Part 8

Igy határozatba ment, hogy a prológust Pándorfné »úrasszony« mondja el. A helyi poéta lelkes alexandrinusait a jótékonyság nemtőjének adta a szájába és a fiatal Pándorfné így stilszerű görögös ruhát szerzett be erre az alkalomra; leomló redőzetű fehér peplont, amelyet virágok egészítettek ki.

Az előadás napján a szinház zsufolásig megtelt. Egyetlenegy hely nem maradt üresen.

A függönyt visszahúzták egy kicsit, hogy a jótékonyság istennője a lámpák elé léphessen. Utolsó szavaira majd fellebben a függöny és az első káprázatos ragyogású, megindító élőképet tárja fel.

A függönyt tehát visszahúzták és a fiatal Pándorfné a lámpák elé lépett. A redős fehér ruha művészi hullámokban omlott le róla, nyaka szabadon volt és a haja középen volt görögösen elválasztva. Nyugodtan és méltóságosan állott meg a bámuló százak előtt. A kötelességteljesítés nemes tudata töltötte el önérzettel a szívét. A lámpaláznak nyomát sem érezte.

Jobb karját felemelte és egy széles, méltóságos mozdulattal – amint betanulta – tárta ki a közönség felé. A szinházban halálos csend volt. A görögruhás nő félrehajtva a fejét, végtelenül jóságos mosolylyal az ajkán, beszélni kezdett:

_Úri szép közönség, idejöttél mára_ _Hivó szózatomra…_

Az ismert hang szétröppent az óriási nézőtéren. Ez az ismert hang azonban most felemelkedett, rezgett és megnyúlt. A páthosz felkapta ezt a hangot, megszokszorozta, harsogóvá tette. Az ismert dünnyögés szavalásba emelkedett, a nazális rezgés vontatott és méltóságos énekléssé vált. A lassú esésű alexandrinusokba belebújt a rettenetes jargon, a görögruhás nő mögött megjelent az elfelejtett és felejtetni akart ős kétségbeejtő árnyéka.

Az első sor után egymásra néztek az emberek. A második sornál egymásra mosolyogtak. A padok között suttogás támadt, mindenfelé volt valaki, aki a szomszédjával okvetlenül közölni akart valamit. A szinpadon egyre zuhogtak az alexandrinusok, a dünnyögést mind magasabbra emelte a páthosz és a nazális hangok az egyre érzelmesebb sorokkal úgy törtek elő, mint a trombitaharsogás.

A nézőtéren nevetni kezdtek. A nevetés először hátul ütődött fel; elől az emberek nyugodtak voltak. A görögruhás nő azonban még mindig szavalt és elől is le-lehajolt egy-egy ember, hogy a nevetését a zsebkendőjébe nyomja.

És az alexandrinusok nem fogytak el. A harsogó páthoszból most a szívekhez szóló könyörgés hangjába csapott a jótékonyság nemtője. Hangja leszállott és amint minden érzelmét, minden jóságát bele akarta vinni a szavakba, a kitóduló hang, amely nem tudta elkerülni az orrot, úgy hangzott, mint a lassú vinnyogás.

Ekkor csend volt. De hátul egyszerre újra felhangzott a nevetés. És most már nem lehetett ellentállni. Mint a tűz, úgy futott előre a padsorokon az emberi derültség szörnyű hangja. A legkétségbeesettebb erőfeszítés sem használt. Aki végső erővel még fogva tudta tartani izmait és össze tudta szorítani a torkát, az is el volt veszve, mikor mögötte, előtte, mellette nevetni kezdtek. A sorokon végigbugyborékolt a kacagás. A szinpadról egyre omlottak az orrhangok, és a nézőtér most már nem tudta tartóztatni magát. Csilingelő női kacagások és mély röhögések egymásba vegyültek, az egész nézőtér nevetett, kacagott, hahotázott, röhögött. Egy-egy ember végignyúlt a széken és kieresztette a hangját, a nők füzőin pattogtak a kapcsok, a püspök a proszcéniumpáholyban lehajtotta a fejét és az egész teste meg-megrázkódott. Az első sorokban végig: kinyilt szájak, félrehúzott arcok, könnyes szemek röhögtek. A nevetés buffogott, bugyborékolt, dőlt ki mindenütt, hátul egész zivatarrá erősödve.

