Part 9

– Vilma is szerelmes beléd. Elmondta az anyjának, sírt egy óra hosszat és most már az öreg is beleegyezett, hogy hát ismerkedjetek meg. A többit majd meglátja.

Másnap délben Berg Géza redingote-ot öltött és várta a barátját, aki elviszi Gerhardtékhoz bemutatni. Mikor a szőke fiú megérkezett, Berg Géza halálsápadt lett.

– No, készen vagy?

– Igen, – válaszolt Berg remegő ajakkal.

Lementek a lépcsőn, átmentek az utca túlsó oldalára, beléptek a kapun. Berg Géza egész testében reszketett.

– Mi bajod? – kérdezte ijedten a barátja.

Berg Géza halálos kimerültséggel csukta le a szemét és a lépcső karfájához támaszkodva elfulva, száraz ajakkal és szédűlve mondta:

– Hét éve nem beszéltem tisztességes lánynyal.

Az itélet.

A váró-szoba lassanként kiürül. Egy magas, szélesvállú, sáppadt huszárkapitány várakozik még és egy öreg asszony. A szolga meghajlik a huszárkapitány előtt, jelezvén, hogy rajta a sor. A katona egy intéssel válaszol: elsőbbséget ad az öreg asszonynak, ő utoljára akar bemenni. Pár percnyi várakozás után az asszony kijön és a huszárkapitány belép az orvoshoz.

_Az orvos._ (Kissé rövidlátó szemmel, kutatva tekint rá.)

_A kapitány_ (zavartan): Nem tudom… megismersz-e… be kell-e mutatkoznom.

_Az orvos:_ Oh te vagy az édes öregem? Dehogy kell bemutatkoznod. Nagyon, nagyon örülök, hogy látlak. Ülj le. Hogy vagy? Remélem, nem valami baj juttatott ahhoz a szerencséhez, hogy felkeressz.

_A kapitány:_ De… őszintén szólva… igen.

_Az orvos:_ A színed, hogy megmondjam az igazat, nem nagyon tetszik nekem. Csak nem valami betegség?

_A kapitány:_ Betegség… vagy még rosszabb, mint a betegség. Még sokkal rosszabb.

_Az orvos:_ Oh, komoly dolog? Hát csak ki vele gyorsan, nyiltan. Sok mindennek a végére járunk mi… Nem olyan vigasztalan semmi, mint ahogy az emberek képzelik. A halált nem lehet meggyógyítani, de azonkívül talán mindent.

_A kapitány:_ Kérlek… te tudod, mennyire szerettelek téged… már mikor az ezrednél voltál… mikor elmentél, akkor is neked adtam igazat… komiszság volt úgy bánni azokkal a beteg katonákkal… nagyon becsületes embernek tartottalak…

_Az orvos:_ (Komolyan.) Annak tarthatsz most is.

_A kapitány:_ Hallottam, hogy te azóta híres orvos lettél, idegorvos; egyetemi tanár is lettél…

_Az orvos:_ Csak magántanár.

_A kapitány:_ Az mindegy. Szóval híres orvos vagy, becsületes, jó ember vagy (habozva) nekem barátom.

_Az orvos:_ Igen. Igen.

_A kapitány:_ Úgy beszélek hát hozzád, mint a gyóntatópaphoz. Nálad titok marad.

_Az orvos:_ Igen.

_A kapitány:_ És te talán meg tudsz gyógyítani.

_Az orvos:_ Amit ember tehet, azt megteszem. Beszélj el nyiltan, bátran, őszintén mindent.

_A kapitány:_ Igyekszem röviden elmondani. Tudod, hogy én tíz évvel ezelőtt – emlékszel, még hadnagykoromban – eljegyeztem magamat.

_Az orvos:_ Igen… igen… a…

_A kapitány:_ Szóval, emlékszel rá. A menyasszonyom akkor huszonhárom éves volt. Szép, fiatal. De akkor nem vehettem el. A kaució miatt. Szegény lány volt, nekem sem volt semmim. Kilépni nem akartam. Mihez kezdtem volna? Nem mehettem fináncnak. Vártunk hát és szerettük egymást. Az évek elmultak és a szerelem is elmult. Jártam hozzájuk, de csak megszokásból, udvariasságból, jóságból. Nem akartam elmaradni. Mire való lett volna? Házasodni úgy sem akartam, és csak megbántottam volna. A szerelemből – legalább a magam részéről – lett egy langyos barátság. Megbecsültem őt; kissé fanyar, néha keserű, de okos, jó és művelt leány volt. Egy félévvel ezelőtt azonban nagy baj történt.

