Part 14

Az érzésnek ez a feloldása legmeglepőbb Dosztojevszkijnél a szerelemben. A tettek tette nála, hogy a regényt, sőt az egész irodalmat, amely évszázadok óta, az antik kor óta, mindig a férfi és nő közötti központi érzésből, mint minden élet ősforrásából indult ki, még mélyebbre lefelé és még magasabbra felfelé, a legvégső megismerésig vitte el. A szerelem, mely más költőknél az élet végcélja, a művészi munka elbeszélési célja, ő nála sohasem őselem, hanem az életnek csak egy lépcsőfoka. Másoknál a megbékélés glóriás pillanata, az ellentétek kiegyenlítődése abban a percben harsan fel, ahol lélek és érzék, nem és nem maradéktalanul feloldódik az isteni érzésben. Végső fokon ezeknél a többi költőknél az életkonfliktusok Dosztojevszkijhez viszonyítva nevetségesen primitívek. A szerelem, ez az isteni felhőből készült varázspálca, megérinti az embert, ez a titok, a nagy bűbáj, az élet megmagyarázhatatlan, kifürkészhetetlen, végső misztériuma. És a szerelmes szeret, boldog, ha eléri, akit megkívánt, boldogtalan, ha nem kapja meg. Minden költőnél az emberiség mennyországa: viszontszeretettnek lenni. De Dosztojevszkij mennyboltja még magasabb. Az ölelkezés nála még nem egyesülés, a harmónia nála még nem egység. A szerelem előtte nem boldogsági állapot, kiegyezés, hanem emelkedett harc, intenzívebben fájó örök seb, a szenvedések egy pillanata, erősebb életszenvedés, mint a közönséges perceké. Ha Dosztojevszkij alakjai szeretik egymást, akkor nem nyugosznak. Ellenkezőleg, alakjait akkor rázza meg legjobban valójuk ellentétessége, amikor szerelmük viszonzott, mert szertelenségükben nem merülnek el, hanem azt még fokozni igyekszenek. Kettősségük igazi gyermekei, nem állanak meg ennél a végső pillanatnál. Megvetik a pillanat szelid kiegyenlítődését, (amelyet mások legszebbnek tartanak) hol a szerető férfi és szerető asszony egyformán és erősen szeretnek és szerettetnek, mert ez harmónia volna, vég, határ és ők csak a határtalannak élnek. Dosztojevszkij emberei nem akarnak úgy szeretni, amennyire őket szeretik: csak szeretni akarnak és áldozat akarnak lenni, az, aki többet ad az, aki kevesebbet kap és egymásra licitálnak az érzés őrült felfokozásában, míg lihegés, sóhajtás, harc, kín lesz abból, ami szelid játékkal kezdődött. Őrjöngő átváltozásban akkor válnak boldoggá, ha visszalökik, ha kigúnyolják, ha megvetik őket, mert hiszen akkor ők azok, akik adnak, végtelen sokat adnak és semmit sem követelnek érte és ezért hasonlít úgy nála, az ellentétek mesterénél, a gyűlölet a szerelemhez és a szerelem mindig úgy hasonlít a gyűlölethez. Azokban a rövid időközökben is, amikor egymást szinte koncentrikusan szeretik, az érzés egysége mégegyszer szétrobban, mert Dosztojevszki emberei nem képesek arra, hogy érzékeik és lelkük zárt erejével egyszerre szeressék egymást. Vagy az egyikkel, vagy a másikkal szeretnek, a test és a lélek soha sincs náluk harmóniában. Figyeljük csak meg nőalakjait. Valamennyien Kundryk, egyszerre az érzés két világában élnek, lelkeik a szent Grált szolgálják, de