Part 7

Gál püspök szíve hevesen vert. Itt, ezen a hosszú utcán, az alacsony házak között, itt játszott ő, itt járt iskolába, itt élt le hosszú, nyomorúságos és vidám gyermek-éveket. A kis Geiger Simiből azóta Gál Simon püspök lett, a marosvári püspökség ura, római gróf, pápai trónálló, ő felsége valóságos belső titkos tanácsosa és jelölt a biboros-kalapra…

A vonat elhagyta az Alsóvárost, elrobogott egy villamos fényben úszó utca mellett, hosszan fütyölt és megállott. Rendelete szerint csak egy udvari papja várta Gál püspököt.

A püspök kocsira ült, a huszár alázatos meghajlással csapta be az ajtót és öt perc mulva új rezidenciájában volt Gál Simon. – A káptalan tisztelgett nála, fogadta a jószágkormányzót és azután maga kivánt maradni.

Bejárta a palota termeit. Egy percre megállott a Forgách püspök arcképe előtt, elmélázva nézte az Eszterházy biboros finom vonásait, egy pillantást vetett a törökverő Drugeth püspök páncélos képére és azután hálószobájába vonult.

Boldogsággal és mámorral volt tele a szíve. Ime, ő, Geiger Simon az Alsó-városról idekerült a Forgáchok és Drugethek palotájába. A Geiger Lázár fia ura ennek a palotának és elébe nem járulnak kevesebb hódolattal, mint akár Eszterházy biboros elé.

A városra, ahonnan diadalmas útjára elindult, régen nem gondolt. Ki akarta törölni emlékéből a nyomorúságnak ezt a helyét, ahol egy fiatal zsidó jogászt a hiányzó vizsgadíja arra kényszerített, hogy visszatérjen a piarista-atyákhoz – akiknek kedves tanítványa volt – és kérje a maga számára is a rend atyai jóvoltát és ruháját. De most lehetetlen volt nem gondolni a városra, a multra, a zsidóváros piszkos utcáira ott a vasut mellett.

A gyermekkorára gondolt, a labdázásokra a Forgách-kertben, az ájtatos tanításokra az alacsony imaházban, és mosolygott. A gimnáziumban dédelgették lángeszét az elfogulatlan papok. Otthon nyomorogtak. Az apja tönkrement, az anyja meghalt. Dúsgazdag rokonaik voltak; nem törődtek velük. Meghalt az apja is, és egy napon hiába járta be a várost, milliomos rokonait, egy pár rongyos forintért, ami vizsgadíjra kellett. Akkor elindult a gimnázium felé és négy hét mulva a kispapok ruhája volt rajta.

Harmincöt éve. Milyen út azóta: – az első miséig, az első szentbeszédig, amely lázba hozta hallgatóságát, az első könyvig, amely a legelső történettudósok közé emelte, a kanonokságig és a tardosi apátságig, amelynek jövedelméből bőkezű mecénása lehetett minden művészetnek, a feledhetetlen római utazásig… És most, ötvenötéves korában Marosvár püspöke. Milyen út a Geiger Lázár fiának. Hálával és csodálattal gondolt a nagyszerű hierarchiára, amelynek páratlan demokráciája ajtót tárt előtte. Jónak, nagynak, boldognak érezte magát. Szép az élet és jó az Isten… Úgy hajtotta le csendes, tiszta és nyugodt álomra a fejét, mint az a kis zsidógyerek ott az Alsó-városban valamikor. Megint Geiger Simi volt.

… A székfoglaló, az avatás napján azután Gál püspök lett. A székesegyházban ünnepies volt és alázattal teli, a fogadásoknál méltóságos és fejedelmi. Éles metszésű, halvány arca királyi módon ült magas termetén, a szava tündöklött és mozdulatai egy király mozdulatai voltak. A küldöttségek hosszú sora a nagy szónokot hallotta, a nagy tudóst, a mecénást, az emberbarátot. Mindenkit elragadott és – hiába lesték titkolt várakozással – a zsidó hitközség küldöttségének jósággal, leereszkedéssel, fejedelmi módon adta tudtára, hogy a felekezetek közötti békét fontosnak és szükségesnek tartja… Gál Simon megmutatta Marosvárnak, hogy oda való a Forgách püspök helyére.