_Az orvos:_ (Felemeli fejét.)

_A kapitány:_ Nem szabad semmi rosszat gondolnod. A nagybátyja meghalt és ráhagyta a vagyonát. Csinos, mondhatnám, nagy vagyon volt. Most tehát hozzám jöhetett feleségül. Ekkor megrémültem. Szemügyre vettem őt és láttam, hogy nem tetszik nekem. Nem, – hogy visszatetsző nekem. Hogy nekem nem kell. Elfonnyadt, elhervadt észrevétlenül; elszáradt lassan a hosszú lányságban; elvirágzott; megrútult. Előttem állott az a kérdés, elvegyem-e így, igen vagy nem. Azt mondtam magamban: nem. Visszavonultam. Nem mutatkoztam. De ekkor megrohant a családja. Hogy becstelenséget követek el. Megrohant a magam családja. Hogy ostoba is vagyok, hiszen gazdag. Hogy nem szabad cserbenhagynom tíz évi várakozás után. Ő maga sírt, megbetegedett. Meg akar halni, mondták. Én küzdöttem, védekeztem, tiltakoztam. Boldogtalanok leszünk mind a ketten, ezt erősítgettem. De rám rohantak, megrohantak, elkábítottak, legyőztek. A fenyegetésnek, a kérésnek, a sírásnak hetekig ellentállottam. Agyon akartam lőni magamat. Végre ő maga jött el hozzám sápadtan, betegen. Hát megadtam magamat. Feleségül vettem. (Elhallgat.)

_Az orvos:_ És?

_A kapitány:_ (Sóhajtva.) Ez úgy egy félévvel ezelőtt volt. (Küzködik zavarával, a szégyenkezésével.) Azóta rettenetes az életem.

_Az orvos:_ Miért? Mondd el bátran. Mintha magadnak mondanád el.

_A kapitány:_ (Kitörve.) Utálom. Érted, utálom. Nem: nem szeretem. Az semmi. De utálom, utálom, fizikailag undorodom tőle, megráz, gyötör, kínoz a görcsös undor, ha mellette vagyok. Mást elkerülhet az ember. De a feleségét!… Érted: vannak a házaséletnek részletei, titkai. Engem megfojt, megöl az undor. Érted ezt?

_Az orvos:_ Ezt értem.

_A kapitány:_ Most azt kell megmondanod, mit tehetek én ez ellen. Valamit tennem kell. Élek mellette nyugodtan, csendesen, de ha meg kell csókolnom, akkor megmozdul bennem valami. Valami háborgó tiltakozás. Azt mondd meg, mit lehet ez ellen tenni? Hogy lehet ezt gyógyítani?

_Az orvos:_ (Jóindulatú, elnéző mosolylyal.) Gyógyítani ezt orvos nem tudja. Recept ez ellen nincs. Az embernek össze kell szednie magát, erőt kell vennie magán. A megszokás…

_A kapitány:_ Nem, ne mondd ezt. A megszokás nem használ. Én is ezt mondom magamnak egy félév óta: majd a megszokás… De egyre rosszabb lesz. Nem tudom eltűrni. Az ő asszonyisága… érted… nem, nem tudom ezt eltűrni. A vérem, a fejem, a szívem egyre jobban háborog. Már beteg vagyok.

_Az orvos:_ Mi bajod van?

_A kapitány:_ Szédülök. Rémeket látok. Gyáva vagyok. Mikor a mult héten a svadronnal nekilovagoltam egy ároknak, az jutott eszembe, hogy az árkot, egy kicsi, rongy árkot, nem birja a lovam és szégyenszemre elfordultam. A kommandót hibásan adom. A gyakorlótéren nem tudok megszabadulni attól a gondolattól, hogy például a tárcámat otthon felejtettem… ostobáskodom… megszédülök… és a tárca a zsebemben van. A multkor a tábori misén az jutott eszembe, hogy rettenetes lesz hazamenni és majdnem belekiáltottam a pap szavába. Rossz vagyok a katonákhoz. Kegyetlenkedem. Lesoványodtam. Sáppadt vagyok és néha azt hiszem, mindjárt kiesik a kard a kezemből.