A jótékonyság nemtője nagyranyílt szemekkel állott a szinpadon. Az alexandrinusok akadoztak, a szavak botorkáltak, a hang elcsuklott és a félrehajtott fej ijedten szegődött hátra.

Az emberek nevetnek. Rajta nevetnek, ebben nem lehet kétség. Riadtan nézett szét és mindenféle könyörtelenül nevető arcokat látott… Mindenki nevet.

Esztendők óta talán először tünt el a mosolygás az arcáról és a szinházi festék alá halálos sápadtság szökött. A fejét még jobban hátrahajtotta, a szava akadozni kezdett, szavaló hangja leszállott és egyszerre torkán akadt.

Nem szólt. Szembenézett a tömeggel. Még mindig a nevetés rázkódott végig a sorokon, hangos, fékevesztett, letiporhatatlan nevetés, amely betöltötte a szinházat.

De amint ő elhallgatott és mereven megállott a tömeggel szemben, lassanként elhallgatott a nevetés is. Halálos csend lett. A tömeg meghökkenve nézett a lámpák felé.

A görögruhás nő nehéz mellel vett lélegzetet. Amint szembenézett a tömeggel, egyszerre megértett mindent. Régi kétségek, amelyek csak hajdan – tükre előtt – kínozták, most bizonyossággá lettek. Megértette, hogy ő rút, szánalmas és nevetséges. Megértette, hogy jóságát mindig kigúnyolták, megértette, hogy háta mögött kinevették, megértette, hogy kellemetlen, komikus és félszeg volt, hogy társadalmi szereplését lenézték, kinevették, hogy jóhiszeműsége, jóindulata, jósága irigységet, gyülöletet, lenézést szerzett a számára.

Végignézett a százakon és látta, hogy mind nevetett, hogy ő mindnek siralmas és nevetséges volt, hogy nincs senki, akinek ő tetszett volna.

A fejét még jobban hátraszegte, a szivét egy görcs szorította össze és a görög ruhákban csendesen összeomlott a szétlibbenésre kész függöny előtt.

A kis gróf.

A kis grófot egy fiatal pap kisérte el mindennap a gimnáziumba. A fiatal pap a nevelője volt. A kastély felől jöttek csendesen, összesimulva. A pap fekete ruhában volt, a kis gróf mindig kék bársonyban. Sápadt volt mind a kettő. Olyanok voltak, mint két sötét, hallgatag árnyék.

A kastély azelőtt üres volt és csendes. De a kis gróf édes apja sokat kártyázott, a birtok egy napon gondnokság alá került és ekkor a grófné kezdett parancsolni. Ő rendelte el, hogy hazaköltözzenek a kastélyba, mert – mondta – nem akarja, hogy fia koldús legyen. Úgy volt, hogy otthon laknak, amíg minden adósság ki nincs fizetve. A gróf unta ezt a dolgot. Átásítozta a hónapokat és a monokliján át mély megvetéssel nézte az egész kis várost. A kis grófnak közömbös volt az ügy. Keskeny arca az első év végén éppen olyan halvány és mozdulatlan volt, mint amikor a cisztercita tanárok először simogatták végig, és a zajongó osztályra éppen olyan nyugalommal tekintett, mint amikor először jelent meg közöttünk. Hanem a grófné, ő lelkesedett a kastélyért és az egész kis városért. Itt ő parancsolt, ő rendelkezett, elhanyagolt és mellőzött asszonyból itt a város királynője lett. Hihetetlen méltósággal tudott megjelenni a nyilvánosság előtt és mámorosan élvezte azt a bámulatot, amelyben része volt. A harminc éven jól túl volt már, erősen hízott, de elsőségét a városban vitatni sem lehetett.

A kis gróf egy éve járt már a cisztercitákhoz, amikor – a második gimnáziumban – megbarátkoztunk. Segítettem neki valami feladatában, ez teremtette meg a barátságot. Ezután bizalmas közléseket tett nekem a kis gróf és én álmélkodva láttam, hogy tapasztalt, vad és erős mivoltom mellett milyen félénk, tudatlan, lányos és anyás maradt. Nemcsak gyenge volt és nemcsak a zajt és a dulakodást kerülte, valami rettenetes – arisztokrata – irtózással, hanem járatlan volt az élet minden dolgában. A női dolgokról pedig, amelyeket a padok között tudatlan, fojtott kacagással sugtak tovább a fiúk, egyszerűen sejtelme sem volt.

