, leánytársak, független szabadság, ifjú kedvcsapongás, vágy, remény, érzelem mind oda! Mily virágtalan, elzárt, nyomasztó kört cseréle azokért; mi díj- és kárpótolatlan e nehéz megválás a mogorva, hálátlan s öreg férj kitörési miatt. Mennyivel szebb, boldogítóbb jövőt adott volna Lajos, vagy más gyöngéd ifjú; mennyivel könnyebb nélkülözni a vagyont, hírt, hideg szerencsét, mint az őszinte rokonszenv szívemelő kéjét; mily rideg börtönélet ez; mily szabad élet virul egy nyíltkeblű ifjú méltányos ölében! Ily s ezernyi eszmék tolongtak a hű nő sérült lelkére; egész ostromhábor a magányosan őrködő hölgyerény ellen. Ő nem szereté Lajost. Egy perczig sem jogosítá fel érzelmét, vagy csak gondolatát férje iránt hűtlenségbe esni. Ő csak nyájas társnője volt, illem s erény szerint; ma estvére sem igért többet az ifjúnak, mint: «ha kijön pusztánkra, majd vigan mulassunk.» Lajos fajult reménye ez ártatlan szókat értelmezé feslettül. A nő büntelen vala; de jól esnék a gyanútlan ifjú társasága, kinek vétkeit nem tudta, csak az enyelgő kedv szinében ismert; jól esnék ártatlan örömét élvezni a lemondott világból; mert a kor- és szenvrokonság mellett győzhetlen erővel szól a természet szava. Most, miként fájdalomnál szokták, felkeresé lelke az ifjú világot, melyből magát száműzé. E világot, mint élőkép, jelenében körüle csak Lajos képviselte. Azért képzete benne személyesíte minden gyönyört, élvet és szerencsét, miket nélkülözni kényszerül; e mellett a tilalom szánalmát költé fel iránta s egyszersmind daczot a méltatlan féltés miatt; minek következtében, lélektani törvények szerint, önkénytelen hasonlítgatás támadt szivében, mely férjére nem vala kedvező. Azonban fölébredt a nőerény intő szózata. Örült, hogy a tervbe vett kitiltás által megmentendi férjét az aggály-, magát bú- és fájdalomtól. De ha Lajos eltávolodik is: nem fog-e férje új tárgyat keresni kinzó féltésének, mint már gyakran tevé? s elveszíti bűntelen vigaszát a nélkül, hogy nyugalmat szerezne. Végtelenűl szánta saját sorsát; szemében lefesté magát a borulat, s mélyedt eszmélete a szabadság vágyát költögeté; úgy, hogy midőn a bűnbánó férj, engesztelőleg hozzá közeledék, annak méltó bűntetésére s mások rettentő példájára – elborzadt.

XIII. (Pusztai halászat.)

Míg ezek történtek, Lajos és a Pisze, a bozóton keresztül, a füzes alá értek. Vak varjak s néhány kanálosgém reppent fel a csonka ágakról, miket neszök vert fel; míg ők, a locsogós gyepen, kerülgetve értek a hortobágy partjaihoz.

Tulsó vízszélen, keskeny vájt ladikon – mely a Peregi Marcziéban kétszer elfért volna – ült a tisztes Cziriák. Haja tökéletes fehér, síma, de éles üstöke kibuvik a túri süveg alul, mely egy néhai karamvesztett kalap magas tetejéből naturaliter van felgyűrve, vagyis inkább tűrve. Arczbőre kérges, mint a répahéj: miért is hófehér bajusza s szemöldökei, nem másként veszik ki magokat képén, mint krétapingálás a fekete táblán. Öltözete nemzeti ing s gatya; mert nemzete nem gondoskodék a népről, hogy hosszú évezred után gazdagabban öltözzék, mint a foglaláskor, tudniillik nyers bőrbe, vagy kérges vászonba. Hátán kendertarisznya, melyben friss gombát, s fonott gyékény pórász, melyen válogatott halat szokott vinni agg nejének kirándulásaiból; mert ők kölcsönös szeretet kedvezési között őszültek együvé, s bár e gyöngéd figyelmek csekély költségbe kerülvék: tisztább szívből jöttek, mint a vett s eladott szerelem gyöngy-ajándékai. Arcza vidám, hónaljig tűrt karja izommal rakott, szeme élénk s még egy csomó egészséges évhez látszik igényt tartani.