Mikor a város nevében üdvözölte a polgármester, Gál püspök pillantása megakadt egy öreg ember arcán. Fekete ruhában szorongva, egy összetöpörödött öreg ember állott a városi képviselők között. Gál püspök szórakozottan hallgatta a polgármester szavait és az emlékezése megfeszített erővel dolgozott.

Megvan. Egyszerre eszébe jutott minden. Valamelyik nagy ünnepen ott az Alsó-városban nem volt mit enni már a Geiger Lázár házában. Akkor egy kis szatócs, egy nevetséges alacsony emberke, egy furcsa kis figura, egy alig ismert szomszéd hozta be hozzájuk, amije volt. Gál püspöknek forró hálával telt meg a szíve.

A polgármester beszédére ragyogó ékesszólással válaszolt, és amikor a küldöttség tagjait bemutatták neki, a kis öreg emberhez fordult:

– Lamm bácsi, úgy-e?

– Igen, kegyelmes uram.

A püspök megrázta a kezét.

– Kedves, jó Lamm bácsi, nagyon, nagyon örülök, hogy látom.

A szívében tuláradt a hála és az emlékezés.

– Kedves Lamm bácsi, – mondta hirtelen – kérem, maradjon itt, szeretnék magával egy kicsit beszélgetni…

Az öreg félreállott és hosszú sorban jöttek tovább a küldöttségek; mind, mind hódolni a Geiger Lázár fia előtt. És a Geiger Lázár fia mindvégig fejedelmi volt.

Az utolsó küldöttségnek válaszolt Gál püspök, mikor a nagyterem tulsó végében egy csoportot vett észre. A különböző küldöttségek tagjaiból maradtak vissza, új emberek is jöttek hozzájuk, összeverődtek lassanként vagy tizen; a Gál püspök rokonsága. Ott voltak mind: a Geigerek, a Schwartzok, a Spitzerek, a dölyfös és korlátolt milliomosok.

Amig beszélt még Gál püspök, éles szeme végigfutotta a társaságot. Igen, itt vannak mind: Geiger Gyula, a hatszoros milliomos, aki nem adott az apjának rongy pár ezer forintot, amelylyel a bukástól menthette volna meg, Schwartz Lázár, akihez hiába ment vizsgadíjért, az egész milliomos pereputty, amely az apja hosszú haldoklása alatt éhezni engedte őket. A püspök szívét vad erővel rohanta meg az emlékezés: a sok alázkodás, a nyomorúság emléke; és a gyülölet, amelyet régen érzett irántuk, most friss erővel kelt fel. Itt vannak mind kövéren, ünnepiesen – ezek a milliomosok csodálatosan hosszúéletűek – és akit engedtek volna elpusztulni, annak tiszta talárjába most bele akarnak kapaszkodni.

Az utolsó küldöttség is elment. A terem végén megmozdultak a fekete ruhák. Egy csoportban jöttek előre a dörgölődzés mosolyával, alázatosan és dölyfösen, hogy gőgjük új támaszt nyert magasra jutott rokonukban.

A csoportból előlépett az egyik, aki szónokolni fog. Szóhoz azonban nem jutott.

Gál püspök nem birt magával. Finom arcán ezer ráncba szaladt a lenéző kötekedés, papi vonásain kiütött az egykori zsidó fiú gyilkos gúnyolódása, a fekete ruhákkal nem Gál püspök, hanem Geiger Simon állott szemben. Oh, most a kezében vannak, a bosszú jó, a bosszú édes, a bosszú áldott.

A szónok nem tudta kinyitni a száját. Geiger Simon szembenézett a társasággal, két kezét egy villámgyors mozdulattal emelte fel és szorította maga elé szétterpesztve, arcán a ráncok éltek, nevettek, gúnyolódtak és ez a régi arc, ez a héber gesztus félreérthetetlenül, világosan és hangosan rikoltozta a milliomosok felé: – De piszkos banda vagytok…

Három másodperc volt az egész. Azután ismét Gál püspök állott ott selyemtalárjában, magasan, méltóságosan és a következő mozdulata fejedelmi volt.

Egy lakájnak intett királyi és beszélő mozdulattal:

– Ezt a szemetet innen ki!