egyszersmind testüket gyönyörteljesen égetik el Titurel virágligeteiben. A kettős szerelem jelensége, amely más költőknél a legkomplikáltabbak egyike, nála mindennapi, magától értetődő. Philipowna Natasa lelki lényével Myskint, a szelid angyalt szereti és nemi szenvedéllyel ugyanakkor Rogosinba, ellenségébe szerelmes. A templomajtó előtt elszakítja magát a hercegtől, – a másik ágyába, s részeg dorbézolásából visszarohan üdvözítőjéhez. Lelke felette áll és rémülve néz arra, amit lent teste művel, teste ugyanakkor mintegy hipnotikus álomban alszik, míg lelke önkívületben a másik felé fordul. És éppen így Grusenka, egyszerre szereti és gyűlöli első csábítóját, szenvedélyesen szereti Dimitrijét és hódolatával egészen testetlenül Aljosát. A «Sihederek» édesanyja hálából szereti első urát, ugyanakkor rabszolgaságból, alázatosságból Wersilovot. Végtelenek, megmérhetetlenek a fogalom átváltozásai, amelyet más lélekbuvárok szerelem név alatt fognak össze könnyelműen, úgy amint letűnt korok orvosai egy név alá szorították össze a betegségek egész csoportját, amelyre ma száz nevük és száz módszerük van. A szerelem Dosztojevszkijnél átváltozott gyűlölet (Alexandra), részvét (Dunia), dac (Rogosin), érzékiség (Karamasoff Fedor), önkínzás, de a szerelem mögött mindig más érzés is áll, egy ősérzés. A szerelem nála sohasem elementáris, oszthatatlan, megmagyarázhatatlan, ősi jelenség, csoda; mindig megmagyarázza és szétdarabolja a legszenvedélyesebb érzést is. Oh, végtelenek, végtelenek ezek az átváltozások és mindegyik közülük más és más színben csillog, a hidegségtől faggyá dermed és ismét felizzik végtelenül és áthatlanul, mint az élet sokfélesége. Csak Iwanovna Katerinára akarok emlékeztetni. Meglátja Dimitrit egy bálon, az bemutatkozik neki, megsérti és ezért meggyűlöli a férfit. Az bosszút áll, megalázza és akkor a leány szereti, vagy voltaképpen nem is őt szereti, hanem a lealázást, amelyben részesítette. Feláldozza magát és azt hiszi, hogy szereti, de nem szeret mást, mint saját önfeláldozását, szereti szerelmi pózát és látszólag minél jobban szereti, annál jobban gyűlöli újra. És ez a gyűlölet rászabadul az életére és elpusztítja; s abban a pillanatban, ahol kitűnik, hogy önfeláldozása csak hazugság volt és lealázása meg van bosszúlva, – szerelmes belé újra! Dosztojevszkijnél ilyen komplikált egy szerelmi viszony. Lehet-e ezt azokhoz a könyvekhez hasonlítani, hol az utolsó oldalon ketten szeretik egymást végre és az élet minden akadályán keresztül egymásra találnak? Ahol a többiek végződnek, ott kezdődnek még csak Dosztojevszkij tragédiái, mert nem szerelmet akar a világ értelméül és diadalául, nem a nemeknek langyos kibékülését. Az antik világ nagy tradicióihoz kapcsolódik, ahol a sorsnak értelme és nagysága nem egy asszony meghódítása volt, hanem megállani a sarat a világgal és az istenekkel szemben. Nála ismét felemelkedik az ember és tekintetét nem a nőkhöz emeli, hanem nyílt homlokkal fordul Isten felé. Tragédiája több, mint a nemnek a nemhez, a férfinak a nőhöz való tragédiája.