– Fogadj Isten! – előzé Lajos üdvözletét s az öröméletvonásai átlátszottak a vizen – nem is vártam már ma Lajos úrfit.

– Hát mikor nem tartám meg adott szavamat?

– Az igaz, – mond a vén; de már alkonyodott. A sár is javában van, meg hogy felhőszakadás is volt.

– Te vagy az árva halász? – kérdé Lajos partra léptében, egy fekete bajuszú sápadt legénytől, ki meggörnyedt vállal s földön vitt szemekkel, némán, szomorúan vonta a hálókötelet.

– Igen, – felelt állapodás nélkül; egy oldalpillanatot vetve a kérdőre.

Lajos megdöbbent az árva tekintetén. Szemei mereven látszának reá tapadni és szíve gyorsan dobogott, mintha a halász vonásaiban, ép oly véletlen, mint meglepő, érdekes vagy épen lázasztó hasonlattal találkozott volna.

– Hát mit csinál Éva a malomszigetben?

A legényt némi pir futá el, erőtlenül küzde a bú rögzött sárga színével. Még egyszer veté Lajosra földhöz szokott szemét, s e tekintet nem remeg az elárult titokért, mit ő élettel véd, ez hála inkább, hogy van, kit sorsa érdekel.

Lajos, akaratlan, faggató ösztönt érze vele szólni, beszédbe eredni, de bizonyos tolongó érzelem elfogulttá tevé. Szemeit elkapá a különös arczról, mintha nem merne vonásaival ismét találkozni. Aztán elhagyva őt, gyorsan a könnyű naszádba ugrott, mely számára parthoz vala kötve.

Pisze Pista kapta a lapátot s evezni akart. Lajos nem engedé.

– Én a természetben mulatni akarok: nem dajkáltatni magam, mint egy beteg majom, s Pistát a sajka orrába ültetvén, evezni akart, de sérült karját nem birta forgatni.

– Tán ismét elesett a ló az úrfival? – kérdé a vén Cziriák.

– Igen, – felele Lajos piruló zavarral, hogy szabaduljon hosszabb vallatástól; feledve, miként a fogadónál más magyarázatot tőn.

Pisze Pista egyet rántott fején s gyanúsan mosolygott a kétféle okhoz; miközben gyorsan úszék kormánya alatt a kisded fenyűcsónak.

Most Cziriák mellé értek, hogy vele versenyt evezzenek.

– Hogy foly a világ, öreg? – kérdé Lajos barátságos hangon a tisztes aggot.

– Mindig a régi rossz. Az ember fut, fárad, hiában; ha mai szerencséjét holnap elveszti: újra remél és csalódik. A jelen mindig rossz, tehát jövőtől vár; de az is csak olyan, mikor jelenné lesz, s a koporsó szélén veszi észre aztán, hogy megcsalta magát.

– Hát mi a baj, Cziriák? hisz oly egészséges, mint a friss kecsege?

– Mert nem rontom el soha.

– Hát mit ronta kend el?

– Semmit. De a sors nem épít; az Isten nem rendelt.

– Mit?

– A mi kellene.

– S tehát olyan szegény?

– Mint a templomegér.

– De hajléka csak van?

– Egy rossz halászkunyhóm, mit a nagyapám is kákával foltozott.

– Hát télen hol lakik?

– A csordás kamrájában.

– Nyugalmas szállás?

– A mennyiben bölcsős gyermeke nincs. De a tanya ablak- s padlástalan. Szalmatűzzel fűtünk a kamraközépen, s annyokom szemét kiette a keserű füst.

– De csak nem koplalnak?