_Az orvos:_ (Figyelmesen beletekint a katona reszkető szemébe; nézi a vonagló arcát). Bizonyos, hogy ezek mind beteges tünetek. Nem nagyon komoly dolog: egy kezdődő neuraszténia. De elejét kell venni a nagyobb bajnak. Bizonyos vagy benne, hogy mind _attól_ van?

_A kapitány:_ Oh, bizonyos. Három napig nem voltam otthon és feléledtem.

_Az orvos:_ Nem tudod legyőzni ezt az érzést? Ha egy-két hónapra szabadságra mennél.

_A kapitány:_ Azután újra kezdődnék. Nem tudok rossz lenni hozzá, nem tudok durva, kemény, brutális lenni. Hiszen ő nem tehet róla. Jó vagyok hozzá, udvarias… nyújtja az ajkát… és akkor vége mindennek.

_Az orvos:_ (Egy pillanatnyi gondolkozás után. Röviden. Keményen.) Elválni!

_A kapitány:_ Ez az éppen, amit nem akarok, nem tudok, nem merek megtenni. A rokonsággal nem törődöm. De ő szegény. Hogy meg lesz alázva. Milyen boldogtalan lesz.

_Az orvos:_ Sokkal boldogtalanabb lenne, ha együtt maradnátok. Te is belepusztulnál, ő is szerencsétlen lenne. Mind a kettőtök érdekében gyorsan, elszántan, határozottan kell cselekedned. Végre is két életről van szó. Te újra fogsz élni, ő is boldog lehet mással… Az elválásnak van olyan módja, amely az asszonyt nem alázza meg. Ki kell eszelned egy ilyen módot és bátran: rajta!

_A kapitány:_ Hát nincs orvosság? Nem lehet gyógyítani azt, hogy én ne undorodjam?

_Az orvos:_ Ezt nem lehet gyógyítani.

_A kapitány:_ Vagy nem lehet azt gyógyítani, hogy én ezt az érzést el tudjam viselni. Hogy feláldozzam magamat érte, de ne menjek tönkre bele, ne bolonduljak meg bele.

_Az orvos:_ Csak ha magadban érzesz rá erőt. Orvos itt nem tehet semmit. Az okot keresheti csak és igyekszik az okot megszüntetni.

_A kapitány:_ (Remegve. Elszántan.) Tehát te is azt tanácsolod, mint orvos és mint barát, hogy elváljak tőle, akárhogy sajnálom is.

_Az orvos:_ Azt. Az élet parancsának engedelmeskedni kell.

_A kapitány:_ (Remeg az izgatottságtól, felugrik. Kezet nyújt az orvosnak; megrázza a kezét.) Köszönöm.

A katona elrohan. Az orvos utána tekint. Érzi, hogy itéletet mondott, érzi annak az itéletnek a kegyetlenségét, amelyet a parancsoló élet, a zsarnok természet nevében mondott egy boldogtalan, ártatlan, bűntelen, rút nő felett. Elgondolkozik. Tisztának találja a lelkiismeretét, de a szive megtelik szomorúsággal.

Halott a szobában.

Az igazgató karonfogta és átvezette a szinpadon. A túlsó oldalon állott Geltz Erzsébet.

– Erzsébet, bemutatom magának Forgács Jenőt.

Az asszony jóindulatú mosolylyal nyújtotta neki a kezét. Forgács zavartan hajolt meg. Az igazgató még ezt mondta neki:

– Udvaroljon, tőle függ minden.

Azután elment. Forgács nem tudott szólni. Az asszony mosolygott a zavarán.

– Hol volt eddig? – kérdezte tőle.

– Vidéken. Vándortársulatoknál karmester.

– Oh! Majd hivják most. Budapestre, Bécsbe, Berlinbe.

Forgácsnak megmelegedett a szíve.

– Nagyságos asszonyomtól függ minden, – ismételte hálásan az igazgató szavait.

Az asszony komoly lett.

– Én úgy énekelek, ahogy csak tudok. Én mindig úgy énekelek. Most elég könnyű lesz. Nagyon szép muzsikát irt.

Forgácsból kitört az öröm.

– Sohse reméltem, hogy előadják. Mikor beküldtem a partiturát, azt hittem, olvasatlanúl visszaküldik.