Ha az ember felismeri Dosztojevszkijt megismerése mélységében, az érzések maradéktalan feloldásában, akkor tudjuk, hogy nincs többé út tőle a multba vissza. Ha egy művészet igaz akar lenni, ezentul nem állíthatja fel az érzéseknek kis szentképeit amelyeket ő már szétrombolt, nem szabad többé, hogy a regényt a társaságnak és érzéseknek kis körébe szorítsa, nem szabad, hogy a lélek titokzatos közbenső birodalmát elhomályosítsa, amelyen keresztül világított. Ő volt az első, aki annak az embernek megsejtését adta, akik voltaképp vagyunk, a multtal ellentétben, érzésben differenciáltabban és megismeréssel megrakottabban, mint minden előző korok. Senkisem tudja kimérni, hogy az utolsó ötven esztendőben, könyvei óta, mennyivel jobban hasonlítunk Dosztojevszkij emberéhez és próféciái közül mennyi ment át már a vérünkbe, sejtelmei közül hány töltötte el a lelkünket. Az új világ, amelyet elsőnek lépett át, talán már a mi világunk és a határok, amelyeken áthaladt, talán a mi biztos hazánk.

A mi végső igazságunkból, amelyet most élünk át, végtelen sokat tárt fel előttünk, mint egy próféta. Az emberi mélységnek új mértéket adott: soha halandó ő előtte nem tudott annyit a lélek halhatatlan titkáról. Azonban csodálatos: bármennyire is kitágította önmagunkról ismereteinket, bármily sokat is tanultunk tőle, sohasem felejtjük el megismerésénél a nagyszerű érzést: alázatosnak lenni és az életet, mint valami démonit érezni. Hogy tudatosabbak lettünk általa, nem tett bennünket szabadabbá, hanem megkötöttebbé. Mert mikép a modern emberek a villámot nem kevésbbé érzik hatalmasnak, mint az előző nemzedékek bár elektromos jelenségnek ismerték fel és légköri feszültségnek és kisülésnek nevezték el, épp oly kevéssé tudja az emberek lelki mechanizmusának magasabb felismerése bennünk az emberiség iránti tiszteletet megkisebbíteni. Éppen Dosztojevszkij, aki a lélek egyes részleteit oly tudatosan mutatta fel előttünk, ő a nagy analitikus, az érzések anatomusa, korunk minden költőjénél mélyebben adja az univerzális világérzést. És ő, aki mélyebben ismerte meg az embert, mint bárki más előtte, viseltetik a legmélyebb tisztelettel a Megfoghatatlan iránt, aki őt alkotta, az Isteni iránt, az Isten iránt.

Az Istenkín.

«Egész életemben kínzott engem Isten!»

_Dosztojevszkij._

«Van Isten, vagy nincs?» kiált rá Karamasoff Iván abban a borzasztó beszélgetésben «Doppelgängerjére», az ördögre. A kísértő mosolyog. Nem siet felelni, hogy egy megkínzott emberről levegye a legnehezebb terhet. «Dühös makacssággal» támadja Iván istenőrjöngésében a sátánt, kell, hogy feleljen neki a lét e legfontosabb kérdésére. Az ördög azonban csak szítja a türelmetlenség tüzét. «Nem, igazán nem tudom» feleli a kétségbeesettnek. Csakhogy az embert megkínozza, az Isten után való kérdést válaszolatlan hagyja és meghagyja neki az Istenkínt.

Dosztojevszkij minden alakjának és nem utolsóul önmagának lelkében is benne van a sátán, aki az istenkérdést felveti és nem felel reá. Valamennyiüknek meg van az a «magasabb szíve», amely képes arra, hogy önmagát gyötörje e kínzó kérdésekkel. «Hisz Ön Istenben?» támad rá hirtelen Stawrogin, egy másik, emberré vált ördög az alázatos Satowra. Mint valami izzó acélt, gyilkolóan szúrja be ezt a kérdést szívébe. Satow visszahőköl. Reszket, elsápad, mert Dosztojevszkijnél éppen a legőszintébb emberek reszketnek ez előtt a végső vallomás előtt (és ő, ő maga is mennyire reszketett e miatt szentséges rettegésében!). És amikor Stawrogin jobban és jobban szorongatja, a vértelen ajkak ezt a kifogást dadogják: «Hiszek Oroszországban!» és csak Oroszország kedvéért vallja magát istenhívőnek.