Egy napon ezzel a kérdéssel lepett meg:

– Te, a te anyád festi magát?

– Nem – válaszoltam csodálkozva.

A kis gróf hideg szemében egy kis büszkeség csillant fel.

– Az én anyám, mondta jelentős hangon, festi magát.

Elámulva néztem reá és a kis gróf megmagyarázta, hogyan megy a dolog. Rendre elsorolt minden részletet és így fejezte be:

– Ez a festés. Hallottam, amikor az inas mondta a szobalánynak: a méltóságos asszony festi magát. Mindig festi magát, mikor valahová elmegy. Olyankor nem szabad megcsókolni.

Álmélkodva hallgattam a dolgot. A kis gróf egyre büszkébb lett az előadás hatására és hogy betetőzze ezt a hatást, hozzátette:

– Azt hiszem, csak grófnéknak szabad festeni magukat.

Le voltam sujtva. Az egész kicsi városban csakugyan senki nem merte volna az arca színét megkorrigálni és a kis gróf határozottan nagyot nőtt a szememben ezen a napon. Ekkor éreztem először, hogy kitünő dolog lehet grófnak lenni. Eddig mindig én bántam bizonyos jóindulatú leereszkedéssel vele, most a kis gróf lett a leereszkedő. Nagyon szégyeltem, hogy az én anyám nem festi magát és elhatároztam, hogy ha husvétra hazamegyek, meg is kérdezem a dologra nézve.

Az ügyet azonban elfelejtettem, és hogy a következő évben Budapestre kerültem, hosszú esztendőkig nem foglalkoztatott a kifestés joga és a kis gróf.

Tízenkét év telt el és nem találkoztam vele. Ekkor egyszer a Dunaparton szembejött velem. Az első percben megismertem; az arca alig változott, maradt az a lányos arcú, halvány, karcsú szőke fiú, aki volt. Ő is megismert.

– Szervusz, mondta örömmel, szervusz, hogy vagy?

Beszélgetni kezdtünk. Hamarosan láttam, hogy nemcsak az arca, hanem a lelke sem változott: tudatlan, félénk, lányos, anyás. Otthon végezte el a gimnáziumot, a liceumban tanulta a jogot, mindig az anyja mellett volt és mindig egy fiatal pap volt a nevelője. Most doktor juris és talán valamelyik miniszteriumba megy. A birtokon most már nincs adósság és megint Budapesten laknak. Ő most izlelt bele a szabad, nagyvárosi élet különös örömeibe. Mámoros volt, de még ügyetlen és gyáva.

– Hát te mi vagy? – kérdezte azután.

– Újságíró.

Elhallgatott. Zavartan izgett-mozgott, egy vérhullám öntötte el finom arcát és végül nagy elhatározással, szinte dadogva kérdezte:

– Ismered Tábor Pannit?

– Igen.

Csodálkozva néztem rá. Zavartan mentegetőzött:

– Mert ti újságírók ismeritek úgy ezeket a szinésznőket.

Hosszas unszolás és kérdezősködés után kiderült, hogy a kis gróf őrültül szerelmes Tábor Panniba. A versenyen látta vagy ötször és úgy imádja, mint ahogy csak a naiv, anyás fiatal grófok imádhatják az igen rossz nőket. Nem mert még senkinek se szólni és meghal, ha nem ismerkedhetik meg vele.

– Nem szoktál a Dalos-szinházba járni?

– Nem. Háromszor voltam szinházban életemben.

– Hát gyere el ma este, felviszlek a szinpadra és bemutatlak Tábor Panninak.

– Nem haragszik meg?

Elnevettem magamat.

– Légy nyugodt. Nagyon fog örülni.

Megvigasztaltam még, hogy a szerelme nem is olyan reménytelen, mint ahogy gondolja… Azután elváltunk.