Megint hallgattak. Az asszony szólt ujra:

– Hány éves?

– Huszonhét.

Az asszony mosolygása egy kissé fájdalmas lett.

– Most menjen, – szólt – dolgom van. De jőjjön el a próbákra.

Forgács elment. Boldog volt. Azután eljárt a szinpadra. Hallgatta a muzsikáját, ismerkedett, szívta magába a dicsőség levegőjét. De csak Geltz Erzsébet iránt érzett hálát. Ő tőle várta a sikert, ő bátorította, ha néha csüggedt volt, ő mutatta be mindenkinek, ő hirdette a leghangosabban, hogy _A lázadók_ csodaszép muzsika. Hálával és alázattal volt tele a csodálatos asszony iránt, akit Londontól Szentpétervárig ünnepelt Európa minden operájában a közönség, akit kénytelen volt még az ő gőgje is tekintélynek elismerni a muzsikában és aki most annyi jóindulattal és szeretettel foglalkozik az ő munkájával. Alázattal csókolt neki kezet mindennap és csak az alázat hangján tudott vele beszélni. Egy napon megint el volt csüggedve; az asszony bátorította és megsimogatta a haját.

Ekkor Hornnal ment haza, az ujságiróval.

– Kedves Forgács, – mondta neki Horn – vigyázzon magára.

– Miért?

– Lizbet anyó a hálójába keríti. Maga tapasztalatlan és fiatal ember, ez az ő genre-ja. Az ilyenekre még veszedelmes Erzsi mama. Láttam, hogy megsimogatta a haját. Vigyázzon. Máris nevetnek magán.

Forgács elképedve bámult. Alig értette meg, kiről van szó. Lizbet anyó, Erzsi mama, ez kimondhatatlanul rosszul esett neki. Geltz Erzsébet a női tökéletesség mintaképe gyanánt élt a szívében. Dadogott valamit.

– Meg van lepetve? – kérdezte Horn. – Tudom, ön hálás iránta. Meg is érdemli. Nagy művésznő. Zseniális asszony. Okos asszony. A muzsikához többet ért, mint harminc professzor. De – Istenem – egy öreg nő, aki nem tud belenyugodni a maga öregségébe. Rákényszeredik a forró vére miatt, hogy fiatal embereket hálózzon be. Fiatal embereket. Vagy akárkit. Aki jön.

Forgács kábult volt.

– Hát hány éves? – kérdezte együgyüen.

– Hány? Száz. Húsz évvel ezelőtt már nagy művésznő volt. De legalább negyvennyolc. Vagy ötven.

Később elváltak. Forgács még mindig kábult volt. Geltz Erzsébettel mindig csak az árnyékos, homályos szinpadon találkozott – az asszony vigyázott is rá, hogy ne találkozzanak másutt – és csak a karcsú termetét, a szabályos vonásait látta. Nem is nézte: szép-e, öreg-e. Neki a tökéletesség volt. Fájt minden rossz szó, amit felőle hallott és másnap zavart és elfogódott volt, amikor vele beszélt. Az arcát ismét alig láthatta. A szinpad legsötétebb zugában állottak; amikor innen elmentek, az asszony küldte őt: most menjen már haza.

Egy hét mulva megvolt az előadás. Forgács a szinfalak mögött remegett. Az asszony odament hozzá – most ki volt festve – és vállára tette a kezét.

– Bátorság!

A függönyt felhuzták. Forgács didergett. Geltz Erzsébet kezdett énekelni. Forgács figyelt. A remegés megszünt. Csodaszép. Hogy énekel ez az asszony. Hogy énekel. Csodaszép.

Óriási tapsvihar. Forgácsnak remegett a szíve az örömtől. Az igazgató jött hozzá.

– Bravó. Nagy siker lesz. Mit művel ez az asszony! Csodálatos.

A függönyt leeresztették. Ismét taps. Ki a lámpák elé. Forgács félig eszméletlenül hajlong. Még egyszer ki. Még. Forgács remegve rohant az asszony öltözőjébe.

Geltz Erzsébet rámosolygott.

– Megmondtam, ugy-e?

Forgács könnyes szemekkel hajolt le, hogy a kezét megcsókolja.

– Most menjen, – szólt az asszony – öltözködöm. De ha nincs társasága, az előadás után jőjjön fel hozzám teára.

Forgács kiment. Mindenfelé gratuláltak neki.