Dosztojevszkijnek minden művében ez a rejtett Isten a legfőbb probléma, a bennünk lakozó Isten, a rajtunk kívüli Istennek felébresztése. Mint igazi orosznak, a legnagyobbnak és legemberibbnek, akit ez a milliónyi nép alkotott, saját meghatározása szerint Istennek és a halhatatlanságnak ez a kérdése, «az élet legfontosabbja». Nincs hőse, aki ezt a kérdést kikerülhetné, úgy hozzájuk van nőve, mint tetteiknek árnyéka, majd előttük szalad, majd pedig hátuk megett, mint Megbánás. Nem tudnak menekülni előle és az egyetlen, aki megkísérli a tagadást, a gondolat e borzasztó martirja, a «Démonok»-ban Kirilloff, meg kell, hogy ölje magát, hogy Istent megölje és ezzel a többieknél is szenvedélyesebben bizonyítsa létezését és azt, hogy nem lehet kisiklani kezei közül. Figyeljük csak dialógusait, mint igyekeznek az emberek elkerülni, hogy Őt megemlítsék, mint kerülik és térnek ki az útjából. Szívesebben szeretnek a hétköznapi beszéd keretében, az angol regény «small talk»-jában maradni, a jobbágyságról, asszonyokról, a sixtini Madonnáról, Európáról beszélnek, azonban az Istenkérdés végtelen ólomsúllyal nehezedik rá minden témára és végül mágikusan vonzza le azt kifürkészhetetlen mélységébe. Dosztojevszkijnél minden vitatkozás vagy az orosz gondolatnál, vagy az Istengondolatnál végződik – és látjuk, hogy ez a két gondolat nála egy és ugyanaz. Orosz emberek, az ő hősei, sem érzéseikben, sem gondolataikban nem tudnak «megállj»-t találni, a tényleges világból elkerülhetetlenül az elvonthoz, a végesből a végtelenhez, mindig a legvégére kényszerülnek. És minden kérdésnek a vége az Istenkérdés. Ez az a belső örvény, amely ideáikat menthetetlenül magával ragadja, húsukban a genyt okozó szálka, amely lelkeiket lázzal telíti.

Lázzal. Mert az Isten – Dosztojevszkij Istene – minden nyugtalanság principiuma, mert ő, az ellentétek ősatyja, egyben az Igen és a Nem is. Nem mint a régi mesterek képein, a misztikusok írásaiban: felhők felett szelid lebegő, üdvözülten alátekintő fenségesség, – Dosztojevszkij Istene az ősellentétek villamos sarkai közötti átszökő szikra, nem lény, hanem állapot, feszültségi állapot, az érzések elégési processzusa, ő a tűz, a láng, aki minden embert felhevít és túlhevít az önkívületben. Ő az ostor, aki őket nyugodt, meleg testükből a végtelenségbe hajszolja, aki őket a szavak és tettek túlzásaira csábítja, aki őket bűneiknek égő csipkebokrába kergeti. Olyan ő, mint hősei, mint az, aki őt teremtette, elégedetlen Isten, akit nem gyűr le semmi erőfeszítés, akit nem merít ki semmiféle gondolat és nem elégít ki semmiféle odaadás. Ő az örök Elérhetetlen, minden kínlódás kínja és maga Dosztojevszkij az, akinek szívéből feltör Kirillov jajkiáltása: «Egész életemen keresztül kínzott engem az Isten!»