– Mikor van mit enni. Nyáron hébe-hóba bőven van a halunk; de télen csak akkor kaparítunk csíkot, ha nagy fagyok nem járnak. Vastag jeget nehéz mezitláb vagdalni.

– S vagyonkájok nincsen?

– Egy bónét s két pirittyet[53] az apám hagyott rám, de már elrongyollott; most kezd egyet kötni a fiam mátkája.

– Egyebe nincs?

– Hét csíkfogó kosár, ez a két csónak la, s az annyokom menyasszonyi ágya.

– Hát a mit keresnek?

– Porczióba megyen, meg az uraságnak, mert mióta így elgyalázott az idő, nem birunk dolgozni magunk a roboton.

– S nem voltak jobb idők, mikor szerezni lehetett?

– Csak egyszer lett volna a nagy drágaságban; de biz engem sehogy se vitt rá a lélek. Az urak méregdrágán adták a gabonát, s mi a kit lehetett, megmenténk olcsón árult hallal az éhenhalástól.

– Erről a Hortobágy, mely millió darab barmot eltart, arról a nagy Kúnság tízmagtermő földdel; itt nyolcz, tíz mérföldön alig ötszáz ember s mégis oly döghalál lőn az éhség miatt?

– Nyolczszáztizenhétben rakásra hullottak. Nyers tormát s főtt csalánt szerencsés volt, ki eleget evett. Sok koplaló szegény erővel neki ment a kihúzott hálónak s nyersen faldosta a kotús czigányhalat. Sőt, uram bocsásd, még a gólyát s varjút is félfőttében nyelték.

– S a megye nem rendelt számukra élelmet?

– Honnan? hisz magának se volt. Aztán meg az urak nem gondolnak velünk, ha egy lábig elveszünk is; csak addig ne, míg a dézsmát be nem vette, s robotját leróttuk.

– S kend az éhségben sem adta drágábban a halat?

– Mint máskor; fontját két garason.

Lajos azalatt megfogta a hálókötelet, mely Cziriák kezéből a vízszinre úszott, s közel voná magát annak csónakához.

– S többé nem lett alkalom vagyonkát szerezni?

– Soha. A mit kuporgattunk, fiamért fizettük, mikor nagy beteg volt. A patika, doktor, s debreczeni forspont egy szálig elvitte.

– S a földesuraságnak nincs saját orvosa?

– Nincs.

– Hát a megyei járásnak?

– Van egy rossz tilókus; de szegényhez nem jő, mert nem fizetheti.

Lajos hátrább tartá csónakját s észrevétlenül egy türetke bankjegyet csempésze Cziriák tarisznyájába, melynek korcsos száján ökölnyi hézag nyilt.

– Majd másként lesz, Cziriák; a jövő jobbat hoz.

– Sose bíz az, urfi. A sírban tán igen; de addig nem hiszem.

– Mégis oly vidám kend.

– Miért nem, ha lelkiismeretem csendes, Isten rendelte így. Hiában igyekszem; nem kerülhetem ki, a mit rólam végzett.[54]

– Mégis szép, hogy értem maga vetett hálót.

– Mert Lajos úrfi a szegényt szereti. Illő megtisztelni az ily ritka példát; – s egyet emelinte süvegén a becsületes öreg.

– Ezt a hálót hagyta apja örökségben?

– Ezt la, a kit vonok. Hej, mióta véle járok, egyszer másszor szép halat húzott a szárazra. Kilencz esztendeje, ott a fűz tövénél egy tokot is fogtunk, az áradás hozta fel a nagy Tiszából. A drágaság előtt meg mázsás harcsát kaptunk, itt a vizkönyöknél; de már öt-hat idén kiveszett a nagy hal. Azóta nyaranként nem fogy a vizihús;[55] még héjjas férget[56] sem. kap annyit az ember.

– Úgy hát alkalmasint hiában fárasztom.

– De’szen, ha bő a víz, halban nincsen szükség. Úgy hiszem, nagy barom akadt a hálóba, mert karom rángatja. Aztán meg a Cziriák-öböl soh sincsen hús nélkül, mert ott nem kaparász minden bolond ember s a vízfolyás ide veri a halakat; – s végszavait oly önérzettel mondá, mintha monárcha beszélne népes országiról.