– Hanem Geltz Erzsébet! Csodákat művel ez az asszony. Most is ő az első. Az utolérhetetlen.

A második felvonás után újra taps. A harmadik után újra. Viharos, hosszú, őszinte tapsok.

Az igazgató karonfogta.

– Ha nincs társasága, jőjjön velem. Van egy rendes kis társaságunk. Félórát el szoktunk ilyenkor fecsegni a kávéházban. Hadd ünnepeljék magát.

Forgács elment. Ünnepelték. Kedveskedtek neki. Forgács boldog volt. Tizenegy óra tájban elváltak. Forgács egyedűl maradt. Ekkor jutott eszébe, hogy Geltz Erzsébet meghivta. Az órájára nézett. Tizenegy óra. Még felmehet.

Elindult. Tele volt a szíve diadallal, ujjongással, és hálával az asszony iránt. Odaért. Csengetett. Beeresztették.

Az asszony jött elébe. Hosszú, kék selyemruha volt rajta, egy puha, simuló pongyola.

– Azt hittem, nem jön.

– Oh, hogy gondolhat ilyent. Ha tudná, milyen hálás vagyok.

Az asszony rámosolygott. Lehunyta a szemét és hosszú szempillái alól lágyan, melegen, sugárzóan nézte.

Leültek.

– Akar egy csésze teát? – kérdezte az asszony.

– Igen.

– Mit fog most csinálni?

Forgács beszélni kezdett a terveiről. Belemelegedett és kedvvel, bizalommal, lelkesen beszélt. Az asszony vele szemben ült az árnyékban.

Forgács kezében tartotta a teás-csészét és le akarta tenni.

– Majd én elteszem, – szólt az asszony.

Felkelt a helyéről.

– Nem akar még egy csészével?

– Köszönöm. Nem.

Az asszony elvette a csészét és letette valahová. Aztán Forgács mellé ült.

– Nem akar elmenni Budapestről?

– Egyelőre nem. Jól érzem itt magamat. Boldog vagyok. És hálás, végtelenül hálás maga iránt.

Az asszony hozzáhajolt és megsimogatta a haját. Most közelről látta, félvilágosságban ugyan, de világosságban. Az asszony arca ki volt festve; művészettel, finoman és diszkrétül, de festve volt. És a festék sem takarhatta el és nem tüntethette el a ráncokat. A szépmetszésű arcon, a homlokon, a száj körül ráncok futottak szét. A bőr petyhüdt volt. Öreg. Szánalmas. Rút. Forgácsnak eszébe jutott minden iszonyatosság, amit róla hallott. Az asszony feléje hajolt és ő riadtan, megrettenve, undorodva rezzent össze és önkéntelen mozdulattal rándúlt vissza.

Az asszony észrevette. A szeme tágra nyílt ki, az ajka megvonaglott. Felkelt. Megállott egy percre. Töprengve, kinlódva tekintett maga elé. Azután hősies, vad, fanatikus elhatározással kapta fel a fejét. Átment a szobán. A túlsó oldalon tükör volt. Ott megállott. Keserű arccal pillantott a tükörbe.

Azután leült. Kendőt vett elő. Demaszkirozta magát. Letörülte az arcáról a festéket. A pirosat, a feketét, mindent letörölt csodálatos erőfeszítéssel, fáradt, lassú mozdulatokkal. Forgács megdermedve tekintett rá. Az asszony ismét a tükörbe nézett, lehanyatlott a feje és anélkül, hogy hátrapillantott volna, fáradt hangon szólott:

– Menjen.

Forgács felkelt. És meghatott, remegő szívvel, könnyes szemekkel, lábujjhegyen surrant ki, mintha halott volna a szobában.

Visszatérés.

A fürdőre egy fiatal német házaspár érkezett. Nászúton voltak és bujkáltak az emberek elől, azonban észrevette és megbámulta őket mégis a fürdő internacionális közönsége. Annyi szőkeség, egészség és erő volt az óriási emberpáron, hogy az alacsony fekete délolaszoknak, a kis barna franciáknak torkukon akadt a szó, ha valahová belépett az északi mesékből való két germán.