Azután megfordult és termei felé távozott. Egy intésére mellette ügetett a kicsi öreg ember.

– Gyerünk, Lamm bácsi!

Cseléd.

Szeretem – mondta a fiatal Both – a szép gesztusokat, a fejnek büszke hordozását, a félig lehunyt szempillák hideg, gőgös tekintetét. Szeretnék így járni az emberek között, királyi módra felszegett fejjel, jéghideg és merev arccal, amelyre ráfagyott a büszkeség. De korunk szelleme, amely szkeptikus és gúnyolódó, nem tűri a királyi fejhordozást. A gúny darázsfészke minden fullánkját beleereszti a királyiságba; a királyok sem lehetnek fejedelmiek: mosolyogniok kell és barátságos szavakat intézni a körülöttük tolongó cifraruhás csőcselékhez.

Büntetlenül ma csak a szolgák lehetnek fejedelmiek, az inasok a nagyuri palotákban, a Jamesek és Baptisteok. Őket szeretem nézni, amint márványarccal járnak a szőnyeges termekben: egyenesen, mint egy szálfa, hang és mozdulat nélkül. Milyen büszkék, milyen méltóságosak, milyen fejedelmiek! Mi hajlongunk és mosolygunk, ők egyenesen állnak és jéghideg az arcuk. Mi kacagunk és hüledezünk, ámulunk, szörnyűködünk, az ő arcukon nincs más, mint méltóság. És ha szétdől a terem a nevetéstől, és ha dübörög és háborog, ők állnak nyugodtan és hidegen és egyetlen izom nem mozdul az arcukon. Az ősök dicsőségének, az utód büszkeségének, a régi törzs gőgjének és az évszázados palota méltóságának a hordozói és őrizői ők tudatosan vagy öntudatlanul.

Mindez a királyi méltóság, ez a fejedelmi gőg, amit imádok, megjelent előttem egyszer egész uralkodói ragyogásával egy szőke lányon. Nem volt cseléd, de alig több: angol társalkodónője volt az öreg Sándorfy grófnénak.

A szinházban láttam először; a grófné páholyában ült. Hiszek a kiválásban, a fajta nemesedésében és ezt mondtam magamban:

– Évezredes fajtának kifinomodott virága ez a lány. Hercegeknek és hercegnőknek kellett egymást, szeretniök csodamódon, teremtő szerelemmel összetalálkozniok, hogy ebben a lányban elérje tetőpontját a fajta virulása, ereje és szépsége. Mert szép lehet a plebejus vér is, de a hajnak ez a csodás, hamvas szőkesége, az arcnak ez a színe, a száj metszése, az orr finomsága, ez a fül, ez a kéz és ez a termet csak egy munkától megkimélt, csupán a maga virágzásában fáradó, gyönyörű racenak adatott meg.

Csalódtam. A lány nem hercegnők lánya, hanem társalkodónő. Mary a neve, az apja kocsmáros, Jamesonnak vagy Jacksonnak vagy hogy hívják. Mindegy, mondtam magamban, szeretem ezt a lányt.

Másodszor a grófnénál találkoztam vele, ahol nagy vacsora volt, mulatság, tánc. A lánynak olyan szerepe volt, ami a házikisasszonyé és a szobalányé között van. Rendelkezett a cselédséggel, de a grófné vele hozatott magának egy pohár vizet.

Hogy hozta ezt a pohár vizet! Körülötte hangos beszélgetések és kipirult arcok; az ő ajka hallgatásra zárva, az ő arca hideg és mozdulatlan, az ő feje büszke és magas. Mint egy királynő, úgy ment a tömeg között, a grófok és a grófnők körülötte fecsegő cselédek voltak. Körülötte a póriasság lotyogott és kacagott durván, ő volt a méltóság és a fenség.

A társaság rosszul bánt vele. Az asszonyokat bosszantotta a szépsége, a férfiaknak kellett volna a szépsége: bántották tehát mind a ketten csipős megjegyzésekkel, parancsolgatással vagy otromba bókkal. A lány mozdulatlan arccal járt közöttük.