Este kissé későn jutottam el a szinházba. A kis gróf már aggódva várt. Az első felvonásközben karon fogtam.

– Menjünk a szinpadra.

Ujjongott örömében. A szinpadon megtaláltam Tábor Pannit. Rövid rokoko szoknyában, nagy fehér parókával, erősen – a szinpadi világításnak – kifestve állott egy sarokban. Nagyon szép volt. Bemutattam neki a kis grófot és egyideig beszélgettem velük. Villámgyorsan megbarátkoztak. A kis gróf eleinte bátortalan volt. Panni annál merészebb. Ez a merészség azután felgyújtotta a kis grófot és két perc mulva már a szerelmi vallomásnál tartott. Ekkor elhivott valaki.

Mikor a felvonásköznek vége volt, lementem a szinpadi lépcsőn és a folyosón át a nézőtér felé tartottam. Mögöttem jött le a szinpadról a kis gróf is. Utolért. Megkapta a karomat. Halálsápadt volt.

– Mi bajod? – kérdeztem tőle.

– Gyere, dadogta, gyere ki innen. Az utcára.

Kimentünk. Kiváncsian és aggódva néztem rá. A kis gróf a homlokáról a verejtéket simogatta le, nehéz lélekzésssel szítta be a hűvös, éjszakai levegőt és hozzám hajolva, kétségbeesetten, rekedten, megsemmisülve sugta:

– A világosságon láttam, hogy ki van festve. Mint az anyám…

Bánatos lemondással intett vissza a szinház felé:

– Sohasem tudnám megcsókolni. Sohasem fogok visszamenni.

Matt.

A leány szülei sokáig ellenkeztek. A férfi kezdő ügyvéd volt és nem biztak benne, hogy lesz valamivé. A leány makacs akarata végre diadalmaskodott. Megvolt az esküvő, egy hónapig utaztak és azután megkezdték a házasság csendes, békés, munkás életét.

Az első mámor hónapokig tartott. Egy félév telt el, amig szinte mindennap újra érezték győzelmük örömét, egyesülésük mámorát, lassan azonban jelentkezett ekkor az unalom. Meglepetve fogadták és szégyenkezve titkolták maguk előtt is. De nyilvánvaló volt már, hogy egymás társasága nem elégíti ki őket. Az örökös együttlétbe befúrakodott a fanyarság. Nem volt mit mondaniok egymásnak. Próbálgatták a dédelgetés és a becézés régi játékait és unottnak találták. Nézték egymást, ásítoztak és tanácstalanul ődöngtek a lakásban.

– Paula, kérdezte egy napon a férfi, tudsz sakkozni?

– Nem – válaszolt az asszony. – Miért?

– Az íróasztalom fiókjában megtaláltam a régi sakktáblámat. Kedves volna…

– Taníts meg – mondta az asszony.

– Jó – kiáltott örömmel a férfi.

Kihozta a kockás táblát, felállította a figurákat és magyarázni kezdett. Eleinte kissé nehezen ment a dolog, de azután mindent megértett az asszony. Az idő gyorsan telt el és mikor végét vetették a tanításnak, örömmel állapították meg:

– Ezentúl mindennap játszunk.

Mindennap játszottak. Az ebédutáni és a vacsorautáni idő, amelyet a férfi még mindig otthon töltött, volt a legunalmasabb. Ilyenkor játszottak. A férfi szivart vett elő, az asszony is rágyújtott egy cigarettára és megelégedéssel, örömmel ültek le a kis asztalhoz, amelyen szép rendbe sorakozva ott állottak a játék figurái. Jó pajtásoknak érezték magukat, szórakozást, kellemes, apró izgalmakat vártak a játéktól. Szerették ezeket az órákat.

Addig, amig az asszony kezdő volt, minden pompásan ment. A férfi könnyen nyerte meg a játékokat és ha az asszony is nyert néha, az véletlenszámba ment. Ebbe belenyugodott az asszony is. Hónapok teltek el és a sakkozás óráit mindig örömmel várták.