A németeknek nem tetszett a megbámultatás és egyre ritkábban mutatkoztak. Nekivágtak a környék nagy hegyeinek és egyszer két napig is távol voltak. Hangos szavuk felverte a magános hegyvidéket és a férfi egy-egy sziklacsúcsra felállva kiáltotta bele szerelmesen az alpesi levegőbe:

– _Trude!_… _Trude!_…

Igy becézte az asszonyt, akit Gertrudnak híttak. A szőke nő ilyenkor kitárta a karjait Ottója felé.

Merész és kitartó hegymászók voltak, és egy napon azt mondták, hogy meg akarják mászni a _Germaniát_. A vendéglőben lebeszélték őket a veszedelmes útról, azt ajánlották, vigyenek legalább vezetőt, a fiatal óriás-pár azonban lenézően mosolygott és nekiindult az útnak.

Reggel volt, mikor elindultak. Frissen, jókedvüen és erősen haladtak fel a hegynek. Az út azonban egyre nehezebb lett. A dolomitbércek izzottak a dél felé haladó nap melegétől, úgy hogy a hegymászók lassanként elfáradtak. A kopár sziklák között erőlködve, izzadva, lihegve törtettek fel a csúcsra. Volt hely, ahol csak kapaszkodni lehetett az omló grániton, másutt kötéllel ereszkedtek lefelé, azután nagy bajjal csúsztak előre a sivár bazalton és végre a kopár sziklatengeren, a grániton át, csúszva és kapaszkodva eljutottak a csúcsra.

Itt diadalmasan pillantottak végig a hegyek között, gőgösen állottak fel a legmagasabb sziklára, azután leültek, ettek és csókolóztak. Délután visszaindultak.

Ekkor már fáradtak voltak. A nap izzó korbácscsal csapkodta végig a hegyeket; a kopár sziklák forrók voltak és egy-egy veres gránittömeg mintha lángolt volna. Ebédjük is túlságosan bő volt talán, most meghozta nyomába a hőség a szédülést. A homlokon nehéz verejték cseppezik és a szem látása elhomályosul.

Botorkálva és ingadozva haladtak lefelé. Egy-egy meredeken a görcsös kapaszkodás majdnem meggyengült, és végre eltévesztették az utat. Éles szakadékokon vergődtek át és mikor az irányt egészen elveszítették már, egy meredekről a kötéllel valami széles szikla-síkra ereszkedtek le. Ide azonban kár volt jönni. A kopár, szürke sík olyan volt, mint egy kiugró erkély: négy oldalon óriási mélység, az ötödik oldalon a meredek sziklafal, amelyről leereszkedtek.

A férfi fáradtan dőlt le a földre: pihenni egy kicsit, még mielőtt csak gondolkoznék is a szabaduláson. Az asszony türelmetlenül járta körül börtönüket és haragosan méregette a mélységet.

Lejutni lehetetlen: ez világos volt. A kötelük nem elég hosszú a negyvenméteres mélységhez. Nincs más hátra, mint megmászni újra a meredek sziklafalat, amelyen leereszkedtek.

A férfi hevert a földön, az asszony a falat vizsgálta. A szikla-sík szélén állott. Mondani akart valamit. Gyorsan megfordult és ebben a pillanatban megszédült. A szeme elhomályosodott, a hegyek és a fal, amelyhez támaszkodott, villámgyorsan kimozdultak a helyükből és ő – még gyors fordulása mozgását folytatva – megingott és feltartóztathatatlanul, határozottan és biztosan zuhant le a mélységbe.

A fekvő férfi úgy tekintett zuhanására egy percig, mint aki nem bízik a látásában. Idő kellett hozzá, hogy fáradt teste engedjen a katasztrófa érzésének. Akkor azonban felugrott és a mélység szélére rohant. Egy pillanat és ő is lehajítja magát és kalimpálva zuhan lefelé az asszony után.

A rövid pihenés azonban visszaadta forró feje józanságát, életösztöne megmozdult és hogy állva szédült, lefeküdt a sziklára és úgy kutatta át szemével a mélységet. Negyven-ötven méternyire alatta egy sárga folt feküdt a barna sziklákon és piros vér színezte meg a ruha sárgaságát.

A férfi kidugta szomorú fejét a mélység fölé és szédülő feje görcsöket érzett. Szeméből hullani kezdett a könny: egy-egy nagy csepp először, azután zuhogva, megáradva, bőségesen. A fájdalma egyre növekedett. Lázadva, keserüen, ordítva bőgött bele a mélységbe.