Beszélgetni kezdtem vele. A hangja szonór, aranynyal zengő alt-hang volt. A kérdéseimre gőgös hidegséggel, röviden válaszolt. De úgy beszéltem vele mint egy hercegnővel, és megbarátkoztunk lassan.

Okos lány volt. Nyugodtan és biztosan itélt, egy előkelő elmének magas szempontjai szerint. Amint mellette álltam és néztük a teremben a táncolókat, az izzadt, kipirult és hangos párokat, megértettem, mennyire lenézheti királyi hidegsége és gőgje ezt a lármát, ezt a póri, duhaj társaságot.

Az órák multak és én egyre vele beszélgettem. Bizalmas lett, mosolygott, intimitásokat mondott el az életéből.

A szemem, a szívem, a fejem egyre jobban betelt vele. Szeretem ezt a lányt, szeretem.

– My queen, gondoltam magamban, királynőm, enyém leszel. Elviszlek téged a Both grófok százados várába és az ősök arcképei elpirulnak az örömtől, mert ilyen fejedelmi úrnője nem volt még Bothkőnek.

Mult az éjszaka. Jött a hajnal, a reggel. A tánc még egyre tartott. A lánynyal beszélgettem és soha még én olyan boldog nem voltam, mint akkor.

Öt óra volt, jól emlékszem, éppen ötöt ütött az óra, mikor az öreg grófné ment el mellettünk. A lánynak odaszólt valamit, kérő hangon valami parancsot.

Hogy mi volt a parancs, arra nem emlékszem, mert ekkor valami rettenetes dolog történt. Amikor elhaladt a grófné, a lány, akinek csillogott a szeme, aki már bizalmasának érzett, elhúzta a száját. Lerántotta az alsó ajkát két görbe vonalban, az egyik szeme rút kacsintásra csukódott, a fejét felkapta és a grófné után intett sunyi módra, velem bizalmaskodva, a háta mögött csúfolta ki szolgálómódra a gazdáját.

A szerelmemnek abban a pillanatban vége volt. Két perc mulva otthagytam. Másnap elfelejtettem. Utáltam.

Nem volt királyné. Cseléd volt.

Fanyar nász.

Zsolt kinyújtózkodott a puha karosszékben és felsőséggel magyarázta:

– A legnagyobb katasztrófa, ami érheti az embert, az, ha fiatalon elveszti az eszét és bolond fővel megházasodik. Éljetek úgy, mint én: hónapos szobában lakom, de arravaló a kaszinó, hogy az embernek kényelmet adjon és a számtanácsosi fizetésből így telik kártyára is, pezsgőre is, asszonyra is. Egyre nem telne, tízre telik.

A társaság bólogatott; ismerték már az egész elméletet. Zsolt teljesen belefeküdt a puha karosszékbe, szívta a szivarját és látszott rajta, hogy elégedett állatnak érzi magát.

Tizenegy óra tájban haza indult. A hűvös utcán vidáman ballagott, de a gyomra táján egyszerre valami fájdalom jelentkezett. Először csak lopva, alig érezhetően. Zsolt haladt előre. A fájdalom azután kigyulladt, belekapott a gyomrába, belemarkolt, belevágott, marcangolt, égetett, harapott. Zsolt összegörnyedt és nyögve támaszkodott egy ház falának. A fájdalom nem szünt. Zsolt hörgött és fuldoklott. Végre lábra vergődött. A legközelebbi házba, ahol orvosi táblát látott, becsengetett.

Az orvos az ágyból kelt fel, megvizsgálta Zsoltot és rosszkedvüen mondta:

– Teljesen elhanyagolt gyomorbaj, talán epe-komplikációkkal.

– Meghalok? – kérdezte Zsolt.

– Valamikor mindenesetre meghal, válaszolt durván az orvos, most pedig mindenesetre menjen kórházba vagy szanatóriumba, ha pénze van rá.

Zsolt kocsit hozatott. Nem, nem kórházba. Haza. Ha meg kell halni, inkább otthon.

Nyögve vergődött fel a lépcsőn. Rázuhant az ágyra. A gyomra táján, mint a parázs, úgy égett a fájdalma. Nyögött. Összeszorította a fogát és szitkozódott. Becstelen, gaz, alávaló sors, hogy meg kell halnia az embernek, mikor csak negyvenöt éves és jó az ital, édes a szivar és szép a leány.