Lassanként azonban az asszony veszedelmes ellenfél lett. A férfinak erőlködnie kellett; törnie kellett a fejét, kínos fejmunkával kellett fáradnia a nyerésért. És nemsokára szó sem volt a könnyű, tréfálkozó győzelmekről. Az asszony egyenlő rangú játékos lett. A férfi nap-nap után vereséget szenvedett a mérkőzésben és kedvező eredmény volt, ha nyert és veszített játékai egyenlők voltak.

A sakktábla körül ekkor valami titkos és lappangó gyűlölet keletkezett. Nem a játék kedvéért ültek most már le játszani, hanem a győzelem kedvéért. Aki veszített, az dühbe jött, elkeseredett, fanyar haraggal pillantott a másikra és gyűlöletesnek találta az örömét. Hibákat keresett rajta. Néha megállapította a fellobbanó harag, hogy a másik durva lelkű, otromba, rút. Keserű kifakadások estek. Vad és sértő vita támadt azon, ki játszik jobban. Gúnyolták egymást. A játéktudás után a szellemi képességekre került a sor.

– Minden ostoba liba azt hiszi manapság magáról, hogy hódító szellemű asszony – mondta a férfi.

Az asszony élesen válaszolt:

– Te azt hiszed, hogy csak az az értelmes ember, aki egyszer megbukott az ügyvédi vizsgán.

A vita átsíklott a többi külső és belső tulajdonságokra és sivár, maró, marcangoló veszekedés lett. De a sakktábla azért egyre vonzotta őket. Minden nap újra kellett kezdeni a játékot és a tegnapi veszekedést mindig elfelejtették, mikor a sakkozás ideje eljött.

Jókedvvel ültek le játszani. De mikor rámeredtek a kockás táblára, a figurák mozogni kezdtek és a játék kibontakozott, akkor a fejtörés, a megerőltetett gondolkozás, a győzelem eshetősége izgatta és lázba hozta őket. A játszás szenvedélye, a szellemi mérkőzés tudata, a párbaj izgalma egyformán ingerelte őket. Fékezhetetlen indulatok háborogtak bennük és vadul törtek ki, mikor egy-egy vita támadt. A férfi egyszer elhibázott egy lépést. Az asszony felvillanó szemmel nyult a táblához.

– Elhibáztam, mondta gyorsan a férfi. Nem úgy lépek a bástyával.

– Most már késő, válaszolt kárörömmel az asszony.

– De nem.

– De igen.

A férfi haragosan nyúlt a bástya után. Az asszony felkapta a kezét és elébe tartotta. A férfi elrántotta a kezet, az asszony erre lesöpörte az egész táblát.

– Nesze. Akkor játszsz velük magad.

A férfi elfehéredett a dühtől. Felemelte a kezét és az asszony felé ütött. Nem találta. Az asszony síkoltva hátrált. Megdöbbenve néztek farkasszemet.

Az asszony sírva sietett ki a szobából, a férfi pedig haragosan ment el hazulról. Ekkor hetekig nem játszottak. Kezdtek társaságba járni és az asszony kihívóan kacérkodott mindenkivel, aki az útjába akadt, a férfi pedig tüntetően udvarolt minden kacér asszonynak.

Néma, hideg gyűlölet volt közöttük. Naphosszat alig beszéltek és siettek megszabadulni egymástól, mihelyt tehették.

A sakktábla megérttette velük, hogy nem egymáshoz valók. Vad és kiméletlen természetükről leoldott minden féket a játék szenvedélye és nem szerelmes férfi és nő, hanem két meztelen indulat állott egymással szemben.

Az érintkezés lassan újra megkezdődött közöttük. Megszokták azt, amit a házasfelek lassanként megszoknak, hogy együtt legyenek, beszélgessenek, együtt éljenek, amikor a lelkük rég eltávolodott egymástól. Hideg szemmel és hideg lélekkel nézték és mérlegelték egymást, de az érintkezésük majdnem olyan volt, mint a régi.

Egy napon otthon voltak. Nem lehetett sehová se menni. Unatkoztak.

A férfi ekkor az asszony felé fordult és egy kicsit önmagát is gúnyolva, zavart mosolylyal, félvállról kérdezte:

– Nem játszanánk egy partiet?

– Nem.

A férfi gúnyolódni kezdett:

– Nem mersz játszani. Félsz, hogy veszítesz.