– Ugy-e, Cziriák öble nem Csáki szalmája?

– Biz uram az nekem avitum jószágom. Belőle senki más, csak én szedek dézsmát.

E pillanatban oldalt a rekettyés szélében egészséges dal hangzott fel:

Az alföldön halászlegény vagyok én, Tisza partján kis kunyhóban lakom én; Szőke kis lány jer be hozzám pihenni, Öreg anyám majd gondodat viseli.

Lajos oda tekinte. Közel a vízpartján egy kis halásztanya tünék szemébe. Nádkunyhó kúpformára korczvesszővel kötve, mely a csúcsán kötött tömött nádpehelyből lengő kokárdát látszék viselni. Faltöve csinosan fel volt hanttal hányva; ajtó gyanánt tojásdad lyuk szolgált s belől beterítve új árpaszalmával.

Előtte a dalos legény ült a pázsiton, valamit dörgölve négyszögű vörös téglán; mig mellette nyugvék a teszi veszi[57] rúdja, mit időnként kihúz, s közel hozzá tömött hajú szőke lányka köt egy most kezdett hálót. Szemeit a dalra szerényen lesüté; gyönge arczán igaz szerelem piroslott, s kék babos kendőjét a szellő ellebbenté, ragyogni engedve friss, ifjú tejnyakát.

Lajos elemében lőn. A női inger az, mi lelkén feltétlenül uralg. Negélyes szoktatás, győzelem s hiúság tette rajta úrrá. És ő kiváltan kedvelé a nép egyszerű, de ép szépségeit. Kevés álom, friss lég, elfoglalt és mértékletes élet, ruganyosb, élőbb testet nevelnek, melyben a lélek vidám, élénk, fogulatlan. Lajos többször vőn alkalmat a műveltebb osztály s nép hölgyei között különbséget tenni, s jól ismerve ennek előnyeit, mintegy villanyozva ugrott ki a partra.

A leány közelében iszapos kárakatona[58] vergődőtt, mely mint gyakran történik, a hálóba akadt, s mit aztán kivesznek, mert különben elver minden halat. Lajos ruháit befecskendé sárral.

– Úgy kell la! – mondá féltő kárörömmel az elkomorult legény; – miért megy oly mohón a más mátkájára.

– Se baj, fiú, ne bánd! Mátkádat meg ne féltsd, tán csak nem jégből van, hogy ha szem előtt áll, mindjárt elolvadjon.

– Nem is olvad az el; de az urak szoktak hamar olvadozni.

Lajos égő pillanattal függött a gömbölyű leánykán, s könnyű láng repkedett halvány arczaiban. Félrevágta szemén könnyű rízskalapját, egyet pederítve pelyhedző bajuszán s összeütvén gyöngén lovagsarkantyúját: finom-betyárosan lépett közelébe.

– Szép vagy szőke babám, eszem a lelkedet, nyakad oly eleven s ragyogó hófehér, mint a friss fehérhal.

A leányka felrántá babos, kék kendőjét s félénken fölugrott a hálókötéstől. Vőlegénye félreveté szép ürömtaplóját, mit vörös czémenttel sárgított, támadó állásba lépve haragos szemekkel.

– Eredj haza, Zsuzsi, az öreganyámhoz, majd viszek én magam halat vacsorára.

Zsuzsika oly karcsú, tiszta növésű volt s oly könnyű, szellős mozdulatú, hogy az ember akarta vagy nem, vidám őzikéhez látta hasonlónak. Kebelhalomkái, mint két selyem alma, kereken rejlettek szűk karton válljában. Rózsaszin könyökén kövérded mederke s duzzadt karocskáin hullámzott az izom.

Lajos, gyöngéden vállára helyezé félkarját, s szeliden benézve pillás szép szemébe, betyáros érzéssel kedélyesen dallá:

Nem anyától lettél, Rózsafán termettél, Piros pünkösd napján Hajnalban születtél.