– Jaj! Jaj!

Felkapta a kezét és dühösen nyomta meg a villamos csengő gombját. A csengő berregett. Zsolt dühödten szorította a gombot. Az ajtó kinyilott.

– Julcsa, hörögte Zsolt, mért nincs itt friss víz?

A cselédnek ki volt sírva a szeme. Végignézett az emberen, megfordult és kiment.

Zsolt várt. Nem is kellett neki a víz, csak kínozni akart mást is, ha neki kínlódnia kell. Julcsa késett. Zsolt megint a csengő után kapott. Hosszú rikoltó berregés. A cseléd visszajött. Zsolt rárivallt:

– Hol járt eddig? Ne sétáljon. Ne oda tegye a vizet. Hiszen az nem is friss víz. Hozzon másikat.

A cseléd az asztalra tette a vizes-palackot, az ágy elé lépett, csípőjére tette a kezét és megszólalt:

– Hallja maga, istentelen pogány! Két év óta tűröm a maga kínzását, mert a nagyságát szegényt, meg a kisasszonyt, nem akartam itthagyni. De hogy most éjféltájban is lelke van ordítani, amikor bent kiterítve fekszik a nagysága…

Zsolt felpillantott.

– Kiterítve?

– Kiterítve. Délután meghalt. A kisasszony ott sír mellette. Hát nekem ne parancsolgasson többet. Dögöljön meg.

Sarkon fordult és kiment. Zsolt elámulva nézett utána. A halál közelsége megborzongatta; úgy meglepte az egész fellázadás mindig hallgatva tűrt zsarnoksága ellen, úgy átjárta mindenféle izgalommal, hogy elcsendesedett és elaludt.

Másnap reggel újra fájdalmak ébresztették fel. Csengetni kezdett. Az ajtó lassan felnyilott és félénken, gyáván, csendesen lépett be rajta Eszti kisasszony. Fonnyadt alakja a fekete ruhában, a vörösre sírt szemekkel szánalmas és megindító volt.

– Kérem, tördelte, Julcsa nem akar bejönni. Ne tessék haragudni. Majd elvégzem én.

Zsolt mogorván szólott:

– Hívjanak doktort.

A doktor eljött, nagyon aggasztónak találta az állapotot, különféle rendeléseket tett és Zsolt egyre csengetyűzött. Eszti mindig megjelent az ajtóban és alázatosan, csendesen, siralmasan teljesítette a parancsokat. Másnap délelőtt magától jött be és sírva mondta:

– Tessék megbocsátani, most egy órára elmegyek. A mamát temetjük.

Zsolt nem szólt egy szót se, de mikor egyedül maradt, dühében félóráig nyomta a csengőt. Őrült fájdalmai voltak. Nem használt se az opium, se a morfium, semmi se használt. Meg kell dögölni.

Eszti azután bejött a szobába és újra végezte a parancsokat: szürkén, csendesen, alázatosan. Zsolt a fogát csikorgatta fájdalmában. A lányt is kínozni akarta.

– Miből él ezentúl?

– Nem tudom – válaszolt a szürke lány.

– Hát eddig miből éltek?

– A mamának volt nyugdíja.

– Magának nincs semmije?

– Nincs.

– Éhen fog veszni – mondta Zsolt csendes örömmel.

A lány lehajtotta a fejét és vörös szemhéjai alól újra könnyek fakadtak fel. Zsolt elégedetten fordúlt a fal felé. De reggel újra fájdalmakra ébredt és végre is teljes nyugalommal állapította meg:

– Hát jó. Hát meg fogok halni. No!

Most már nyugodt volt. Hát jó, vége a szép életnek, az urinak, az önzőnek, a pezsgőtől, lányoktól vidámnak. Szép volt, vége van. Készült az utra. Másik életre-e, – nem tudta, de nyugalmát aggasztó és hideg sejtések borzongatták meg. Úgy tetszett neki, hogy egész életében igen rossz ember volt. A lány pedig ott járkált a szobában alázatosan, csendesen, szürkén. Megszólította:

– Eszti, tudja mit, én feleségül veszem magát.

A lány megállott és elámulva pillantott rá.