Az asszony hallgatott. A férfi folytatta a gúnyolódást és végül már nyújtva, elhúzva a szavakat, gyerekmódra csúfolódott:

– Nem mersz játszani. Neeem meeersz… Neeem meeersz…

Az asszony hallgatott. De az arca kipirult, az ajka dühtől remegett és végül reszketve pattant fel.

– Hát lássuk.

Odaült a sakktábla elé. Összehúzta a homlokát, beléharapott az ajkába és kemény, vád akarattal akart nyerni. Nyugodt is akart lenni, de a belsejében remegett az izgalom. A férje még mindig gúnyolódott. Ő nem szólt semmit, de forrón érezte hullámzani a vérében minden gyűlöletét és úgy érezte, hogy a játéknyerés vad, gyönyörű, régen kivánt fizikai legázolás lesz.

– Hármat játszunk, mondta a férfi. Mind a hármat elveszted.

Játszottak. A férfi folyton gúnyolódott. Az asszony dühös erőfeszítéssel játszott, remegett, izgatott volt és az első játékot csakugyan elveszítette.

– Látod, mondta a férfi, megmondtam. Nem tudsz semmit. Mindig nagyra vagy vele, milyen jól tudsz. Ilyenkor látszik, hogy semmit se tudsz. Semmit.

– Majd meglátjuk.

– A másodikat is elveszted.

– Majd meglátjuk.

– Elveszted, elveszted, – dudolta a férfi.

Az asszony reszkető ajakkal, tüzelő szemmel meredt a sakktáblára. A faragott figurák összezavarodtak előtte. A kockák kinyúltak, megdagadtak, az alakok feltornyosodtak. Láza volt. Gyűlölete, dühe és megvetése úgy borzongatta, mint valami kínzó láz. Elveszítette a második játékot is.

– Látod, mondta a férfi jóindulatú oktató hangon, nem megmondtam. Minek kezdesz azzal, aki többet tud nálad.

Az asszony elkeseredve, leigázva lihegett.

– Hát lássuk, mondta hebegve, hát lássuk most…

Újra játszani kezdtek. Az asszony vigyázatlan volt. Valami kombináción törte a fejét és parasztjait elmozdította királya elől. A férfi észrevette. Óvatosan felvonult és amíg az asszony nehéz, komplikált tusára készült, előrehúzta királynéját, felugrott és diadalmasan kiáltotta:

– Sakk. Matt.

Az asszony megdermedve bámult a táblára. Az volt. Matt, kétségtelenül az. De orvmódra, tisztességtelenül az. Tisztességtelenül, komiszul kijátszottnak, banditamódra kifosztottnak, becstelenül legázoltnak érezte magát. Elfehéredett a dühtől. A férfi gúnyosan nevetett rá és ő vérforralónak, rettenetesnek, galádnak látta ezt a nevetést. Elvakult, elkábult a dühtől. Az asztalon a sakktábla mellett gyújtótartó hevert: nehéz, éles szegletű öntött vasból. Gyűlölettől részegen nyúlt utána. A férfi nevető feje előrehajolt. Ő felkapta a nehéz vasat és őrjöngő erővel vágta a nevető fejhez.

A vas éles szeglete mélyen vágódott be a halántékon, a férfi elbukott és homlokán kibuggyant a vér.

A kávéház.

Berg Géza tizennyolcéves korában került fel Budapestre egy nádorutcai nagy bankba. Se rokona, se ismerőse nem volt az egész nagy városban és minthogy a bank ránézve a jövendő gazdagságnak, a sikernek, az igéretnek a földje volt, szívós elszántsággal látott neki a munkának.

Szépnek találta azt a szabad életet, amelybe az iskola szolgasága után került és minden reggel újra gyönyörűséggel töltötte el, hogy kávéházban reggelizik. Amint haladtak az esztendők, az életében jelentékeny változások állottak be. Emelkedett – eleinte lassan, később gyorsabban – a fizetése; ő is szenzációs nyakkendőket hordott, keresetten öltözködött, este az Andrássy-úton sétált, mint a többi bankhivatalnok; a kis kocsmát, amelybe eleinte járt, előkelő vendéglővel cserélte fel, de állandó szerelme a kávéház volt. Itt otthon érezte magát, itt ismerték és szerették és itt volt társasága. A törzsasztalnál, ahova járt, más hivatalnokok, ügyvédek, orvosok is voltak, akik mindannyian jórészt a kávéházban élték le életüket. Itt minden nap elolvasták a lapokat, megtárgyalták az eseményeket és tudták, hogy karácsony estéjén puncscsal, újévkor pezsgővel kinálja meg őket a kávés.