Ez Dosztojevszkij titka: Szüksége van Istenre és mégsem talál reá. Néha már azt hiszi, hogy övé lett és rajongva öleli körül, de tagadó ösztöne ismét a földre hajítja vissza. Senki sem ismerte fel nála erősebben Isten szükségét. «Isten azért szükséges nekem – mondta egyszer – mert ő az egyetlen lény, akit mindig lehet szeretni», és egy más helyt: «Nincs az embernek szakadatlanabb és kínzóbb aggodalma, mint valamire rátalálni, ami előtt meg kell hajolni!» Hatvan esztendeig szenved ebben az Istenkínban és úgy szereti Istent, mint minden szenvedését, jobban szereti, mint bármi mást, mert ő minden szenvedés között a legősibb és a szenvedés szeretete lényének legmélyebb gondolatát jelenti. Hatvan esztendeig küzd, hogy elérjen hozzá és mint «az aszu fű» szomjazik a hit után. Egységet akar, az örökké szétrobbantott, az örökké hajszolt pihenőt, a szenvedélynek minden hullámtorlatán örökké gördített, az önmagát szétömlesztő a deltát, a nyugalmat, a tengert keresi. Megnyugvásnak álmodja meg magának az Istent, ám úgy találja meg mint tüzet. Szeretne egészen kicsiny lenni, mint a lelki szegények, hogy felolvadhasson benne, szeretne hinni abban a hitben, mint «a tíz pud súlyú szatócsné», és ő a legtudatosabb, szeretné, ha nem tudna semmit, hogy hinni tudjon és mint Verlaine könyörög: «Donnez-moi de la simplicité». Az az álma, hogy agyveleje elégjen az érzésben, beleömöljön az Istennyugalomba, állatiasan eltompulva. Oh, mint nyujtja ki kezeit feléje, tombol áhitatosan, kiált, kiveti a logika szigonyait, hogy megfoghassa és a bizonyságoknak legvakmerőbb csapdáit állítja fel, nyílként lövi ki szenvedélyét, hogy eltalálja, szerelme Isten után való vágyódás, csaknem «illetlen szenvedély», paroxizmus, túlzás.

De vajjon hívő-e, mert oly fanatikusan hinni akar? Vajjon Dosztojevszkij, az Istenhivőségnek legrábeszélőbb védője, a pravoszláv, vajjon maga is hivő volt-e, egy poeta christianissimus? Bizonyára voltak ilyen percei: Amikor a végtelenbe reszket a lelke, amikor görcsösen kapaszkodik Istenbe, amikor kezei közt tartja a harmóniát, amelyet a földön nem bírt feltalálni, amikor a kettéhasadás e keresztrefeszítettje feltámad az egyedülvaló egekben. De mégis: valami még akkor is ébren marad benne és nem olvad fel a lélek e tűzvészében. Amikor úgy látszik, hogy teljesen feloldódott már az egészen földöntúli mámorban, az analizis ama borzasztó szelleme bizalmatlanul áll lesben és megméri a tengert, amelybe el akar sülyedni. A könyörtelen «Doppelgänger» védekezik a személyiség feladása ellen. Az Istenkérdésben is ott tátong a gyógyíthatatlan hasadék, amely mindegyikünkkel veleszületik, de amelyet ily széles örvénnyé még egy földi ember sem szakított szét, mint Dosztojevszkij. Egy lélekben minden ember közt a leghivőbb és a legszélsőbb atheista egyben és hőseiben mindkét eshetőségnek poláris lehetőségeit egyforma meggyőzően írta le, (anélkül, hogy magát meggyőzte volna, vagy pedig döntött volna) a magát odaadó alázatosságot, a porszemet, mely Istenben feloldódik, másrészt a legnagyszerűbb túlzást, Istenné válni: «Elismerni, hogy van Isten és egyszersmind elismerni, hogy mi magunk nem váltunk Istenné, őrültség volna, amely öngyilkosságba kergeti az embert». És szíve mindkettőhöz húzza, az Istenszolgához és az Istentagadóhoz, Aljosához és Karamasoff Ivánhoz. Műveiben szüntelen zsinatot tart, de nem hoz döntést, együtt van az Istenhivőkkel és az eretnekekkel. Hivő volta az igen és a nem, a világ két pólusa közötti tüzes váltakozó áram, Isten előtt is megmarad Dosztojevszkij az egység nagy kitaszítottjának.