– No – mondta Zsolt – ne ijedjen meg. Én úgy is megdöglök. Érzem. Magának nincs miből élnie. Ha a feleségem lesz, akkor nyugdíjat kap. Semmit se akarok érte. Akár a temetőbe se kisérjen ki. Nincsen senkim, hadd fizesse az állam magának azt a nyugdíjat.

A leány zokogni kezdett és meg akarta csókolni a kezét, de Zsolt haragosan ordított rá és a leány erre ismét halkan és alázatosan végezte a dolgait. Két nap alatt rendbe hozták az irásokat és harmadnap egy hivatalos ember házasfeleknek jelentette ki őket.

– No, – gondolta magában Zsolt – most elvégeztem a számadásomat az égiekkel is.

Egyedül maradtak.

– Most menjen ki, – szólt Zsolt a lányhoz és befordúlt a fal felé: – hátha most szépen, simán meg lehetne halni.

De nem lehetett. Nagy fájdalmak jöttek még. Zsolt toporzékolt, átkozódott, a lány pedig alázatosan dolgozott. A napok teltek és egy napon meglepetve kiáltott fel az orvos:

– Ohó! Gyógyúlás. Csoda, csoda. A daganat teljesen szétoszlik. Magától. Egészen. Biztos gyógyulás.

Zsolt bután nézett rá. A lány szégyenkezve huzódott vissza. Az orvos vidáman távozott.

– Három hét alatt talpra áll – mondta Zsoltnak.

A házaspár egyedül maradt. Zsolt nézett a lányra és az teljes bűntudattal harapdálta vékony ajkát. Zsolt zavart volt. A halál gondolatát – nagy jótéteménye tudatával – megszokta már. Most jön az élet: egy soha még csak el sem képzelt, zavaros, érthetetlen, buta élet.

Nehezen szokott hozzá. De hozzá kellett szoknia. A lányt pokoli találékonysággal gyötörte, az alázatos maradt és hallgatag és végre, három hét múlva csakugyan felkelt a férfi. Minden nap erősebb lett. A régi, szívós, erős Zsolt lett. Nagy sétákat tett és jóleső fáradtsággal tért haza. A lánynyal nem beszélt. Nem tudtak egymásnak mit mondani. Egyik sem tudta: mi lesz már most, hogyan lesz?

A napok azonban multak. Jött a tavasz. Egy alkonyatkor hazajött Zsolt és leült a lány mellé. Lassan sötétedett. A lány keze után nyult és a kéz alázatosan simult meg az övében.

Az ablakon frissen áradt be a tavasz lehellete és benn kezdődött egy fanyar nász, egy szürke, kelletlen, érthetetlen, ostoba és bánatokkal telt házasélet.

A prológus.

– Leányom – mondta neki az apja, aki királyi tanácsos, kereskedelmi kamarai elnök, szóval igen tekintélyes úr volt – az embernek kötelességei vannak nemcsak önmaga iránt, hanem a társadalom iránt is. Abban a városban, ahová jutsz, a legelőkelőbb családok egyikének leszel tagja. Jó feleségnek kell lenned, idővel jó anyának, de társadalmi állásod megkivánja tőled, hogy bizonyos mértékben résztvégy a közéletben is. A vagyon és a tekintély kötelességeket ró az emberre. Jótékony mozgalmakat támogatnod kell; ahol éppen vagyonodra és tekintélyedre szükség van, ott nem szabad, hogy hiába várjanak reád. Ne bocsátkozz le azokhoz, akik alattad állnak, de légy mindenkihez barátságos. Egy szóval, légy rajta, hogy régi és új családod tekintélye növekedjék általad.

Efféle tanácsokkal ellátva jelent meg egy napon a friss pezsgésű kereskedő-város aszfaltján a fiatal Pándorf Samuné. Új családja valóban gazdag volt. A számos és kiterjedt család buzával, liszttel és keményítővel látta el a fél országot, és a város különböző részein egész utcákat szerzett magának. Ami azonban a tekintélyt illette, az nem akart abban a mértékben jönni, mint ahogy kivánatos volt. Az emberek nem tudták és nem akarták elfelejteni, hogy az öreg Pándorf Izrael még egy rossz lóval járta a megyei vásárokat, úgy hogy a család gőggel volt kénytelen helyettesíteni a hiányzó tekintélyt. A fiúk más városokból hoztak asszonyt és a család lassanként elzárkózott az eleven és gúnyos szellemű várostól.