Berg Géza néha szinházba ment, gyakrabban orfeumba és egyszer-egyszer bevetődött valamelyik zajos, éjjeli kávéházba. Egyébként esténként az Andrássy-úton sétált, sok gondot fordított a ruhájára és gondosan tanulmányozta a párbaj-kodexeket. Igy lett huszonötéves.

Minthogy megtakarított pénze volt, elhatározta ekkor egy barátja tanácsára, hogy butorokat vesz. Otthagyta a hónapos-szobát, amelyben eddig lakott és beköltözött új lakásába. A lakás felette csinos volt a tündöklő rézágygyal és a szőnyegekkel, amelyekre aránylag nagy összeget költött, és ő meg volt elégedve.

Augusztusban költözött be új lakásába. Az ablakok az utcára nyiltak. Szemközt, az utca másik oldalán, nagy bérház állott, amelyben élénk élet volt. Az első emeleten azonban végig le voltak eresztve a sárga függönyök: a nagy lakás előkelő lakója nyilván fürdőn van.

Berg Gézának egy hónapig minden reggel a sárga függönyökre esett a tekintete, mikor felkelt. Szeptember elején azonban egy reggelen fel voltak húzva a függönyök és mikor Berg Géza érdeklődve nézett át a túlsó oldalra, az egyik ablakban – éppen szemközt vele – egy szőke leányfej jelent meg. Szőke volt a haja, kék a szeme, és Berg Géza különös ijedelmet érzett, mikor a tekintetük találkozott.

A hivatalban ez volt az első nap, amelyen nem tudott egész lélekkel dolgozni. Egyre maga előtt látta a szőke lányt és a legkülönbözőbb gondolatok kavarogtak a fejében.

Másnap reggel újra látták egymást és Berg Gézát cserbenhagyta a merészségnek az a tudománya, amelyet az Andrássy-úton barátaitól tanult. Nem tudott a lányra másképpen tekinteni, mint alázattal és elfogódva.

Még aznap délben átment és megnézte a kapu alatt, ki lakik az első emeleti nagy lakásban; kissé elszomorodott, mikor olvasta, hogy Gerhardt Pál, a marosvölgyi bányatársaság igazgatója… Túlságosan gazdag és hatalmas ember, a lányát bizonyosan nem adná egy fiatal bankhivatalnokhoz.

A szőke lány csakugyan Gerhardt Vilma volt. Berg Géza azonban tetszett neki és reggelenként – habár az apja a marosvölgyi bányatársaság igazgatója volt – mégis érdeklődve sietett az ablakhoz. Igy látták egymást minden reggel, sőt később délben és este is. Voltak bizonyos órák, amelyekben hallgatag és titkos megállapodással megjelentek ezen a furcsa találkán: nézni egymást hallgatva és óvatosan az utcán keresztül.

Berg Géza egy napon végre be merte vallani magának, hogy nagyon szerelmes a szőke lányba. Elhatározta, hogy megismerkedik vele, de mikor az ismerkedés módjára gondolt, nagyon elcsüggedt. Nem voltak ismerősei, nem járt társaságba. Hiába törte a fejét, nem talált módot az ismerkedésre.

A vendéglőben a szomorúság e napjaiban egy szőke, fiatal úrral ismerkedett meg, akit így mutattak be neki:

– Gerhardt Viktor.

A kérdésére azt is megtudta, hogy ez a fiatal ember a direktor unokaöccse. Berg Géza ekkor felvillanó reménységgel, elszántan és minden ereje megfeszítésével udvarolni kezdett a szőke fiúnak. Sikerült vele megbarátkoznia. A vendéglőből orfeumba mentek és hajnalig együtt voltak.

Két hét mulva Berg megvallotta a szerelmét a barátjának, aki harmadnapra ragyogó arccal jött hozzá.