Így válik belőle Sisyphus, aki a megismerés magaslatára gördíti fel a mindig visszahulló követ. Az örökké Isten felé fáradozó, akit soha el nem ér. De vajjon nem tévedek: vajjon Dosztojevszkij nem-e a hitnek legnagyobb prédikátora az emberek között? Vajjon műveiből nem szól-e hatalmas orgonahimnusz Istenhez? Nem tanusítják-e összes politikai, irodalmi munkái egyértelműen, parancsolólag, kétségtelenül Isten szükséges voltát, létezését, nem rendelik-e el mind valamennyien az igazhivőséget és nem vetik-é meg az atheizmust, az Istentagadást, mint a legnagyobb bűnt? De ne tévesszük itt össze az akaratot az igazsággal és a hitet a hit követelésével. Dosztojevszkij, az örök megtérés költője, ez a testté vált ellentét, a hitet szükségességül prédikálja és annál buzgóbban prédikálja másoknak, minél kevésbbé hisz ő maga (az állandó, biztos, nyugodt, bízó hitet értve ez alatt, a «megtisztult lelkesedést», mint legfőbb kötelességet). Szibériából ezt írja egy asszonynak: «Meg akarom Önnek írni magamról, hogy én ennek a kornak gyermeke vagyok, a hitetlenség és kételkedés gyermeke és valószínű, igen, tudom bizonyosan, hogy az fogok maradni életem végéig. Mily borzasztóan kínzott engem és kínoz még ma is a hit után való vágy, amely annál erősebb, minél több ellenbizonyság áll előttem!» Soha ily világosan nem fejezte ki azt, hogy: a hitetlenség érzetéből vágyódik hit után. És ez is Dosztojevszkij fenséges átértékeléseinek egyike: éppen mert _nem_ hisz és ismeri a hitetlenség kínját, mert, saját szavai szerint, a kínt mindig csak magáért szereti és részvéttel van mások iránt, ezért prédikálja másoknak az egy Istenben való hitet, akiben ő maga nem hisz. Isten megkínzottja Istenben üdvözült emberiséget, a fájdalmasan hitnélküli boldogan hivőket akar. Hitetlenségének keresztjére feszítve népének az orthodoxiát prédikálja, erőszakot tesz felismerésén, mert tudja, hogy vele csak szétszakítana, elégetne és hazugságot prédikál, szigorú, betűkhöz ragaszkodó paraszti hitet, mert az boldogságot ad. Ő, akiben egy «mustármagnyi hit» sincs, aki fellázad Isten ellen és amint maga büszkén beismeri: «az Istentagadást oly erővel fejezte ki, mint senki más Európában», azt követeli, hogy alávessék magukat a pópáknak. Az embereket Istenkíntól megóvandó, – amelyet saját bőrén érzett, mint senki más – az Istenszeretetet hirdeti. Mert tudja, hogy «az ingadozás és a hit nyugtalansága lelkiismeretes embernek oly borzasztó kín, hogy jobb volna, ha felakasztaná magát». Ő maga nem tért ki előle és mint egy martir fogadta be magába a kétséget. De a végtelenül szeretett emberiséget meg akarja menteni tőle és mint nagy inkvizitora, meg akarja menteni az emberiséget a lelkiismereti szabadság kínjától és a tekintély holt ritmusával akarja elringatni. És így a helyett, hogy gőgösen tudásának igazságát hirdetné, a hitnek alázatos hazugságát teremti meg. A vallásos problémát nemzetivé fordítja és isteni fanatizmust olt belé. És mint leghívebb szolga a kérdésre: «Hisz Ön Istenben?» életének legigazibb gyónásával felel: «Hiszek Oroszországban!»

Menekvése, kifogása, megmentése: Oroszország. Szavában itt már nincs kettéhasadás, itt már dogmává válik. Mert Isten elzárta fülét előtte: közötte és lelkiismerete között teremt magának Krisztust, az új emberiség új hírnökét, az orosz Jézust. A valóságból, az időből, hit iránti vágyát borzasztó a határozatlanság felé hajtja, – mert csak a határozatlannak, határtalannak tudja magát ez a mértéknélküli ember egészen odaadni, – Oroszország óriási gondolatába, ebbe a zóba, amelyet hivő voltának minden mértéktelenségével tölt meg. Mint új Keresztelő János hirdeti ezt a soha nem látott Krisztust. De nevében beszél, Oroszország nevében, az egész világ számára.