Arra nem került sor, hogy valaki szemükbe mondjon sottise-okat, a hátuk mögött pedig hiába hangzottak el lenéző megjegyzések: – nekik volt a legszebb fogatuk, az asszonyok vakító brilliánsokat hordtak és az egész család mégis gőgösen járkált a városban.

A fiatal Pándorfné nem vett észre semmit kissé ferde helyzetükből. A család valóban gazdag volt, sőt valóban tekintélyes is, mert hiszen nélkülük semmit sem csinálták a városban. Jóakaratukra, pénzükre és jelenlétükre mindenütt szükség volt, és amint a férfiak a városi közgyülésekhez ereszkedtek le, éppen úgy ültek az asszonyok kimondhatatlan méltósággal a nőegylet ülésein.

A fiatal Pándorfné csak egyben hibáztatta családja többi tagjait. Túlságosan hidegek voltak. Barátságosnak kell lenni mindenkihez, anélkül, hogy leszállnánk hozzájuk, – erősítgette ismételten; és habár a tanítás a többieken nem fogott, ő szíves bátorítással, biztató jóindulattal fordult az emberekhez, akikkel sorban megismerkedett.

Sajátságosan felfelé szökő orra hamar ismert lett az utcákon, amelyeken úgy ment végig, hogy fejét féloldalt hajtva, méltóságos és mégis bátorító módon mosolygott mindenkire. Járására nézve az úgynevezett kacsázók közé tartozott és a hangja, a hangja, amely utóbb biztatólag csendült mindenki felé, felejthetetlen és hasonlíthatatlan volt. Ezen a hangon a szőke és pisze-orrú utódban csodálatos módon valamely régen elfelejtett ősének a jargonja ütött ki leküzdhetetlenül és győzelmesen. Ez a hang valami furcsa dünnyögés volt, a szent könyvekre hajló ősök valamely hasonlíthatatlan nazális fuvolázása. És ezt a hangot mindig és mindenütt lehetett hallani: végtelen jóindulatú leereszkedéssel rezdült meg ez a hang, ha egy gyerekkocsi jött az úton, ha lányok jöttek szembe, ha ismerősök merültek fel; kérdezősködve, bátorítva, dicsérve és tanácsokat adva ez a hang végigröpködte a várost, kisértetvén a félrehajtott fej jóságos mosolya által.

A Pándorfékat követő megjegyzések új erőre kaptak, sziszegőkké, gyilkosakká, pokoliakká váltak, mérgesek és öldöklők lettek, ha a fiatal Pándorfné valahol megjelent. Az asszony azonban erről semmit sem tudott. Ő életet adott két gyermeknek és a lélek példátlan harmoniájával hajtotta le esténként nyugodt álomra elégedett és mosolygó fejét, tudván, hogy családja és a társadalom iránti kötelességeit egyformán teljesítette. Lassanként azután az emberek is beletörődtek jóakaratába, közömbössé vált nekik és nem igen tettek rá megjegyzést. Ő pedig nyugodt önérzettel teljesítette tovább is a társadalom iránt való kötelességeit.

… Idővel egyszer a nőegylet műkedvelő előadást akart rendezni népkonyhája javára. A titkár előterjesztette a programmot: táncokat, rövid darabokat, énekszámokat és zongorapartiekat fognak előadni csupa előkelő és úri szereplők.

Lesz egy gavotte rokoko-ruhában, lesz egy énekes játék, bohózat és – mivel a programmban Pándorféknak is kell szerepelniök, vagy mivel legalább is fel kell nekik ajánlani a szereplést – a titkár megkockáztatta azt az ajánlatot, hogy Pándorfné ő nagysága talán a prológust kegyeskednék előadni. Az ajánlatot rövid hallgatás követte. Mindenki meg volt róla győződve, hogy az ajánlatot visszautasítás követi, de a fiatal Pándorfné atyjára gondolt, mosolygása egyre melegebb lett és a fejét félrehajtva, azt mondta:

– Hát ha szükség van reám…