Körültekintett a kopár sziklákon és harsogó jajgatása felverte a csendet:

– _Trude!_… _Trude!_…

Az asszony csendesen, holtan feküdt lenn. Fentről egyre verődött lefelé a férfi harsogó jajgatása.

Az órák multak, a nap verte melegével a hegyeket, körül a sziklák sivárak és elhagyottak voltak, fenn ordított a férfi és lenn csendesen feküdt az asszony. A nap lefelé hajlott az égen, azután jött az alkony és egyszerre itt volt az éjszaka. A férfi ekkorra elhallgatott. A havasi éjszaka halotti csendjében megdermedve feküdt. Pillantása hiába fúródott már bele a mélységbe, nem látott semmit. Csendesen felzokogott még néha, de megfeszült idegei fáradtan ereszkedtek meg és a mélység szélén egy feltörő zokogás után egészségesen, mélyen elaludt.

A hajnal költötte fel. Újra a mélységbe bámult és újra sírt. Mire a nap feljött az égre, akkorra érezte, hogy éhes. Felkelt és a szabadulás útját kereste.

Ha rátekintett a falra, amelyen lejutottak, szédült. Itt nem lehet feljutnia. Lefelé is zárva van az út. Kérlelhetetlen, kopár és gyalázatos börtöne a szikla-lap, amelyre került, és úgy lehet, hogy halottja ott lenn nemsokára nem lesz odaát sem egyedül.

Most már önönmagáért érzett fájdalmat, magát siratta. Számítgatta a menekülés lehetőségét. A maga erejéből nem menekülhet; segítséget kell várnia. A szállodában ma észreveszik, hogy nem érkeztek haza; holnapig talán várnak, akkor mindenesetre keresésükre indulnak. Míg keresik őket és míg megtalálják, abba beletelik egy nap, talán kettő – három, négy vagy talán öt nap mulva szabadíthatják meg. De lesz-e már akkor, aki örüljön a megszabadulásnak?

Egy-két morzsa maradt még az ebédjükből. Ezt megette és közben könnyek hullottak a szeméből, halottjára gondolván. Azután leült a sziklára és körülhordozta szemét a hegyek között. Ismét dél volt. A hőség izzón csapkodott a szikla körül. Vize nem volt és a forróságban elepedve, bánatosan, összetörve gubbasztott ott a gránitfokon.

A hűvös est egy kissé felüdítette. Hangosan kiáltozott ekkor, hátha keresik már, de hogy jött az éjszaka, lefeküdt és ismét aludt.

Másnap, mint egy fogoly állat úgy járkálta körül a börtönét. Nincs sehol menekülés, és fáradtan dőlt le újra a sziklára. Gyötörte a szomjúság és az éhség, erős óriás teste vonaglott tőle és alkonyatkor dühödt ordítása kétségbeesve hangzott a sziklák magánosságában.

A hajnal felverte már. Talpra szökött, hogy kutassa újra a menekülés útját, út sehol sem volt azonban és most már elgyengülve dőlt le a sziklatalpra. A nap futását csendes fájdalommal nézte és azt mondta magában:

– Én is meg fogok halni.

Ezen az éjszakán már nem tudott aludni. Valami csendes ájulásban volt: az ébrenlét és az álom, a gyötrő fájdalom és a halál között. A reggel sem állította talpra. Haldokolva hevert a szirten és úgy látszott, nincs hatalom már, amely meg tudná mozdítani. A reggeli levegőt azonban harsogó hang szelte át:

– Hahó!

A férfi feltekintett és még volt ereje egy mozdulatra. A sziklafal tetején emberek jelentek meg és erős kötélen nemsokára melléje ereszkedett le egyik. Tompa ájulásában alig érezte, hogy kötelet fűznek a dereka köré, hogy erős kezek húzzák felfelé és hogy a hordószéken lassan viszik lefelé a hegyről.

A fürdő népe messziről látta a lassú menetet. Az asszony roncsolt testét már előbb elvitték előttük és most megindulva várták a férfit.

Megérkezett. Szőke feje sápadtan és elvadulva hevert a párnán, óriási teste halotti mozdulatlanságban. Sokan könnyeztek körülötte, egy asszony sírva mondta:

– Istenem, hogy szerették egymást!…

A férfinek már előbb is a konyakos-üveget szorították a fogai közé; most ismét konyakot töltöttek a szájába.