Ezek az ő messiási iratai, politikai cikkei és a Karamasoffok némely kitörései homályosak. Zavarosan bukkan fel belőlük az új Krisztus-arc, az új megváltás és általános béke gondolata. Bizánci arc, kemény vonásokkal, szigorú redőkkel. Mint régi füsttől megfeketült ikónokból, fekete, szúró szemek merednek reánk, végtelen áhítattal, ám egyben gyűlölettel és kegyetlenséggel. És maga Dosztojevszkij is elrémítő, amikor nekünk európaiaknak, mint eltévedt nyájnak, ezt az orosz Megváltót hirdeti. Mint egy középkori gonosz, fanatikus szerzetes, aki a bizánci keresztet korbácsul tartja a kezében, úgy áll a politikus, a vallásos fanatikus velünk szemben. Mint lázbeteg, misztikus görcsökben vonaglón hirdeti nekünk a tanítást, nem szelid papi beszédben, hanem démoni haragkitörésekben robban ki végtelen szenvedélyessége. Bunkókkal üt le minden ellenvetést és lázasan, gőggel övezve, gyűlölettől égve rohanja meg az idő tribüneit. Habzik a szája és reszkető kezekkel átkozza meg a világot.

Képrombolón, őrjöngőn, támad rá az európai kultúra szentségeire. Mindent letapos ez a nagy romboló ideáljainkból, hogy az új, orosz Krisztusnak utat csinálhasson. Egészen a tébolyig ér el moszkovita türelmetlensége. Mi is az az európai kultúra? Temető, drága sírokkal, de most már a rothadástól szagos, még trágyául sem való az új vetésnek. _Az_ egyedül orosz földből virágzik fel. A franciák – hiú bolondok, a németek – közönséges virstlicsináló nép, az angolok – a bölcselkedés kiskereskedői, a zsidók – foghagymaszagú gőg, a katholicizmus – ördögtanítás, Krisztus kigunyolása, a protestantizmus – okoskodó államvallás, valamennyien torzképei az egyetlen igaz Istenhitnek: az orosz egyháznak. A pápa – sátán tiarában, városaink Babylonok, az apokalipszis legnagyobb szajhái, tudományunk – hiú szemfényvesztés, demokráciánk – meglágyult agyvelők gyenge forrázata, a forradalom – bolondok és elbolondítottak gaz csínye, a pacifizmus – vén asszonyok fecsegése. Európának minden eszméje elvirágzott, elhervadt virágcsokor, csak arra való, hogy sárba tapossák. Csak az orosz gondolat az egyedül igaz, egyedül nagy, egyedül helyes. Mint az Amoktól megszállott rohan az őrjöngő túlzó tovább és minden ellentmondást ezzel a tőrrel szúr le: «Mi megértünk titeket, de ti nem érttek meg bennünket!» és minden vita véresen összeomlik. «Mi oroszok mindent megértünk, ti vagytok a korlátoltak!» rendeli. Oroszország az egyedül igaz és Oroszországban minden: a cár és a kancsuka, a pópa és a paraszt, a troika és az ikónok annál igazabbak, minél európaellenesebbek, ázsiaiak, mongolok, tatárok, annál igazabbak, minél konzervativabbak, maradiak, haladás ellenségei, szellemnélküliek, bizánciak. Oh, mint tombolja itt ki magát a nagy túlzó! Felujjong: «Legyünk ázsiaiak, legyünk szarmaták, el Pétervártól, el az európai Pétervártól, vissza Moszkvába, el Szibériába, az új Oroszország a harmadik birodalom!» Ez az Istentől ittas középkori szerzetes e felett nem is tűr vitát. Le az ésszel! Oroszország a dogma, amelyet ellentmondás nélkül kell elfogadni. «Oroszországot nem ésszel, hanem hittel lehet megérteni.» Aki nem borul térdre, az ellenség, Antikrisztus: keresztes-hadjáratot ellene! Harsányan fuj be a háború kürtjébe. Ausztriát szét kell zúzni, a félholdat letépni Konstantinápoly Szófia-mecsetjéről, Németországot meg kell alázni, Angliát legyőzni, – őrjöngő imperializmus, mely szerzetesi csuhába rejti el gőgjét és így kiált fel: «Dieu le veut!» Az isteni birodalom kedvéért az egész világ legyen Oroszországé.